Das Gedächtnis… ist nicht ein Instrument zur Erforschung der Vergangenheit, sondern eine Bühne für Vergangenes.
(Walter Benjamin)
1982. november 7-én, valamivel reggel nyolc óra előtt csengettek; néhány másodperc múlva nyolc titkosrendőr lepte el a házat. Mindegyik helyiségbe benyitottak, és igyekeztek meggyőződni arról, kellő mértékben sokkoltak-e mindenkit.
Anyámnak valahogy sikerült megelőznie őket, beszólt szobám ajtaján: „Itt a Securitate” –, de a hangján nem tükröződött különösebb félelem. Sőt mintha már évek óta gyakorolta volna titokban e mondatot, hogy az – a kellő időben – a legtermészetesebben hasson, megőrizve legalább a látszatát annak a civil kurázsinak, amiről azt hittük: az egyik legfőbb kritérium, ami megkülönböztet minket tőlük.
Gyakorlatias dolgok jutottak eszembe. Például, hogy van egy kompromittáló levél íróasztalom félig nyitott fiókjában. Mindig ott tartottam azt az egy-két fontosabb és kellemetlenebb dokumentumot, amit esténként nem tudtam eltávolítani a lakásból, s reménykedtem, hogy a kellő időben még lesz alkalom megszabadulni tőlük. Most ez valahogy nem jött össze; anyám nyomán már ott loholt egy fiatalabb tiszt. Nagy, tányérképű parasztfiú volt, később megbizonyosodhattam arról is, hogy elég nehezen megy neki a betűvetés, viszont kiválóan olvasható, gyermeteg, szögletes betűket produkál nyilatkozataim margóján, és hosszasan elgyönyörködik produktumán. Ezen persze nem is lehet csodálkozni, hisz e széljegyzetek jelenthették számára a kiemelkedés legfőbb pillanatát: találkozását a tudással, ami ez esetben tényleg maga volt a hatalom.
Van benne annyi szeméremérzet, hogy elfordítja fejét, amikor öltözködni kezdek. Az ágyam fölött függő festményen akad meg a szeme, és a nonfiguratív formák láttán kissé eltorzul az arca. Ez a félrenézés elég is, hogy óvatosan kiemeljem a kellemetlen levelet a fiókból, és az alsónadrágomba dugjam.
Ezalatt a nappaliban, ami könyvtárszobának volt berendezve, parancsok csattannak. Különösebb szükség nincs rájuk, célzatuk nyilvánvalóan szintén a megfélemlítés. Amikor kitámolygok szobámból, elém ugrik az ezredes; eléggé fiatal, s már rég tudom róla, hogy idült alkoholista, utál korán kelni, és könnyen belefárad a vallatásba. Több tucat barátom tapasztalatával méregetem, és próbálok egyre több információt szerezni mindarról, ami körülöttem zajlik.
Először kiépítenek valamiféle rádióösszeköttetést; kezdetben azt hiszem, hogy csak a Securitate-központtal, később az üzenetváltásokból kiderül, hogy a láncba még két másik helyszín is be van kötve. Tulajdonképpen minden előttünk történik, eléggé dilettáns módon. Nem terelnek bennünket össze egyetlen helyiségbe, ők sem vonulnak el külön szobába, hogy ott beszéljék meg bizalmasabb ügyeiket. Így percek alatt teljes képet kapunk a helyzetről, és ez segíteni fogja azoknak a taktikáknak a kialakítását és hazugságoknak a kiagyalását, amelyeket majd a védekezésembe beépítek.
Hamar kiderül, hogy a pártirányelveknek megfelelően – melyek szerint Romániában „románok, magyarok és a többi együttélő nemzetiség tagjai” mindent közösen végeznek – a nyolc ügynökből öt román, három pedig magyar; ez utóbbiak közül egy – amint azt finom metakommunikációval tudtunkra adják – zsidó; sosem lehet tudni, hogyan is állnak ezek az értelmiségiek. Így aztán nem érheti szó a ház elejét: nem román akcióról van szó „magyarok és más együttélő nemzetiségek” ellen, hanem e nemzetiségek közös akciójáról olyanokkal szemben, akiknek nemzetisége nem is érdekes.
