Mikor olvastad utoljára a Nemzeti dalt?
Meglepő módon nem olyan régen, úgy fél évvel ezelőtt. Elkezdett foglalkoztatni Petőfi, és éppen ez a korszaka. A Dicsőséges nagyurak, a Nemzeti dal, az Ezernyolcszáznegyvennyolc, a 15-dik március, 1848. Megdöbbentő, hogy ebben a politikailag nagyon sűrű időszakban Petőfi mennyire együtt volt az eseményekkel. Azt hiszem, ez egyedülálló pillanat a világirodalom történetében. Hogy egy nagy költő nagy verseket írjon, amelyek közvetlenül formálják a történelmet. A Nemzeti dalt 13-án írta, és két napra rá már szórólap volt a múzeumkertben.
Ha egyáltalán azt nyomtatták ki, mert kézirat az nem volt…
Ezt nem is tudtam…
Könnyen lehet, hogy ott helyben nyerte el végső formáját.
Ha így volt, az még elképesztőbb. Ugyanakkor ebben a rögtönzött egyszerűségben is tökéletesen profi diplomata volt. Gondolj csak a Dicsőséges nagyurakra, amit a Nemzeti dal előtt írt! Abban is micsoda fordulatok vannak: egészen durva, plebejus fenyegetés, aztán a hirtelen felkínált békejobb. A lehetséges kompromisszum. Majd újra: ha megszegnétek szavatokat, akkor nincs kegyelem! Egyetlen versben lejátszódik egy diplomáciai tárgyalás, egy stratégiai dráma.
Szerinted ez megtöri a verset?
Ellenkezőleg! Közben az egész úgy hat, mint egy ember belső monológja, holott egy profi politikus tesz itt ajánlatot. Petőfit újraolvasva mindenekelőtt az járt a fejemben, hogy a gesztusrendszer radikális változását tapasztalhatjuk nála. Nem is a politikai kérdés az igazán izgalmas. Mondok két párhuzamos példát. Az egyik politikai vers, 1848-ból: „Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok?” Az egyik legfenyegetőbb, mégis finoman kidekázott politikai üzenet. A másik családi vers, az István öcsémhez 1844-ből: „Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?” Mindkettőben olyan közvetlenség, olyan személyesség jelenik meg, ami példátlan volt korábban, nemcsak a magyar, hanem, azt hiszem, az európai költészetben is.
És a megszólítás, a felütés majdnem ugyanaz, noha a két vers hangvétele homlokegyenest ellenkező.
A Nemzeti dalban is az indítás a legdöbbenetesebb. Az a már-már kaszárnyai magától értetődés. Az első sor úgy robban, mint egy parancsszó, mint az ébresztő vagy a riadó: „Talpra magyar, hí a haza!” Pedig itt mégiscsak arról van szó, hogy forradalom lesz, hogy emberek fognak meghalni. „Sehonnai bitang ember, / Ki most ha kell, halni nem mer.” Mégis olyan magától értetődő, mint egy laktanyai ébresztő. Ezt, hogy adott esetben meg kell halnunk, úgy közli, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. „Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete.” Ilyet el sem lehet képzelni…
A legfurcsább talán az a négy sor, amikor a fényes kardot állítja szembe a rablánccal.
Ez a rész a verbunkosok szemtelenségét juttatja eszembe. Voltaképpen esztétizálni kezd. Pedig arról van szó, hogy háború lesz, és erről csak annyi a mondandója, hogy „Fényesebb a láncnál a kard, / Jobban ékesíti a kart.” Pimasz, verbunkos hang, amely a legközönségesebb virtusra apellál. Csak persze a kockázat is nagyobb. A lánc kényelmetlen ugyan, de ha az ember kezében kard van, akkor a másik oldalon is kardot lóbál az ellen.
A vers alkalomra készült, és nagyon különböző embereket kellett megszólítania. Petőfi egyébként hihetetlen érzékkel tudta megragadni az emberek politikai hangulatát.
