„A nagy vadállat rituális legyilkolásának az eszméje maradványokban tovább élt a középkori időkig, amikor a derék lovagok azzal fitogtatták ügyességüket, hogy lóhátról lándzsát szúrtak a bikába. A pápa ezt a gyakorlatot a tizenhatodik században betiltotta, nem azért, mert embertelen látványosság volt, amelyben a lovaknak gyakran kifordult a belük, és a bikák lassú halált szenvedtek, hanem túlságosan sok kiváló nemesember sérült meg súlyosan. A pápa szemében ez volt az elsődleges.”
(Desmond Morris: Az állati jogok szerződése.)
Világfelfordulás és bolygómérnökség
Verne egyik kevésbé ismert regényében, a Világfelfordulásban arról ír, hogy a Gun Club illusztris tagjai az ágyút – mai szóhasználattal élve – tulajdonképpen ún. bolygómérnöki célokra kívánják felhasználni. A terv szerint egy megfelelő méretű lövedéknek egy megfelelő méretű ágyúból való kilövésével próbálják megváltoztatni a földtengely dőlésszögét,[1] mivel ennek következtében olyan területek válnának lakhatóvá és művelhetővé, sőt kitermelhetővé, melyeket korábban jég borított.
Eközben persze más, lakott részeket tenger fog elborítani, állapítja meg Verne, szökőárak fognak pusztítani, és millió és millió ember hal majd meg, ám mindez a résztvevőket édeskeveset érdekli – hiszen a vállalkozás hatalmas anyagi haszonnal jár. És ha Verne végső soron el is ítéli ezt,[2] számunkra azért most mégis leginkább az a fontos a Világfelfordulással kapcsolatban, hogy a XIX. század végének gondolkodása számára még kézzelfoghatóan valóságosnak tűnt a tudományos haladás, az általános jólét és a környezet mind nagyobb mérvű átalakítása[3] között kimutatható párhuzam.
Amikor például a kor messze legfontosabb tudományos elméletét, a darwinizmust a Marsra vonatkoztatták, akkor a csillagászok számára több mint nyilvánvalónak látszott, hogy mivel a Vörös Bolygó idősebb a Földnél, ezért a rajta élőknek előrébb kell tartaniuk a fejlődésben is,[4] és ennek megfelelően technikai tudásuk is magasabb rendű a miénknél; következőleg nem csupán a Szuezi- vagy a Panama-csatornáéhoz fogható léptékű földmunkákra képesek, hanem annál ötvenszer vagy ötvenezerszer nagyobb léptékűekre is; és szükség esetén képesek lehetnek akár egy teljes bolygó arculatát is kényükre-kedvükre átformálni. Amely tudás nélkül amúgy a mind zordabbá váló körülmények között nem is maradhatnának fent: Percival Lowell, a marsi civilizáció létének legismertebb XIX. század végi, XX. század eleji szószólója szerint az időben előrehaladva minden bolygó egyre inkább elsivatagosodik, és a víz fokozatos eltűnése nem csupán egy mindent átfogó csatornarendszer kiépítését teszi szükségessé, de egyfajta, a természet teljes leigázásához vezető technikai evolúció beindulását is.
Előbb egy árkot ásunk, hogy miután kiirtottuk a gyomokat, öntözni tudjuk a haszonnövényeket; aztán, amikor ez válik szükségessé, az egész bolygót behálózó csatornarendszert építünk ki, hogy mindenhová eljusson a víz. Lowell valóban úgy gondolta, hogy a marsiak a miénknél mérhetetlenül régebbi (és ezért mérhetetlenül fejlettebb) technikájuknak köszönhetően gyakorlatilag bármilyen célt meg tudnak valósítani.[5] A kornak lineáris és töretlen fejlődésbe vetett hite alapján[6] talán nem is volt olyan nehéz elhinni, hogy az a civilizáció, ami kezdetben éppen csak fent tudott maradni, utoljára majd bolygó méretű átalakítási tevékenységbe kezd.
