Csernus Ákos

Nyomtatóbarát változat

Vanessa volt az első amerikai nő az életemben. „Kétvállra fektettél egy szuperhatalmat”, gratulált Bandi, akivel estefelé gyakran bejártuk a Latin Negyed és a Montparnasse bisztróit, hogy megnézzük, mi újság a húspiacon. Annak idején gyorsabban peregtek a dolgok. Az ötvenes években még csak a zöld herezacskójú páviánnak volt HIV-vírusa Észak-Ugandában, ha hihetünk a Brit Királyi Akadémia orvos szakértőjének. Nem volt ok a gyanakvásra, nőnek és férfinak nem kellett egy ideig kerülgetnie egymást, nem kellett lekádereznem, hogy volt-e a nőnek biszexuális szeretője, volt-e 1987 előtt vérátömlesztése, nem fecskendezett-e esetleg közösen használt injekciós tűvel tiltott szubsztanciákat az ereibe. Jó lenne még egyszer húszévesnek lenni, és robusztus nemi étvággyal dúskálni a jóban, de ma már ennek is meglenne a maga hátránya, sőt az esetleges halálveszélye. Mindenkinek számolnia kell azzal, hogy ha valakivel lefekszik, együtt hál azokkal is, akikkel hálótársa lefeküdt, hovatovább hálótársa szeretőinek szeretőivel és azok szeretőivel is, úgyhogy lehet, hogy egyszerre százakkal bújik be az ágyba. Ha nem is magát a szuperhatalmat, de valóban, ennek a nagyhatalomnak legalább az egyik raplisan szélsőbaloldali, ugyanakkor más tekintetben rendkívül vonzó bennszülöttjét sikerült levennem a lábáról, aki reggelente három narancsból facsart vitaminos citrusleveken, szósztalan, sovány rostonsülteken, friss salátákon nőtt fel, emellett kifogástalan idomokkal, remek humorérzékkel és sok mindent jóvá tevő öniróniával rendelkezett. Vanessának, mint később megtudtam, kiskorában pónilova is volt. Mi sokkal szegényebbek voltunk, szüleimnek arra sem tellett, hogy egy biciklivel megajándékozzanak.

Vanessával ’58 tavaszán Párizsban, a Select bárban ismerkedtem meg, Bandi haverom társaságában, amikor még halovány sejtelmem sem volt, hogy tizenkét év múlva évtizedekre Amerikában fogok letelepedni. Melléültünk, elkértük az öngyújtóját, beszélgetni kezdtünk; másfajta erős kiejtéssel, de a lány is folyékonyan beszélt franciául. Szemmel látható érdeklődést tanúsított irántunk, amikor megtudta, hogy magyar egyetemisták vagyunk, és az ’56-os forradalom után menekültünk Franciaországba. „Vous etes contre-révalutionnaires, alors”, kérdezte megjátszott ijedtséggel, mintha a következő pillanatban fogunk között késsel támadnánk rá a világforradalomra. Mindene a világforradalom volt, trockista volt ez a csodaszép lány, és mindjárt megmagyarázta, a kommunisták azzal követték el az alapvető nagy hibát, hogy kommunizmust akartak építeni egy szegény és demokratikus hagyományokkal nem rendelkező országban. „Sok szempontból elítélhető, amit a szovjetek műveltek két évvel ezelőtt Magyarországon, az erőszaknak semmi szín alatt nem vagyok híve – folytatta –, azt is figyelembe kell azonban venni, hogy valamit mindenképpen tenni kellett, mivel a szocializmusnak Magyarországon még nem voltak elég mélyek a gyökerei.” Mindez kezdett kihozni a sodromból, különösen amikor igyekezett megmagyarázni, hogy valójában mi történt ’56-ban Budapesten. Épp nekem, aki szemtanúja voltam a forradalom kitöréséhez és leveréséhez vezető fejlemények jó részének, és az eseményekben való részvételemért alig pár héttel korábban Budapesten annak rendje, módja szerint in absentia elítéltek.

