Megfigyeltük-e már, hogy ha közeli ismerősünk, barátunk vagy akár bármely ismertebb honfitársunk elhagyja az országot, disszidál, emigrál, kivándorol, külföldre szakad, nyugati országba házasodik vagy (egyszerűen) tartós külföldi munkavállalási engedélyt kap, és konzuli útlevéllel járja a világot, szóval elmegy tőlünk, elhagyja megszokott környezetét, munkáját, családját, itt hagyja idős anyját vagy éppen még nevelésre szoruló gyerekeit, abbahagyja munkáját, amely érdekelte, foglalkoztatta, amelybe sokszor éveket-évtizedeket invesztált, feladja nehezen összekuporgatott „vagyonát” és státusszimbólumait, lakását, emléktárgyait, könyveit (autóját leginkább magával viszi), és még egyszer utoljára – ha kissé szentimentális – felkeresi szülei sírját és esetleg a határon túlra került templomot, hol gyerekkorában misére vagy péntek esti istentiszteletre járt –, mi, itthon maradtak, az életben maradó elköltözőkről múlt időben kezdünk beszélni. Számunkra a határ átlépése nem költözést jelent a Föld egyik részéből a másikba, nem lakáscserét és nem munkahely-változtatást, hanem a mulandóság más szférájába való átlépést – a végleges búcsú pillanatát, szociológiailag szólva nem a mobilitás vagy a migráció, hanem a demográfia aktusát. A haza elhagyása a halállal analóg. Valószínűleg ezért beszélünk eltávozott barátainkról múlt időben: milyen ember is volt Tánczos és Kosály, vitattuk egy évvel ezelőtt, pedig csupán az előbbi távozott végleg a fregoli kötelét választván, az utóbbi külföldre ment az irigylésre méltó seattle-i professzúra kedvéért. Milyen ember is volt Józsa Péter, akit betegség vitt el, és milyenek voltak barátai – olykor vitapartnerei –, a Lukács-tanítványok, akiket a vonat vagy a repülő. Az 1980-as év szaporította a sajátos magyar félmúlt népbetegsége (exitus hungaricus) alanyainak számát. Szociológusok és munkások, vezető beosztású mérnökök és szomszédok, a pályakezdésbe már belefáradt fél-fiatalok és érett középkorúak voltak közöttük.
Nem csupán hírneve, nem különcsége, nem politikussága, hanem emberi és fizikai közelsége miatt kell összefoglalni most, ameddig még lehet, hogy milyen ember volt Földvári Tamás. (Hogy milyen lesz, annak megítélése egyelőre nem a mi feladatunk.) Kíséreljük meg a tárgyszerű nekrológot az élőről. S bár gondolatmenetünk szerint múltbéli jelenségről írunk, mégis jelenvaló személyről, akinek van jövője, nem kell hát rávonatkoztatni a tőlünk amúgy is idegen (halottakról jót vagy semmit) ostoba közhelyet.
Mindazok, akik így vagy úgy emigrációba kényszerítették, és rossz a lelkiismeretük távozása miatt (a menekülés lenne talán a legpontosabb szó), indulatuk és beállítottságuk szerint mániákusnak, elmebetegnek, deviánsnak, fantasztának, tehetségtelennek, lustának, gondolatnélkülinek, egyszerű exhibicionista hőzöngőnek, magamutogató, színeváltozó kispolgári értelmiséginek mondják, aki a kor divatos ideológiai eszmeáramlatait követve lett kommunistából újbaloldali, ahonnan azután egyenesen vezet az út az ellenforradalmárok táborába. Ki is volt hát dr. Földvári Tamás, a leningrádi és budapesti tudományegyetem diplomása, az oxfordi St. Anthony’s College majdnem végzett doktora, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatócsoportja és Központi Fizikai Kutató Intézete, a Szövetkezeti Kutatóintézet, valamint a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpont tudományos kutatója? Tegyük félre az érzelmeket, és igyekezzünk ragaszkodni a nem is olyan száraz tényekhez.
