Nagy Atilla Kristóf

Vissza a főcikkhez →

Végül a kesztyűt a gyomromba varrják.
Külcsín és belbecs nem számít már,
És nem veti ki testem az idegen anyagot,
Idegen az idegent.
Mi van még?, gondolom, ezzel a mostani,
ezzel a gondoló agyammal, és nincs semmi,
a semmi van. Az lesz.
Ennyi volt? Ez volt? Ennyi és ez.
És mintha mégsem. Olyan idegen,
nem az enyém.

Abban a percben
nem szakad le az ég, és nem indul meg a föld,
éppúgy megfagy a víz majd, és párolog a benzin,
kondenzcsíkot hagynak a repülők az égen.
Beszárad a tinta és korrektúra után is
virítanak a sunyi sajtóhibák.

Kihűlő fehérjék,
se érzéki pokol, se unalmas mennyország,
se léleksütés nyárson, semmi ilyesmi…
Hívó, sugárzó lénynek semmi nyoma,
kaput, folyosót hasztalan keresnél.
Innen már hova is?
Nem sodródom még a felhőkkel sem.
S addig a mindennek vélt semmi,
égés és salak,
savak és sejtek szapora káosza.
Éhség, nyirok, csillózó talány.

Köd, szürkeség telepszik a hegyre. Fázom.
Menni kéne, de nem tudom, hova.
A szemhatáron túlon újabb horizontok,
újabb ugyanazok, újabb ugyanaz.
Mögötte a mögéláthatatlan,
a légüres tér és a térüres űr,
a majdnem az, ami majd nem az.
Bádog. Hold. Kesztyű. Bádog. Ugatás.
És loholnak csak előlem az évek,
fehér hóban hófehér kutyák.

• Kultúra