A nénik az emeletünkön laktak, két kicsi nővér, örökfeketében, két kedves varjúnéni, színházi nénik, jegyet szedtek és súgtak, Karolin és Rózsika, egy papagájt tartottak magány ellen, kis ezüstkalitkában lakott, saját kristálykádja volt, gyakorlatilag állandóan fürdött az úgynevezett kristálykádban, a kristálykád a mindig nyitott ablak párkányára volt elhelyezve, kívülről tekinthettem meg, a papagájt kívülről, a művészeket viszont belülről, már nem úgy értve, hogy az úgynevezett művészek megettek volna, ugyanis változó művészek jöttek Karolinhoz és Rózsikához, valószínűleg azért, mert a nővérek is művészi fokra vitték a jegyszedést meg a súgást, ezért jöttek, a művészi fokra vitt súgás miatt, azt tisztelték Karolinban vagy Rózsikában, az épp megfelelő frekvenciát, amivel a föld alól elárulja nekik az elfelejtett igazságot, egy alkalommal aztán az esedékes művészlátogató azt mondta, gyere, öcsi, mutatok egy trükköt, aztán jobb kezének mutató- és középsőujjával megragadta bal kezén a hüvelykujjat, és egy határozott, erős és nyugodt mozdulattal leszakította a felső percet, leszakította, a vértelen csonkhoz közelítette, és távolította tőle, majd ráfújt a húsdarabra, hogy eltűnjön a tavaszi szélben, végül, úgy tetszett, halálsápadt arcom látványától megenyhülve, visszaragasztotta, aztán, mintegy ráadásképpen, a nénik, a kabátszedő és a súgó kérlelésének engedve megtanított a trükkre, megtanított, de mégsem hittem neki, mert farkasmosolya elárulta, amit most tanít, az tényleg trükk, az előbb viszont, amikor a nénik nem figyeltek, le volt szakítva vér nélkül a hús, visszafordította a visszafordíthatatlant, hogy közben a nénik fülének hallhatatlan, rettenetes hangján azt morogja, mutatok egy tükröt, nyilvánvaló legyen, ami már sejthető volt, hogy ez a kedves ember átmeneti kabátban, akit Karolin és Rózsika talán évtizedek óta művésznek hisz, tehát úgynevezett kollégának, az, valójában, hogy így mondjam, az Úr színe előtt nem művész, hanem, sajnos, ezen a ponton be kell valljam, maga a Sátán.
&
A Jégszínházba vittek el, ez közvetlenül a bálna után lehetett, cérnakesztyűben álldogálni egy bálnában éppen nekem való foglalatosság volt akkoriban, a világ legalább ott, az úgynevezett mutatványosbódéban annak látszott, ami, végre megmutatta igazi arcát, a világ – hulla, egy hullában járkálsz, hullában álldogálsz, álldogálsz egy cetben, anélkül hogy a Bibliáról valaha is hallottál volna, elhoztak, hogy megtekinthesd, de ők valamiért kinn maradtak, félelemből vagy nemtörődömségből, vagy csak egyszerűen nem tulajdonítottak akkora jelentőséget az egésznek, aztán elvittek a Jégszínházba, a Hősök terére vagy hova, ahol egy amerikai jégrövű, ezt a műveltebbek így, ö-vel ejtették, tehát, ahol egy amerikai jégrövű világhírű produkciója kápráztatta el a népi demokráciánk építésében megfáradt dolgozókat, amennyire egyáltalán visszaemlékszem, azok ott, a nézőtéren se fáradtnak, se dolgozónak nem látszottak, bácsik öltönyben és nénik kiskosztümben, ridiküllel és körömcipőben, kékes cigarettafüst a büfében, aztán az úgynevezett kűrök, logikus, ha a revü rövű, a kör nyilván kűr lehet amerikaiul, mi más lehetne, az amerikaiak fényes, amerikai ruhában, színes amerikai fények záporában és amerikai csillogásban, őrült amerikai sebességgel száguldoztak a minden tekintetben tökéletes, Amerikából hozott jégen, néztem őket, és lassan elfáradtam, el a fényben és el a forgásban, ezért csak túl későn vettem észre, hogy valami megváltozott, hogy a jégre lépett még valami, inkább valami, mint valaki, mert van ugyan keze és lába, és a lábán korcsolya, ám az arca torz, a bőrét vastag, sötétbarna szőr fedi, és a szempár, a pillantás, ami minden körben éppen a szemembe fúródik, semmiképp sem lehet emberé, mint ahogy embertelen az erő, ami felemeli a jégről, fölemeli és fölrepíti, hogy az első két sor felett átrepülve éppen az én ölembe érkezzen, két szőrös kezével épp az én nyakam karolja át, épp az én arcomba lihegje a bálna gyomrából már ismerős, forró leheletét, épp nekem mutasson tükröt.
- Kultúra [6]