Ráadásul szinte a pofátlanságig elmegy. Vegyük ezt a kérdést: „Rabok legyünk vagy szabadok? / Ez a kérdés, válasszatok!” Ez igazi szemtelenség, mert erre nem lehet azt válaszolni, hogy legyünk rabok. Utána viszont szó sincs választásról, hanem azonnal jön az eskü: „Rabok tovább nem leszünk.” Méghozzá refrénként.
Arra gondolsz, hogy valójában nem lehet választani, mégis úgy látszik, mintha az eskü a döntés, a választás következménye volna? Ez nagyon egyszerű retorikai fogásnak tűnik.
Az is. Sőt meg merem kockáztatni, hogy nagyon bátor és gátlástalan demagógia.
A szó legrosszabb értelmében. Úgy állítja be az eskü szövegét…
…mintha mi választottunk volna. Mégis hiteles, hiszen arról szól, hogy a gesztussal mi konstituáljuk a szabadságot. Azzal, hogy deklaráljuk, hogy szabadok vagyunk, már voltaképpen azok is vagyunk. Ezáltal, és abban a pillanatban.
Azért az nem triviális kérdés, hogy mi is ez a szabadság igazából, ami eljött hozzánk, vagy aminek az eljövetelére esküszünk. Ha jobban megnézi az ember magánál Petőfinél, akkor az nem más, mint valami hétköznapi idill.
Mondhatni kispolgári világ. Az ember nyugodtan éldegél a feleségével, és békén van hagyva. Rendszerint az utópiákban is így működik a dolog. Ott van a múlt, vagyis a rabság története, amelyet elsöpör a forradalom kataklizmája, majd eljő a szabadság, ami voltaképpen nem más, mint a hétköznapok boldogsága. Petőfiben benne van ez a kettősség. Egyfelől benne él ebben a lázas világtörténelmi vízióban, másfelől ott van a családi idill, az ifjú feleség. Valahogy úgy képzeli, hogy egy hatalmas vállalkozással mindörökre el kell söpörni a zsarnokságot, mert az áll egyedül útjában annak, hogy a kertjeinket műveljük.
Viszont abban a pillanatban, március 15-én a rabság és a szabadság valóban választás kérdéseként merül fel. Van két sora a Szilveszter éje 1847-ben című verséből: „Csak a zsarnok s a szolgalélek, / e kettő az én ellenem, / S én zsarnokoknak s rabszolgáknak / bocsássak meg? …nem, sohasem!” Ez ma már annyira evidens, hogy nem érezzük át a dolog tétjét. Már a kisgyerekek is ezt vágják öntudatosan az arcunkba, ha sokallják az atyai szigort.
A XIX. században viszont ez még nem volt evidens, az egész század erről szól. Petőfi ráadásul tele van mai szóval voluntarista elemekkel. Az eskütétel, a szabadság deklarálásának pökhendi gesztusa is ilyesmi. De a legjobb példa a néhány héttel korábbi, A tél halála című verse: „Durva zsarnok, jégszivű tél, / Készülj… készülj a halálra, / Jármodat megunta a Föld…” Ez ugyanaz az elképesztő szemtelenség. Megunta a telet, és kész. „Meg fogsz halni, vad, bitor tél! / Addig él csak minden zsarnok, / Míg magok alattvalói / Szabadságot nem akarnak; / Hogyha egyszer a raboknak / Akaratja ki van mondva, / Összeomlik börtön és lánc, / S elenyészik híre-hamva.” Ez, nincs rá jobb kategória, tájleíró vers, február végéről, ami persze romantikus allegória is, amint a természeti képet drámai szituációba szuszakolja. Olyan, mint a zsurnalisztikai közhely Tél tábornokról. A döbbenetes az, hogy ezt a fantázia szülte képzetet, elméleti szituációt alig két héttel később a valóságban is eljátssza. Márciusban azonban már választani kell. Radikális döntést hozni. Ez adja a Nemzeti dal pátoszát. Hogy nem szabad elszalasztani az alkalmat, mert akkor örökre elveszünk. Petőfi rettenetesen siet. 15-én már azt írja: „Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit, mint mink, / Huszonnégy óra alatt.” Szörnyen büszke magára. A Nemzeti dalban is borzasztóan fontos neki az a sor, hogy „itt az idő, most vagy soha”. Hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy a történelmi pillanat elmúlik. Tudta, van olyan, hogy forradalmi helyzet, még akár a szó marxista értelmében is. Az emberek tűrnek, ameddig tűrhetnek, de ha a pillanat elmúlik, és nem történik semmi, akkor tovább fogják tűrni a tűrhetetlent. A forradalmat nem lehet jegelni.
