Lakodalom:
Irodalom:
Forradalom:
Birodalom –
Birodalom:
Lakodalom:
Irodalom:
Forradalom
(Történalom 1980. június 2.)
A Lélegzet három forrása és alkotórésze
Írói munkámmal mindig egyenrangúan fontosnak tartottam egy szellemi alapállásommal rokon szellemi-irodalmi mozgalomban történő részvételt vagy ilyen mozgalom létrehozását. Egyrészt, mert a fehér papír előtt mindig magányos alkotó csak egy ilyen közegben talál szellemi otthonra és kontrollra. Másrészt, mert az egyes alkotók és alkotások hatása szellemileg rokon alkotók és alkotások kontextusába helyezve megsokszorozódik. Harmadrészt, mert szellemi-irodalmi mozgalom előzte meg a ’48-as, a ’18-as és az ’56-os forradalmat egyaránt, és úgy láttam, hogy a kádárista diktatúra bomlasztása is csak mozgalomban lehet hatásos. A „belülről irányított” szellemiség kifejezése mellett éppen ezért szükségesnek éreztem e mozgalom rendszerrel szemben álló jellegének jelzését a résztvevők nonkonformista magatartásával, illetve – a politikai helyzet adta lehetőségek szerint – egyes művek kódolt vagy nyíltabb ellenzéki tartalmával.
A hetvenes években két alkalommal kísérleteztem autonóm modern irodalmi mozgalom szervezésével. Mindkét esetben a szellemi platformok rokonsága volt a közösségképződés alapja – a politikai rendszerellenesség természetes etikai minimumkövetelményként jelent meg. E kísérletek leglényegesebb, szellemi tartalmával itt most mégsem foglalkozom. Megtettem ezt A váratlan kultúra című tavaly megjelent esszékötetemben. Az alábbiakban az autonóm irodalmi aktivitás 1980-ban kulminálódó mozgalmi eseménysorát, illetve állam és irodalom 1980-as konfrontációját mesélem el.
Először 1970–71-ben Bálint Istvánnal, Ajtony Árpáddal, Bereményi Gézával és még három-négy íróval a Rottenbiller utcai legendás Vajda–Jakovits–Bálint-lakásban hoztunk létre irodalmi-kritikai műhelyt, és állítottunk össze egy – több példányban legépelt, végül kéziratban maradt – minőségcentrikus modern antológiát. Erről bővebben kötetemben is megjelent A hatvanas évek: a folytatás és a Kezdet című írásomból tájékozódhat az érdeklődő.
Másodszor Györe Balázzsal a hetvenes évek második felében akartunk valamiképpen folyóiratot indítani, de Oravecz Imre tanácsára ismét egy – az előzőnél jóval szélesebb körű – antológiát állítottunk össze. Ebben a – megszakításokkal közel két évig tartó – munkában részt vett Csillag Veronika, Tábor Eszter, egy-két alkalommal pedig Molnár Gergely és Ungváry Rudolf is. Miután tavaly meghalt történész barátom, Lackó Mihály akkor a Magvető lektora volt, a húsz szerző műveit tartalmazó Más című kötetet oda adtuk le. A szerzők között Erdély Miklóstól és Najmányi Lászlótól Petrin és Oraveczen át Isztray Botondig és Surányi Lászlóig megtalálhatók voltak a legkülönfélébb indíttatású, legjobb modernisták.
A Magvető igazgatója, Kardos György nyomban elvette a kéziratot Lackótól, és az elutasító választ személyesen írta alá: „Az az ideológiai-filozófiai irányzat, amely mellett a kötet szerzői több-kevesebb tudatossággal és következetességgel elkötelezték magukat, nem tarthat számot kiadónk támogatására. Sem eszmei, sem esztétikai célkitűzéseikkel nem értünk egyet. Az írásokban fellelhető esetenkénti politikai megnyilvánulásokat pedig kifejezetten károsnak tartjuk.”
Nem sokkal később, a Kritika 1980. májusi számában Margócsy István azon az alapon szedte ízekre a Kozmosz által kiadott, 45 induló költőt bemutató, Madárúton című antológiát, hogy semmiféle „tartalmi közösség” nem fedezhető fel a benne szereplő szerzők munkái között, pedig csak olyan antológiáknak lenne értelmük, amelyeknek szerzői „többé-kevésbé azonos dolgokon vagy azonos módon gondolkoznak, vagy legalább ugyanazt az irányzatot preferálják”. Rögtön beküldtünk egy „hozzászólást”, amelyben kifejeztük egyetértésünket a cikkel, és közöltük, hogy mi már össze is állítottunk egy ilyen antológiát. A WI monogramú szerkesztő – nyilván Wintermantel István – ráírta a kéziratunk tetejére: „a konkrét példa mellőzésével jöhet”. Erre persze visszakértük.
