A hetvenes években a bizalmatlanság iskolájának színrelépésével csaknem egy időben feltűnnek az irodalomkritikában, az „elméletben” azok a radikális irányzatok, amelyek a saját olvasási stratégiájukat elsősorban identifikációs alapon dolgozták ki. Ezek közül a legjelentősebb a feminista és a multikulturális szempontokat érvényesítő kritika, amelyek rendszerint a fehér európai férfit középpontba állító, kánonelvű kritikával való szembefordulás jegyében határozzák meg saját beszédhelyzetüket, elutasítják az „új kritika” (New Criticism) dogmatikus merevségét, módszereiket illetően alapvetően a strukturalizmus eredményeire hagyatkoznak, törekvéseik olykor párhuzamba állíthatók a dekonstrukció irányultságával, más esetekben azonban – a perspektíva újszerű megválasztása miatt – ezek az olvasástechnikák radikálisan különböznek attól.
Noha a kritikai diskurzust jelentősen átalakító iskolák többnyire a hetvenes évek derekán jelentkeztek, a radikális kritikai törekvések számára újabb lökést adott az állati jogokért harcba szálló mozgalom, amelynek szellemi holdudvarában kialakulhatott a kynista kritika iskolája. Így vetődött fel először a kutyaszempontú olvasás problematikája.
Jóllehet nehéz kidolgozni annak pozitív, önálló terminológiáját, hogy mit lehet kutyaként olvasni, egy tisztán elkülönítő megkülönböztetést mégis biztosan ajánlhatunk: kutyaként olvasni annyi, mint elkerülni az emberi olvasást, azonosítani az emberolvasatok sajátos védekezéseit és torzításait, és korrekciókat javasolni. A „kynista szempont” érvényesítésén a szöveg olyanfajta olvasását értjük, amely rámutat az igazságok azon álarcaira, amelyek mögé az embercentrikus diskurzus elrejti irodalmát. A kynista kritika első aktusa, hogy ellenálló s ne elfogadó olvasóvá váljon, s az elutasítás elfogadása révén elindítsa a kutyákba táplált embertudat kiűzésének folyamatát.
Ha a kynista kritika nem ad egyetlen vagy egyszerű választ az olvasói tapasztalat természetének kérdésére és más tapasztalatokhoz való viszonyára, az azért van, mert ezt komolyan veszi, és olyan módon tárja fel, hogy nyilvánvalóvá válik a kérdésnek és a „tapasztalat” fogalmának bonyolult összetettsége. Ezeket a vizsgálódásokat a kutyaszempontú kritika három szintjén, vagyis három mozzanatában követhetjük nyomon.
Az emberválaszokkal foglalkozó kritika jó része azáltal rejti el a struktúrát, melyben a tapasztalat adottként jelenik meg s ugyanakkor mint elérendő cél mutatkozik, hogy kijelenti: az olvasók eleve rendelkeznek bizonyos tapasztalatokkal. Ezzel szemben számot kell vetnünk azzal a problémával, hogy a kutyák nem mindig olvastak kutyaként, elidegenedtek egy olyan tapasztalattól, amely kutyaállapotukhoz tartozik. A kutyaolvasó hipotézisének megjelenésével a kynista kritika olvasóhoz való viszonyának második mozzanatához vagy szintjéhez jutunk.
Az első mozzanatban a kritika a tapasztalatra mint adottra hivatkozik, mely az olvasat alapjául szolgál, és igazolja azt. A második szinten a probléma pontosan az, hogy a kutyák nem olvastak s nem olvasnak kutyaként. Itt az a döntő, hogy az olvasás olyan tanult tevékenység, amely sok egyéb tevékenységhez hasonlóan a fajok szerint kódolt, és fajok szerint modulált. A kutyáktól ezzel szemben azt várják el, hogy azonosuljanak a „minden élőlényre univerzálisan vonatkozóként” interpretált – mégis tipikusan emberi – tapasztalatokkal. A kutya a diskurzusban olyan szubjektumként jelenik meg, amely nem ismerte fel vagy nem mozdította elő a kutyaként történő olvasás lehetőségét.