Petőfi tele van „most”-okkal. Azt hiszem, ez szoros összefüggésben van azzal, hogy az akaratnak nincs ideje. Az ember habozik, mérlegel, majd dönt, de abban a pillanatban minden megváltozik.
Magyarán az akaraton múlik minden, jobban mondva az akarat kinyilvánításán. Ez az, amit naiv voluntarizmusnak neveznék. Ugyanakkor ennek a pillanatnak megvan az apoteózisa is. Petőfi szinte azonnal megcsinálja az önelemzést: „S te, szivem, ha hozzád férne, / Hogy kevély légy, lehetnél! / E hős ifjuság vezére / Voltam e nagy tetteknél.” Mit mondjak, ezért a pillanatért érdemes volt élni.
A „most”-nak varázslatos ereje van: „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer.”
És nem általában halni, hanem most. „Kinek drágább rongy élete…” Bagatell! Mi az? Hát istenem, meghalunk! De ebben a retorikai lendületben ez a hiteles.
Szerinted nincs ebben hőzöngés?
Petőfi nem csak hőzöng. Hihető, hogy van olyan pillanat, amely pótolhat egy egész életet, egy egész élet helyébe állhat. És utólag persze tudjuk, hogy szó sincs hőzöngésről, valóban kész volt meghalni. Sőt itt is, de máshol is van egy olyan vonulata, amely azt sejteti, hogy voltaképpen alig várja.
„Ott essem el én, a harc mezején.”
Így van. Ebben a korábbi versben azért van valami hőzöngés. De a Nemzeti dal esetében ki van fejtve egy világosan értelmezhető feltételrendszer, amelyben a halál vállalása teljesen hihető, majdhogynem ésszerű.
Amellett számos filológiai bizonyítékunk is van arra, hogy ez nem egyszerűen hőzöngés. Bem apó minden erővel igyekezett a hátsó vonalakban tartani, de nem sikerült neki. Petőfit hajtotta valami a harc sűrűjébe, talán mert nem bírta volna elviselni, hogy nem konzekvens személyiség.
A hőzöngés rossz szó. Inkább meggondolatlanság.
Azt is tudjuk, mint ezt a Felhők-ciklus is mutatja, hogy pszichológiai nyelven szólva súlyosan depressziós alkat volt. A halálvágy innen is fakadhat. A romantikus apoteózis mellett tehát ott van ez az ijesztően hiteles halálvágy vagy haláltudat: „S holttestemen át / Fújó paripák / Száguldjanak a kivivott diadalra, / S ott hagyjanak engem összetiporva.” Rémületes. Főleg az, hogy tudjuk, be is következett…
Itt mégis másról van szó. Nem valami romantikus, depressziós, általában vett spleenről, ami túl van a racionális megfontoláson. A Nemzeti dal követelményrendszere, a hazaszeretet és a szabadság diktátuma az, amely ezt a haláltudatot vagy -vágyat is rendszerbe illeszti. Az ember életét valamilyen nézetrendszer vezérli, és az élet, bármely élet, végső soron egy pillanatban csúcsosodik ki. Ha ez a pillanat megvan, akkor a halál értelme is a helyére kerül.
Sokakban, például a kortársak közül Jókaiban is felmerült a kérdés, milyen lett volna Petőfi, ha túléli. Milyen lett volna 1860-ban mint lapszerkesztő vagy mint képviselő. El lehet ezt egyáltalán képzelni? Vagy azon a megismételhetetlen napon túl már nem várt volna rá semmi? Hogy abban a néhány hónapban megtörtént vele mindaz, ami egyáltalán megtörténhetett?
