Ha Erdős Virág könyvében volnék fabulaelem, kijelenthetném, hogy ebben a novellavilágban szerepelni: jó, mert olyan történeteknek lehet másféle szereplője az ember (a figura), amelyekkel úgy pár ezer röpke éve nem szokás viccelni, mert vagy szakrális szövegek lettek, vagy eleve átszövi a róluk alkotottakat a tragikum. Pedig ezek a motívumok talán maguk is vágyják, hogy másmilyen mesék lehessenek. Talán minden szentesített szöveg szeretne titkon apokrif lenni. Talán maga is mindig vár a váratlan mozzanatra, amitől megváltozik a helyi értéke, amitől a történeteket sokszor elfedő morálréteg más színben tűnhet fel. Másrészt persze dehogy jó Erdős Virág novelláiban fabulaelemnek lenni, hiszen el kell hagyni a jól belakott történeteket, a rendesen beágyazott görög-zsidó-keresztény európai kultúrkört, a görög mítoszokat, az Ótestamentum énekeit vagy az Újszövetség lapjait.
Erdős Virág új könyve az Eurüdiké címet viseli, sok más mellett hőse Eurüdiké, akiből nem lett külön mítosz. Köddé vált, miután párja mégiscsak visszanézett. Amolyan funkcionális eleme a mítosznak: ha nem hal meg a kígyómarástól, nem tud érte átmenni a túlsó partra Orpheusz. S ha Orpheusz nem néz rá vissza, akkor visszatérhetett volna az Alvilágból, és más lenne a történet vége. Orpheusz bánatában osztozunk, allegóriát évezredek óta őbenne látunk, és nem Eurüdikében.
De vajon gondolunk-e külön Eurüdikére? Az ő sorsára? Arra, hogy a halál után visszakapott élettől éppen szerelme suta/sorsszerű, indokolt/indokolatlan mozdulata fosztja meg? Arra, hogy nem létezik külön, csakis Orpheusz relációjában, noha éppen Orpheusz miatt lettek másodjára és örök érvényűen elválasztva. Hogy Eurüdiké sorsa női sors-e, vagy sem, azt nem tudom, de gyanítom, hogy nem az; a csalódás, a váratlan kudarc méltóságteli tudomásulvétele és rezignált elszenvedése nem nemek kérdése. Eurüdikét nem a feministáknak kell rehabilitálniuk, gender szempontból Orpheusz sokkal problematikusabb a maga erélytelen viselkedésével, férfiatlannak tűnő reflexeivel (Kierkegaard például „elpuhult citerajátékosnak” nevezi őt a Félelem és reszketésben). Létezik egy attikai reliefen a mítosznak olyan változata is, amelyen a szerelmesek mellett a furfangos Hermész is jelen van, és visszasegíti (milyen kedves) Eurüdikét Hádész birodalmába. Az ábrázolás alapján Hermész perspektívájából látjuk az egész jelenetet. Talán Hermész (mint az értelmezés, az interpretáció istene) eleve benne van a képben, a történet szerkezetében, és a mítosz így rajta keresztül értelmezhető, azaz nincsen mítosz önmagában, csakis az értelmezések révén tudjuk konstruálni.
Erdős Virág Eurüdikét hozza fel az Alvilágból, méghozzá több példányban is. Az első és az utolsó írás Eurüdikéé. Így mintegy kerete lesz az egész kötetnek, az összes többi történetet is magába zárja. Az első szövegben (És ő?) Orpheusz a mai korra áthangszerelve megy le szerelméért a kanárisárga hullaházba (esetleg a hajdanvolt, hárshegyi elmegyógyintézetbe?), ügyesen megkeni Hádészt, aki a megfelelő helyhez vezeti. „– És ő? – Ő Eurüdiké – felelte Hádész. – Húha! Akkor itt valami tévedés lesz! – kapott a fejéhez Orpheusz, aztán villámgyorsan sarkon fordult, és úgy elszaladt, vissza se nézett.” A kötet egyik legjobb poénja ez a maga frivol paradoxonjával. (A „vissza se nézett” zárlathoz képest a mai világra való átírás talán kevésbé találó.) Itt marad tehát Eurüdiké, a citerajátékos pedig lelécelt. A záró szöveg pedig Erdős szabadverse Eurüdiké címmel. A szöveget egy 1900 körül készült fénykép egészíti ki a Rác fürdő női medencéjéről. A fotó hangulata, aurája az antik falfestményeket idézi. A monológ (és így a könyv) kesernyés, ám fanyar zárlata a következő: „nem stimmel a vége se: / nem jön értem senki se.” Itt marad tehát Eurüdiké, a citerás pedig már nem is jön érte, és persze más se jön. Eurüdiké mintegy saját mítoszának és két történetvariációjának a foglya marad.