Vanessával való találkozásom előtt és után egyébként jó egynéhány nyugati baloldali próbálta megmagyarázni nekem, hogy valójában mi történt Budapesten, és általában ismételték a társutas hírmagyarázók Moszkvát nyíltan vagy burkoltan védelmező érveit. Nemcsak Kádárék hamisították a történelmet, kisinasaik, segédeik voltak szép számmal Nyugaton is. A meggyőződéses társutasokat nagyon nehéz volt meggyőzni, a kommunistákat lehetetlenség. Sokan emlékeztek még közülük a L’Humanitében André Still cikkére, amely ’56 novemberének elején a szovjet csapatok visszatéréséről tájékoztatott, és amelynek az volt a nagybetűkkel kiszedett címe, hogy „Budapest újra mosolyog”. Az elitképző École Normale Supérieure egyik hallgatója azt hányta a szememre, hogy „önök, magyarok a rebelliójukkal szükségtelenül veszélyeztették a nagyhatalmak közötti békés együttélést”. Annak idején nem gondoltuk, hogy a marxisták valaha is leszállnak a magas lóról. A prágai tavasz, amelynek az elfojtását a Francia Kommunista Párt már képtelen volt egyértelműen támogatni, csak tíz évvel később köszöntött be. Még jó időbe tellett, amíg a francia párt egyik vezetője, Roger Garaudy egy kairói mecsetben meghasonlottan áttért a fundamentalista iszlám hitre, és amíg a párt főideológusa, Louis Althusser végképp eszét vesztve meggyilkolta a feleségét, és életét elmegyógyintézetben végezte. ’58-ban még dugni is nehéz volt, ha az ember nem volt jártas a marxista dialektikában. A legtöbb lány, akivel az ember összejött a Sorbonne-on, a menzán és a bisztrókban, marxista volt, vagy valamilyenfajta balos, vagy pedig macskát tartott, és olyan dolgok érdekelték, amelyek nem izgattak, és amikhez nem tudtam hozzászólni. Az ember elmenekült Pestről a marxista halandzsa elől, és erre a Montparnasse-on vörös bugyis Jane Fondák traktálták ugyanazzal a halandzsával, amíg utóbb át nem tértek az aerobikra, és feleségül nem mentek különféle médiamogulokhoz. Nyeltem, próbáltam civilizált maradni. Egyetlenegyszer gurultam dühbe, 1957 karácsonyán, amikor meghívott ebédre egy különben rendkívül rokonszenves házaspár. A fiatalasszony Costa Ricában, diplomatacsaládban nevelkedett amerikai, Tala nevű férje művészberkekben jó nevű emigráns festőművész volt Franco Spanyolországából, ugyanakkor fanatikus kommunista, ami csak akkor derült ki, amikor rám való tekintettel ’56-ra terelődött a szó, és cáfolni kezdtem, hogy Mindszenty hercegprímás nagybirtokosok érdekeiben ügyködő fasiszta ellenforradalmár volt. Tala gúnyosan megkérdezte, hogy „önnek Mindzenti hány hold földet ígért? Hány hold földet akar elmarni a közösből az Ortobázsi puztán?” Hortobágyot akart mondani, hogy a felesége és barátai előtt a magyar földrajzban való jártasságát is fitogtassa, a há betűt elnyelte, mivel ezt Franciaországban nem ejtik ki, csak írják, a kettős mássalhangzónkkal sem tudott mit kezdeni. A helyzet komikussá vált, de már volt bennem egy kis ital, karácsony ide, karácsony oda, rávertem egy nagyot az öklömmel az asztalra, „assez, j'en ai assez”, mondtam, vettem a kabátomat, és távoztam, anélkül hogy elköszöntem volna.