Petőfi egyrészt csak ebben a végletesen militarizált, mozgósított állapotban érezte otthon magát, ugyanakkor csak az ideális végkifejlet volt számára elfogadható. Nézd meg az Európa csendes, ujra csendes haragos, szinte dühödt kitörését, vagy a vereségeket szapuló verseit 1848–49 fordulóján. Állandó készültségben kell élni: „És addig? addig nincs megnyugvás, / Addig folyvást küszködni kell” – írja a XIX. század költőiben. Ez a korai szocialistákra is jellemző, önmagáért való ethosz, amitől Petőfi szintén nem állt távol. Úgyhogy nem tudom, mi lett volna, ha túléli, hogy azt hogyan élte volna túl.
Ha már az állandó készültségről, mozgósítottságról, forradalmi hevületről van szó, említsük meg, hogy nem állt távol tőle az erőszak sem…
Bizony nem. Az Akasszátok fel a királyokat! számomra kicsit ijesztő vers: „Lamberg szivében kés, Latour nyakán / Kötél…” Velős és horrorisztikus előadás, nem beszél mellé. Talán azt is mondanám, hogy enyhén szadisztikus vers. A forradalom – jó, tegyük föl – elkerülhetetlen rémtettei fölött lelkesedni kicsit perverz dolog. Visszataszító. És Petőfinek ez láthatóan tetszett…
És a vers? Az is visszataszító?
A vers jó. A benne megnyilatkozó személyiség ijesztő egy kicsit.
Hogyan lehetne feloldani ezt a kettősséget?
Baudelaire Egy dög című verse a lehető leggusztustalanabb dologról szól, egy rothadó, felbomló állattetemről, és a vers gyönyörű…
Naplóbejegyzései is sejtetik, hogy Petőfi nem volt éppen pacifista: „Én forradalomnak tartok minden erőszakos átalakulást. Márpedig mi erőszakkal vívtuk ki a sajtószabadságot és Táncsics kibocsátását.” Büszke rá.
Világos. Hát Petőfi jakobinus volt. Sőt a naplójában enyhe szadista humorral írja, hogy a helytartótanács reszketni méltóztatott. Élvezi a helyzetet, hogy ezek jól be vannak szarva. De a Nemzeti dalból hiányzik ez a fajta erőszakkultusz. Sőt nagyon kiegyensúlyozott politikai tartalma van. Nem véletlen, hogy ezt a verset minden rezsim legalábbis el tudta viselni.
Mire gondolsz?
Nincs szó benne erőszakról. Rendben van, a harcot vállalni kell, de a lényeg az, hogy rabok tovább nem leszünk. És van benne egy erős historizáló elem, amely összekapcsolja a kárhozott ősapákat, akik szolgaföldben nem nyughatnak, az unokákkal, akik már egy szebb jövőben élnek. A történeti elemet kétfelé is kiterjeszti, ezáltal létrejön egy generációkon és korszakokon átívelő kontinuitás. Valódi történeti eszkatológia. Ami egyébként majdhogynem kötelező toposz is volt. A régi dicsőség és az abból fakadó kötelezettség. De Petőfinél az hitelesít mindent, hogy valami abszolút személyessége van. Ezek politikai tézisek is, programnyilatkozatok is, de ugyanakkor a verstanilag sodró lendület, a szellemes rímelés és szellemes forma abszolút személyessé teszi. Látszik, hogy élvezettel van megcsinálva, emiatt nincs az az érzésed, hogy valami kötelező penzumot teljesítene.
Nem tudom, feltűnt-e neked, hogy egy kicsit furcsa grammatikailag a második versszak. Az ősapáink azért kárhozottak, mert szolgaföldben nyugszanak. Tehát őket is meg kell váltanunk. Kettős áldozatot kell hoznunk. Az ősapákat is meg kell váltani visszamenőleg, újra szabaddá kell tenni a földet, hogy ők szabad földben nyughassanak, és az unokák számára is, hogy ott legyenek a mi sírjaink, ahova leborulhatnak.
A szabadság mint megváltó: visszatérő motívum. És az az utolsó versszakban: „Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett mondják el szent neveinket.” Ez is abszolút személyes. Ráadásul előre szentté avatja magát és a generációját. Ebben a perspektívában a hazáért meghalni, az tényleg apoteózis. Hiszen „áldó imádságról” beszél. Kell-e ennél több?