Ez a fiatalnak mondott értelmiségi már betöltötte 40. életévét, 1939-ben született, Budapesten, a klasszikusan rozsdatemetőként jellemzett nyolcadik kerületben, valahol a Bérkocsis utca táján. Szülei szegény, süketnéma emberek voltak, a kispolgárság legalján, de lehet, hogy proletárok. Tamásnak egy testvéröccse van (ma is Pesten él családjával, külkereskedő), értelmiségivé válása az ötvenes évek végén nem volt könnyebb, mint annak az őt megelőző nemzedéknek, amelynek hirtelen kellett a társadalmi léptékváltás nehézségeivel megküzdenie. Az intergenerációs mobilitás és a hátrányos helyzet problematikáját nem könyvekből, széplelkű tanulmányokból vagy kései rádöbbenésekből ismerte: a maga bőrén tapasztalta.
Ötéves korában a pesti gettóban érte a felszabadulás, ő maga mutatta nekem a hétemeletes szürke házat a Dob utca sarkán, ahol 1945. január 19-én megélte, hogy túlélte a háborút. A belváros felé bandukoltunk, hazakísért, és azt állította, hogy tisztán emlékezik az éhezés, a félelem napjaira, a belövésekre, a háború zajára és az első orosz katonákra, akiknek életét köszönheti.
Hogy ennek a meghatározó élménynek, ősei vérének és génjeinek vagy egyszerűen a szabályos, a társadalmi normákhoz alkalmazkodó fejlődésének köszönhető-e, hogy lelkes úttörő lett az ötvenes években, nehezen lenne ma bizonyítható. Mindenesetre tény, hogy amikor az úttörőmozgalom már nagyon is hivatalosnak tekintett formális szervezetté szűkült, saját elmondása szerint 1955 táján, zászlószögeket árult úttörőcsapatának zászlójára. Ekkor ismerte meg Boldizsár Ivánt, aki három, egyenként ötvenforintos zászlószöget vásárolt tőle a New York Palotában.
Keveset tudunk arról, hogy a 16 év körüli diák hogyan élte át az ’56-os megrázkódtatást, de az egyértelmű, hogy az „ellenforradalom” ellen harcolók kisebbségi táborában találjuk 1957-ben. A harc már eldőlt, hiszen nem a Vörösmarty Gimnázium diákjai döntötték el. Földvári a hatalom mellé állt, és nincs okunk kételkedni abban, hogy meggyőződésből tette; a hatalom az ’57-es év elején vállaltan is a kisebbség diktatúrája a többség felett. A falakon a „Te, sötétben bujkáló ellenforradalmár, reszkess!” szövegű ’19-es plakát bátorítja a pufajkájukat a nép és a nemzet előtt szégyellő karhatalmistákat. Ebben a kiélezett politikai helyzetben jelent meg Földvári valószínűleg első közleménye, a kiélezett osztályharcot egyáltalán nem tükröző gyengécske, szentimentális, a szerző életkorát és nem a kort jellemző zsengéje:
Ki tudta azt, mit senki sem tudott,
s ki élni tudott múló perceket,
ki rögös úton százszor elbukott,
de szőni kezdett újabb terveket,
ki vágyni vágyott minden vágy után,
ki sírva kívánt múló csókokat,
ki eltűnt dalok csendes ritmusán
nyár éjjelen merengett sokat,
ki újra mindig újat halmozott,
de felejteni nem tudott soha,
ki néha-néha rosszat álmodott,
mert álmodása víg volt, s ostoba,
az úgy élt, ahogy embernek élni kell,
s száz új életet százszor érdemel
– szól Földvári Tamás, „a Bp-i Vörösmarty gimn. tanulójának” (diák)verse a Diák Magazin valószínűleg egyetlen megjelent számában.