Bandi Vanessa iránt nem tanúsított különösebb érdeklődést, látta azonban, hogy tetszett nekem a lány, és mielőtt begurultam volna, mint Taláék lakásán, halkan odaszólt magyarul, hogy észre térítsen: „Mik a preferenciáid? Politizálni vagy kefélni akarsz?” Bandinak igaza volt. Ellentéteinket kezdtem elsimítani. Gyorsan elmeséltem egy viccet arról, hogy mi a különbség egy sztálinista és egy trockista között. Bandi magunkra hagyott bennünket, mi pedig hosszú sétát tettünk a Szajna partján, couscoust vacsoráztunk erős algériai borral a Rue St.-Grégoire de Tourban, majd együtt töltöttünk egy csodaszép éjszakát, és viszonyunk egészen a karácsonyi szünetig tartott. Később két évig jártam egy másik lánnyal, Ericával, aki „ez az én édes kis fasisztám”-ként mutatott be Long Islandon, a hálaadás ünnepén vacsora előtt vörös szüleinek; kedvesen, bárgyún mosolyogtunk mind a négyen. Az apja fiatal korában tagja volt a Lincoln-brigádnak a spanyol polgárháború alatt, és Gerő Ernővel is levelezett, akiről persze nem tudta, hogy a szovjet titkosrendőrség magyar ügynöke, Komintern-utasításra tanult meg katalánul, és elvtársaival barcelonai alagsorokban kínvallatta és gyilkolta az anarchistákat és a trockistákat. Mint egy New York-i szerzői iroda vezetője, a papa olyan menő íróknak volt az ügyvédje, mint Norman Mailer és Tennessee Williams. Másfél millió dolláros villája volt, és nyaralója Fire Islanden, de légkondicionált pokolnak minősítette Amerikát, ami nem túl eredeti; később tudtam meg, hogy egyik szerzőjének kifejezését használta. Abban a korban az ember mindent lenyelt, minden opportunizmusra hajlandó volt egy szűk és kellőképpen nedves punciért. És tehetett-e arról Vanessa vagy Erica, hogy vörösök pelenkázták őket, hogy a szalonkommunizmust úgyszólván az anyatejjel szívták magukba? Hogy gyerekkoruk óta hallgatniuk kellett a társutas agitációt? Hogy a szeminárium már a reggelinél megkezdődött? Amerikai feleségem nem volt vörös, de még ő is képtelen volt megérteni, miért szavaz a kelet-európai népek közel száz százaléka következetesen a kommunistákra. „Ha tényleg nem szívelik a rezsimet, ne menjenek el szavazni!” – mondta. „Egy egész népet nem lehet szavazatmegtagadásért megbüntetni vagy kiirtani. Nem beszélek egyénekről, népekről beszélek, és ha egész népek mégis elmennek szavazni, magukra vessenek!” Tizenhat évig voltam a férje Kaynek, de úgyszólván soha nem szavaztunk ugyanarra az elnökjelöltre, szenátorra vagy képviselőre. Én lehetőleg olyanokra adtam le a szavazatomat, akik a belügyeket illetően a legliberálisabbnak ígérkeztek, akik feltehetőleg a legkevésbé fognak beavatkozni az egyén életébe, és akik ugyanakkor a legnagyobb gyanakvással kísérték figyelemmel a moszkvai fejleményeket, és határozott fellépést ígértek a kommunisták túlkapásaival szemben. Szerettem volna például, ha Henry Jackson szenátort választják elnökké, aki az üzleti és a szakszervezeti vezetőkkel szorosan együttműködve úgyszólván teljes foglalkoztatottságot teremtett Washington államban, és aki később szívrohamban halt meg, amikor meghallotta a hírt, hogy a szovjet csapatok elözönlötték Afganisztánt. Mivel az erős hadsereg híve volt, nejem Jacksont sem szerette. Egy ízben keserűen megjegyezte: „Veled nem lehet kettesben vacsorázni az asztal körül, mindig ott ülnek velünk a vörös rezsimek.” Válásunknak azonban végül is semmi köze nem volt politikai ellentéteinkhez. Amikor a berlini fal leomlott, felhívott telefonon, és azt mondta: „Most jövök rá, hogy milyen sok mindenben mennyire igazad volt.” Az esti hírek után hívott fel azzal, hogy „láttad, hogy táncoltak a fal tetején?” Örömünkben mindketten elsírtuk magunkat.