Előbb a saját, később az idegen bolygókéba, és éppen ez a bolygó méretű átalakító tevékenység lenne a bolygómérnökség, amire a legjobb példa ismét csak a Marssal kapcsolatos: száz évvel Lowell színrelépése után egy másik amerikai tudós, Robert Zubrin részletes tervet dolgozott ki a Vörös Bolygó terraformációjára, azaz földdé alakítására.[7]
Első lépésben – és ez volna az ún. ecopoiesis – egy oxigén nélküli, ám önfenntartó légköri rendszert kellene kialakítanunk, és rosszabb esetben csak mintegy 80 000 év múlva kerülhetne sor a földinek legalább többé-kevésbé megfelelő körülmények[8] létrehozására. Ami persze akár az egész földi civilizáció létéhez képest is rettenetesen hosszú időnek tűnhet – másfelől viszont elhanyagolható az optimisták szerint az emberi civilizáció előtt álló évszázezrekhez, ha ugyan nem milliókhoz képest.
Az ezt követő nagyságrend a terraformáció után akár a csillagmérnökség[9] is lehet, vagyis az a szint, ahol immár nem csupán bolygókat, de csillagokat és teljes naprendszereket is képesek vagyunk átformálni. Majd pedig, legvégül, esetleg immár tényleg kozmikus léptékben avatkozhatunk bele a világmindenség létébe, és vagy saját univerzumunkat alakítjuk át, vagy pedig afféle „fiókkozmoszokat” tervezünk meg és hozunk létre. Ami persze inkább tűnhet science fictionnek, mint tudománynak, és legfeljebb akkor válhat legalább némiképp hihetővé, ha tényleg úgy gondoljuk, hogy az emberiségnek – legalábbis a lehetséges környezet-átalakítás szintjét illetően – az időben előrehaladva mind nagyobbak és nagyobbak, legutoljára pedig, mondhatni, korlátlanok lesznek a lehetőségei.
Zöldek, disznók, vincellérbogarak
Természetesen csak akkor, ha élni is tud vele, és ha addigra a környezetszennyezés révén ki nem irtja magát valamikor a közeli jövőben.
És ezzel el is jutottunk tulajdonképpeni témánkig. Az egyik végső kérdés ugyanis minden bizonnyal az, hol húzódik a határ a lehetséges és a megengedhető között: hogy a vitathatatlanul egyre hatékonyabb technológiák birtokában meddig merészkedhetünk el. A másik pedig az, hogy mihez van jogunk: megtehetjük-e, hogy mondjuk belenyúlunk az egész ökoszisztéma működésébe. Legalábbis riasztó belegondolni, hogy milyen következményei volnának, ha az élővilágot próbálnánk meg olyan mértékben átalakítani, mint amit például a Mars számára jelenthet a terraformáció[10] – márpedig a szélsőséges környezetvédők szerint éppen valami hasonló történik mostanában a Földön. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel persze, hogy ebben az esetben még egy átgondolt és koncepciózus terv sincsen az esőerdők kiirtása vagy a fokozódó mértékű környezetszennyezés és környezet-átalakítás mögött.