Talán érdemes részletesebben kitérni arra, hogy 1957 legelején, március 15. előtt milyen lehetett a politikai helyzet a középiskolákban, milyen felfogást tükrözött a rövid életű mesterséges képződmény, a Magyar Diákok Nemzeti Szövetsége, amelynek kiadványában – és nem időszakos lapjában, hiszen a Magazinon se dátum, se évfolyamjelzés nincs, továbbá „szerkeszti a szerkesztőbizottság”, „felelős kiadó az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat igazgatója” – megjelent az idézett költemény. 1957 elején már feloszlatták vagy feloszlottak a középiskolákban megalakult októberi szervezetek, a (sajnálatos eseményekben) bűnös tanárokat eltávolították, letartóztatták, internálták. „A zavargások sok helyen demoralizálták a középiskolás fiatalok egy részét, többen közülük a hamis propagandának hitelt adva, meggondolatlanul külföldre távoztak. Sajnos, a diákfiatalok között még most is igen sok téves nézet uralkodik, a lelkiismereti szabadság nevében szellemi terrort igyekeznek egyesek társaikra erőszakolni…” – olvashatjuk ugyanabban a kiadványban az Ötszáz középiskolás állásfoglalása című határozatban. Ez idő tájt se az október 23-án vagy még előbb feloszlott DISZ-szervezetek, se a forradalmi bizottságok nem működtek már. Az átmeneti időszakban, konszolidációs kísérletként mesterségesen hozták létre az 1947–1950 közötti átmeneti periódus úgynevezett ifjúsági rétegszervezeteit, valamennyi egyértelműen akkor az MKP, illetve az MDP, most az újjászerveződő MSZMP ifjúsági szervezete. A nevük is azonos: EPOSZ, MEFESZ, Úttörők és Diákszövetség, csak a SZIT helyett alakult meg a Forradalmi Ifjúmunkás Szövetség. Mindezt a középiskolások nem tudták és nem is tudhatták akkor. Az állásfoglalás még nem beszélt ellenforradalomról, még nem beszélt a párt vezető szerepéről, csak elhatárolta magát az álszocializmus hirdetőitől és különösen pedig a fasisztáktól. A legnagyobb gondot a közeledő március 15-e jelentette. Az ország a MUK hisztériájában élt, az állásfoglalás figyelmeztetett: Senki se használhassa fel a diákifjúság nagyszerű és szent nemzeti érzéseit fasiszta célok érdekében.
Azt hiszem, rendkívül jellemző, hogy nem ismerjük meg sem az Országos Ideiglenes Elnökség névsorát, nem tudjuk meg egyetlen résztvevő nevét sem, de még azt sem, hogy hol gyűlt össze a mintegy 500 aktivista. (Egyedül Jóború Magda művelődésügyi miniszterhelyettes jelentéséről esett szó. Földvári tehát olyan általános légkörben jelentkezett és járta 16-17 évesen a gimnázium III. osztályát, amikor azt sugallták, hogy a szellemi terror őt sújtja, ő az erőszak áldozata, ő képviseli azt a bátor avantgárdot, amely kész kiállni a szocializmus (és már talán a párt) kisebbségbe szorított ügye mellett. Ő – reméljük – nem a nemzeti-népi eszmék elnyomására figyelt elsősorban, hanem arra, hogy jóváteszik a múlt hibáit, lám Fodor József, az addig hallgatásra ítélt, ám a feloszlatott Írószövetség helyébe lépő Irodalmi Tanács tagságát hirtelen elvállaló író biztatására a szociáldemokrata Várnai Zseni is itt jelentkezett újra (tíz év kényszerű hallgatás után).
Földvári egy év múlva leérettségizett, hihetőleg nehézség nélkül jutott ki a leningrádi egyetemre, ahol filozófiát tanult, és ha nem tévedek, itt lépett be a pártba is. Meggyőződése, úgy hiszem, vitathatatlan.
Az egyetem elvégzése után első állását az MTA mellett újonnan szervezett Szociológiai Kutatócsoportban kapta. Itt számos jelentős hatás éri. Mint egyszer elmesélte, Heller Ágnessel volt egy szobában, akinek filozófiáját túl elvontnak és dogmatikusnak érezte, politikai nézeteire azonban bizonyára odafigyelt a fiatal ember, és természetesen az intézetalapító igazgató, Hegedüs András hatott rá legelsősorban. Hegedüs ez idő tájt igyekezett maga köré gyűjteni a magyar szociológia valamennyi fiatal reménységét: Szelényi Iván, Zsille Zoltán, Rozgonyi Tamás, Pál Tamás stb. voltak a tudományos gyakornokok. Nekik kellene a történelem számára rekonstruálni a kutatócsoport akkori légkörét. Hegedüs fokozatos átalakulásával változtak a fiatalok is. Politikailag és világnézetileg sokan nem követték a mester változását (Pál és Rozgonyi), mások – mindmáig – túlléptek, legalábbis a rendszerkritikában, volt igazgatójukon. De még messze vagyunk a krízistől.
