„Na, hogy álltok? Megvan már a 16. szovjet szövetséges köztársaság?” – ezekkel a szavakkal fogadta 1980. október 5-én Usztyinov honvédelmi miniszter Majorov tábornokot, akit az immár hónapok óta tartó súlyos szovjet katonai kudarcsorozat után, 1980. augusztus 9-én neveztek ki az Afganisztáni Demokratikus Köztársaság új katonai főtanácsadójává. Nem véletlenül esett a választás épp őrá: meglehetősen nagy „intervenciós gyakorlattal” rendelkezett, ő irányította az 1968-as csehszlovák megszállást (erről szóló visszaemlékezéseiből részletek olvashatók a Beszélő 1998. július–augusztusi számában), Kabulba pedig egyenesen a Baltikumi Katonai Körzet éléről érkezett. Kinevezéséről – miként ekkor a „szovjet–afgán kapcsolatok” minden mozzanatáról – a Politbüro mellett létrehozott Afgán Bizottság döntött, melynek négy tagja az említett Usztyinov mellett Andrej Gromiko külügyminiszter, Borisz Ponomarjov, az SZKP KB nemzetközi osztályának vezetője, valamint Jurij Andropov, a KGB főnöke volt. A bizottságnak ugyan formálisan nem volt elnöke, gyakorlatilag azonban mindvégig Andropov irányította a Lubjankáról: Majorov hadseregtábornok afganisztáni emlékirataiban mindvégig azt sugallja, hogy a szovjet katonai kudarc egyik fő oka épp Andropov teljhatalma volt, aki „szégyenletes módon markában tartotta az egész politikai és katonai vezetést”, beleértve Dmitrij Usztyinov marsallt. (Sztálin egykori honvédelmi népbiztosát és kegyeltjét, Hruscsov és Brezsnyev bizalmasát, a „szovjet atompajzs” atyját persze ekkoriban már a hadsereg felső köreiben is csak „madárijesztőként” emlegették.) Babrak Karmal, az afganisztáni szovjet bábkormány 1979. december 26-án kinevezett feje Majorov szerint Andropovnak nemcsak „meghosszabbított keze” volt, hanem „füle” is: Karmal szó szerint egy lépést sem tehetett a mellé kihelyezett Oszadcsij KGB-ezredes nélkül. Főnökének azonban nemcsak az afgán ügyekről tett jelentést, hanem a szovjet tanácsadók működéséről is, mi több, Majorov feltételezései szerint szovjet haditervek sora szivárgott ki közvetítésével (a térképeket előbb vele, illetve Karmallal kellett láttamoztatnia, mielőtt Moszkvába küldték volna). A hadseregtábornok részben ezzel magyarázza az 1980 első felében történt vereségeket, mert amikor ő hamis térképeket továbbított neki, s az igaziakat Moszkvába, mint az „Udar” tervét, győzelmeket is arattak.
Anélkül hogy maradéktalanul hitelt érdemlőnek minősítenénk Majorov „KGB-mítoszát”, azt valószínűnek tarthatjuk, hogy 1979 végére két változat alakult ki a szovjet vezetésen belül arról, miként lehet megerősíteni a Szovjetunió afganisztáni befolyását. Az egyik a Brezsnyev által forszírozott nyílt erőpolitika volt, a másik pedig az Andropov képviselte nem kevésbé kemény, de más eszközöket alkalmazó vonal: a „külső intervenciót mellőző” politikai ellenőrzés és nyomásgyakorlás, amelyben a KGB-nek jut irányító szerep. A két elképzelés ellentéte nem vált nyílt szembenállássá, de számos adat utal arra, hogy Andropov önálló „afgánpolitikát” szeretett volna folytatni, a katonai erő azonban teljes egészében Brezsnyev ellenőrzése alatt állt: gazdasági eszközökkel (1965-ben radikálisan megnövelte a katonai költségvetést) és politikai módszerekkel maga mellé tudta állítani az egész szovjet katonai elitet és a hadiipari komplexum vezetőit. (A Politbürót teljesen elszigetelte a katonai ügyektől, az általa elnökölt, különleges státusú „Honvédelmi Tanácsba” PB-tagokat be sem engedett.) Már csak afféle „lélektani ráadás” volt, amikor marsalli rangot adományozott magának, ezáltal is erősítve azt a hatást, hogy a stabilitás forrása csak a személyében is képviselt katonai erő lehet. A politikai és katonai elit közötti kompromisszum és együttműködés kikényszerítésével Brezsnyev a hetvenes évek végére szilárdnak tudhatta hatalmát, és ilyen körülmények között – feltételezik sokan – Andropov egyedül nem kockáztathatta meg a beavatkozás nyílt ellenzését a következményekre hivatkozva. A kezére játszhatott, hogy Brezsnyev egészségi állapota 1979 végére olyannyira megrendült, hogy már legföljebb napi két órát tudott dolgozni.