Az első mozzanatban a kutyaolvasók a kutyaszereplőket érintő kérdésekkel azonosulnak, a második fázisban azonban gyakran éppen az a probléma, hogy a kutyák tulajdon kutyaérdekeik ellenére az emberszereplők érdekeivel azonosulnak. Az antropokrata irodalom folyton általános érvényét hangoztatja, de ezt sajátosan humánterminológiával teszi.
Szerencsés esetben a második mozzanatban a kutyaolvasó tételezése révén a kynista kritika felvállalja az olvasás új tapasztalásának létrehozását, s így rábírja az olvasókat – kutyákat és embereket egyaránt – az olvasásuk alapjául szolgáló irodalmi, etológiai és politikai felvetések megkérdőjelezésére.
A harmadik mozzanatban a kynista kritika feladata azt vizsgálni, hogy a jelenlegi kritika eljárásai, feltevései és célkitűzései az emberi autoritás megőrzésére irányulnak-e, és feltárni az alternatívákat. Nem arról van szó, hogy a racionálist el lehetne vetni az irracionális kedvéért, hogy a metonímiai kapcsolódásokra kellene figyelni a metaforikus kapcsolódások rovására, vagy a jelölőre a jelölttel szemben, hanem olyan kritikai eljárások kidolgozásának kísérletéről, amelyekben az emberi autoritás tartalmaiként születő fogalmak egy nagyobb textuális rendszerbe illeszkednek.
A módszer ismertetése után szükséges néhány szót ejtenünk a kynista kritika episztemológiai alapvetéséről is. Az emberi szemlélet és a kutya szemlélete között nemcsak ontológiai, nyelvfilozófiai szakadék tátong, hanem számot kell vetnünk a pusztán biológiai természetű eltérésekkel is. A legszembetűnőbb különbség az emberi test pőresége, azon szőrtelenség, amelyben az emberirodalom és humánkritika szégyentelen kitárulkozása gyökerezik. (Megjegyzendő azonban, hogy ez a narcisztikus-exhibicionista attitűd hamis, álságos. Gondoljunk csak a ruházkodás általánosan emberi szokására, vagy arra a tényre, hogy az ember főként a genitáliái körül visel szőrzetet, míg a kutyák esetében éppen ez a testfelület marad szabadon.) A kitárulkozás hisztérikus kényszerén – s az e kényszert sújtó, neurózist okozó gátlásokon – túl az embert kóros önértékelés, bizonyos uralmi struktúrákhoz, hatalmi játszmákhoz való kényszeres ragaszkodás jellemzi, amely alapvetően meghatároz minden kutyák és emberek között lezajló diskurzust. Ez a hisztérikus attitűd, latens vagy manifeszt cezarománia, birtokosi szemlélet rányomja a bélyegét valamennyi ember által írt vagy kutya által írt, de emberi elvárásokkal olvasott szövegre. Ezért a kutyaolvasat folytonosan kénytelen számot vetni az emberi képességek (tapasztalási lehetőségek) szánalmas korlátozottságával is, s ezen korlátozott képességek „általánosan elfogadottként”, „tipikusként” történő interpretációjával. Elég legyen csupán az ember gyatra szaglására utalnom ehelyütt. Emberi szövegek kutyaszempontú olvasása esetén komoly gondot okoz a perspektíva egyoldalú megválasztása. Az ember – feladva a stabilitás gerinceseknél évszázmilliók során gondosan kiérlelt konstrukcióját – kb. 25 millió évvel ezelőtt két lábra emelkedett. Ágaskodott. Ezzel a rendhagyó, instabil testtartással a nézőpontja is alapvetően megváltozott, s ez a perspektíva eleve magában hordja annak lehetőségét, hogy az ember lenézze a bioszféra – más szempontokkal bíró, de a realitás talaján négy lábbal álló – entitásait. Nincs szükség különösebb argumentációra, hogy bizonyítsam ennek a beállítódásnak (felállítódásnak) – legyen szó akár köznapi, akár irodalmi diskurzusról – elkülönülő és kirekesztő jellegét. Ezért vélem úgy – s ebben a kynista kritika szinte minden szaktekintélye mellettem áll –, hogy a kizárólagosan humánértékeket preferáló kritikát és olvasási módot célszerű az erektocentrikus jelzővel illetni.