A hatvanas években néhány évig szerényen dolgozott, Kemény Istvánnal és Szesztay Andrással közösen empirikus kutatást végeztek a volt szovjet ösztöndíjasok további sorsáról. Az új kutatóhelynek ez egyik indító kiadványa lett.
1968. augusztus 21-e kétségtelenül fordulópontot jelentett életében. Míg kollégái – legtöbben párttagok –, Heller, Vajda és mások az adriai Korcsulán aláírták a Praxis csoport által szerkesztett tiltakozást, és azután még vagy négy évig csatázgattak a párt soraiban, élve és visszaélve a demokratikus centralizmus játékszabályaival, hogy 1972-ben megtörténjék az elkerülhetetlen, és kizárják őket a pártból (hisz állásfoglalásukkal a párt politikájának alapjait támadták), Földvári a számára egyszerűbb, szimpatikusabb és egyenes megoldást választotta. Az intervenció utáni első taggyűlésen szerényen felállt, bejelentette, hogy nézeteltérése van a párttal, és visszaadja párttagsági könyvét. Eljárásának pártszerűsége (becsületességéről nem is szólva) vitathatatlan. Állását egy ideig (rövid ideig) megtarthatta, de hamarosan távoznia kellett a Szociológiai Kutatóintézetből. Távozása lényegében egybeesett Hegedüs András leváltásával, és akkor már közeli barátjának, Zsillének az eltávolításával.[1]
Ha jól tudom, rövidebb-hosszabb ideig a KFKI-ben dolgozott. A központi tudományszervezési főosztály hatáskörében szociológus, és nem ismerte fel vagy nem akarta felismerni, hogy a Páll Lénárd által vezetett intézményben a szociológusnak egyetlen feladata lehet: a főigazgató tudománypolitikába bujtatott nagypolitikai ambícióinak kiszolgálása. Viszont valószínűleg hamar áttekintette a mamut nagyságú kutatóintézet, sőt a központi intézetbe rejtett négy önálló intézet belső szervezeti és személyi ellentmondásait, valamint az abban rejlő problémákat, hogy ez az egyetlen intézet többet hasít ki az országos kutatás-fejlesztési alapból, mint az összes többi együttvéve. Földvári ugyan nem találkozott a bevezetőben említett Kosállyal, de ha találkoztak volna, és Kosály elmondta volna neki a maga tudományszervezési és -politikai dilemmáit, olykor talán kicsinyes személyi harcait, most általunk nem minősített vergődését a nemzetközi tudományos big business, az egyetemi katedra, az alkalmazott kutatás és az elmélet között, hiába írta volna meg ennek szociológiailag is releváns problémáit: nem aratott volna nagy sikert az intézet vezetésénél.
A KFKI után következett a Szövetkezeti Kutatóintézet. Azt hiszem, ekkorra esik első válása és élettársi kapcsolata Párkányi Máriával. Két gyermekük született. Talán egy vagy két idegösszeroppanás tarkította ezeket az éveket, amelyet vagy amelyeket rosszakarói azután hol sajnálkozva, hol bizonyítékul, de állandóan felemlegetnek. Hogy ez idő alatt hány vezető kádert kezeltek a Hárshegyen olyan eredménnyel, hogy vissza tudtak térni magas vezető posztjukra, arról ritkábban esik szó.[2]
Egy magyar társadalomkutató eszmei fejlődését nehéz írásai alapján nyomon követni. Esetünkben ez a megállapítás különösen érvényes, hisz Földvári 30 éves volt, amikor hirtelen, bár nem minden előkészület nélkül, átesett a katartikus válságon – „a mennyiség minőségbe csap át” –, megbecsült, akadémiai karrier előtt álló párttag fiatal kutatóból egyszerre bizonytalan egzisztenciájú, alacsonyabb presztízzsel bíró munkahelyen dolgozó, pártonkívüli (sőt: pártból kilépett), hanyatló karrierű, tehát fokozatosan marginalizálódó gondolkodó lett. Mondanivalójának lényegét egy – hihetőleg rövid – taggyűlési felszólalásába tömörítette. Ezek után már csak kísérleteket tehet, hogy valódi gondolatait kifejtse.