Annyit tudok – a titkosszolgálati pszichológia alapján –, hogy ők arra számítanak: kiszemelt delikvenseik általában azon helyek közelében szeretnek tartózkodni, ahol valami rejtegetnivalójuk van. Rendben, gondolom, a könyvtárszobában biztosan nincs semmi, ráadásul a rengeteg könyvvel sok időt eltölthetnek, energiát – és így figyelmet – vesztegetve. Leülök tehát az egyik fotelba, s várom a fejleményeket. Néhány percnyi sugdolózás után a legtöbben valóban a könyveknek esnek neki, majd sorra kerülnek a fotelek, a kerevet kárpitja. Két XVIII. századi kőkorsóból kikotorják a – még megszületésem előtt beléjük kövült – piszkot, a festmények hátát feszegetik, és benéznek a televízió műszerfala mögé is.
Az elcsípett félmondatokból lassan derengeni kezd, hogy még két másik helyszínen folyik párhuzamos házkutatás. Tóth Károlyékat egészen biztosan érintik az események – gondoltam, de hogy ki jöhetne még szóba, azt nem nagyon lehetett kivenni. Nyilvánvalóan Tóthék is csak azért juthattak eszembe, mert valahogy „beleillettek” a képbe. Elvégre hol másutt lehet házkutatás, mint olyan helyeken, ahol arra nagyon is számítani lehet?
Az elmúlt hetek nyomasztóan tudatos munkával és bárgyún öntudatlan konspirációval teltek. A nap java részét a világ szeme elől rejtőzködve, lefüggönyözött szobákban töltöttem; írtam cikkeimet, javarészt források nélkül, csak memóriámra támaszkodva. Esténként, lazításképpen, el-eljárogattam társaságba; soha nem hagytam ki a hétfői koncerteket, és persze azokat a partikat, amelyeknek se végük, se hosszuk nem volt, és amelyek hellyel-közzel feledtetni tudták az egyre szűkülő társadalmi lehetőségek kilátástalanságát. Ám az efféle partik, vacsorák, koncertek is folytatásai voltak mindannak, ami napközben a lefüggönyözött szobákban történt. Sokszor arra riadtam, hogy itt is a háttérben ülök, szövögetem másnapi írásom gondolatmenetét, feljegyzek egy-egy jobb stiláris fordulatot vagy jellemzést, miközben tudomást sem veszek arról, ami körülöttem történik. E magánéleti találkozók jelentették ugyanakkor azt a búvóhelyet, mely alkalmat adott a konspiratív találkozókra. A házkutatásokat megelőző hetekben gyakran kísértek bennünket egyik helyről a másikra gyanús idegenek; telefonjaink egyre furcsábban viselkedtek, és körünkben feltűntek olyan hajdani ismerősök, akiktől megmagyarázhatatlan gyanúk miatt távolodtunk el korábban.
A hetvenes évek közepén ért be az a reformellenes és lényegében neosztálinista program, amit a Román Kommunista Párt '71-es nyári plénuma szentesített, és amelynek szerves előzménye volt Ceausescu tanulmányútja Pekingben és Phenjanban. Ez egyfajta sajátos román út politikai deklarálását jelentette, válaszként a másutt – főként Magyarországon – beindult gazdasági reformokra. Az elgondolás arra épült, hogy a Szovjetunióval szembeni alkalmi fellépésekért cserébe a Nyugat kellő anyagi segítséget nyújt majd az országnak ahhoz, hogy jelentősen átalakítsa társadalmi és gazdasági szerkezetét. Egyben elnézi majd Bukarestnek azt is, hogy e cél érdekében keményebb belpolitikát folytat. Persze már akkor nyilvánvaló volt sokunk számára, hogy Ceausescu ehhez az ihletet nemcsak Kínában és Koreában merítette, de bátorító üzenetet jelentett számára az a geopolitikai váltás is, amit a Nixon-adminisztráció valósított meg. Egyszóval mindaz, ami 1971 után történt, némileg kisebb méretekben és európaizált formában imitálni próbálta a kínai kártya kijátszásának nagypolitikai forgatókönyvét.
A belső terrort nacionalizmussal próbálták elfogadhatóbbá tenni, ami annál tolakodóbbá és leplezetlenebbé vált, minél inkább kicsúszott Ceausescu kezéből az átalakítás folyamatának ellenőrzése. A következmények önálló életre keltek. A rezsim egyre inkább belebonyolódott a napi ügyek káoszába, mi pedig meglepődve és némi elégtétellel vettük tudomásul, hogy mennyire szűk a hatalom mozgástere. A káoszban sokáig megteremthető volt egyfajta személyes szabadság; kezdetben eléggé valóságos, később egyre valószerűtlenebb formákban.