Az 1978-as „áprilisi forradalom” utáni események kronológiája ugyancsak a két vonal közötti ingadozásra vagy legalábbis párhuzamos érvényesítésére utal: a puccsok, merényletek, bábkormány-alakítások mellett egyre nő a katonai jelenlét, eleinte főként a szovjet katonai tanácsadók révén. Április 12-én – Mohammed Sardar Daud meggyilkolása után – puccsal hatalomra segítik az 1965-ben szovjet mintára alapított Afgán Marxista Demokratikus Néppártot. Vezetőjét, Mohammed Tarakit elnökké választják. Április 30-án a szovjetpárti junta ugyancsak Taraki vezetésével alakít kormányt, aki alelnöki pozícióba helyezi Karmalt, Hafizullah Amin pedig miniszterelnök-helyettes lesz. Nyolc konzervatív vallási csoport már júniusban „szent háborút” indít a marxista kormány uralma ellen. A következő év januárjára a gerillák száma eléri az 5000 főt. Február 14-én újabb fordulat: elrabolják és meggyilkolják Adolph Dubst, az USA afganisztáni nagykövetét. Washington azzal vádolja Moszkvát, hogy része volt a merénylet elkövetésében. A szovjet válasz viszontvád: az amerikaiak fegyverzik fel a kabuli kormányt támadó gerillákat. Az egyre mérgesedő nemzetközi konfliktus előterében zajló polgárháborút a kormánypárton belüli viszály tetézi: Taraki a pártnak csak egyik szárnyát (a Khalq – „Nép” frakciót) uralja, míg a másik, a párt folyóiratáról elnevezett Parcham, azaz Zászló frakció vezére Babrak Karmal (korábban Afganisztán csehszlovákiai nagykövete). A két szárny közötti hatalmi harchoz a két vezér sikerrel hasznosítja a törzsi-etnikai ellentéteket. (A Nép frakcióhoz nagyrészt pastu törzsek, a Zászlóhoz tádzsikok tartoztak.) A kiélezett szembenállást azzal oldják meg, hogy Tarakit március 28-án kormányfői posztjáról leváltják, helyette Amint nevezik ki. Szeptember 16-án a Brezsnyev nagyfokú támogatását élvező Tarakit végleg megbuktatják, később meggyilkolják, halála azonban csak október elején kerül nyilvánosságra. Egyes vélemények szerint a szovjet fél ekkor dönt a beavatkozásról: katonai jelenléte augusztus óta napról napra nő (mások szerint már akkor megszületett a döntés az invázióról – erre utal közvetve Washington ismételt figyelmeztetése is). Egyelőre azonban még elegendőnek vélték, ha a szovjet jelenlétet egyre gyanakvóbban és ellenségesebben kezelő Amintól megszabadulnak: szeptember 14. és december 19. között három ízben kíséreltek meg merényletet ellene. November végén Viktor Paputyin első belügyminiszter-helyettes érkezett a helyszínre, találkozott Aminnal, az afgán belügyminiszterrel, s a hivatalos közlemény szerint „számos baráti megbeszélést folytatott”, majd december 13-án visszatért Moszkvába. E közleményről „megfeledkezve” a Pravda január 3-án apró betűvel, az utolsó oldalon adott hírt arról, hogy a belügyminiszter-helyettes váratlanul elhunyt (se ok, se fénykép, se a Politbüro-tagok aláírása). Egyes feltételezések szerint ugyanabban a tűzharcban halt meg, amelyben Amin, mások szerint öngyilkos lett, mivel nem teljesítette a megbízást, azaz nem térítette jobb belátásra Amint.