Ámde közben az Élet és Irodalom vitát indított a „fiatal irodalomról”. Az irodalmi-nemzedéki „vita közepébe – ahogy Révész Sándor írja Aczél-könyvében – belecsap a Szolidaritás lengyelországi forradalma”, így az menet közben politikai vitává szélesedett. A két leghíresebb cikket a nemzeti és a demokratikus ellenzék ideológiáját a nyilvánosság előtt évtizedek óta a legmarkánsabban megjelenítő Csoóri Sándor és Eörsi István írta. Július első felében azonban még az irodalmi demokrácia kérdése állt a vita középpontjában. Kis átdolgozással leadtuk a cikkünket az ÉS-nek. Némi meglepetésünkre úgy, ahogy volt, lehozták. Ezen felbuzdulva augusztus közepén az akkor már cirkuláló kézirat 8 példányából egyet bevittünk a Móra Kiadóba, a Kardos György legfőbb bizalmasából legfőbb riválisává válni törekvő Sík Csabához, a Kozmosz – azóta szintén elhunyt – főszerkesztőjéhez. Az alapjában pozitív hangvételű, elismerő, számos szerzőt önálló kötettel kecsegtető, ám persze megint csak elutasító válasz hónapok múlva érkezett meg. Addigra mi már mással voltunk elfoglalva: valamilyen legálisan stencilezhető, két-háromszáz példányos önálló folyóiratot akartunk csinálni. Ezt a tervünket ugyan nem tudtuk megvalósítani, de ebből lett azután a Lélegzet című „élő folyóirat”.
Ez a jelzős szerkezet valójában Szilágyi Ákos szabadalma. Ő volt a Fiatal Írók József Attila Körének, a FÍJAK-nak az igazi vezére, akár elnöke volt a Körnek, akár csak vezetőségi tagja. Az élő folyóiratot ő erősen publicisztikus-politikus, illetve akusztikus költészeti fórumként képzelte el. 1979-ben egy FÍJAK-taggyűlés végén, amelyet a ránk felügyelő Csák Gyulának majdnem sikerült zártkörű „panaszdélutánként” levezetnie, közbeszólásomra, hogy „az istenért, legalább egy valamiről szavazzunk, mondjuk az élő folyóiratról”, a taggyűlés megalapította azt, és néhányunkat megbízott a szerkesztéssel. A Fiatal Művészek Klubjában összeállítottuk az első számot, benne többek között Csengey Dénes vidékfejlesztést sürgető cikkével, Petri Rákosi–Szakasits-versével és – a tavalyi könyvemben szintén újraközölt – A beszélő folyóirat című manifesztumommal. Ezután – valamikor 1980 tavaszán – berendeltek bennünket a KISZ KB-be, ahol Agárdi Péter vitte a szót. Rendszerellenes irányvonalunkat szerinte legvilágosabban a Petri-vers beválogatása tükrözte. Azzal érveltem, hogy Agárdi civilben irodalomtörténész, ismeri hát Arany „szőlősgazda-hasonlatát”: Petri ennek megfelelően a sztálinizmus évei miatti keserűségében fogalmaz ilyen élesen. Az egyik ifjú KISZ-es elvtársnőnek nagyon tetszett az érvem – Agárdinak annál kevésbé. Ingerülten közölte, hogy itt egész másról, a pártegyesítés, tehát a szocializmus alapjai elleni támadásról van szó. Nemcsak ezt a számot, az egész élő folyóiratot betiltották. A kéziratban maradt antológia mellett ez az élőfolyóirat-terv volt a Lélegzet másik forrása.
A harmadik pedig a hetvenes évek underground-avantgardista akcionistáinak és költőinek nagy ritkán, évente egy-kétszer megrendezett estjei. Ezek annyira elevenek és szituacionista jellegűek voltak, hogy eleinte nem is tudtuk elképzelni, hogy visszatérjünk a hagyományos felolvasóest-műfajhoz. Nem is ahhoz tértünk vissza – de mégiscsak valamiféle illusztrált, felolvasott folyóiratformánál kötöttünk ki. Ha a Lélegzet három forrása után három „alkotórészét” is megjelölöm, az egyetemes spekulatív szellemi hagyomány és a modern egzisztenciális líra mellett éppen az originális, kutató avantgárdot kell kiemelnem.
Lélegzet – visszafojtva?