Erdős Virág írásait szokás a tétnélküliség és egyfajta céltalan, üres játszadozás okán kritizálni. Erdős Virág írásait szokás a történetek szellemes elforgatása és a szójátékok, fineszek, furfangok felszabadult használata miatt dicsérni. Erdős Virág legújabb kötete mintha mindkettőt alátámasztaná valamelyest. A könyv sikerültebb szövegei azonban egy harmadik állítást is lehetővé tesznek. Erdős elbeszélő művészete azzal, hogy a klasszikus narratívákat sajátos módon formálja át és olykor figurázza ki, egy másik, eleddig ismeretlen vagy kevésbé ismert arcát mutatja meg a mitikus történeteknek. És a tétje éppen az lenne, hogy a történetek tétjei viszonylagosak, hogy a preferenciáink, ahogyan az áthagyományozódott történeteket olvassuk, valójában előítéletek, kulturális reflexek. Az átformált históriák pedig egészen radikális (apokrif vagy blaszfemikus) kapcsolatba kerülhetnek az eredeti textusokkal. Erdős másmilyen mítoszai továbbá felhívják a figyelmet arra, hogy foglalkozzunk az elhagyottakkal, a kizártakkal, az ottfelejtettekkel. A novellák hősei (antihősei) többek között: a kiskutyát szülő Mária, a hajléktalan Salamon király, a megfagyott Télapó, a lesajnált Noé, akit nem vesznek komolyan az állatok.
A különböző ismert (bibliai, mitológiai) történetek újraírásakor Erdős határozottan nyit a humorosság és a frivolitás irányába, ahogy a fülszöveg mutatja be, ő a meglepetések írója, akinél semmi sem úgy történik, ahogy megszoktuk. Ez annyiban is igaz, hogy egy szinten túl már az lenne a meglepő, hogyha valami nem változna az adott sztoriban. Hogy egy-egy rövid történetet mennyire sikerül jól vagy rosszul végigvinnie, ez több tényezőtől is függ. Az eredeti sztori intenciójának a trükkös átforgatásánál nem mindegy, hogy a közeget mennyire írja át. Mennyire teszi maivá, mondjuk a bibliai históriákat? Van-e például külön hozadéka túl a gegen annak, hogy a József-mítosz rosszakat és jókat egyaránt álmodó Fáraója betelefonál egy rádióműsorba?
Ismerjük azokat a meseverziókat, amikor Piroska eszi meg a nagymamát, és a postás harapja meg a kutyát. Ebben a kötetben egyikről sincsen szó, mégis mintha olykor erre a srófra járnának néha a tréfák. Erdős találatai sokkal inkább azok a novellák lesznek, ahol a megváltozott viszonyok termékeny feszültségben, intenzív harmóniában (a görög harmónia szó összetartó feszültséget jelentett, abban az értelemben is akár, ahogyan Orpheusz és Eurüdiké utolsó kézszorítása összetartó és széttartó mozdulat lesz egyszerre) állnak a tradicionális fabulával. (Éppen az Eurüdiké-mítosznak írta meg pikáns verzióját Erdős kortársa, az amerikai Sarah Ruhl azonos című színművében, melyben Eurüdiké maga provokálja ki, hogy férje visszanézzen rá, azért, hogy mégiscsak lent maradhasson apjával, Hádésszel az Alvilágban.)