Vanessával való viszonyunknak volt még egy rendkívül érdekes epizódja, de már nem Párizsban, hanem az Egyesült Államokban, ahová Párizsból érkeztem turistaként a rákövetkező év nyarán. Vanessa már hónapokkal korábban hazatért New Yorkba, hogy tanulmányait a Columbián folytassa, s mint kiderült, állandó palija is volt, egy Rufus nevű joghallgató, a nem is olyan régi szép időkre való tekintettel azonban minden természetesen, magától értetődően visszaállt közöttünk a normális kerékvágásba, mihelyt vízszintes helyzetbe kerültünk. A nyári szünidőben munkát vállalt, de két napra beteget jelentett, hogy megmutassa New Yorkot. Jártuk a múzeumokat, és a Modern Művészetek Múzeuma pénztárosának Vanessa váratlanul azt mondta, hogy „kérek egy jegyet magamnak, és egy gyerekjegyet az unokaöcsémnek”. Azzal rám mutatott. A pénztárosnő meghökkenve nézett rám, mivel nemcsak hogy idősebb voltam, mint Vanessa, de idősebbnek is néztem ki. Vanessa halálos komolysággal mindjárt megmagyarázta, hogy „az unokaöcsém Európából jött, ezért koránál idősebbnek néz ki, mivel sokat szenvedett a magyar ellenforradalom alatt”. A leadott szöveg annyira abszurd és meglepő volt, hogy a pénztárosnő megzavarodva azonnal beengedett a gyerekjeggyel. Barátnőmnek pedig lehetőséget adott, hogy megint csipkelődjön és a helyzet magaslatára kerüljön. A múzeumlátogatás után lementünk a Lower East Side-ra, Vanessa jelezte, hogy az egykori ukrán negyedben, a Rappaport vendéglőben lehet kapni városszerte a legjobb kóser pastrami szendvicset, amit semmiféleképpen nem hagyhatok ki, ha már New Yorkban vagyok. „Elsősorban ez a kóser, pácolt, füstölt marhahúsos szendvics tette naggyá ezt a várost”, mondta ravaszkodva, jó egynéhány más dolgot figyelmen kívül hagyva. Származására nézve ír katolikus volt, nagyapja hajdanán misszionáriuskodott Kínában, és volt egy rokona, aki maryknalliánus nővérke volt Peruban, és szegények ingyenes étkeztetésével foglalkozott. Megmagyarázta azonban, hogy New Yorkban, a világ legnagyobb zsidó városában egy kicsit mindenki zsidó, az ír, az angolszász, a néger, az olasz és a kínai is, legalábbis étrendjét illetően néha az, míg a legtöbb zsidó gyereknek, az ortodoxoktól eltekintve, decemberben megvan a maga karácsonyfája, és Szent Patrick napján, a legnagyobb ír katolikus ünnepen az Ötödik Avenue-n felvonulnak a zsidók és a baptista feketék is. „Gyakori a torzsalkodás a rasszok és etnikumok között – magyarázta. Brooklynban beverhetik a fejed, ha rossz negyedbe tévedsz, a spanyolok nem fogják egykönnyen elviselni, ha egy fekete kikezd a lánytestvérükkel, de nagy általánosságban élvezik egymás másféleségét az emberek.” Ez persze az akkoriban divatos West Side Story-romantika volt, ezt az élvezést azóta jó néhány faji zavargás félbeszakította, de annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek óta romlott a viszony a fajok között, Vanessa tétele lényegében ma is áll. Különben aligha vándorolnának be százezrével afrikaiak azóta is, pedig itt néha