Az eddigiekből nem nehéz kiolvasni, hogy a legalitás és a már illegálisnak számító tevékenység határvonalán próbáltunk egyensúlyozni. Rendszeresen olvastuk az akkor még többnyire gépelt szamizdatokat, barátaim eljártak a repülő egyetemre, de nem voltunk a formálódó demokratikus politikai ellenzék aktív tagjai. Személyes baráti szálak fűztek néhányukhoz: Györét például Iványi Gáborhoz, a nyár folyamán hozzánk csatlakozott Rácz Pétert Kőszeg Ferenchez és Csalog Zsolthoz, engem Szabó Miklóshoz és Tamás Gáspár Miklóshoz. (Csupán egy tíz évvel későbbi, már legális Beszélőből értesültem, hogy a Lélegzet szerkesztésébe két évvel később rajtam keresztül bekapcsolódott Miklóssy Endre volt az illegális Beszélő példányainak budapesti főelosztója.) Nem tudtuk, hogy Kis Jánosék és Demszky Gábor egymástól függetlenül éppen ekkoriban döntöttek egy stencilezett szamizdat folyóirat, illetve egy hasonló szamizdat könyvkiadó megindításáról. Mi – a hetvenes évek féllegális underground stratégiáját követve – valamelyik kultúrház stencilgépén és védőernyője alatt kívántunk irodalmi folyóiratot indítani. Nem pusztán a személyes elszántság hiányzott belőlünk az illegalitásba történő nyílt átlépésre, hanem értelmét sem láttuk, hiszen reménybeli szerzőink 90 százaléka amúgy sem követett volna bennünket, ezáltal pedig lapunk irodalmi szempontból is csak marginális lehetett volna.
Leginkább Györe Balázs és felesége, Adrienne akkori, Hamzsabégi úti lakásán szőttük a terveinket. Náluk barátkoztam össze Bernáth(y) Sándorral és Rácz Péterrel, akit már régebben ismertem. Bernáth Sanyiék épp akkor alapították a Bizottság zenekart, Rácz Péter azonban szívesen beszállt a lapcsinálásba. Az volt a tervünk, hogy rendezünk egy szűk körű felolvasóestet, majd sokszorosíttatjuk az anyagát, és szétküldjük 200-300 példányban. Először a Ganz-Mávag kultúrházában dolgozó Papp Tamást kerestük meg. Az egyik legnagyszerűbb ember volt, akit ismertem. Saját karrierje abszolút nem érdekelte, az életét arra tette fel, hogy teret adjon az avantgárdnak. A Ganz-Mávagban rendezett happeningek, a Szentjóby, Bálint, Molnár Gergely, Hajas bevezető előadásaival szervezett sok száz fős „filmklubok”, az Erdély, Galántai és Maurer Dóra által vezetett kreativitási gyakorlatok egyaránt neki köszönhetők. A filmbevezetőket egy-kétszáz példányban le is stencilezték. Most azonban közölte, hogy nem tud segíteni: már nem engedélyezik számára a sokszorosítást. Ezután valaki Taksás Mihályt ajánlotta a Bercsényi Kollégiumból. Fogalmunk sem volt róla, hogy ő a politikaiszamizdat-nyomtatás egyik szervezője. Figyelmesen meghallgatott, és azt ígérte, gondolkodik, hogyan segíthetne. Már nem emlékszem, hogy ő ajánlotta-e a kollégium lapját, vagy nekünk jutott eszünkbe, hogy kibéreljük a Bercsényi 28-30 című izgalmas művészeti folyóiratot egy különszám erejéig. A Klub vezetője, Szalai Tibor – azóta neves képzőművész – a műsorra igent mondott, de nem tudott időpontot megadni, mikor jelentethetjük meg, ami elhangzik. (Amikor most, egy 18 évvel későbbi, novemberi hajnalon ezt a mondatot leírtam, már nyomták a másnapi újságot, amelyben megdöbbentő, korai halálának híre szerepel.)
Ekkor úgy döntöttünk: csinálunk egy komoly műsort rendes közönségszervezéssel: megcsináljuk a lapunkat egyelőre élő folyóiratként. Ezt négyen szerveztük és állítottuk össze. A szerkesztők írásai – Györe Balázsé, Rácz Péteré, Tábor Eszteré és az enyémek – mellett a ma Ausztráliában élő, civilben Habermann Gusztáv néven pszichológus Algol László magnetofonra mondott versciklusa, Oravecz Imre és Keszthelyi Rezső versei, Kemenczky Judit hosszúverse és az általa készített zászlók, valamint Tamás Gáspár Miklósnak és Györe Balázs apjának, Hamvas Béla hajdani barátjának, Györe Pálnak az esszéi szerepeltek a december 2-ára tervezett első számban. Szerkesztőségi program helyett pedig Allen Ginsberg egy friss, a belgrádi egyetemen rögtönzött rövid előadása, amelynek leírt szövegét személyesen tőle kaptuk, amikor Kőbányai Jánosnál novemberben megismerkedtünk vele.
