Az agráriumnak a gazdaság más szektoraihoz viszonyított különlegessége régóta fő hivatkozási alapnak számít a fejlett országok többségében, így az Európai Unióban is, a kiterjedt állami beavatkozások igazolására. A mezőgazdaság kivételezettségének vagy speciális kezelésének ideája a fejlett országokban két pilléren nyugszik (Skogstad 1998). Egyrészt a mezőgazdasági termelők speciális érdekei és igényei indokolják az állami szerepvállalást. Miből származhatnak ezek a „szükségletek”? A mezőgazdaságban e nézet szerint a tökéletes verseny nem garantálja az erőforrások hatékony felhasználását és a jövedelmek optimális elosztását. Ennek oka mindenekelőtt a mezőgazdaság olyan sajátosságaiban rejlik, mint például a termelés kiszolgáltatottsága az időjárásnak, vagy a piacok vélt vagy valós tökéletlenségei. A mezőgazdaság sajátosságai tehát a termelők alacsony és bizonytalan jövedelmeiben csapódnak le. A mezőgazdaság speciális kezelésének másik pillére pedig a Beszélő hasábjain már korábban bemutatott ideológia, az agrárius fundamentalizmus (Beszélő, 1997. május).
A mezőgazdaság kivételes státusának eszméje meglehetős támogatottságot élvez az Európai Unióban. A közös agrárpolitika a folyamatos, közgazdasági szempontból döntően jogos kritikák ellenére idáig sikeresen védte meg kedvezményezett helyzetét. Ebben jelentős szerepe volt annak a meggyőződésnek, hogy a mezőgazdaság valami speciális, más gazdasági tevékenységeket nem jellemző sajátosságokkal bír. Jól példázza ezt a COPA, az Európai Unióban működő, a nemzeti mezőgazdasági érdekképviseleteket tömörítő szervezet igazgatójának kijelentése: „A mezőgazdaság mindig kevésbé lesz szabad, mint más szektorok, mert alapvetően fontos a társadalom és az emberek számára, valamint mivel annyira sebezhető olyan, az emberek ellenőrzése alá nem vonható dolgoktól, mint az időjárás” (idézi Skogstad 1998).
A mezőgazdaság kivételes kezelésének eszméje nálunk sem idegen jelenség. Ebben a tekintetben már régóta a világ élvonalához tartozunk. Gondoljunk csak például arra, hogy tavaly nyár végén és ősszel újra agrártüntetésekről érkeztek hírek. Ismét jól érzékelhető volt az a hagyományos termelői attitűd – legyen szó akár nagyüzemről, akár kisüzemről, hogy az egyszerűség kedvéért ezt az avíttas tipológiát használjuk –, amely szerint a gazdálkodók feladata a termelés, a kereskedők és a feldolgozók dolga pedig, hogy megfelelő, lehetőleg minél magasabb áron megvegyék tőlük a termékeiket. Ha pedig erre mégsem hajlandók, akkor lépjen közbe az állam, és segítse ki a termelőket. A felvásárlási árak körüli tradicionálisnak mondható vita közben számos érv elhangzott az érdekképviseletek szájából, amelyek mögött bizonyos, az állam mezőgazdasági szerepvállalását illető feltevések húzódnak meg. Ezeket a feltevéseket azonban érthető módon sosem fedik fel, mivel úgy tartják, hogy megkérdőjelezhetetlenek. Miről van szó?
Senki sem tagadja, hogy a mezőgazdaságban megfigyelhető néhány olyan jelenség, amely közgazdasági szempontból piaci kudarcként értelmezhető. Ilyennek tartották sokáig a jövedelemdiszparitást, vagyis a mezőgazdaságban dolgozók átlagnál alacsonyabb jövedelmét (amelyről a fejlett országokban a 80-as években végzett vizsgálatok alapján kiderült, hogy éppenséggel nem is igaz). De ilyen jelenség lehet az árinstabilitás, vagy a szétaprózódottság miatt a kutatás-fejlesztési beruházások alacsony szintje. (Ezekről, illetve a velük kapcsolatos további problémákról részletesen l. cikkemet a Közgazdasági Szemle 1996/2-es számában.) Nem arról van tehát szó, hogy az állam semmiképpen ne avatkozzon be a mezőgazdaság működésébe, sem pedig arról, hogy ne léteznének bizonyos sajátosságai az agrártermelésnek. A kérdés az, hogy tradicionális agrárius nézőpontból melyek azok a kizárólag a mezőgazdaságra jellemző sajátosságok, amelyekből fakadó gondokat a piac ne tudna az államnál hatékonyabban megoldani.