A magyar értelmiséget – mely nyilvánvalóan a maga életét élte, és igyekezett távol tartani magát a románságtól – megosztotta ez a fordulat. Igaz, már korábban sem volt túl sok kapcsolatunk románokkal, barátkozni meg végképp nem volt alkalom és kedv. Gyermekkoromban például két – igen kettő – románt ismertem. Az állatorvost, aki ugyan csak szanitéc volt, és a postást. Persze mindkettővel magyarul beszéltem, és gyermekként sokáig úgy tekintettem rájuk, mint más felekezethez tartozókra. Volt persze némi gyanúm, hogy többről van szó, de ez hosszú ideig nem okozott számomra problémát. Ami zavart és amitől idegenkedtem, olyan közegben játszódott, amelytől egy világ választott el. Az egyik januári román ünnep alkalmával például minden évben már kora reggel jól bereteszelték a környék összes – természetesen kizárólag magyarok által lakott – házát. A hajnali óráktól jellegzetes dobtamtamokat lehetett hallani; ez jelezte, hogy a város környéki román falvak lakosai bejöttek Nagyváradra ünnepelni. Akkori lelkiállapotunkhoz alighanem a távoli kontinensekre vetődött fehér telepesek tehetetlen és undorkodó érzelmei állhattak a legközelebb, akik bezárkóznak, amikor megszólalnak a bozótban a törzsi dobok. Másnap, óvodába vagy iskolába menet aztán láttuk az utca végi kocsmák előtt a húgy- és vérfoltokat. Az efféle nemzeti ünnepek ugyanis általában általános verekedéssel értek véget.
Tehát a magyar értelmiséget nagyon is megosztotta mindaz, ami a felső politikai szférában a hetvenes években lezajlott. Sokan, akik korábban a kommunizmusban látták a klasszikus nacionalizmus egyetlen hatékony ellensúlyát, most – csalódva ebbéli hitükben – radikális nemzetvédő ötletekkel álltak elő. Bár érveiket sok esetben épp a bukaresti retorikával adták elő, a budapesti liberalizált gazdaság („új mechanizmus”) sikereit szögezték szembe a romániai káosszal. Igaz, e mentalitás nem annyira demokratikus megoldást látott az „új mechanizmusban”, mint inkább a valódi szocializmus életképességének bizonyságát. Ennek az értelmiségnek a képviselői gyakorlatilag bénultan figyelték az eseményeket, hozzáfűznivalójuk nem volt. Félelmük viszont mindig is erősebbnek bizonyult, mint az a civil kurázsi, ami hajdani kommunista előéletük idején talán még jellemző volt rájuk.
Volt aztán egy jelentős értelmiségi tömörülés, amely főként Kelet-Erdélyben bírt befolyással. Hangadóik politikai megnyilatkozásai lényegében semmiben sem léptek túl a XVIII–XIX. századi hagyományok védelmének indulatán. A Székelyföldet Kis-Magyarországnak tartották, melyet nemcsak a nyilvánvalóan agresszív Romániától akarták elszigetelni, hanem a teljes való világtól, beleértve a XX. századot is. Számolatlanul ontották költeményeiket, melyeknek képzavarait és kínrímeit a nemzeti elkötelezettség volt hivatva elviselhetőbbé tenni. A világképet behelyettesítették saját szenvedéstörténetükkel, amelynek az adott különös hangsúlyt, hogy nem tudott, illetve nem akart tudomást venni mások szenvedéséről. Tulajdonképpen nagyon bátrak voltak ezek a költők, színészek és tanárok; sokan tűntek el közülük nyomtalanul, őrültek meg a börtönökben vagy lettek öngyilkosok. Legtöbbször mégis a kocsmák pultjai mellett láttam őket ellenállni, és értelmi zörejeikből minduntalan az a tam-tam hangzott vissza, melyet gyermekkorom román parasztjai produkáltak a városszéli kocsmák felé menetelve.
Talán nem túlzás – és remélem, nem szerénytelenség – azt gondolni, hogy a harmadik lehetőséget generációm némely tagja próbálta megvalósítani egy olyan létforma kialakításával, amely intellektuálisan és morálisan segíthetett kikecmeregni abból a helyzetből, amibe az ország ekkorra már végzetesen belemerült. Először is szégyelltük magunkat, hogy nálunk nincs egy Solidarnosc… Aztán dühöngtünk, hogy nem léteznek legalább repülő egyetemek. Felháborított bennünket, hogy még szamizdat formában sem létezik szabad sajtónk. Ezek hiánya elviselhetetlenné tette a mindennapokat, de paradox módon, amikor ennek mértéke meghaladott egy határt, akkor inkább az emigráció mellett döntött a legtöbb ember, semhogy tovább kísértse Erdélyben a lehetetlent.