A belügyér esete mindenesetre egyértelműen utal arra, hogy a szovjet vezetés „erőpárti” vonala mindenképpen elszánta magát a beavatkozásra, s a döntés december legelején megszületett, függetlenül Paputyin „missziójának” kimenetelétől, melynek az volt a célja, hogy titkosrendőrségi eszközökkel érjen el politikai megállapodást Aminnal. 1979 karácsonyára washingtoni jelentés szerint három szovjet hadosztály vonult fel az afgán-szovjet határ mentén, s 1500 egység már Kabul mellett állomásozott. Miközben hivatalos szovjet közlemények egyre-másra cáfolják az amerikai jelentéseket a szovjet légihíd beindításáról, 300 gép közel 5000 egységet és felszerelést dob le, s szovjet ejtőernyős alakulatok december 26-án megrohamozzák az elnöki palotát és a rádiót. Babrak Karmal elnökké választásáról adnak örömhírt, miközben Carter elnök „komoly következményekkel” fenyegeti a „békét súlyosan veszélyeztető” szovjet magatartást. December 30-án Moszkva hivatalosan is bejelenti, hogy „korlátozott kontingenst” küldött Afganisztánba az ország ellen irányuló külföldi támadás visszaverésére.
A történet folytatása 1980 januárjától már a világközvélemény középpontjában áll. Az ENSZ Közgyűlése január 14-én 104:18 szavazataránnyal határozatban követeli, hogy „haladéktalanul, feltétel nélkül és teljes egészében vonják ki a külföldi csapatokat Afganisztánból”, s határozatát egészen 1988-ig minden évben megismétli. Az amerikai elnök még ugyanebben a hónapban meghirdeti a szovjet expanziót elítélő ún. „Carter-doktrínát”, szankciót kezdeményez a Szovjetunió ellen, megtiltva egyebek közt a gabonaeladást. Márciusban az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága, a párizsi Nemzetközi Emberi Jogi Szövetség jelentést tesz közzé arról, hogy a szovjet fél mérges gázokat vetett be Afganisztánban. Áprilisban az USA a Moszkvában rendezendő olimpia bojkottjára szólítja fel a világot, s a júliusi játékokon hatvan ország tüntet távollétével a szovjet megszállás ellen…
A konvencionális hadsereg ellen vívott klasszikus gerillaháború hihetetlen áldozatokat követelt a szovjet féltől is: már 1980 legelején 5000 áldozatról lehetett hallani, a „végső” számokat pedig először csak a peresztrojka korszak legvégén lehetett megtudni, miután 1987. január 22-én a Politbüro határozatot hoz a csapatok kivonásáról, s 1988 májusában ténylegesen is megkezdődik a szakaszos kivonulás, amely 1989 februárjában fejeződik be. A nagy vereség okát azóta is sokat elemezték, bár máig igen kevés „alapmű” született az afgán kérdésről, főleg az orosz politikatörténetben. A föntebb idézett Majorov hadseregtábornok, akit már 1981 elején visszarendelnek Afganisztánból, mivel már akkor a hadjárat befejezését s a 40. hadseregcsoport kivonását javasolta, 1980 szilveszteréről szólva a következő mondatokat jegyezte le, melyet Halil Ula ezredestől, az afganisztáni Központi Hadtest parancsnokától hallott: „Sohase fogjátok legyőzni Afganisztánt. Itt nem működik még az olyan hadsereg se, mint a tietek. Másvalamit kéne tudnotok. Mert Afganisztánban mindenki harcol mindenkivel, és ami még fontosabb: mindenki elárul mindenkit. Titeket is.”