még mindig verik a négereket, mint Rodney King esete is bizonyítja. Ghanai, nigériai diákok egyetemi tanulmányaik befejeztével sem akarnak hazatérni, csatlakozhatnának országuk elitjéhez, remek pozíciókba kerülhetnének Accrában vagy Lagoszban, de inkább taxit vezetnek Dallasban vagy Washingtonban. Világszerte mintegy harmincmillióan töltik ki minden évben amerikai bevándorlási kérelmüket, tudván tudva, hogy csak elenyésző hányaduk nyerhet bebocsátást. Amerika déli határát nap mint nap bejutni vágyó latin-amerikaiak ostromolják, keleten a parti őrség túlórában igyekszik akadályozni, hogy a karib-szigetiek ütött-kopott csónakjai partot érjenek. „Ami engem illet, nem szeretnék olyan helyen élni, ahol mindenkinek Smith vagy McQuinn a neve. Voltam egyszer a Közép-Nyugaton, úgy éreztem magam egy homogénebb, színfehér környezetben, mintha nem is Amerikában lennék, hanem egy idegen országban”, mesélte Vanessa, amikor a múzeumlátogatástól és én még mindig jet-lagtől is szenvedve, fáradtan a vendéglő felé baktattunk. „Nekem különben személyesen is nagyon jól jön, hogy annyifajta ünnepet megülünk, mivel nekünk ateistáknak nincsenek ünnepeink”, majd lépteit meggyorsítva, kissé elhúzva mellettem, vidáman hozzáfűzte: „Nézd, úgy járok, mint a négerek. Apu mindig azt mondta, pontosan úgy járok, mint a fekete lányok. Figyeld, hogy jár a fenekem. Nem sok feketét ismerek, de önkéntelenül átvesszük egymásnak még a járásmódját is.” Nem tudtam, hogyan járnak a néger lányok, ennek megfigyelésére akkoriban még nem szenteltem időt, ahhoz azonban kétség nem férhetett, hogy Vanessának remek lába és isteni feneke volt. Ezt egyébként még Párizsban több ízben tudomására hoztam, hangsúlyozva, hogy elviselhetetlennek tartom a politikai nézeteit, viszont a lélegzetem eláll, ha ránézek a lábára vagy a fenekére.

A Rappaport üres volt. A pincér úgyszólván matuzsálemi korban járt, mint később mondta, már régen nyugdíjba vonult, csak pár órát dolgozik hétköznap délutánonként az ebéd- és vacsoraidő közötti órákban. Hozta a forró pastramit, vékonyra vágott, friss rozskenyér szeletek közé szorítva, egy remekül megépített háromemeletes szendvicset, dijoni mustárral és kóser kovászos uborkával. A kettészelt szendvicsbe két hosszabb fogpiszkáló volt beszúrva, hogy a rétegeket összefogja. A fogpiszkálók tetején apró papírzászlócska. A pastrami valóban jóízű volt, de túl nehéz a jó ideje francia konyhához szokott magyar gyomornak. Ezt a pincérnek meg is mondtam, amikor odajött, hogy az üres tányérokat elvigye, kávésbögrénket újratöltse, és megkérdezze, jó volt-e, és valami mást akarunk-e. „A pastrami, kérem, igaza van, nehéz étel, több zsidót ölt meg, mint Hitler, magas vérnyomást okozhat, meg érelmeszesedést, holnap egyenek esetleg valami könnyebbet, füstölt pulykát, egy jó tonhalat fekete kenyéren, Trockij mindennap azt ette.” Vanessa, aki az előbb még unni látszott a beszédes öregember kotyogását, egyszeriben felfigyelt, és visszakérdezett: „Trockij ide járt?” „Hát