Magam keveset tudok arról, hogy mivel foglalkozott a Szövetkezeti Kutatóintézetben, barátainak kötelessége lenne ott írt belső tanulmányait megőrizni az utókor számára, még ha azok – bizonyára – magukon is viselik a munkaterv szerint készített hazai intézeti dolgozatok negatív sajátosságait. Hogy érdeklődése ekkor fordult-e a munkások problémája felé – nem tudom, de mindenesetre a hetvenes években szövetkezett Zsillével (bár a Zsille által oly nagyra tartott, megítélésem szerint kissé túlbecsült, 1972-es MTESZ-SZVT-féle szociológiai konferencia szereplői és szervezői között nincs ott, és Zsille sohasem hívta meg a „bizottmánynak” becézett szociológusok egyre rendszertelenebbé váló, majd megszűnő összejöveteleire). A Zsillével folytatott közös munka eredménye az Ikarus gyári szociológia, talán utolsó, sikeres publikációjuk a Mozgó Világban.
Hogy a munkásszociográfia felé hajló „Ikarusz” és a rendszer pluralizálhatóságát vitató, a politológia felé mutató interjú a szociológus-Földvári igazi megnyilvánulása-e, hogy egyáltalán a tiszta tudomány fennköltségének mérlegén tudomány-e, amit Földvári művelt – ezt a meddő vitát halasszuk kellemes rózsadombi estéinkre, ahol tovább skatulyázhatjuk kicsiny match-boxokba a társadalomtudományok megannyi áldiszciplínáját. Tény, hogy mint minden igazi társadalomtudós, Földvári újra meg újra visszatért az egész népben és nemzetben való gondolkodáshoz és a cselekvés kényszeréhez. Valójában persze sohasem fordult el az igazi makroproblémáktól, csak olykor – s mindegy, hogy kényszerből vagy véletlenből, empirikus, tehát szükséges kitérőként – a társadalom rétegzett mikrokérdéseit is kutatta.
Miután 1968-ban önként kilépett az erőtérből, amely nálunk egyedül biztosítja a politikai mozgásteret, rájött, hogy nézeteinek kifejtéséhez más fórumokra is szüksége van. Munkahelyein ismételten megkísérelte, hogy kutatási tervezetek, hipotézisek, szakszerű előadások formájában előadja nézeteit, legutoljára éppen a magyar értelmiség világképének kutatásáról szóló elképzeléseinek formájában, de mindig beleütközött a „falak”-ba, amelyek az ő esetében sohasem voltak olyan rugalmasak, mint Kovács András hasonló című filmjében.
Földvárinak még éppen hogy voltak emlékei a háború utáni többpártrendszer éveiről: „Én negyvenkilencben ötödik általánosba jártam, lelkes, piros nyakkendős úttörőként az első választáson, ahol a Népfront egységes listájára adta le mindenki a szavazatát, díszőrséget álltam – az iskolánk választókörzet volt, és odajöttek az emberek szavazni. Tízéves gyerekként hívő kommunista voltam, amennyire egy tízéves gyerek az lehet, ugyanakkor demokrata is voltam, és tetszett a koalíciós időkben az, hogy több párt van, nagyon érdekelt, és hét-nyolc éves koromban egészen pontosan tudtam, hogy milyen pártok vannak, hogy hány százalékot kaptak Pesten, vidéken, böngésztem az újságokat. Aztán hirtelen megszűnt ez a színesség, és le kellett mindenkinek adnia a voksát a Népfrontra, akkor már tízéves koromban valami nagy zavart éreztem, furcsán éreztem magam ebben a díszőrségben” – mesélte 1979-ben.
Elvesztve az erőteret, keresni kezdte gyerekkora emlékeit, már nem csak tallózni akart a választási eredményekben, maga is választani akart. Pluralizmusfelfogásában túllépett mesterén, Hegedüs Andráson és barátján, Zsillén – vállalva a nyugat-európai közlés következményeit, 1979 végén nyilatkozott a baloldali bécsi Fórumnak: „Úgy gondolom, hogy a főhatalom jellegének lényeges változtatása nélkül, ezen országok (a közép-kelet-európai szocialista országok) hatalmi tömbhelyzetének módosítása és a nemzetközi status quo fölborítása nélkül is lehetséges bizonyos reális pluralizmus bevezetése ezekben az országokban. Lehetséges bizonyos reális, legitim ellenzéknek a működése, függetlenül attól, hogy hasonló tendenciák például a szovjet politikai rendszerben bekövetkeznek-e vagy sem.”