Hogyan lehet ezt a pátoszt politikailag egyensúlyban tartani? Hogy fér meg mindez egy versben?
Azt hiszem, hogy pontosan ez különbözteti meg az agitkától, hogy az első strófa úgyszólván világos program. Arról szól, hogy mi a pillanat követelménye. Mit kell most azonnal tenni. Utána jön a historizáló strófa az ősapákról, akiket meg kell váltani, hogy Walter Benjamin-osan fejezzem ki magam. Aztán megint a buzdítás, majd a verbunkos esztétizálás. Végül az apoteózis. Dinamikus és feszes konstrukció.
Viszont a versben, ha megnézzük, nagyon kevés politikai tartalom van, azon túl, hogy van egy egyszerű választás.
Hogyne, programot nem ad, csak annyit, hogy most cselekedni kell, és most kell cselekedni. Azt, hogy mi az evidens.
Ezért is lehetett sokféleképpen kihasználni…
De ez azt feltételezi, és ezért is egyedülálló politikai vers, hogy egy hatalmas evidencia-háttérre támaszkodhatott. Szóval ezen mindenki rögtön értett valamit.
Ráadásul lehet, hogy teljesen ellentétes dolgokat.
Igen, de mégis határozott jelentése volt mindenki számára. Érdekes, hogy a szabadság a korabeli publicisztikában elsősorban közjogi fogalom volt, itt viszont egyértelműen metafizikai értelme van. Lehet, hogy ezt a hallgatóság meg sem értette, viszont nem szűkíti be a jelentést. Mindenki arra gondolhatott, amire akart. Az ilyen típusú politikai versnek ebben a hatásmechanizmusban van az óriási ereje. Bizonyára tucatnyi politikai csoportosulás és nézet volt. De azt, hogy haza és szabadság, egyszerűen nem lehetett vitatni. És szándékosan nem mond többet.
Van szerinted hatásában ehhez hasonlítható politikai vers a magyar irodalomban?
Nincs. Ady napi szinten űzte a versben írt politikai publicisztikát a Népszavában, de soha nem találkozott össze így egy történelmi pillanattal.
A Nemzeti dalban szinte egyetlen olyan motívum sincs, amit már ne írt volna meg korábban. Még ez a talpra ugrás is megvan az Olaszország című versben: „Megunták végre a földön csúszást, / Egymás után mind talpon termenek, / A sóhajokból égi háború / Lett, s lánc helyett most kardok csörgenek.” Petőfi nézőpontjából tehát ez nagyon telített költemény. Ő pontosan tudta, mit ért alatta, mégis alkalmas volt arra, hogy mindenki mást lásson bele.
A vers azért zseniális, mert sűrítetten és könnyen emészthetően tálalja a toposzokat és trivialitásokat. Rögtön fogyasztható.
Van néhány toposz, amit aztán utólag kifejt. Például a Magyarok istene című versben.
Biztos, hogy a Nemzeti dalt olyan versnek szánta, ahol utána fogják mondani a refrént. Ez arra lett kitalálva. Megint egy olyan általánosság, ami képes integrálni. A magyarok istenére én is hajlandó vagyok esküdni, hogyha valamilyen tisztességes célról van szó, noha nem vagyok hívő ember. Annyira egyszerű és annyira nem válik partikulárissá, nem beszűkítő sehol, hogy bárki vállalhatja. Számít a tömeghatásra, arra, hogy a tömeg mondani fogja a refrént.
Szerinted miért dal a Nemzeti dal? Merthogy nem dal.
A cím két szempontból furcsa. Petőfi mint egyén intézményesíti magát. Kicsit olyan ez, mint a Nemzeti Színház, Nemzeti Bank, Nemzeti Kaszinó. Ez pedig a Nemzeti dal, és kész. Már megvan. Hogy miért dal? Talán a refrén skandálhatósága miatt. Mert amúgy a legkevésbé sem dalforma. Eleve túlságosan diszkurzív szöveg ahhoz, hogy dal legyen, túl tételes és kifejtő.