És most lássuk a konkrét példákat.
Tipikusan erektocentrikus – és így az erektocentrikus kritika által kórosan túlértékelt – mű Gogol Egy őrült naplója című szövege.
Pusztán az expozíció, az alapötlet is mélységesen antikynista, és alkalmas a kutyák elleni előítéletek felkeltésére. Az indiszkrimináció explicit módon megmutatkozik abban, hogy egy őrült ember – homo erectus – szellemi defektusa azon keresztül nyer bizonyítást, hogy kutyák nevében beszél és konstruál szövegeket. Mondanunk sem kell, hogy Gogol kísérletet sem tesz arra, hogy a kutyalét kérdéseihez empatikusan közelítsen, a kutyák szájába adott szövegrészletek sztereotípiákon, téves előfeltevéseken alapulnak, s noha Gogol a főszereplőt, Popriscsint kívánja nevetségessé tenni, voltaképpen az ellenkező hatást éri el, a kutyát dehonesztálja, állítja az olvasó elé kedvezőtlen megvilágításban. Így hát korántsem csodálkozhatunk az efféle fordulatokon, melyek nemcsak méltóságukban sértik az ebeket, de nemi identitásukat is méltánytalanul megkérdőjelezik: „Látom, hogy Medzsi meg a hölgyek után ballagó kiskutya összevissza szaglássza egymást.”[1] Innen már egyenes út vezet ahhoz, hogy Gogol a kutyák legalapvetőbb adottságait – így a beszéd képességét is – kétségbe vonja (ne tévesszen meg minket a narrátor közbeiktatása, a metafikció; itt egy erektocentrikus szerző szólal meg egy erektocentrikus tébolyult képében!). „Ejnye – mondtam magamban –, csakugyan nem vagyok én részeg? De hát az ilyesmi, azt hiszem, ritkán esik meg velem. Nem, Fidél, semmi okod sincs ilyesmit gondolni. – A magam szemével láttam, hogy Medzsi beszélt. – Én, vau-vau, beteg voltam, vau-vau.”[2]
Tehát a szövegben megszólaló személy a beszédet látja, nem hallja. Hogy ez Popriscsin érzékcsalódása vagy Gogol képzavara, ne firtassuk. De a lekicsinylő tónus, a kutyák beszédkészségét kétségbevonó erektocentrikus szemlélet, rögtön tetten érhető. Problematikus továbbá a „vau-vau” fonetikus átírása, mely a kutyák által beszélt dialektusok felületes ismeretéről tanúskodik, így az idézett indulatszavak teljesen alkalmatlanok arra, hogy a Medzsinek tulajdonított kijelentés konnotatív auráját árnyalják vagy kiterjesszék.