Meddő lenne Földvári távozása után és a lengyelországi fejlemények alakulása közben azon meditálni, hogy utópiát hirdet-e? Mindenesetre nyíltan szellemi ellenzékinek vallja magát. Zsillével együtt ő is az erőszakos megrázkódtatások elkerülését kívánja: klasszikus értelemben tehát reformista, de Hegedüssel szemben kritikája nem marad „belső kritika” (H. A. kifejezése), sőt mivel nyíltan kimondja, hogy nem tartja a jelenlegi parlamentet a sajátjának, tehát tényleges politikát akar művelni, nem túlzás, ha megállapítjuk, hogy Földvári kétségtelenül eljutott a rendszer külső kritikájáig.
Politikai cselekvése nem nélkülöz bizonyos avantgardista naivitást, a húszas évek szektásaira emlékeztető nyílt sisakos kivagyiságot. Amikor a parlamenti és tanácstagi választások előtt elment a jelölőgyűlésre, hogy „a hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk” ne csak József Attila-évfordulókon hangozzék el, akkor nem gondolt a következményekre, s nem törődött azzal, hogy munkahelyi vezetése már két nap múlva tudomást szerez újabb botrányáról. Makacsul ragaszkodik álláspontjához, amelyet a Fórumban fejteget: „…én tulajdonképpen mindig is »legalista« voltam, azaz nem voltam hajlandó semmiféle olyan tevékenységre, amelyet – az általam egyébként nem egészen jogszerűnek tartott – hivatalosság ellenségesnek vagy üldözendőnek vélhet.” Hiszen a törvény paragrafusa biztosítja, hogy második jelöltet állíthasson a Népfront jelölőgyűlése (élettársa egy szavazat híján majdnem rákerül a kerületi tanácstagok jelöltlistájára). Jogilag igaza volt, ha kifogásolta, hogy munkahelyén a munkaügyi döntőbizottság választását nem két héttel, hanem három órával előbb hirdették meg, és így tovább… Mintha nem akarta volna tudomásul venni, hogy a törvényes rendszerben mi a hatalmi apparátus működésének lényege – felszólalásainak sikere és akcióinak kudarca után még a legszűkebb baráti körben is nyílt tekintettel bizonygatta, hogy mindenben szabályosan járt el. Így volt szabályos útlevele is, amellyel átlépte a határt, most sem sértette meg a törvényt, „legalista” maradt – nem tekinthető disszidensnek.
Húsz esztendő múlva, az ezredfordulón, ha még lesz Kelet-Közép-Európa és benne Magyarország, dr. Földvári Tamás éppen 60 éves lesz, még csak éppen eléri azt az életkort, amelyben külföldre szakadt hazánkfiaiból külföldön élő nagy magyar öregek válnak. Lehet, hogy a Magyar Tudományos Akadémia vendégeként látjuk majd viszont valamiféle tudományos ülésszakon (2000-ben éppen aktuális lesz a „Huszadik Századra” való visszatekintés: a Pesten élő hetvenes Litván lehet a díszelnök és a hazalátogató Földvári a díszelőadó), de lehet, hogy külföldi otthonában keresi fel majd a magyar televízió stábja, hogy nyilatkozzon, és ő talán udvariasan elhallgatja majd távozásának körülményeit. (Nem nagyon hihető.) De lehet, hogy mégis feléled az érdeklődés a hungarológia iránt Nyugaton, és egyenrangú félként fog nyilatkozni vagy fog nyilatkozatot kérni a majdani vezető politikusoktól. (Lendvai Pál sem hihette 1957-ben, amikor már a Kádár-féle Esti Hírlap munkatársaként disszidált, hogy exkluzív interjút készít 23 év múlva Aczél György miniszterelnök-helyettessel.)
Végül is deviáns volt-e Földvári Tamás? Összeférhetetlen? Fantaszta? Ha a deviancia ellentéte a konformizmus, ha az összeférhetetlenség ellentéte a hallgatás és mellébeszélés, ha a fantázia ellentéte a gondolatok gúzsba kötése – akkor Földvári deviáns, összeférhetetlen és fantaszta volt, kimondta, hogy a király meztelen, és nem szerette az uniformist, nem követte a hivatalos fővonalat és nem beszélt mellé, továbbá nem bírt parancsolni képzeletének, ha a szabadság alternatívái felmerültek benne.