A mezőgazdasági sajátosságokra való hivatkozás első pillanatban a közgazdászok számára azért is furcsa, mert a bevezető közgazdaságtan tankönyvek általában az agrárszektort a tökéletes verseny egyik gyakorlati példájának szokták tekinteni. A tökéletes versenynek számos kritériumát megkülönböztetik, és ezeket elfogadja az agrár-közgazdasági irodalom is (például Dahl–Hammond 1976; Ritson 1977; Tomek–Robinson 1990). A legtöbb mezőgazdasági ágazatban ezek jól érvényesülnek. Így általában homogén terményeket állítanak elő, mind a termelők, mind a fogyasztók jól ismerik az árakat. A termelők árelfogadók, azaz nem képesek befolyásolni az árak alakulását. Továbbá a termelők szintén nem tudják az új technológiai eredmények bevezetését korlátozni. Valamint az ágazatba való belépésnek, illetve az onnan való kilépésnek nincsenek mesterséges korlátai (Atkin 1993). Ennek ellenére a mezőgazdaság a fejlett országokban az egyik legnagyobb mértékben szabályozott ágazatok közé tartozik. A közgazdászok többnyire azonban úgy tekintik a mezőgazdaságot, mint bármilyen más iparágat, amelynek lehetnek ugyan sajátosságai, de a gazdasági magatartás alapjai ugyanazok.
A mezőgazdasági termelés sajátosságai
Ha valaki hallgatott az elmúlt évtizedekben valamilyen mezőgazdasági tárgyat (mint e sorok írója is) a hazai agrár- és közgazdasági felsőoktatásban, az jól tudja, hogy ez az első és talán legfontosabb dolog, amit a hallgatók fejébe tömnek. Gyakran azonban összemossák az agrárpolitikai közbeszédben és sajnos az oktatásban is a mezőgazdasági termelés sajátosságait az agrárszektor speciális jellemzőivel. Ezért a következőkben, amikor a mezőgazdaság jellegzetességeiről beszélünk, megkülönböztetjük az agrártermelés (a kínálat), az agrártermékek iránti kereslet, az agrártermékek hazai és nemzetközi piacának, valamint a mezőgazdasági inputok piacának sajátosságait.
A hagyományok és az agrár-közgazdasági tankönyvek szerint a mezőgazdasági termelést az különbözteti meg az iparitól, hogy itt élő szervezetekkel, nem pedig élettelen mesterséges anyagokkal dolgoznak. Következésképpen a mezőgazdaság egyrészt függ a termelés biológiai sajátosságaitól, másrészt pedig a természeti viszonyoktól. Azaz, mind a növénytermesztésben, mind az állattenyésztésben vannak olyan belső adottságok, amelyek meghatározzák a termelési periódus hosszát. A feltevések szerint a mezőgazdaságban a termelési ciklus hosszú. Ráadásul a termelést az időjárás (jó idő-rossz idő) is befolyásolja, amely kívül áll a termelők hatókörén, és jelentős ingadozásokat idézhet elő a termelés mennyiségében és minőségében. A másik fontos jellegzetesség, hogy a mezőgazdasági termékek többsége gyorsan romlandó, ez pedig nem teszi mindig lehetővé a készletezést, ezért az adott jószág értékesítése során komoly veszteségekkel kell számolni. A harmadik specialitást a mezőgazdaságban alkalmazott eszközök irreverzibilitása jelenti. Ez esetben arról van szó, hogy a mezőgazdasági eszközöket más iparágakban nem lehet hasznosítani. Ehhez tartozik gyakran egy alfeltevés, miszerint az agrárágazat rendkívül tőkeigényessé vált, ezért az alkalmazott állandó (ráadásul irreverzibilis) eszközök aránya az összes eszközön belül igen nagy.