Józan ésszel most, az 1990-es évek végén persze legalábbis nehéz volna kétségbe vonni a környezetvédelem alapvető fontosságát – legalábbis jellemzőnek kell hát tartanunk, hogy a gondolkodóként nem túlságosan eredeti Verne számára egyáltalán fel sem vetődik ez a probléma a Világfelfordulás lapjain. És azért kell jellemzőnek tartanunk, mert a XIX. század számára a környezet egy a XVII. század elején kialakult karteziánus tudományfelfogás nyomán még nem megvédendő, hanem kiaknázandó értéket jelentett, úgyhogy a természethez való viszonyunkat új alapokra helyezni szándékozó, ún. mély-ökológia valójában az egész újkori tudományfelfogásunkat is megkérdőjelezi. Ahhoz viszont, hogy megérthessük, miért van ez így, célszerű korábbról kezdeni. Legalább a középkortól.[11]
1386-ban a normandiai Falaise-ben kivégeztek egy disznót, mert halálra harapott egy gyereket: előbb emberi ruhába öltöztették, és ugyanolyan sebeket ejtettek rajta, mint amilyeneket ő az áldozatán, majd pedig felakasztották – az ítéletet pedig a hivatalos hóhér hajtotta végre rajta.[12] Nem ez volt első és nem is ez az utolsó az ilyen perek sorában, és mai szemmel nézve valószínűleg nem is a legmeghökkentőbb. Ott van például az, amikor a bázeli magisztrátus 1474-ben egy kakast égetett meg „tojásrakás égbekiáltó és természetellenes bűnéért”. A felsorolást hosszan lehetne folytatni a tulajdonosukat halálra rúgó és ezért vérpadra küldött tehenektől kezdve azokig a szamárkancákig bezárólag, akiket a velük fajtalankodó emberi „bűntárssal” együtt végeztek ki – vagyis a középkoriak számára egyfelől mintha a bűn az csak bűn maradna, függetlenül attól, hogy ki vagy mi követi el; másfelől pedig mintha nemcsak a társadalmi (például a gyerekek megölését tiltó) törvények semmibe vétele számítana kárhozatosnak, hanem az is, ha valaki vagy valami a természeti törvényeket sérti meg. Illetve, hogy pontosabban fogalmazzunk, azt, amit ma természeti törvénynek nevezünk[13] – eközben azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a természeti törvény mostani fogalma a középkorban egyszerűen nem lett volna értelmezhető.
Arról van ugyanis szó, hogy minden törvény, legyen az mai szóhasználatunk szerint természeti vagy társadalmi, az akkori felfogás szerint Istentől származik, és így egyaránt az isteni törvény ellen vét az, aki a fennálló rend ellen lázad, meg az, aki rabol és gyilkol, vagy éppenséggel „nem természetes módon” viselkedik, legyen bár ember vagy állat. Tudjuk például, hogy a szőlőket megdézsmáló vincellérbogarakat a történelem során nem egyszer szabályosan perbe fogták, sőt hivatalból védőt is rendeltek ki melléjük,[14] és 1587-ben, Saint Julien városkájában az emberek végül kénytelenek voltak alkuba bocsátkozni velük.[15]
Amikor ennyire nem a mai szempontok alapján ítélik meg az egyes cselekedetek súlyát és jelentőségét, akkor nyilvánvalóan nincsen értelme a mai értelemben vett természetvédelemről sem beszélni, és egy rendelet például azért tilthatja meg mondjuk a szarvasok leölését, hogy az uralkodónak legyen mire vadásznia. Egy ilyen rendeletet azonban ugyanúgy hiba volna a modern természetvédelem előfutárának tekinteni, mint ahogyan egy a vincellérbogarak javára hozott ítélet sem az.
Még akkor sem, ha az utóbbi évtizedekben ismét felmerült, hogy a vincellérbogaraknak vagy bármely, „természeti teremtménynek” szükség esetén jogi védelmet kellene biztosítani: Christopher D. Stone professzor már 1972-ben amellett érvelt, hogy „adjuk meg a törvényes jogokat az erdőknek, az óceánoknak, a folyóknak és minden »természetinek« nevezett tárgynak a környezetünknek, sőt az egész környezetünknek” is. Ezáltal ugyanis lehetővé válna, hogy egy mamutfenyő vagy egy ipari hasznosításra kiszemelt völgy védelmében is felléphessünk. Korábban, például amikor a Walt Disney Company az addig érintetlen, Mineral King nevű völgyet játékparkká akarta alakítani, akkor a bíróság azzal utasította el a környezetvédők tiltakozását, hogy ez nem sérti senkinek közvetlenül az érdekeit – olyan felfogás tükröződése ez, mely szerint a törvény arra való, hogy emberek vagy embercsoportok érdekeit védje meg.