ennek jó ideje kérem, de hónapokon keresztül idejárt, még a század elején, a leggyakrabban ennél a sarokasztalnál ebédelt, mint maguk” – mondta a pincér, és mindjárt leült velünk szembe, mert érezte, hogy Vanessában partnerre talált. „Legtöbbször nekem kellett kiszolgálnom, mert én voltam a legfiatalabb, a többi pincér messzire elkerülte, mert soha nem adott borravalót. Akkoriban csak a borravalóból éltünk, nem volt még órabér, minimális órabér sem, és megmondtam neki egyszer őszintén, Bronstein úr, mert akkor még Bronsteinnek hívták, nekem otthon családom van, a papámnak nincs munkája, a mamám is keveset keres a varrodában, öt testvérem van, nekem a borravaló az egyetlen jövedelmem, miért nem ad egy-két centet? Bronstein azt mondta, ő nem ad borravalót a kapitalisták lakájainak. Lakájnak nevezett engem, egy 13 éves gyereket. Ezt nem fogom soha elfelejteni. És lapozgatni kezdett egy mezőgazdasági folyóiratot, mindig a traktorhirdetéseket nézegette. Legközelebb megint szóvá tettem neki a borravalóügyet, akkor meg azt mondta, miért nem alakítunk szakszervezetet? Lényegében igaza volt, később meg is alakult a szakszervezetünk, de már Roosevelt alatt, a harmincas években.” Vanessa szemmel láthatólag elkedvetlenedett, de hűségesen fordította franciára, amit az öreg mondott, mert nem minden szavát értettem meg. „Trockij aztán visszament, megcsinálták a nagy felfordulást, akkor nekünk már jobban ment, de voltak, akik azt mondták, menjünk mi is vissza Oroszországba, ott lesz a jó világ – folytatta az öreg. – Nem lesz kizsákmányolás. A szüleimnek nem volt kedvük újból felkerekedni, én pedig feltettem magamnak a kérdést: ha Trockij itt, New Yorkban nem segített rajtam, miért segítene nekem ott? Ha itt nem értette meg a szegény embert, miért értené meg ott? Persze sajnáltam, amikor csákányt vertek a fejébe Mexikóban, ha nem is volt jó ember, okos ember volt. Ha itt maradt volna Amerikában, a nagy eszével sokra vihette volna, adhatott-vehetett volna ingatlant, az volt akkoriban itt a legjobb üzlet, lehetett volna irodaépülete, felhőkarcolója, és ha netán mégsem vitte volna sokra, legalább a gyerekei boldogultak volna, lehettek volna fogorvosok, ügyvédek.”

A szendvicsekért én fizettem, Vanessa azonban kevesellte a borravalót, és otthagyott még egy dollárt az asztalon. Egy dollár akkoriban még pénz volt. „Ha Trockij tényleg nem adott borravalót, legalább a trockisták legyenek különbek”, mondta, de később megjegyezte: „Az öreg szerintem halandzsázott. Én két tanulmányt is olvastam Trockij amerikai tartózkodásáról, de egyik szerző sem tett olyan utalást, hogy nem adott volna borravalót.” „Járj utána – válaszoltam –, nagy téma, megér egy doktori disszertációt.” Amikor Párizsba való visszatérésem előtt elbúcsúztunk, Trockij hatalmas arcképe még mindig ott volt Vanessa konyhájának falán, a jégszekrény felett. Egy ideig még tartottuk levélben a kapcsolatot, aztán örökre szem elől tévesztettük egymást. Legalábbis akkor azt hittem, hogy örökre.