Az erektocentrikus szemlélet tipikus példája, mikor a monológ révén megszólaló személy – és rajta keresztül Gogol – általánosságban megkérdőjelezi a négylábúak kompetenciáját az írott szövegek létrehozását illetően: „De bevallom, annál jobban megrökönyödtem, mikor Medzsi így folytatta: Írtam neked, Fidél.”[3] Egyúttal tetten érhető az antropokrata implikáció mélylélektani megképződése is, amely magában hordozza ennek a tendenciának minden – fentebb már említett – hatalomorientált, kirekesztő, antidemokratikus vonását: „Soha életemben nem hallottam, hogy egy kutya írni tudjon. Rendesen írni csakis nemesember tud. Persze egyik-másik katonatiszt, kereskedő, sőt néha a jobbágynép is szokott írni, de azoknak az írása többnyire csak gépies: se vesszőt, se pontot nem tesznek, s rendes stílusuk sincs.”[4]
Popriscsin alakja az elbeszélésben nem csupán úgy mutatkozik meg, mint a napló szerzője, de mint a kutyák által írt levelezés olvasója is. Tanulságos volt felelevenítenünk, hogy mi jelent meg Popriscsin elvárási horizontján az olvasást – pontosabban a módszeres félreolvasást – megelőzően. Annál árulkodóbb, ahogy Medzsi leveleit kommentálja. Az alaptónust az ebek iránt táplált faji előítélet adja, ilyetén formában: „El kell fognom azt a levelezést, amit a két hitvány dög folytat egymással.”[5] (Kiemelés R. S.)
Ezt követően Popriscsin könyörtelen antropokrata gesztussal megkaparintja Medzsi Fidélnek írt leveleit. Ezzel egyetlen pillanatban három személyes szabadsághoz fűződő jogot sért meg. A szólás és a gondolat szabadságának jogát, a levéltitkot, sőt a magánlaksértés, az állatkínzás és a szexuális zaklatás vádja sem tűnhet túlzásnak jelen esetben. A legszomorúbb az, hogy a szerző, Gogol, minden bizonnyal maga is örömét leli a jelenet leírásában, és úgy véli, hogy az olvasó majd cinkosan összekacsint vele, és kedélyes epizódként éli meg a kutyák emberi jogainak lábbal tiprását. Íme a részlet: „Meg akartam fogni, de majdnem leharapta az orromat az undok! De még sikerült megpillantanom a vackát a szegletben. Ehe, éppen erre volt szükségem! Odamentem, feltúrtam a szalmát a kis deszkaládában, és rendkívüli meglepetésemre előhúztam egy kis iratköteget. Amikor az a ronda dög meglátta, először a lábikrámba harapott, de amikor megszimatolta, hogy én elvettem az iratokat, elkezdett csaholni meg farkat csóválni. De én azt mondtam neki: »Nem, öregem, agyő!« – és elrohantam.”[6] A konzervatív – kánonképző, tehát patriarchális – irodalom és irodalomkritika eredendően megkérdőjelezi, hogy létezhet tipikusan kynista tematika az irodalomban, illetve ha elismeri bizonyos esetekben ennek létjogosultságát, akkor is a partikulárissal azonosítja. Ennek az erektocentrikus, humanokrata attitűdnek, bántó intoleranciának tipikus megnyilvánulása, ahogy Popriscsin – és általa Gogol – a kutyák által létrehozott szövegeket interpretálja, vagy interpretáció helyett előítéletektől vezéreltetve minősíti: „Micsoda hülyeség! Mintha nem lenne sokkal jobb téma, amiről írni lehetne.”[7] Majd később: „Pfuj! A pokolba is! Micsoda hülyeség ez! És hogy lehet megtölteni egy levelet ilyen ostobaságokkal! Embert nekem! Embert akarok látni!”[8]
Argumentációt hasztalan keresnénk. Amit kutya ír, aminek címzettje vagy érintettje kutya, az csupán hülyeség, ostobaság lehet.
Ne is időzzünk Gogol szövegénél érdemtelenül hosszú ideig, térjünk rá az erektocentrikus irodalom egy másik alapművének ismertetésére, kutyaszempontú újraolvasására. A szöveg nem más, mint Petőfi Sándor A kutyák dala című verse.
Kutyaként olvasva a textus kutyákra vonatkozó implikációi meglehetősen sértőek, mondhatni a szöveg nem P. C. A vers zárómondata nemcsak metaforikusan vagy emblematikusan azonosítja a „kutya”-státust bizonyos emberi jellemhibákkal, hanem az olvasó alantas szemantikai beidegződéseit mozgósítja és állítja az antikynista olvasat szolgálatába. Szoros olvasatban Petőfi annyit mond, hogy minden kutya talpnyaló: „Az ostor, az igaz, / Hogy pattog némelykor, / És pattogása fáj, / No de: ebcsont beforr. // S harag multán urunk / Ismét magához int, / S mi nyaljuk boldogan / kegyelmes lábait!”