Ez is megkapó, ahogyan kijelölte magát nemzeti intézménynek: „Egy ilyen nap vezérsége, / S díjazva van az élet… / Napoleon dicsősége, / Teveled sem cserélek.” – írja még aznap, a 15-dik március, 1848 című versében.
Egyszerűen vindikálja magának a vezérséget. Ami azért a tények tükrében nem egészen magától értetődő. Kétségkívül ő volt a nap egyik legdinamikusabb és katalizáló figurája, de fogja magát, és egyszerűen a saját napjának nyilvánítja. Úgy éli meg, mint a saját személyes diadalmenetét. Viszont gondolj bele: ebben a versben nincs kimondva, hogy tulajdonképp mi is ez a március 15-e. Teljesen kiszakítja magát az aktuális történelmi keretből. És a végén megelőlegezi magának és nemzedékének a szentté avatást, amivel valóságos teológiai bűntényt követ el.
Meghökkentő, hogy milyen sűrűn fordulnak elő nála szakrális metaforák ebben a teljesen világi közegben. A szabadság mint megváltó, a forradalom mint az ítélet napja, a vereség mint apokalipszis.
Azt hiszem, egyszerűen arról van szó, hogy a forradalmaknak valahogy nem alakult ki egy saját metaforarendszere. Szükségük volt rá, hogy a vallástól kölcsönözzék ezeket a szakrális elemeket. A forradalom mindig valamilyen vallást hoz létre. A francia forradalomban is megszületik az Ész istennője. Ugyanakkor rettenetesen radikális, amikor összefonja a történelmi vagy politikai időszerűséget a szakrális idővel, az ítélet idejével. Március 15-e egy politikai konstellációnak az időpontja, de egyben az ítélet itt-és-mostja. Nincs kimondva, de a hangvétel magával hozza ezt az apokaliptikus retorikát. Valószínűleg már a korabeli hallgatók is rendesen félreértették Petőfit, vagy nem azt értették, amit Petőfi gondolt.
Fogalmuk sem volt, valójában miről beszél?
Nem, de szerintem csak ezt az egyszerűbb értelmét fogták fel, amire utaltam: hogy ez a cselekvés órája, hogy zsurnalisztikusan fejezzem ki magam.
Az apokaliptikus pátosz magyarázná a bevezetés nélküli esküt? Ha ugyanis csak a politikai szituációt nézzük, akkor nem biztos, hogy logikus mindjárt esküdni is valamire.
Éppen erre utaltam, amikor azt mondtam, hogy van egy pimasz logikai bukfenc benne: „Válasszatok!” Miközben szó nincs választásról, hanem máris esküszünk az egyik alternatívára.
Petőfi számára ez azért logikus, mert valóban ez a végítélet.
Biztos, hogy van valami eszkatologikus háttere is az egésznek. Miközben hihetetlen energiával szervez, állandóan nyüzsög, intézkedik, vagyis tényleg csinálja is a dolgokat, az utolsó versben vészesen elkomorul: „Szörnyű idő, szörnyű idő! / S a szörnyüség mindegyre nő. / Talán az ég / Megesküvék, / Hogy a magyart kiirtja.” Ez valódi apokaliptikus látomás. Az orosz invázió számára az apokalipszis. De ez a misztikus, vallásos hevület sem állt távol a korai szocialistáktól.
Mit gondolsz, van olyan versed, szerinted, amelyik hasonló történelmi katalizátorként működött?
Nincs. A Nagy Imréről írott versemet elmondta Vallai Péter a köztársaság kikiáltásakor. Tehát az az egy versem az egyetlen, ami közvetlenül ilyen módon belekerült egy politikai történés kellős közepébe, de akkor nem is voltam Magyarországon. Bonnban voltam egy kórházban. De ez csak annyiban hasonlít, hogy valóban egy nagy politikai fordulat alkalmából elhangzott egy versem. De semmiképpen sem volt ennek a politikai fordulatnak aktív eleme. Hiszen Nagy Imre akkor már csak egy emlék vagy hivatkozási alap volt. Bár nem is mindenkinek volt az. Azt hiszem, ez volt az egyetlen versem, amiben benne van az az októbrista hagyomány, amit én máig is képviselek, és amely egy történelmi fordulatban megjelenhetett. Erre, mi tagadás, büszke vagyok.