Ártatlan gyilkosok
Még ha egyetértenénk is Stone céljaival, és megengedhetőnek tartanánk, hogy egy erdő vagy egy szikla mellé is ügyvédet lehessen fogadni, az még akkor is ostobaságnak tűnne, hogy egy disznót állítsunk bíróság elé. Az újkori tudományfogalom ugyanis a régi, Istentől származó és ennek megfelelően egyetlennek számító törvény helyére kétféle törvényt állított: a társadalmit és a természetit, és míg az előbbi nagymértékben megállapodásokon, szokásokon és hasonló, semmiképpen sem örökkévaló és megmásíthatatlan tényezőkön alapul, addig az utóbbi alól nincsen kibúvó. Azt a törvényt, mely szerint nem szabad lopni, olykor kijátsszák – olyanok viszont nem létezhetnek, akik hasonlóképpen kijátszanák a gravitációt. Úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy az élettelen testek és az értelemmel nem rendelkező teremtmények a természeti törvények befolyása alatt állnak, az emberre viszont hatással vannak a társadalmiak is, vagyis, a descartes-i különbségtételnek megfelelően, az egyik oldalon lélekkel rendelkező teremtmények vannak, a másikon pedig lélek nélküli mechanizmusok.
És mivel a disznónak nincsen lelke, ezért nem is felelős a cselekedeteiért, és így nem is lehet vádat emelni ellene. A lélek (vagy a szabad akarat vagy az értelem) megléte vagy hiánya olyan súllyal esik latba, hogy a bíróságok is enyhítő körülményként szokták figyelembe venni a „beszámíthatatlanságot”.
Ebből azonban az is következik, hogy mivel „az állatok [például] természeti és nem szabad lények, egészen egyszerűen esztelenségnek tartjuk őket jogi személynek tekinteni” – írja Luc Ferry. Egy embertársunkkal szemben kötelezettségeink lehetnek, a descartes-i felfogás szerint azonban sem az állatokkal, sem a természettel szemben nincsenek – hiszen egy késsel vagy egy autóval szemben sincsenek. Azaz a minket körülvevő különböző dolgokat: egy patakot, egy állatot vagy egy völgyet ugyanilyen nyugodtan használhatunk a céljaink elérésére, a természet[16] pedig hatalmas anyagraktár, semmi több. Nem véletlen, hogy egészen a XX. század közepéig[17] a különböző törvények sem az állatok védelmére irányultak, hanem arra, hogy az állatokkal való kegyetlenkedés ne sértse mások érzékenységét.[18] Egyértelműen az ember érdekei álltak a középpontban.
Tulajdonképpen az ún. sekély-ökológusok sem állítanak mást. A természetre szerintük nem azért kell vigyázni, mintha az önmagában képviselne valamiféle értéket, hanem azért, mert a szennyezett környezet, a trópusi esőerdők kiirtása és a különböző fajok kihalása stb. előbb-utóbb számunkra is végzetes következményekkel fog járni. A környezetvédelem szempontjai ezek szerint olyanok, mint a munkabiztonsági előírások a gyárban: közvetlenül talán csökkentik a hatékonyságot, hosszú távon viszont mindenképpen célszerű betartani őket. Vagy hogy egy másik hasonlattal éljünk: a környezetvédő Paul és Anne Erlich arról ír, hogy egy-egy földi faj kihalása (legyen az a simabálna vagy a csigaevő sügér) olyan, mintha csak egy-egy szegecset húznánk ki annak a repülőgépnek a szárnyából, amivel utazunk: az ökoszisztéma felborulásával[19] előbb-utóbb biztosan katasztrófába fog torkollni a dolog.
Ez az érvelés tehát megmarad a hagyományos keretek között – nem úgy viszont a mély-ökológiáé. Stone például azt mondja, hogy „személyekké tettük a gyermekeket, jogi tekintetben nem voltak mindig azok. Ugyanezt cselekedtük… a bebörtönzöttekkel, az idegenekkel, a nőkkel (különösen persze a férjezettekkel), az őrültekkel, a feketékkel, az embriókkal és az indiánokkal”, és újabb száz év múlva feltehetően még többekre fognak vonatkozni a „mindenkit megillető jogok”: immár nem csupán minden emberi lény, de a fák, a sziklák, sőt maga az egész természet érdekeit is lehet majd a bíróságokon képviselni. Ezek is ugyanolyan jogi személyek lesznek, mint mondjuk egy nagyvállalat. Aki pedig arra hivatkozna, hogy egy gyár ellen irányuló döntés közvetlenül sértheti egyes emberek érdekeit, tehát valóban indokolt lehet, hogy ügyvédek álljanak ki mellette, addig a természet esetében ez nem szolgálhat alapul, az – a mély-ökológia hívei szerint – éppen a legfontosabbról nem vesz tudomást. Nevezetesen arról, hogy a rasszizmus és a szexizmus eltörlése után itt az ideje a „specizmust” is felszámolni, vagyis azt a szemléletet, mely szerint az emberi faj érdekei elsődlegesek a többi teremtmény (és általában véve a természet) érdekeihez képest.