Azt hiszem, 1977-78 táján érlelődött meg bennem, hogy meg kellene próbálkozni egy szamizdat folyóirattal. Budapesti barátom, Rékasi János ellátott minden információval; megkaptam tőle a szaporodó kelet-európai szamizdat publikációk többségét. E téren persze Románia olyannyira elmaradt a világtól, hogy számos legális kelet-európai termék is betölthetett ott szamizdatfunkciót.
Intellektuálisan a kezdeményezés Tamás Gáspár Miklós nevéhez fűződik, aki akkor számunkra a legfontosabb ellenzéki intézmény volt, sőt maradt azt követően is, hogy 1978 augusztusában Budapestre emigrált. Ő tette magától értetődővé a rezsimmel szembeni ellenállás morális szükségszerűségét, s egyben e magatartás intellektuális csáberejét is megjelenítette. Sok későbbi kockázatos helyzetben idéztem fel a Gazsival való beszélgetéseink egyikét-másikát, és többnyire ezeknek az emléke csillapította félelmeimet, illetve tett alkalmassá arra, hogy reálisan – azaz egyfajta morális emelkedettséggel – döntsek néhány dologban, melyek veszélyét más körülmények között talán nem vállaltam volna.
1978 kora nyarán próbáltak először letartóztatni. Épp államvizsgázni készültem. Két nyomozó jött értem a lakásomra, és „egy bizonyos problémával” kapcsolatban bekísértek a rendőrségre. Némi várakoztatás után egy őrnagy jött értem, és átment a Securitatéra, ami a rendőrség épületétől alig pár száz méterre volt. Az útlevélosztály zegzugos, mocskos folyosóján igyekeztünk ki az épületből. A roppant tömeg, amely a nap minden szakában ott tolongott útlevélre vagy kiutazási vízumra várva, elállta az utat. Gondoltam egyet, és egyszerűen elvegyültem az emberek között.
Aznapra ebédmeghívásom volt az épp Váradon tartózkodó, egyébként akkor Izraelben élő Harstein Jutkához és férjéhez, az amerikai Leo Cohnhoz. Felmentem a Harstein család nyaralójába, ami a Nagyvárad fölé magasodó hegyen állt. Jutka, akivel már korábban számos alkalommal bonyolódtunk konspirációs ügyekbe, azonnal kézbe vette a dolgokat. Lement a városba, telefonálgatott. Megnyugtatta családomat. Kőrössi P. József költő barátommal együtt értesítették Szőcs Gézát és Tamás Gáspár Miklóst Kolozsváron.
Eközben mi Leóval kinn ültünk a nyaraló kertjében; Erich Fromm, Adorno, Heidegger írásairól, az újbaloldalról, a frankfurti és budapesti iskoláról meg a Praxisról beszélgettünk. Megvitattuk a Sein és a Haben viszonyát, illetve azt a recepciót, ami a dionüszoszi és apollói létformához kötődik. Mondataink élesen valósághűnek és tárgyszerűnek tűntek egy olyan várossal szemben, melyre a nyaraló kertjéből kitűnő kilátás nyílt, és amely e konkrét pillantás dacára valószerűtlenségével és otromba képtelenségével kérkedett. Amint elképzeltem, hogy Jutka és Kőrössi lent, ebben az ellenőrizetlen káoszban próbál rendet teremteni, egyik nyilvános telefontól a másikhoz rohannak abban a reményben, hogy így kevésbé lesznek lehallgathatók, a filozófia elvont lírája egyszerre életkedvvé vált, és lassan kimosta belőlem a korábbi félelem nagyon is valós szégyenérzetét. Gazsi és Géza estére megérkezett, és sikerült felcsempészniük engem az éjféltájban Kolozsvárra visszainduló vonatra. Alámerültem tehát egy időre.