Joggal ütközött össze
– az egyházi iskolában nevelkedett és marxista lélektanásszá vedlett, kiugrott teológussal, aki múltjának foltjait és emiatt táplált sérelmeit pártvezetőségi bástyái között igyekszik feledni;
– a szociáldemokrata diákvezetőből a pártfúzió során kommunistává vedlett történésszel, aki könnyelmű pillanataiban még szinte ki is mondja, hogy „legalább mi, zsidók tartsunk össze”;
– az angolul alig tudó, de angliai–amerikai ösztöndíjat élvező párttitkárral, aki értelmiségi származását még ma is szégyelli, és rejtett nacionalizmusát, amelyet gyermekkora falusi hittanóráinak színvonalán melenget, dühödt kirohanásokkal kompenzálja, ha a „nemzet” kifejezés elhangzik;
– a tudomány és bárminemű gondolkodás iránt oly kevés érdeklődést mutató tudományos osztályvezetővel, akinek egyetlen célja, hogy békében érje meg közeli nyugdíját, és aki pártonkívüliként legfeljebb főzési-sütési problémákban foglal állást…;
– nem beszélve a lakókörzeti tisztviselőkről, tanácsi funkcionáriusokról, hatósági közegekről, a részeredményekből kandidáló és befutott kortársakról, s mindazokról, akik a szocialista frazeológiában regenerált és a porosz hagyományokból táplálkozó, bürokratikus, félfeudális magyar tanügy iskoláiban nevelkedvén Kossuthban ma is a hőbörgőt, Petőfiben a nyakkendőt-kötni-nem-hajlandót, Adyban a luetikust, József Attilában a skizofrén-elhajlót látják, s különben is: valamennyit elavultnak és álforradalminak tartanák, ha eszükbe jutnának, amikor este kinyitják a tévét és megnézik az esti mesét, és az el nem tornázott torna után végigizgulják jól megérdemelt nyugatnémet krimijüket. Micsoda ostobaság az NSZK-ba menni, amikor idehozzák a Derricket és a Felügyelőt?
Jegyzetek
[1] Természetesen nem folyt ellenük semmiféle fegyelmi eljárás. Számos tudományos gyakornoknak ekkor járt le a gyakornoki ideje, és az intézet új vezetése (Kulcsár Kálmán and Co.) nem véglegesítette az ellenzékiséggel már kacérkodó fiatalokat.
[2] Gór Nagy Sándor nehézipari minisztériumi államtitkárt például kényszerzubbonyban szállították el hivatalából, és felgyógyulása után még évekig az Országos Mérésügyi Hivatal elnöke volt. Csak második teljes összeroppanásakor nyugdíjazták.
A szerző jegyzete 1998-ból
1979. október végén Földvári Tamás barátjával, Zsille Zoltánnal – egy másik ellenzéki akcióval párhuzamosan – önállóan kezdeményezték a letartóztatott csehszlovák chartásokkal való szolidaritási akciót. Kádár Jánosnak címzett levelüket 127-en írták alá.
Ennek az akciónak folyományaképpen 1980-ban, néhány hónappal az aláírások után többünket elbocsátottak a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpontból, pontosabban az éppen aktuális tudománypolitikai átszervezés során „indoklás nélkül” nem vettek át bennünket a Gazsó Ferenc igazgatósága alatt létrehozott Oktatáskutató Intézetbe. Amikor Földvári Tamás Nyugatra távozott, akkor írtam – minden közlési cél nélkül – a fentieket. Földvári Tamás nem csinált karriert Németországban, sem Angliában, ahová hamarosan továbbutazott. Papírjaim rendezése közben, 1998 nyarán találtam rá erre a teljesen elfelejtett írásra, gemkapoccsal mellé volt tűzve Petri György gépiratban terjesztett, Földvári Tamáshoz írott verse. E majd harmincéves szöveg mostani közreadásához semmiféle kommentárom nincs, hacsak az nem, hogy a kort: az 1980-nal kezdődő éveket a kádári liberalizmus fénykoraként szereti ábrázolni jó néhány publicistánk és reform-társadalomtudósunk, azok, akik mostani önjellemzésük szerint már akkor kezdték felvázolni az átalakulás forgatókönyvét.