Az ellenérvek több irányból jöhetnek. A klasszikus kritika szerint ilyen sajátosságok más iparágakban is vannak. Hiszen a hajógyártás szintén hosszú termelési ciklusúnak tekinthető. Az időjárás pedig az idegenforgalom bevételeit is nagymértékben befolyásolja. Egy szálloda felépítése például szintén hosszabb időt vesz igénybe, és az eredményességet a főszezonban az időjárás döntően meghatározza. A romlandóság kérdése nem csak a mezőgazdasági termékek értékesítésével, illetve jövedelmezőségével kapcsolatban merül fel, ráadásul ezen a piacon általában nincs is állami beavatkozás (Gardner 1981). Az ágazatnál maradva hasonló probléma jelentkezik a mezőgazdasági bérmunkások esetében is. Aratás idején az idénymunkások felajánlják munkaerejüket a farmeroknak, akik vagy igénybe veszik szolgáltatásaikat, vagy nem. Amennyiben nem sikerült munkát szerezniük a kampánymunkásoknak, akkor szolgáltatásuk értéke azonnal nullára értékelődik le. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg például a kikötői rakodómunkások esetében is. A speciális termelési eszközökből fakadó irreverzibilitás sem csupán a mezőgazdaság sajátja. Nem valószínű, hogy például egy olajfúrótornyot eredeti rendeltetésén kívül bármi másra is használni lehetne. Az állandó eszközök magas aránya sem ismeretlen jelenség más, így a korábban említett iparágakban.
A másik probléma, hogy a kiinduló feltevés a mezőgazdaságot aggregátumként kezeli, azaz általában beszél róla. Azonban az agrárágazaton belül is számos eltérő jellegzetességű és eltérő szereplőkörrel bíró tevékenység van. A tojás-, illetve baromfitermelés például az egyik legiparosodottabb ágazatnak tekinthető, ahol a termelési ciklus rövid és nem függ az időjárástól. Az ültetvények vagy a faágazat esetében azonban joggal lehet beszélni az előbbi két feltétel meglétéről. Meg kell azonban jegyezni, hogy a technológia fejlődése mind a növénytermesztésben, mind az állattenyésztésben az új fajták bevezetésével a korábbiaknál lényegesen alacsonyabb szintre csökkentette az időjárásból fakadó kockázatokat. Hasonló a helyzet a romlandósággal és a magas és speciális eszközigénnyel is. A modern technológiának hála ma már az eltarthatóság sokkal általánosabb lett a mezőgazdasági termékek körében, mint korábban. Ami a magas tőkelekötést illeti, a sertéstartás lényegesen kisebb befektetést igényel, mint a szarvasmarha-tenyésztés. Összefoglalva az eddigieket, az említett termelési sajátosságok tehát nem általában és nem ugyanolyan mértékben jellemzik a mezőgazdaságot.
A következő kérdés az, hogy amennyiben léteznek a fent említett sajátosságok, akkor azokból milyen problémák következnek. Az érvelés úgy szól, hogy az agrárszektor e jellemzői következtében a mezőgazdasági termékek kínálata árrugalmatlan, azaz a mennyiség kicsiny változására az árak nagyobb mértékben reagálnak. Miért baj ez? Hiszen ez csupán annak a jelenségnek a magyarázatául szolgál, hogy ha jó a termés, akkor alacsony az ár, ha rossz, akkor pedig magas. (Zárójelben érdemes megjegyezni: igaz ugyan, hogy az agrártermékek általában árrugalmatlanok, de az egyes termékek szintjén nagy különbségek tapasztalhatók, továbbá termékszinten lényegesen nagyobbak az árrugalmasság értékei, nem egy esetben pedig kifejezetten árrugalmasak.) A gondolatmenet így folytatódik tovább: az árrugalmatlanság a mezőgazdasági árak túlzott ingadozásához, az pedig a termelők jövedelmeinek ingadozásához, végül pedig az agrárjövedelmeknek a nemzetgazdasági átlaghoz képest alacsonyabb szintjéhez vezet.
