Az ünnepi könyvhét egyik újdonsága Nagy Atilla Kristóf Fragmenta című kötete. Ebben a kötetben Nagy Atilla Kristóf, mondhatni azt, hogy rendhagyó módon, archaikus hangot üt meg és archaikus témákat választ, miért?
Egyrészt szerettem volna kipróbálni magamat, hogy mennyire tudok régebbi stílusnyelveken beszélni. Nem próbáltam meg azért teljesen reneszánsz vagy barokk nyelven vagy a hellenizmus klasszikus, veretes nyelvén írni, hanem kicsit csaltam, tehát a történeti, stilisztikai hűség rovására elkövettem néhány stiklit. Írtam néhány szöveget eredeti modorban is, de az olvashatatlannak tűnt a számomra, és úgy gondoltam, hogy létezett a magyar nyelvnek egy olyan stílusrétege a múlt század vége felé, tehát kb. száz éve, ami archaikus, de teljességgel érthető a mai olvasó számára is, és ezt vettem alapul, tehát akár a reneszánsz, akár a barokk korról írok, ezt a nyelvet használom, és az adott kor nyelvi fordulatait csak nagyon módjával keverem bele ebbe a nyelvbe. Egyébként bőven beleillik abba a koncepciómba, hogy szeretném, ha minden könyvem lényegileg különbözne a többitől, úgy, mintha nem is ugyanaz az ember írta volna őket. Mert azt láttam, hogy egészen kiváló szerzők is a saját stíluskalodájukba zárják magukat, pedig tulajdonképpen az irodalom nemcsak arra való, hogy az ember térben és időben kiterjessze magát, és megsokszorozza magát azáltal, hogy a könyv sok példányban odajut sok emberhez, hanem bizony a személyiségét is megsokszorozhatja, és azt hiszem, hogy ezzel a lehetőséggel igen kevéssé élnek más szerzők.
Mit gondolsz, mi lehet annak az oka, hogy most itt az ezredvégen mind nagyobb a vonzódás a mítoszhoz, az archéhoz?
Talán ösztönös lázadás ez a túlzott racionalizmus ellen, és a metafizika így lopózik vissza. Amit a filozófia elvet, azt most a művészet pótolja. Eddig úgy gondolták, hogy az apollói a magas kultúra, a dionüszoszi pedig a tömegkultúrát jelentené. Ez koránt sincs így, hanem az apollói is, és a dionüszoszi is lehet része a magas kultúrának, sőt akkor igazán működőképes egy kultúra, hogyha a kettő arányban áll egymással és állandó dinamikus egyensúlyban van. Harc és egyensúly dinamikus viszonyában van jelen. Pontosan ez a bajom az intellektualizálódással, hogy nagyon apollóivá vált a magas kultúra, és a tömegkultúrába lett száműzve mindaz, ami dionüszoszi, és ezért tartom nagyon fontosnak visszaemelni a magas kultúrába azt, ami ösztönös, ami akár brutális, akár kegyetlen, akár irracionális, akár a szexushoz kötődik nagyon durva módon, hiszen ez is része az embernek, és szőnyeg alá söpörni nem lehet. Mert minden, amit így az ember a szőnyeg alá söpör, az felhalmozódik a tudattalanban, és valami furcsa kontrollálatlan utat keres magának aztán, hogy a felszínre törjön.
Emeljük ki a címadó írást, a Fragmentát, amelyben bizonyos kemikáliákról írsz, ha mondhatjuk így.
Mondhatjuk, nyugodtan nevén is nevezhetjük a dolgokat.
Magyarán a morfiumról…
Én azt hiszem, hogy az összes drog megjelenik ebben az írásban, tehát az ópium, heroin, amfetamin, hasis, katcserje, a peyotl kaktusz, a teljes lista ott van, legalábbis amit manapság használnak.
Te mindent leírsz a kultúrtörténeti háttérről, de mégsem csak egy archaizáló kultúrtörténeti szöveget kapunk, hiszen amennyire tudom, érzéki tapasztalatot is szereztél egy időben ezekről a szerekről.
Elsősorban az intellektuális kíváncsiság vezetett, hogy ezt-azt kipróbáljak, és azt hiszem, hogy elég sok mindent kipróbáltam. Volt egy írásom most a 2000-ben, ami nem szerepel ebben a könyvben, ahol konkrétan megpróbáltam egy ilyen „átutazott” éjszakának az emlékképeit egy írásban rögzíteni, ott effektíve ez volt a célom. A Fragmentában inkább csak egy hangulatot, inkább a térnek, az időnek, egyes motívumoknak az esetlegességét és a lélek fölötti uralmát, az önelvesztésnek a stációit akartam leírni, és nem konkrétan dokumentálni bizonyos dolgokat, nincs önéletrajzi vonatkozása, inkább a megváltozott tudatállapot általános képét adja.
1986-ban megjelent első köteted, a Hadikommunikáció verseket tartalmazott, aztán tíz évig egyáltalán nem jelent meg versesköteted. Ezek között a szövegek között viszont újra vannak versek. Miért?
Úgy érzem, hogy a vers nagyon kezd ellehetetlenülni. Én például a legtöbbre Petri György költészetét tartom a kortárs magyar irodalomból, és ő is irtózatosan szikár, prózai mondatokban szerkeszt, már-már becketti szikársággal, és valahogy minden sora azt sugallja, hogy itt a versnek befellegzett, és csak a személyiségéből fakad, Petri egészen fantasztikus személyiségéből, hogy ezt ő még versformában meg tudja fogalmazni, vagy egyáltalán versben tudja mindezt megtenni, és nem prózában, és aztán ezen túl valahogy csak egy nagy pusztaságot lát az ember. Valahogy úgy érzem, hogy aki autentikusan tud versben beszélni, az is minden sorával a vers ellehetetlenüléséről beszél közvetve vagy közvetlenül.
Ez a két vers itt nem ilyen.
Az egyik az stílusgyakorlat, a Hekaté című vers, ami a fiatal Ezra Pound stílusában íródott, a másik tényleg személyes vers, a Szürkület bádog. Ez valahogy tényleg ellentmond ennek, de összességében mégis a prózát érzem az autentikus kifejezésnek. Viszont a prózába megpróbálok olyan dolgokat átmenteni, ami régen csak a versnek volt sajátja, mégpedig a belső ritmust. Igaz, hogy a harmadik században nagy divatja volt ennek a ritmikus prózának, és ezt a XIX–XX. században Nietzsche vagy Broch vagy Hesse felújította és átformálta, de mindenesetre visszacsempészte az irodalomba. A XX. századi magyar irodalomban azonban alig-alig olvashatunk ritmikus prózát. Talán Krúdy egynémely művére rá lehet fogni, bár ott is inkább a gondolatritmus a fontosabb, mint a szavak valóságos ritmikája, vagy esetleg Esterházy Péter Fuharosok című regénye, ami ritmikus prózaként is értelmezhető. Úgy gondolom, hogy ezt át lehet menteni a versbe, mert a ritmus az nem olyan elem, ami elévülhet, vagy amit hagynunk kellene kihullani az idő rostáján. És visszatérünk ugye megint a mágikus gondolkodáshoz, hogy a ritmus az, ami valamiféle összeköttetést jelent a felső metafizikai szférák és az emberi világ között. Igaz, hogy ez egy önironikus gesztus, mert az ember tudja, hogy nincsenek felső metafizikai szférák, de mindenesetre egy tradícióhoz kötődik ezáltal is.
(Elhangzott a Magyar Rádióban 1996. június 12-én.)
- Kultúra [6]