És nem hiányzik ez az érzés? Az, hogy a versed közvetlen mozgósító erővel bírjon?
Nem, éspedig korántsem szerénységből vagy ambícióhiányból, hanem mert úgy gondolom, hogy a politika valahogy túl bonyolulttá vált. Ma az újságírás vagy a politikai beszéd inkább képes akár forradalmi jellegű politikai tartalmakat is közvetíteni. Ha a mai Magyarországot elnézem, nehezen tudok elképzelni komoly változást, leszámítva az ide-oda kilengéseket választásonként. Nem tudok elképzelni olyan érzelmi energiákat mozgósító változást, ami versbe kívánkozna. És nincs is rá szükség. A politikai vers muzeális műfaj.
Mi szeretjük a múzeumokat…
Persze. De úgy gondolom, a politikai verset feltámasztani nem lehet. Nem támadhat új Petőfi. Talán ez annak a jele, hogy túl bonyolulttá vált a világ, ami nem biztos, hogy feltétlenül jó, de tény.
A költészet lehetőségeihez képest nem jó, vagy a világból általában is kiveszett valami fontos dolog?
Ez csakis annyit jelent, hogy a költészet elveszített egy fontos területet. A politikát mint anyagot vagy témát a költészet számára a szatíra világában tudom csak elképzelni.
Miért?
A lírai költészet általában nagy érzelmi energiákat szokott felszabadítani. Erre szerintem a politikában ma sem lehetőség, sem szükség nincs. Viszont el tudnám képzelni a római költészet szatirikus vonulatának továbbélését vagy felélesztését. Ez engem is foglalkoztat. De ahhoz, hogy az ember szatirikusként közelíthessen, könnyedségre és fölényhelyzetre, távolságtartásra van szükség. Ez bennem még nincs meg, túlságosan benne voltam, mondjuk még az Antall-kormány alatt is. Az MSZP–SZDSZ-koalíciót leginkább untam, arról különösebb mondanivalóm nincs, ami jelenleg van, azzal kapcsolatban lassan kezd forrni bennem az epe, úgyhogy még eltarthat egy darabig, amíg beindítja a szatírát.
Petőfi politikai verseiben is nagyon jelentős a szatirikus elem.
Petőfiben legjobban ezt a hihetetlen széles skálát csodálom. A szatírától a pátoszig és a szinte gügye prózaiságig. Petőfi zsenialitásához hozzátartozott az a közvetlenség és gátlástalanság, amihez se nekem, se másnak nincs manapság bátorsága.
Mit értesz gátlástalanság alatt?
Azt, hogy úgy és arról írok, ahogy és amiről éppen kedvem tartja. Na de ehhez nagyon speciális tehetség kell, nehogy valami magánjellegű gügyeség süljön ki belőle. Petőfi nemcsak a műfaji tágasságában volt egy univerzum önmagában, hanem a személyiség sokrétűségében is. A pattogós, harcias, kemény racionalista Petőfi mellett ott van egy határozottan depressziós, olykor nyomasztó Petőfi is, ami valahogy sokkal kevésbé vonja magára az olvasók figyelmét. És még valami, amit én különösen a magyar költészet átlagához képest rendkívül méltányolok Petőfiben: volt humora. Ez ma sajnálatosan hiányzik.
És miért nincs humor?
A belső szabadság hiánya, a közvetlenség hiánya miatt. Mindenki túl komolyra veszi magát, kényszeresen igyekszik súlyos, veretes dolgokat kipréselni magából. Pontosan ezért hoztam fel ezt a párhuzamot az elején: „Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagyok?” meg: „Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám.” Ugyanazon a közvetlen hangon ellenkező irányokba lehet elindulni. Ez a belső szabadság és fesztelenség, ami nagyon hiányzik. Mintha mindenki műfajelméletben gondolkodna. Jobb lenne, ha alanyban és állítmányban gondolkoznánk, ahogy Heltai Jenő javasolta egy a mainál zordabb korban a „népben-nemzetben” gondolkodóknak.