Vegyük sorra az érvelés egyes láncszemeit. A túlzott áringadozás valóban ahhoz vezethet, hogy a termelők nem használják ki teljesen a specializálódásból fakadó előnyöket, hanem erőforrásaikat úgy használják fel, hogy diverzifikálják termelésüket. Másképp fogalmazva, hogy kockázataikat megosszák, egyszerre több termék előállításával foglalkoznak. Így a mezőgazdasági termelés összértéke alacsonyabb lesz, mintha mindenki valamilyen termék előállítására szakosodott volna. Általában azonban ezt a jelenséget kevésbé szokták problémaként felhozni.
Nézzük tovább. A túlzott áringadozások a jövedelmek ingadozását okozzák. Ez első hallásra még logikusnak is tűnik. Azonban egy egyszerű számpéldával be lehet bizonyítani, hogy nem szükségszerűen igaz. Tegyük fel, hogy van egy terményünk, amelyet 20 forint egységköltséggel állítunk elő. Két időszakot hasonlítunk össze. Az első periódusban 50 egységnyi terményt takarítunk be, amelyet 1 forint egységáron tudunk eladni. Következésképpen a jövedelmünk (árbevétel-költség) (50 x 1) – 20 = 30 forint lesz. A második időszakban csak 25 egységet tudunk betakarítani, az ár viszont 2 forintra emelkedik. A jövedelmünk ez esetben ismét (2 x 25) – 20 = 30 forint. Tegyük fel, hogy az állam 1,5 forinton stabilizálja az árakat. Mi történik? Az első szituációban (1,5 x 50) – 20 = 55 forint, a másodikban pedig (1,5 x 25) – 20 = 17,5 forint lesz a jövedelmünk. A fenti egyszerű példából két óvatos következtetést vonhatunk le. Egyrészt nem biztos, hogy az árak ingadozása a jövedelmek ingadozásához vezet. Másrészt az árak stabilizálása a jövedelmek destabilizálásához vezethet. Végezetül pedig, ha ingadoznak is a jövedelmek, nem világos, melyik az a mechanizmus a korábban szemügyre vett sajátosságok alapján, amely hosszabb távon arra vezetne, hogy a mezőgazdasági jövedelmek alacsonyabbak lennének a nemzetgazdasági átlagnál. Gyakori magyarázat, hogy a hosszú termelési ciklus és a magas és speciális tőkeigény alacsony jövedelmezőséghez vezetnek. E nézet képviselői azonban elfeledkeznek arról, hogy önmagukban ezek a tényezők legfeljebb csak az adott termék kínálatának rövid távú árrugalmatlanságára adnak magyarázatot. Azonban a jövedelmezőséget, mint tudjuk, nemcsak a kínálat sajátosságai, hanem keresleti tényezők is befolyásolják.