Nemcsak a durva, erektocentrikus általánosítás szembetűnő jelen esetben, de etikai és politikai kételyünknek is hangot kell adnunk. A kutyák domesztikálása: az ember bűne. De hogy saját bűnének a logikus következményét – a következetességet és a hűséget – is a kutyákon kéri az ember számon, ez faji előítélet, antropokrata prekoncepció, az autokratikus viselkedés mélyén mindenkor fellelhető bűnbakképzés tipikus példája. Kynista szempontból szánalmasnak érzem, hogy az ember félelmét és frusztrációját úgy próbálja kompenzálni, hogy egy számára csak bajt okozó, vérszomjas, félelmetes állattal – a farkassal – kíván azonosulni – esetleg régi társa, a kutya rovására is. Freud ezt a viselkedésmódot nyilván az „azonosulás a zsarnokkal” reakciócsoportba sorolná. S ha problematikus emberként a farkassal azonosulni, még problematikusabb, ha Petőfi – és az erektocentrikus kritika – azt várja el a kutyaolvasóktól, hogy A farkasok dalában felvázolt farkasképpel azonosítsák magukat. Egyszerűen ostobaság volna ezt elvárni tőlük (tőlünk). Mert valljuk be őszintén, ami a hasonló versek esetében az emberek számára egyszerű azonosulási aktus, az az ellentmondások kusza szövevényeként jelenik meg a kutyaolvasó számára, mert a kutyaolvasó olyan tapasztalatok részesévé válik, amelyekből határozottan ki volt rekesztve (például ilyen a farkasok korlátlan szabadsága), s így olyan Énnel kellene azonosulnia, amely önmagát éppen vele való szembenállásában definiálja; tehát azt várják el tőle, hogy önmagával szemben azonosuljon, ami lehetetlenség.
Petőfi antikynista elfogultsága később még markánsabban jelentkezik. Miután Anyám tyúkja című versében – rendkívül következetlen módon – éppen a hűségéért dicsér meg egy bizonyos Morzsa nevű kutyát, rögtön erőszakosságot feltételez róla: „Ezután is jó légy, Morzsa, / Kedvet ne kapj a tyúkhúsra.”
Jelen esetben Morzsa a kutyák nembéli teljességét reprezentálja, így a gyanúsítás ismét általánosnak mondható, s intertextuálisan is tetten érhető a kutyák iránt támasztott faji elfogultság, melynek értelmében a kutyák nemcsak talpnyalók, de rendszerint csirkefogók is.