Amennyiben a mély-ökológia győzedelmeskedne, úgy elképzelhető, hogy egy „hivatalból kirendelt” védő megnyeri a pert a Marsot átalakítani és az ember számára lakhatóvá tenni kívánó vállalkozásokkal szemben, sőt ezt a gondolatmenetet egészen az abszurdumig továbbvíve, egyszer talán majd arra is sor kerülhet, hogy valaki az egész Univerzum jogi képviseletében lépjen fel. Ami jelenleg legalább ugyanolyan képtelennek tetsző ötlet, mint a disznókat, a maláriaszúnyogokat vagy a hepatitisz-A vírust beperelni – ám mégsem ez az alapvető gond.
Amikor a sekély-ökológia képviselői a csigaevő sügér védelmében tiltakoznak egy vízierőmű megépítése ellen, akkor ki nem mondva bár, de arra hivatkoznak, hogy az emberiség jobban jár, ha az újabb energiaforrás helyett a meglévő faj védelmét választja. Amennyiben egyetértenénk is velük, nincs az a számítás, ami képes volna közvetlenül bebizonyítani, hogy igazuk van, és hogy éppen a csigaevő sügér olyan fontos láncszem, amit nem áldozhatunk fel a jólétért. Vagyis elhinni elhihetjük ugyan, de ennél többet nem tehetünk, és ez meglehetősen nagy gyengeség egy a XX. század végi tudományosság kritériumait kielégíteni kívánó elmélet esetében. A „repülőgép és szegecs” hasonlat persze mintha a csigaevő sügér mindenáron való megóvását sugallná, ám ezzel az erővel bármilyen lehetséges változtatás ellen tiltakozhatunk, hiszen a kolera és a pestis kórokozóinak kiirtása is egy-egy szegecs kihúzásának feleltethető meg.
Mindent egybevetve tehát állíthatjuk ugyan a sekély-ökológusokkal együtt, hogy az emberiség érdekében kívánunk fellépni, de legfeljebb sejtéseink és reményeink lehetnek azzal kapcsolatban, hogy egy faj megóvásával vagy éppen ellenkezőleg, a Föld felszínéről való eltörlésével tényleg helyesen járunk-e el. Hiszen elvileg még az is elképzelhető volna, hogy hosszú távon éppen ezen kórokozók eltűnése vezet katasztrófához. Ám azért még ez sem jelenti azt, hogy ne lenne szükség a környezetvédelemre, és ne volnának olyan, nyilvánvalóan az emberi faj számára káros tevékenységek, melyeket mielőbb le kell állítani. Eljátszhatunk ugyan a gondolattal, hogy valamilyen nagyon áttételes módon a tengert szennyező olaj vagy a légkört szennyező kipufogógázok is hasznosak volnának a számunkra, de a józan ész és a kézzelfogható tapasztalat nagyon is nyilvánvalóan ez ellen szól.
A mély-ökológia valódi mélységei
A sekély-ökológiához képest a mély-ökológia alapvetően mást akar: az ember érdekeinek figyelembevétele helyett a környező élővilág érdekeinek legalább egyenrangú figyelembevételét, és ennek megfelelően a vele kapcsolatos gondok is mások.
Alkalmasint még súlyosabbak is.
A mély-ökológusok szeretnek arra hivatkozni, hogy „a természet igent mond az életre”, tehát nekünk is tisztelnünk kell az élet minden megjelenési formáját, ám ez esetben joggal kérdezhetjük , hogy miért is lenne ez így. Ezzel az erővel hivatkozhatnánk arra is, hogy a természetben[20] sehol nem találunk példát arra, hogy egy élőlény tisztelné a másik életét.