Van még egy specialitása a mezőgazdasági termelőknek, amelyet itthon nemigen szoktak hangoztatni. Itt azonban érdemesnek tartjuk kitérni rá, mivel egy pár éve lefordított és az oktatásban nagy népszerűségnek örvendő tankönyvben, ha mint múló jelenséggel is, de foglalkoznak vele. Az úgynevezett visszahajló kínálati görbéről, illetve másképpen a mezőgazdasági termelők perverz vagy inverz kínálati magatartásáról van szó. Ez azt jelenti, hogy a mezőgazdasági termelők a tankönyvekben leírtakhoz képest fordított módon reagálnak az árak változására. Azaz ha csökken az ár, akkor a termelők ahelyett, hogy csökkentenék kibocsátásukat, növelik a termelésüket, hogy az árcsökkenésből fakadó bevételkiesésüket pótolni tudják. Ez a magatartás azonban még a közgazdaságtanban megszokott szigorú feltevések mellett is életidegen premisszákon nyugszik (Ghatak-Ingersent 1984). Az első feltevés szerint a farmerek pénzjövedelem iránti keresletrugalmassága egységnyi. Magyarul, ha az árak esnek, akkor a termelők pont ugyanakkora arányban bővítik termelésüket, hogy azonos jövedelemre tegyenek szert. A második premissza arra utal, hogy nincs helyettesítési hatás, azaz ha csökken a mezőgazdasági termékek ára, akkor ez nem vonz pótlólagos keresletet irántuk azáltal, hogy más termékekhez képest az agrárjavak ára olcsóbb lett. A harmadik feltétel pedig, hogy a farmerek nem mezőgazdasági termékek iránti keresletének jövedelemrugalmassága nulla. Ez utóbbi feltétel az inverz kínálati magatartás másik irányára vonatkozik, amelyet kevesebbet szoktak hangoztatni. Nevezetesen arra, hogy amikor emelkednek az árak, akkor a termelők csökkentik a termelésüket. Ha ez igaz, akkor a farmerek az első feltevés értelmében az árak emelkedésére visszafogják termelésüket, mivel azonos pénzjövedelem elérésében érdekeltek. Ez csak akkor lehetséges, ha a farmereknek nincs más, nem agrártermékek iránti pótlólagos kereslete, amikor a jövedelmük egy egységnyivel növekedne. A fentiekből látható, hogy ez a gondolatmenet a szokásosnál is abszurdabb feltevésekre épül. A nagyobb baj, hogy az empirikus vizsgálatok sem támasztják alá, ezért érdemes megfontolni az elvetését. Miért ilyen népszerű akkor mégis ez az elmélet? Az okok az 1929-1933-as válság idejére nyúlnak vissza. Ekkor tényleg az történt, hogy az árak 50 százalékos esésére a farmerek a termelés szinten tartásával válaszoltak. Azonban Johnson (1950) már közel fél évszázada bemutatta, hogy ez a magatartás jól összeegyeztethető a profitmaximalizálás megszokott feltevésével. Ugyanis az erőforrások használatát nemcsak a termékárak határozzák meg, hanem azok aránya a tényezőárakhoz. Az említett időszakban a takarmányárak, a föld bérleti díja, a mezőgazdasági bérmunka bére közel ugyanolyan arányban esett, mint az agrártermékek ára. Ez azt jelentette, hogy a termékár és a tényezőár aránya megközelítőleg konstans maradt. Következésképpen a farmerek közel ugyanannyi tényezőt használtak, mint az áresés előtt. Van egy másik jelenség, amely megzavarhatja az óvatlan szemlélőt. Tegyük fel, hogy esnek az árak a sertéspiacon. Ezért a termelők jelentős része úgy dönt, hogy felhagy a sertéstartással, levágja állatait, és a piacra dobja. Ezért rövid távon úgy tűnik, hogy az árak csökkenésére a termelés növelésével válaszolnak. Holott csak egy átmeneti jelenségről van szó, amikor a farmerek racionálisan viselkedve, további veszteségeiket elkerülendő csökkentik termelésüket, amely a piacon átmeneti többletet eredményez.
A mezőgazdasági termékek iránti kereslet sajátosságai
A mezőgazdasági termékek iránti kereslet jóval kevesebb sajátossággal büszkélkedhet, mint a termelés. Kettőt azért érdemes kiemelni. Az első a kereslet árrugalmatlansága. Ez azt jelenti, hogy a kereslet mennyiségének kicsiny változása jóval nagyobb mértékű árváltozáshoz vezet. A keresletnek ez a tulajdonsága magyarázatot ad arra, hogy hiába csökkennek az élelmiszerárak nagymértékben, fogyasztásunk csak ennél szerényebb arányban fog emelkedni. Fordítva is igaz: ha jelentősen nőnek az agrártermékek fogyasztói árai, akkor keresletünk ennél kisebb mértékben fog visszaesni. (Az egyszerűség kedvéért azzal a megszorító feltevéssel élünk, hogy a mezőgazdasági termékek és az élelmiszerek közé egyenlőségjelet teszünk, noha tudjuk, hogy ez nem mindig igaz.) Itt is meg kell jegyeznünk azonban, hogy az árrugalmasságok értékei az egyes termékek között nagyon eltérők. Továbbá ez esetben is igaz, hogy az élelmiszerek árrugalmassága összességében általában kisebb, mint a konkrét termékek esetében. Nem egy jószágnál pedig kifejezetten árrugalmasságot mutattak a vizsgálatok.