Így lesz a novelláskönyv egyik legerősebb szövege a Mária című írás. Az egyes szám első személyű monológban Mária (igen, az a Mária) szülés előtti napjait követhetjük végig. A felfokozott és aggodalmas várakozás periódusát. Az ultrahangnál valami nem stimmel. Van ott egy csont, illetve másfele kunkorodik az a valami. Egyik éjjel pedig elkezd kaparni. Pedig nem erre számítottak, hanem azon töpreng Mária, hogy „ott lesz-e vajon már kezdettől a homlokán a jel”. Végül Mária egy kis fekete kutyának ad életet. József, a szegény, elájul, de nem hagyja el őket. Mária nem áltatja magát. „Legfeljebb ha pacsit adni megtanul, labdát visszahozni, feküdni, ülni, várni. Esetleg számolni, volt már olyan. Mire megöregszünk, megöregszik ő is. Kijárunk majd a ligetbe, póráz se kell. Bóklászunk a fák közt, szaglásszuk az avart. Mari néni meg az ő hűséges kutyája. Egy kivénhedt, közönséges, fekete kutya.” Erdős egyszerre tudja mozgatni a történetben Máriát és a jövőbeni Mari nénit, aki kártyás fülkéből próbálja felhívni anyukáját. Ebben az egy mozzanatban benne van a mindenkori Mária és József szociális valósága. A könyv vége felé található Absolut Christmas című novella poénjai néhol csak provokatívak: a kis Jézuska művért és diliboltos bigyókat kap karácsonyra, egy haláli jó buliról és a projekt előkészítő munkálatairól vetít a háromkirályoknak, akik a novella végén elárulják Heródesnek, hol lakik a kis család. Erdős azon a nyomvonalon halad, mint a Brian élete. Azzal, ahogyan átértelmezi az eredeti elemeket, nem megbotránkoztatni akar, hanem egyfajta antropomorf, emberi módon igyekszik megmutatni a mítoszok emberi oldalát. (Amikor Woody Allen azon töpreng az egyik filmjében, hogy ha Jézus ács volt, akkor vajon mennyiért csinálna neki könyvespolcot, ebben a felvetésben a szeretet, a jóindulat és a kíváncsiság hangja dominál, és nem a provokációé.) Nem a gesztus a botrányos, inkább a találati arány esetleges, hogy ez vagy az a poén átjön-e, vagy sem.
Erdős variációs képessége elevenen megmutatkozik a Bedekker című, Budapestet „ismertető” zanzában és a Hopp, te Zsiga című képleírás-sorozatban, mely Szilágyi Lenke egyetlenegy képére íródott, s amelyen a fotó felső sarkából egy férfiember készül az alatta elterülő vízbe ugrani. Erdős húsz darab lehetséges képaláírást komponált erre a képre. Erdős szövegeinek jót tesz, hogyha kiegészíti egy másmilyen műalkotás. A fotósorozaton kívül még két darab remek Szilágyi-fénykép található. Ez a multimediális jelleg olykor Erdős szövegeinek műfaji skálájára is vonatkozik. A novellák néhol tárcává karcosodnak és karcsúsodnak, másutt a jelenetezés és a dialogikusság miatt mintha mini-hangjátékká öblösödnének. Erdős prózájában pedig sokszor ott morajlik az asszociatív, ritmusokban lépdelő, alternatív rímekre bukkanó költői nyelv. A könyv egyik sokat idézett szójátékával: „Budapest kulturális élete pezsgő, vidékieknek fröccs.” Az Eurüdiké című versbeszéd pedig így kezdődik: „Forró fantában úszok, / mint a jég.”
Ha Erdős könyvében volnék fabulaelem, azt hiszem, arra volnék a legbüszkébb, hogy más oldalát tudjuk megmutatni a történeteknek. Hogy olvasóinkat együttérzésre sarkalljuk, s ha közben a poénjainkon is nevetnek, az plusz öröm. Hab a tortán, fanta Eurüdikén.
Erdős Virág: Eurüdiké. Budapest, Magvető, 2007, 122 oldal, 2290 Ft
- Kultúra [6]