Méghozzá két okból sem. Először is, az evolúcióbiológia szerint az emberi értelemmel nem rendelkező hímek még azt sem tudják megtenni, hogy amennyiben a kihalás szélére sodródik a fajuk, akkor legalább egy időre felhagyjanak a nőstényekért folytatott öngyilkos versengéssel. És persze mitől is volnának erre képesek: mondhatjuk ugyan, hogy minden létezőt tisztelnünk kell, ám az értelemmel nem rendelkező teremtmények ettől nem viselkedhetnek előrelátóan, és nem lehetnek képesek akár a mások, akár a saját maguk érdekeit figyelembe venni – tiszteletet érezni pedig különösen nem. Itt valójában durva antropomorfizációról van szó: miközben a mély-ökológia képviselői egy nem emberközpontú megközelítést hirdetnek, aközben olyan tulajdonságokat és képességeket tulajdonítanak a különböző élőlényeknek, illetve magának a természetnek is, melyekkel kizárólag értelmes teremtmények rendelkezhetnek, vagyis egyedül az ember.
A mély-ökológia ellenzői gúnyosan szokták megkérdezni, hogy a Mineral Kingnek például miért is volna ellentétes az érdekeivel az, hogy vidámparkot építsenek rá, illetve ha egyszer védőt rendelnénk ki a Mars mellé, akkor az vajon mire hivatkozva akarná meggátolni a Vörös Bolygó átalakítását? És hogy vajon mit mondana az az ügyvéd, akinek az egész Világmindenséget kellene képviselnie egy emberi bíróság előtt?[21]
Ráadásul miközben egészen biztosak lehetünk benne, hogy sem a simabálnák, sem a csigaevő sügérek nem fogják feláldozni magukat értünk, aközben egyes mély-ökológusok odáig mennek, hogy az embert semmibe vevő egyenlőség nevében majdhogynem mindenre hajlandók volnának. James Lovelock, a Gaia-hipotézis kidolgozója a „nem emberi lények szükségletei” alapján úgy vélte, legfeljebb 500 millióan lehetnénk, a környezetvédő William Aiken pedig egyenesen azt jelentette ki, hogy az emberiség nagy tömegének villámcsapásszerű kihalása igen üdvös fejlemény volna. A mi kötelességünk ezt kiváltani. Ez fajunk kötelessége a környezetünkkel szemben: 90 százalékkal csökkentenünk kell állományunkat![22]
Ha ezek után arra gondolunk, hogy egyedül az ember lehet képes nem csupán figyelembe venni, de az önmagáé elé helyezni más fajok érdekeit, akkor azt kell mondanunk, hogy a mély-ökológia legszélsőségesebb következetességgel végigvitt elvei nem csupán mélységesen emberiek, de mélységesen riasztóak is. Én akkor már inkább a Mars terraformációját választanám.
Jegyzetek
[1] Egészen pontosan a földtengelynek a Föld keringési síkjához viszonyított dőlésszögét.
[2] A számításokba pedig egy villámcsapásnak köszönhetően hiba csúszik, és a gigantikus ágyú elsülése legfeljebb helyi, de semmiképpen sem bolygószintű katasztrófát okoz.
[3] Sőt mai fogalmaink szerint leigázása.
[4] Samuel Phelps Leland, az iowai Charles City különben nem éppen csapongó fantáziájáról híres csillagászprofesszora az 1800-as évek végén például azt remélte, hogy az éppen épülőben lévő, új amerikai óriástávcsővel „látni lehet majd a marsi városokat, meg lehet majd figyelni a marsi hajórajokat a [marsi csatornák] kikötőiben és a marsi gyárvárosok meg az ipartelepek füstjét”, vagyis számára a dolog már majdhogynem kézzelfogható valóság volt.
[5] Amely feltételezés, mint egyébként már némely szkeptikusabb – és logikusabban gondolkodó – kortársak is rámutattak, szükségszerűen bizonyíthatatlan, hiszen amennyiben egy gyakorlatilag bármire képes technológia tevékenykedik a Mars felszínén, úgy egyszerűen bármit ennek tulajdoníthatunk, és nem következhet be olyan esemény, amire azt mondanánk, hogy ez nem lehet a marsiak tevékenykedésének eredménye.