Haris közi szobámban – ahol ezt az emlékezést írom – összegyűltünk. Kész volt a „lap”, de még nem volt címe. Azt javasoltam, kezdjük el olvasni a Ginsberg-szöveget. „A költészet ereje a lélegzet, ahogy mi lélegzünk” – olvasta Balázs a saját fordítását. Költészet – ez nem cím. Erő – ez sem. Lélegzet – hát persze, ez az.
Most már meg lehetett csinálni a meghívót. A cím mellé óvatosságból nem írtunk sorszámot – ne tűnjön föl rögtön, hogy folyóiratról – pontosabban folyóhangzatról – van szó. Kedves kolléganőm IBM-szedőgépén leírta a szöveget, azt elvittük egy névjegyek és esküvői meghívók fekete nyomásából élő józsefvárosi vállalkozóhoz, aki – rövid telefont követően – elküldött bennünket a Kossuth térre, ahol egy nyomdász – szintén feketén – fél óra alatt megcsinálta a klisét vagy filmet. Korán sötétedett már. Feszülten vártunk a Kossuth tér sarkán Györe kocsijában, amíg Rácz Péter vissza nem tért. Másnap vagy háromszáz példányban elkezdtük postázni az egyszerű, de elegáns meghívókat.
December másodikán hat óra tájt húgom és én vidáman cipeltük a kollégium felé az írásvetítőt és a vásznat, amelyek segítségével majd a tartalomjegyzéket kivetítjük. Rácz Péter a kapuban idegesen várt már. Fél órával azelőtt ugyanis megjelent a kari dékán vagy dékánhelyettes, és közölte, hogy nem engedélyezik az estet. Lényegében azzal indokolták, hogy a felolvasandó szövegek nem lettek előcenzúrázva. Mintegy másfél órás feszült vita következett a kollégiumi igazgató szobájában. A közönség már gyülekezett, és azt akarták, hogy mi jelentsük be a műsor elmaradását. Ellenkező esetben Szalai Tibort azonnal eltávolítják a kollégiumból és az egyetemről. Erre kimentem, és a mintegy százötven fős közönség előtt bejelentettem, hogy az est rajtunk kívül álló okok miatt nem tartható meg.
A műsor után a szomszédos teremben kiállítás nyílt volna meg. Azt nem is tiltották be, ám a megnyitó botrányba fulladt. A felháborodott közönség körbefogta a dékánt és az igazgatót, és magyarázatot követelt. A legélesebb hangon az ’56 után sok évre börtönbe vetett Kasánszky Zsombor, aki a magyarázkodásra azt ordította, hogy mind tudjuk, hogy a belügyből telefonáltak le, és az egyetemi meg kollégiumi vezetők szégyellhetik magukat.
A tragikai vétséget – utólag elemezve az eseményeket – valószínűleg én követtem el azzal, hogy előző nap bevittem egy meghívót a Magyar Nemzetbe Ember Máriához, aki betette azt a másnapi szám közleményei közé. A kultúrelhárítás és -politika a reggeli újságból értesült az eseményről, ezért döntöttek utolsó pillanatban a botrányt okozó, ezért nekik is kellemetlen helyszíni betiltás mellett.
A közönség egy része javasolta, hogy magánlakáson tartsuk meg a felolvasást. Mi ezt elutasítottuk, ragaszkodva a nyilvános fórumhoz. Eörsinél szilveszterkor Szilágyi Sándor kérdezte, hogy nem akarjuk-e a Szabad Európán keresztül közhírré tenni, mi történt. Azt mondtam, hogy nem, mert nem további botrányt akarunk, hanem hangos folyóiratot. Fábri Péter jóvoltából 1981. január 19-én a Molnár utcai Belvárosi Ifjúsági Házban el is hangzott a Lélegzet első száma. Ezt abban az évben ugyanott még három követte. Amikor a Ház igazgatója – bevallottan BM-nyomásra – ideiglenesen kiadta az utunkat, másutt folytattuk. 1981–85 közt 13 élő folyóiratszámot, 1985-ben és ’87-ben két nyomtatott antológiát publikáltunk. Lényegében a Lélegzetből nőtt ki a jóval szélesebb Örley Kör. 1992 óta 6 kötet jelent meg a Lélegzet Könyvek sorozatában. Kialakítottunk egy autonóm irodalmi ellennyilvánosságot. Ahogy az ötödik Lélegzet-szám szórólapján állt: „egy ellenmérgezett szellemi atmoszférát” teremtettünk. Olyan szellemi teret, amelyhez az államnak semmi köze. És szabadság csak ott és akkor van, ahol és amikor az ilyen autonóm szellemi terek összeérnek.