A másik sajátossága az élelmiszerek iránti keresletnek a jövedelemrugalmatlanság, vagy ahogy az agrár-közgazdasági tankönyvek mondják: az Engel-törvény. Arról van ez esetben szó, hogy a jövedelem növekedésével csak kisebb arányban emelkednek az élelmiszerekre fordított kiadásaink az összes kiadásainkon belül. A helyzet hasonló, mint a korábbi sajátosságoknál: eltérő az egyes termékek jövedelemrugalmatlansága, és összességében kisebb, mint az egyes jószágok szintjén (Senauer és társai 1991).
Milyen problémákhoz vezethetnek ezek a tulajdonságok? Hiába csökkennek az élelmiszerárak, a fogyasztók arányaiban csak kisebb mennyiséget hajlandók vásárolni. Hiába nő a jövedelmünk, a növekménynek csak kisebb részét költjük élelmiszerekre. Következésképpen a mezőgazdasági termelők jövedelme csökken, végül pedig magának az agrárszektornak a súlya is csökken. Ezekkel az érvekkel az a baj, hogy míg a korábbiak a keresleti oldalt, addig ezek a kínálati oldal változásait hanyagolják el. Való igaz, ha az ár is csökken, és az eladott mennyiség sem nő megfelelő arányban, akkor összességében csökkennie kell a mezőgazdaság bevételeinek. Azonban amennyiben a termelés költségeit sikerül csökkenteni, akkor ez ellensúlyozhatja a visszaesett bevételek hatását. A másik probléma az, hogy ez a gondolatmenet zárt gazdaságot feltételez. Ha viszont nyitott gazdaságról beszélünk, akkor a belföldi kereslet csökkenését vagy nem elég nagy arányú bővülését az exportlehetőségek ellensúlyozhatják. Azaz nem szükségszerű, hogy a mezőgazdaság bevételei csökkenjenek.
A belföldi mezőgazdasági termékpiacok és a beszállítói piacok sajátosságai
A mezőgazdasági termékpiacok sajátosságai közül most csak egyet emelünk ki, amely a beszállítói, azaz inputpiacokat is érinti. A panasz úgy hangzik, hogy míg a mezőgazdasági termelés versenykörülmények között folyik, addig az inputok, illetve a termékpiacok túloldalán a felvásárlók, illetve a feldolgozók monopol vagy oligopol helyzetben vannak. Ezért a mezőgazdaság „két tűz közé szoruló”. Inputoldalon az erőfölényben lévő beszállítók arra kényszerítik, hogy a szabadpiacinál magasabb áron vásárolják meg termékeiket, addig a másik oldalon a felvásárlók és feldolgozók csak alacsonyabb áron hajlandók átvenni tőlük árujukat. Itt is él persze az az ellenvetés, hogy nem minden input és termék esetében ilyen a helyzet. A problémát azonban nem lehet ilyen egyszerűen elintézni. A monopol és oligopol szituációkból fakadó társadalmi veszteségeket vizsgáló tanulmányok legalábbis erre intenek bennünket.
A kérdés ez esetben úgy merül fel, hogy mi a teendője ilyenkor az államnak. Adjon támogatást a termelőknek, de mihez? Hiszen ha input vásárláshoz ad szubvenciót, akkor ezzel megnöveli az inputok iránti keresletet, amely az árak emelkedéséhez vezet. Így végül is az erőfölényben lévő inputgyártókat támogatja. Ha a termeléshez ad támogatást, akkor a megnövekedett kibocsátás az árak csökkenését eredményezheti, ezért ismét a monopol és oligopol helyzetben lévő felvásárlókat és feldolgozókat támogatja. Szélsőséges esetben a termelők jövedelme a támogatások ellenére nem változik, míg a szubvenciók hasznát kizárólag az erőfölényben lévő gazdasági szereplők söprik be. Így az állami beavatkozás céljaival ellentétes eredményre vezethet.