[6] Noha mindenképpen a darwinizmus félreértelmezése lenne azt állítani, hogy a fejlődés bármerre is tart, feltétlenül és jól meghatározható tökéletesedéssel jár együtt. Éppenséggel nem: minden létrejön, aminek létrejötte nem ütközik akadályba. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy az evolúció nem az életképes mellett, hanem az életképtelen ellen van – és ez tényleg alapvető különbség.
[7] A pontosabb részletekről Robert Zubrin (with Richard Wagner): The Case for Mars. The Plan to Settle the Red Planet and Why We Must című könyvében (A Touchstone Book, 1996) olvashatunk.
[8] Azaz az ember számára is belélegezhető, oxigéntartalmú légkör.
[9] Stanislaw Lem, a híres lengyel sci-fi író meghatározásával élve.
[10] Amire egyfelől azt lehetne mondani, hogy persze, csak éppen a Marson nincsen működő ökoszisztéma, másfelől viszont legalábbis ökoszisztéma kiépítéséről van szó. És az sem mellékes, hogy, mint a későbbiekben látni fogjuk, egyes irányzatok szerint a környezetvédelem nem csupán az élő környezet védelmét jelenti.
[11] Kezdhetnénk persze korábbról is: John D. Barrow, a világhírű fizikus tudományról szóló könyvében azt fejtegeti, hogy „a Nap csillagászati vizsgálata veszélyes módszertani problémákba ütközik, ha a társadalom a napistent imádja. Az állattenyésztést nehéz összeegyeztetni a szent tehenek tiszteletével”, vagyis az európai értelemben vett tudomány nem minden gondolatrendszer keretein belül fejlődhetett volna ki.
[12] A kivégzett állatok tetemét rendszerint a kivégzett emberi bűnösök mellé temették. Amikor pedig 1408-ban egy kötél általi halálra ítélt disznót tartottak a Pont de Larche-i királyi börtönben, akkor a börtönőr ugyanannyit kért az ellátásáért, mint amennyit egy emberért kért volna.
[13] És ami nem olyan, mint a társadalmi törvények, hogy valamiképpen ki lehetne játszani.
[14] Ugyanígy történt más kártevőkkel, például patkányokkal vagy piócákkal is.
[15] Az egyes esetek, vagyis a különböző kártevések megítélése persze nem mindig volt azonos. „Az ítélet aszerint változott – írja Luc Ferry, az ökológia filozófiájának egyik szaktekintélye –, hogy az állatokat [az adott esetben] isten teremtményeinek tekintették-e, akik csak a természeti törvényt követték, vagy az emberekre büntetésből mért csapásnak, avagy az egyház tekintélyével szembeszálló ördög eszközeinek… a harmadik esetben kiátkozták vagy megátkozták őket.”
Túl azon, hogy Ferry nyilvánvalóan hibásan használja a természeti törvény fogalmát, érdemes eltöprengeni rajta, hogy eszerint a mai gondolkodás számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan gondolkodás szerint a boszorkányok már csak azért is bűnösnek számíthattak, mert – állítólag – különböző, „természetellenes” dolgokat hajtottak végre.
[16] És az ember kivételével az összes élőlény is ennek az anyagraktárnak a része.
[17] Gyakorlatilag egyedül a náci természetvédelmi törvények kivételével.
[18] És ennek megfelelően legfeljebb a nyilvános állatkínzás volt tilos.
[19] Illetve a biodiverzitás, a változatosság lecsökkenésével.
[20] Értsd: az emberi társadalmon kívül.
[21] További kérdés, hogy ez azt jelentené-e, hogy akár az állatoknak, akár a Marsnak, akár pedig az egész Világegyetemnek is vannak kötelességei velünk szemben.
[22] Az 1990-es évek elején egy volt CIA-ügynök azt terjesztette, hogy környezetvédő tudósok egy újfajta vírus segítségével ki akarják irtani az emberiséget. Úgy látszik, nem egészen alaptalanul.
- Kultúra [5]