Kemény István

Nyomtatóbarát változat

Rossz helyre temetünk, tudom. A te sírodnak valahol bent kéne lennie a városban, a Moszkva tér aszfaltja alatt vagy egy kocsma falában, nem tudom, hol. Ahol élők vannak, akik ennek a városnak az életét élik. Ott várják egymást, beszélgetnek, isznak, gördeszkáznak a sírodon. A feliratot te magad kellett volna kitaláld. Valami olyasmi lenne, ami cinikus, durva, szellemes, frivol és mégis otthonos. Ami hozzásegítené az élőket ahhoz, hogy jobban viseljék a halál tudatát. Mi van? Itt vagytok már megint? Mentek bulizni? Na jó. Én maradok. Vigyázzatok magatokra. A rómaiak, ha tehették, az utak mellé temetkeztek. A középkorban az emberek korzózni jártak ki a temetőbe. Mi meg temetni járunk ki. Te, akinél többet senki nem írt közülünk a halálról, talán jobban érezted volna magad egy olyan kultúrában, ahol másképp temetnek.

A kort, amiben élünk, te egy kultúra végének tekintetted. Nem voltál ezzel egyedül. És nagyon fontos volt neked ezt a kort meghatározni, valahogy megírni. Mert te is – velünk együtt – ennek a kultúrának és kornak a rabja voltál. Ha így köszöntél el, na elpatázok, vigyorogtál és mi is vigyorogtunk. Akkoriban azt hittem, ez csak annyit jelent, hogy sátánt játszol több-kevesebb sikerrel. Most tisztábban látszik, hogy mi is volt ez. Ebben a korban csak fordítva érdemes beszélni. Ironikusan. Mindennek az ellenkezőjét kell mondani, hogy egyáltalán odafigyeljenek. De ahhoz, hogy ne csak odafigyeljünk egymásra, hanem meg is értsük egymást, meg kellett halnia valamelyikünknek. Te lettél az, Atilla.

Két hete próbálom elhinni, hogy nem élsz. Mostanában estefelé már sikerül. Reggelenként még furcsa. Ébredés után a negyedik-ötödik gondolatom még mindig te vagy, az, hogy meghaltál. Meghalt. Meghalt. Meghalt. Ízlelgetem a szót, próbálom kicsalni belőle azt a döbbenetet, amivel először hallottam. Néha még sikerül. De ha éppen nem gondolok rád, és úgy hallom azt a három szót, hogy Nagy Atilla Kristóf, nem egy halott jut eszembe. Aztán nap közben peregnek a fejemben az emlékek. Vannak bőven. A halálod óta újra megismerkedtem veled. Újra bírok veled beszélgetni. Ha nem elég emelkedett, ahogy szólok hozzád, ezért van. Te tudod, hogy fordítva kell érteni.

És így lehetnek a többiek is. Egyikünk egészen biztosan tudta, hogy túléled a kórházat, másikunk egyszerűen nem hiszi el az egészet, harmadikunk alig ismert, de szembejön az utcán, és elmond egy régi történetet rólad, negyedikünket évek óta nem láttuk, de sírva telefonál, hogy hallotta, ötödikünk nem szeretett, és most nem bír másra gondolni, mint rád, hatodikunk szeretett, és ő sem bír, hetedikünk is szeretett, és ő sem, nyolcadikunk is szeretett, és ő sem, kilencedikünk és tizedikünk Szardínia szigetén nyaralt, és imádkozott érted, tizenegyedikünk ablaka alatt egy rigópár ricsajozott május huszonkilencedikén reggel, mert elvesztették a fiókáikat. Tizenkettedikünk azt ígérte, hogy te itt most mindent hallani fogsz. Elhittem neki, ezért szólítottalak meg. A barátaid nevében. Meg a többiekében.

Mi most sokat beszélgetünk rólad. Lehet, hogy zavar is, de ne félj, nem lesz így mindig, sokat fogunk felejteni, jobb is lesz úgy. Viszont el nem felejtünk soha. Megígérem. De nem is ez a lényeg, hanem hogy beszélgetünk, persze rólad, és kiderül, hogy gyanúsan kevés rosszat tudunk. Ismered, milyenek ezek a beszélgetések. Ez egy cinikus és szigorú fórum. Ami rossz, az itt előkerülne. És május huszonkilencedike óta megszületett az ítélet. Az, hogy szerettünk.

Közös élmények kerülnek elő. Történetek. Hogy viselkedtél, mit mondtál. Hol voltunk együtt. Mit írtál meg, és mi mindent akartál. Hogy valami képtelen alázat volt benned az irodalom felé. Úri gesztusként. Megengedted magadnak, hogy önzetlen legyél. Hogy akit bántottál, indulatból bántottad, bosszút pedig nem álltál. Hogy szórtad az ötleteket, a sziporkákat. Hogy a leggyorsabb agyú író voltál. Hogy spagettit főztél hajnali háromkor. Hogy egyszer a tekinteteddel oltottál le egy utcai lámpát, és nem hittél az egészben. Hogy dehogyisnem hittél. Hogy nem hittél. Legendád lett.

Szóval szerettünk. És volt, aki még jobban, mint mi. Édesanyád, édesapád, Krisztina, Kristóf, Bendegúz, Benjámin.

De van még valami, aminek nincs köze a szeretethez sem. Csak a halálhoz és hozzád. Az, hogy komolyra fordítottad a szót. Lehetett volna más is az első halottunk, de te lettél. Úgy próbáltál élni, mint egy romantikus regényhős. Azt hiszem, nem is hittük el. Ez egy olyan kor – te írtál erről is a legtöbbet –, amikor ilyet nem is hihetünk el egymásról. Te sem hihetted el magadnak. Mégis ellene dolgoztál a sorsodnak, aminek pedig nem lehet. És éppen ez lett a sorsod. És éppen ezért a kezedben tartottad a sorsodat. Most pedig hirtelen lekopott a szóösszetétel eleje. A regény. Maradt a hős. Nekünk pedig az maradt, hogy igenis lehet szépen élni, mert volt egyszer egy sors a közelünkben. Egy igazi. És ezt ne értsd fordítva. Nyugodj békében.

(Elhangzott 1998. június 22-én, az óbudai temetőben.)

• Kultúra