Washington azonban forgalmas hely lett az utóbbi fél évtizedben, a legtöbb óvilági barátommal és ismerősömmel újra sikerült találkoznom, mert vagy turistaként érkeztek tömegesen Párizsból, Pestről, vagy mint kormánytisztviselők, múzeumi kurátorok, egyikük egy állatkert igazgatójaként, a másik, aki itt is maradt, mint a szabad Magyarország második washingtoni nagykövete. Egy ízben együtt vacsoráztunk egy műfordítóval egy spanyol étteremben, fogalmunk sem volt, hogy a köztársaság elnöke lesz belőle. Később, Magyarországon töltött vakációm alatt újra láttam Kaposváron, Nagy Imre miniszterelnök szülőháza emléktáblájának felavatásán. Nem szeretem a csinnadrattát, még kevésbé az egyenruhát, de ez a korábban inkább hallgatagnak és introvertáltnak tűnő emberke olyan szakszerűen, olyan eréllyel szemlélte meg a díszszázadot, annyi beleérzéssel végezte ceremoniális feladatait, hogy meghatódottságomban libabőrös lett a hátam, és rádöbbentem, hogy amerikai állampolgárságom ellenére mennyire magyar maradtam. Washingtonban jöttem össze megint Vanessával is, annyi év után, miután váratlanul feltűnt a képernyőn, az este hatórás helyi híradóban vagy fél percre, amint egy kongresszusi meghallgatáson a fakitermelők szakszervezetének szóvivőjeként lépett fel. Ha nevét nem mutatja a felirat, nem is figyeltem volna fel rá, mivel alaposan megváltozott, kackiás keretű szemüveget viselt, elmaradhatatlan farmernadrágja helyett elegáns kosztümben volt. Barna hajú párizsiból szőke washingtoni lett, hízott is pár kilót, de amikor megszólalt, azonnal ráismertem a hangjára, hogy ez ugyanaz a Vanessa, akivel Párizsban és New Yorkban több mint harminc évvel ezelőtt összeszűrtem a levet. Vanessa a kamerák előtt kikelt a Sierra Club természetvédői ellen, akik le akarják tiltani az ország nyugati oldalán egy erdőség kiaknázását, mivel egy ritka madárfajta, a pettyes bagoly kihalásától tartanak. Azzal érvelt, hogy kétezer favágó veszti el a munkáját, megélhetési lehetőségét, és ezért ornitológusok szakértelmét latba vetve a baglyok más erdőségekbe való áttelepítését javasolta. Másnap reggel felhívtam a fakitermelők szakszervezetét, „egy hang a múltból”, mondtam, és némi gondolkodás után Vanessa kitörő örömmel reagált nevem említésére. Még aznap együtt ebédeltünk a Kongresszusi Könyvtár kafetériájában, most már nem franciául, nem ifjúságunk nyelvén beszéltünk, hanem az érett kor, a megélhetés nyelvén, angolul, és Vanessa azt mondta, soha nem gondolta volna, hogy Amerikában fogok kikötni, hogy egy napon Washingtonban fog találkozni velem. Dorgált, hogy még mindig dohányzom, s utalt arra, hogy a cigarettázást ő már a hatvanas években abbahagyta. Kiderült, hogy nemcsak én, de már jó ideje ő is elvált, annyi minden történt, amióta nem láttuk egymást, és annyi mesélnivalónk volt, hogy alig maradt idő egy kis külpolitikára, ami szemmel láthatólag már nem izgatta annyira, mint a múltban. A favágóinak él, hangsúlyozta. Amikor azonban mégis megkérdeztem, gondolta-e valaha is, hogy a Szovjetunió még a mi életünkben ilyen látványosan összeroppan, azt mondta, soha, soha nem gondolta volna, majd oktató hangnemben hozzáfűzte: „Ez a felbomlás persze soha nem következett volna be, ha évtizedeken keresztül nem egy paranoiás tömeggyilkos, hanem Trockij lett volna a Szovjetunió vezetője.”

A régi szép orgazmusok emléke valamiféle cinkosságot teremtett közöttünk, arcomon azonban láthatta, ahogy én is felfedeztem az ő tekintetén, hogy az elmúlt évtizedek nem használtak a viszonyunknak, hogy eloszlott az a szenvedély, az a vonzalom, amely eredetileg összehozott bennünket, és amely egykor legkínosabb politikai ellentéteinken is felülkerekedett. Kissé bánatossá tett mindkettőnket az idő visszafordíthatatlansága. Tudtuk, hogy újra találkozni fogunk, meghívjuk egymást vacsorára, barátok leszünk, de mindaz, ami Párizsban történt, nem ismételhető meg, nem hozható vissza. Mielőtt visszamentünk a hivatalba, már kinn, a könyvtár udvarán, hogy valami személyeset is mondjak, még megjegyeztem, hogy „a lábad még mindig olyan remek, mint régen volt”. És Vanessa ekkor váratlanul franciára fordította a szót: „Et mon derriere?”

• Kultúra