Végezetül álljon itt példa gyanánt az erektocentrikus irodalom harmadik gyöngyszeme, Jack London Az éneklő kutya című regénye. Terjedelmi okokból sajnos nem adhatjuk a teljes szöveg kynista szempontú olvasatát, vizsgálódásunk csupán az első fejezet azon részére korlátozódik, amelyben megjelenik a regény központi alakja, Mihály. Már a név megválasztása is antropokrata, erektocentrikus elfogultságra utal: hogy viselhet egy kutya ennyire emberi nevet!? De lássuk a szöveget! Dag Daughtry a következőképpen közeledik Mihályhoz:
„Hanyagul odanyúlt Mihály füléhez, s érzéki hízelkedéshez ösztönösen tudó (sic!) ujja hegyével vakarni kezdte a kutya füle tövét, ott, ahol beékelődik a gyökere a koponya feszes bőrébe. Mihálynak tetszett ez. Sosem bánt még emberkéz ilyen meghitten a fülével, anélkül, hogy fájdalmat okozott volna. De ezek az ujjak csak a fizikai gyönyörűséget ébresztették fel olyan erővel, hogy Mihály egész testében rángott és remegett a hatalmuktól. (Kiemelés R. S.) Az ujjak most erősen, hosszasan felfelé húzták a fülét, a fül lassan csúszott át az ujjak között, egészen a hegyéig, s tövig bizsergett a gyönyörűségtől. Most az egyik fül volt soron, majd a másik, s az ember halk szavakat mormogott, amiket Mihály nem értett ugyan, de tudomásul vette, hogy neki szólnak.”[9]
Egyértelmű, hogy itt Jack London úgy formálja meg a szöveget, hogy az abban megjelenő erektocentrikus tendenciákat általános érvényűként tételezi, és az olvasótól is hasonló beállítódást vár el. A kynista szempontú olvasat szerint jelen szövegben Mihályt szexuális atrocitás éri, amelyet Jack London szemmel láthatóan kéjjel részletez. Szembeötlő továbbá az az antropocentrikus felosztás – amely alapvetően teljesen mesterkélt, merev és természetidegen –, miszerint az ember az érzékelés intellektuális aspektusát uralja, míg a kutya csupán az érzelmi ingerek befogadására alkalmas, illetve megfordítva: intellektuális képességeinek korlátozottsága alacsonyabbrendűségének ékes bizonyítéka. Ezért beszélhet Jack London uralmi pozícióról, arról, hogy Dag Daughtry érzéki hatalmat gyakorol Mihály felett.
A továbbiakban a szerző a szexuális zaklatástól egészen a szodómia terrénumáig merészkedik, sőt többször át is lépi annak határát:
„Daughtry, miközben a combok és térdhajlatok felépítését és formáját kitapogatta, egy kis szünetet tartott, és mágikus ujjai közé fogta Mihály farkát, kitapintotta a tövénél az izmokat, megnyomkodta, megdöfködte a gerincoszlopot, amelyből kinőtt, és a legvakmerőbb mozdulattal csavargatni kezdte Mihály farkát. És Mihály szinte elragadtatásba esett, egyik oldalról a másikra feszítette a hátsó részét, neki a simogató ujjaknak. Az ember most kinyitotta tenyerét a kutya oldalán, kicsit a hasa alá csúsztatta, és hirtelen felemelte az állatot a földről. És máris a földön volt Mihály, mielőtt megneszesedett volna.”[10]
A szerző itt nemcsak az antropokrata elvárások szerint prekondicionált humánolvasó alantas – latens módon szodomita és szadista – ösztöneire apellál, de úgy tesz, mintha birtokában volna mindazon tapasztalatoknak, amelyeket egy kutya az efféle egyoldalú kapcsolatokban átélhet, pedig ez egyszerűen ontológiai szempontból lehetetlen. Itt a kutyalét emberi szempontú felülírásáról beszélhetünk a szerző, és szándékos félreolvasásáról a nem kutya szempontú olvasó esetében. A szövegben fellelhető szexuális kódok értelmezési tartománya jól behatárolható. Erektocentrikus olvasat esetén arról van szó, hogy egy ember örömöt szerez egy kutyának. Az ennél jóval árnyaltabb kynista olvasat viszont egyértelműen megmutatja, hogy az ember hatalmi viszonyt alakít ki egy ebbel, s visszaélve a kutya kiszolgáltatott helyzetével, kihasználva a fajok között mindenkor ott húzódó kommunikációs zavarokat, megsérti Mihály faji és szexuális identitását, s ezáltal csorbítja személyiségi jogait. A legvisszataszítóbban erektocentrikus az a feltételezés – hiszen semmiféle előzetes tapasztalat ezt Jack London esetében nem igazolhatja –, hogy a kutya ezt a szexuális zaklatást szívesen fogadja, sőt maga igényli:
„[Mihály] odanyomta oldalát Daughtry térdéhez, fejével bökdöste Daughtry kezét, esengett, hogy még, még, abból a boldogító fülvakarásból, farokcsavarásból.”[11]
Többször említettem már, hogy az erektocentrikus, antropokrata írásmód és olvasat óhatatlanul magában hordozza az uralmi viszonyokhoz való kényszeres ragaszkodást – mely ezen szöveggeneráló és értelmezési technikák szexuális kódjait is mélységesen áthatja – és a fajgyűlölet, rasszizmus manifeszt tendenciáit. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy Daughtry a kutya szexuális zaklatása után a következőket mondja:
„- Kinek a kutyája vagy te? Lehet, hogy egy nigger kutyája vagy? Az pedig nincs rendjén. Lehet, hogy úgy lopott valami nigger, az meg egyenest gyalázat volna. […] Piszok disznóság. Senki fehér ember nem tűrheti, hogy egy niggernek ilyen kutyája legyen, és itt van most egy fehér ember, aki nem is fogja tűrni. Még elgondolni is rossz! A gazdád nigger, aztán azt se tudja, hogyan neveljen.”[12]
De mielőtt felháborodnánk ezen a rasszista indiszkrimináción, nem árt megjegyeznünk, hogy a fajgyűlölet valódi megnyilvánulása a következő fejezetben található, mikor is a színes bőrű kutyatartó tizenhét dohányrúdért eladja Mihályt Dag Daughtrynak. Eladja, mintha tárgy volna, nem élőlény. Adni-venni egy lényt: nyilván az emberi vágyfantáziák közös szexista-erektocentrikus mélyrétegéig hatol ez a kép, de ez hamisan egyoldalú implikáció és olvasat. A szöveg kynista olvasatában ez teljesen mást jelent, hiszen a kutyáknak nincsenek efféle tapasztalataik, illetve az adásvételt illetően ezek a tapasztalatok éppen ellenkező előjelűek, hiszen a megalázó tranzakciónak minden esetben passzív résztvevői, mondhatni elszenvedői, objektumai.
Ennyit tehát a konkrét szövegek elemzéséről.
Befejezésül szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a kynista, kutyaszempontú kritika szélesebb körű elterjedésével talán megtisztítható a szövegértelmezés az antropokrata, erektocentrikus hatalmi aspirációktól, egyoldalú, tendenciózus olvasásmódjától, s így lehetőség nyílik a szöveg megmentésére (Saving the Text). Ehhez azonban nemcsak az irodalmi szövegeket szükséges újraolvasni és újraírni a kynista szempontok figyelembevételével, hanem az antikynista elfogultságok kimeríthetetlen tárházát, az emberi nyelvet is meg kell tisztítanunk.
A kutyaszempontú olvasat lehetőségét evidenciaként kezelő szerző és értelmező nyilvánvalóan nem ír le a jövőben efféle dehonesztáló szintagmákat: kutyául érzi magát; ebek harmincadjára; kutyabánat; ebgondolat; egyik kutya, másik eb; otthagyja, mint eb a sza(ha)rát; kánikula; ebcsont beforr; mintha a kutya szájából húzták volna ki; kutyaugatás nem hallik az égig; kutyából nem lesz szalonna, végezetül ilyen a szexista irányultságú „kutyálkodik” idióma is.
Fenti írását Nagy Atilla Kristóf álnéven kívánta megjelentetni a Beszélőben. Váratlan halála miatt azonban szerkesztőségünk úgy döntött, hogy a mű szerzőjének kilétét felfedi. (A szerk.)
Jegyzetek
[1] Gogol: Egy őrült naplója. Bp., 1984, 225. o.
[2] Uo., 225. o.
[3] Uo., 225. o.
[4] Uo., 226. o.
[5] Uo., 233. o.
[6] Uo., 234. o.
[7] Uo., 234. o.
[8] Uo., 238. o.
[9] Jack London: Az éneklő kutya. Bp., 1955, 11. o.
[10] Uo., 11. o.
[11] Uo., 11. o.
[12] Uo., 11–12. o.
- Kultúra [6]