Több ajánlást szoktak ilyenkor megfogalmazni. Az egyik megoldás, hogy növelni kell a termelők alkuerejét. Erre jó példával szolgálnak a Nyugat-Európában működő beszerző és értékesítő szövetkezetek vagy az Egyesült Államokban az úgynevezett alkuszövetkezetek. Érdemes azonban felhívni arra a figyelmet, hogy jó néhányan e szervezetek közül idővel ugyanúgy monopol vagy oligopol helyzetbe kerültek az adott termékpiacon. Ennek árát azonban végül a fogyasztóknak kell megfizetniük. Másrészt az importliberalizálás az inputoldalon jelentősen oldhatja a versenyfölényből származó hátrányokat. Végül pedig a versenyszabályozás révén az állam is aktívan hozzájárulhat a nemkívánatos helyzetek felszámolásához. Összegezve tehát az államnak még számos eszköz áll rendelkezésére a mezőgazdasági termelők támogatásán kívül, hogy kezelje a monopol és oligopol szituációkból fakadó hátrányokat.
A nemzetközi agrárpiacok sajátosságai
A nemzetközi agrárpiacok sajátosságai közül egyet mindenki minden bizonnyal ismer. Ez az, amit agrárprotekcionizmusnak vagy az agráros folklórban a támogatások versenyének is szoktak nevezni. Arról van szó tehát, hogy a nemzetközi termékpiacokon nem érvényesül a szabad verseny, mivel a fejlett országok jelentős támogatásokat adnak termelőiknek, így megsértik a szabad kereskedelmet. Mit lehet ilyenkor tenni? Beszálljunk-e vagy sem a támogatások versenyébe? Ez a felvetés azért veszélyes, mert sokszor a versenytársak tisztességtelen magatartására való hivatkozás akkor is életben tart állami támogatásokat, amikor azoknak már nincs semmilyen közgazdasági alapja. Jó példa erre az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek közepétől működő exportnövelő programok esete. Az exporttámogatások fenntartását ugyanis az amerikai elemzők szerint már nem indokolták a világpiaci árak, mégis a GATT-tárgyalásokon az USA az exportnövelő programok fenntartásával akarta revolverezni az Európai Közösséget. Ironikus módon tehát pont a GATT-tárgyalásokra való hivatkozás miatt maradt fenn egy költséges állami program, amelynek célja pont a támogatások csökkentése és a kereskedelmi korlátok lebontása volt. A kérdést azonban egyszerűen úgy is fel lehet vetni, hogy ha a másik kútba ugrik, akkor vajon utána kell-e nekünk is mindenáron ugrani. A válasz nyilvánvalóan nem. A másik hasonló érv, ha a fejlett országok agrárpolitikája következtében alacsonyak a világpiaci árak, akkor fordítsuk magunkra ezeket a támogatásokat. Hadd jöjjenek ezek az áruk be az országba, hiszen így a hazai fogyasztók a szabadpiaci árnál alacsonyabban juthatnak hozzá az agrártermékekhez. Ugyanakkor a mezőgazdaságból felszabaduló erőforrásokat más, jövedelmezőbb tevékenységekbe lehet átcsoportosítani. Hiszen a „mezőgazdaság sajátosságai miatt úgyis támogatásra szoruló”, ne fejeljük meg ezt újabb kiadásokkal. Azonban ennél szofisztikáltabb érveket is érdemes megfontolni.
Számos mezőgazdasági termék piacán nemcsak protekcionizmus van, hanem oligopol helyzet is. Vagyis a vállalatok szűk csoportja erőfölényével visszaélve képes a piaci árakat a maga számára kedvezően alakítani, tehát nem árelfogadó, hanem ármeghatározó pozícióban van. (A megkülönböztetés Scitovszky Tibor leleménye.) Ilyenkor többnyire félállami marketingügynökségek kereskednek. Ezek gyakran megegyeznek egymással például a kínálat korlátozásában, hogy ezáltal elérjék a világpiaci árak emelkedését. Ebben a helyzetben a körön kívüli szervezetlen exportálók potyautasként hasznot húzhatnak a nagyok megegyezéséből.
A nemzetközi agrárpiacok tökéletlenségeinek értékelésekor figyelembe kell venni a GATT/WTO-tárgyalások eredményeit. Ennek egyik legfontosabb következménye, hogy 1994 óta már nem lehet a támogatásokat tovább emelni. Sőt a szerződést aláíró államok kötelezettséget vállaltak korábbi védelmi rendszerük liberalizálására. Az importkorlátozások és az exporttámogatások WTO által engedélyezett esetében azonban a piac tehetetlen. Ekkor is alaposan meg kell fontolni, különösen nyitott kis országok esetében, hogy mi a teendő. Ugyanis az elmélet szerint egy kis és nyitott ország esetében az exporttámogatások mindig társadalmi veszteségekhez vezetnek, és végül csak az importáló ország fogyasztóinak támogatását szolgálják a belföldi adófizetők pénzén. Bizonyos esetekben a gazdaságdiplomácia tehet eredményekkel járó lépéseket, azonban ezek hatóköre meglehetősen szűk. Helyzetünket azonban tovább nehezíti a szerencsétlenül megkötött WTO-szerződés, amely csak kis teret engedélyez a hazai termelők védelmében. Egy hazánkhoz hasonló országnak tehát alaposan meg kell fontolnia, hogy mit tegyen, mire fordítsa szűkös erőforrásait, melyik érdekcsoportnak engedjen a gazdasági és társadalmi racionalitás oltárán.
Összefoglalás
A tanulmányban megvizsgáltuk, hogy a tradicionális agrárius érvelés alapjául szolgáló mezőgazdasági sajátosságok mennyiben vezettek olyan problémákhoz, amelyek állami beavatkozást igényelnek. Láthattuk, hogy a szűkebb értelemben vett agrár- (kínálati és keresleti) sajátosságok nem okoznak olyan problémákat, amelyek egyértelműen kormányzati intézkedéseket követelnének. A tökéletlen belföldi és külföldi piacok esetében sem egyértelmű általánosságban a mezőgazdaságnak nyújtandó támogatások igénye. Itt az ideje tehát, hogy a hazai agrárpolitika hosszú évtizedek után ne elméleti fantomok sugallta érvek alapján hozza döntéseit, és ne is az éppen panaszkodó termelői csoportok jövedelemköveteléseit próbálja kielégíteni, hanem az ágazat hatékonyságát valójában elősegítő tevékenységet folytasson. Közben nem árt, ha a saját korlátaival is tisztában van.
Irodalomjegyzék
Atkin, M. (1993): Snouts in the Trough. European Farmers, the Common Agricultural Policy and the Public Pursue. Woodhead Publishing Limited, Cambridge.
Dahl, D. C.–Hammond, J. W. (1976): Market and Price Analysis. The Agricultural Industries. McGraw-Hill, London.
Fertő Imre (1996): A mezőgazdaság a piacgazdaságban. Közgazdasági Szemle, 2. sz.
Gardner, B. L. (1981): The Governing of Agriculture. University Press of Kansas.
Ghatak, S.–Ingersent, K. (1984): Agriculture and Economic Development. Johns Hopkins University Press, Baltimore.
Howarth, R. W. (1990): Farming for Farmers? A Critique of Agricultural Support Policy. Institute of Economic Affairs, London.
Johnson, D. G. (1950): The Nature of the Supply Function for Agricultural Products. American Economic Review, 40. évf. 539-568. o.
Ritson, C. (1977): Agricultural Economics. Principles and Policy.
St. Martin’s Press, London.
Senauer, B.–Asp, E.–Kinsey, J. (1991): Food Trends and Changing Consumer. Eagen Press, St. Paul.
Skogstad, G. (1998): Ideas, Paradigms and Institutions: Agricultural Exceptionalism in the European Union and the United States. Governance, 11. évf. 4. sz. 463–490. o.
Tomek, W. G.–Robinson, K. L. (1990): Agricultural Product Prices. Cornell University Press, Ithaca.
Kapcsolódó cikkek
- Euróra [7]