Nem sokkal ezt követően említhettem Szőcs Gézának egy szamizdat folyóirat tervét. Géza, a kolozsvári helyi lap hétvégi kulturális mellékletét szerkesztette akkoriban. Alibiként elvittem neki egyik cikkem kéziratát, majd lementünk az utcára, és ott beszéltük meg a dolgot. A sokszorosításra vonatkozó kérdéseire egyelőre csak azt válaszolhattam, hogy az legyen az én gondom. Ő abban segíthetne, hogy kapjak írásos anyagot szélesebb erdélyi körből, illetve jó lenne, ha megoldaná a leendő lap erdélyi terjesztését. Néhány konkrétumra pár hónap múlva ismét visszatértünk, amikor egy Szőcs-versekből összeállított kamaraest bemutatójára került sor Nagyváradon. A műsort legjobb barátaink egyike, Kertész Attila állította össze és adta elő. Ekkor – szintén az utcán baktatva – már előhozakodtam az Ellenpontok címmel; Géza hümmögött, s azt mondta, jobb lenne címnek a MIND, aminek magyar és angol jelentése egyaránt van. „Ugyan – vetettem közbe –, jelentése persze van, csak épp mondanivalója nincs, s így értelme sem.”
Probléma volt, hogy sokkal inkább kötődtem Magyarországhoz és a közép-európai – nyilvánvalóan nemzetközibb – ellenzéki értelmiséghez, mint az erdélyi valósághoz. Később ez meg is látszott a lapon, hiszen egyre határozottabban törekedtem arra, hogy ne a nemzetiségi kérdés oldaláról közelítsük meg a létező társadalom kritikáját, hanem épp fordítva. Évekkel később egy Judy Dempsy nevű londoni szerző hosszú tanulmányt publikált az Ellenpontokról, melyben párhuzamot vont az ausztromarxisták álláspontja és a miénk között. Érvei elképesztettek. Az első elutasító reakcióm a marxista jelzőnek szólt, a többi pedig annak a feltételezésnek, hogy mi a nemzetiségi kérdést helyeztük volna előtérbe. A Dempsyvel – illetve a baráti köréhez tartozó Schöpflin Györggyel – folytatott későbbi beszélgetések során aztán egyre világosabb lett számomra, hogy az összevetés Otto Bauerékkal ugyanannak a kapcsolatnak a lényegére utal, amit ösztönösen bár, de magam is meggyőződéssel vallottam a kisebbségi kérdés és a szélesebb társadalomkritika kapcsolatáról: az autonómia sajátos formája a közösségek számára is megfoghatóvá és szervessé teheti azt a szabadságot, ami az egyént egyébként is megilleti.
Álláspontom persze, mely ötödrangúnak tekintette a nemzetiségi bajokat az „egyetemes gonosz”, azaz az általános társadalmi elnyomás és a diktatúra problémái szempontjából, enyhén szólva nem voltak – és nem is lehettek – népszerűek Erdélyben. Erdély belső részei felé haladva a nemzeti szemlélet egyre inkább meghatározott mindent, az elnyomással való szembenállást pedig fokozatosan a magyar–román konfrontáció dinamikája határozta meg, nem pedig az európai és a romániai valóság durva különbsége. A legtöbb erdélyi értelmiségi ekkor szívesen kiegyezett volna egy olyan kommunista rezsimmel, mely lemond az ő külön elnyomásukról.
Megkértem Kőrössi P. Józsefet, hogy utazzon el a szomszédos nagyobb városokba, s próbálja kipuhatolni: mit szólnának az ottani értelmiségiek egy lap megindításához, illetve kinek az együttműködésére számíthatnánk. Kőrössi nagyon taktikusan járt el; látva, hogy az emberek mennyire megrettennek a lehetséges kockázatoktól, nem említette, hogy konkrétan ki, illetve kik állhatnak a dolog mögött. Az általános benyomás meglehetősen lehangolónak bizonyult. Kiderült, hogy Gézán kívül másra nem számíthatok, amin – a nemzeti szájhősködés megannyi nagy szezonja után – persze aligha lehetett csodálkozni.
És akkor fölkerestem Tóth Károlyt. Karcsi az Ady Endre Kört vezette ez idő tájt Nagyváradon. Amióta tőle függtek a dolgok, a Kör afféle repülő egyetemmé vált. Az ő radikális tevékenykedése készített elő sok mindent ahhoz, hogy később az Ellenpontok létrejöhessen, illetve, hogy megteremtődjék az az erős, intellektuális, ellenzéki baráti közeg, mely sohasem nélkülözhető efféle vállalkozásoknál. A Kör intézményes keretet biztosított számunkra ahhoz, hogy kulturális – majd politikai – elképzeléseinket mintegy ütköztessük a társadalommal. Egyfajta előiskola volt ez, mely a közeg tűrőképességének kipróbálására éppúgy alkalmasnak bizonyult, mint arra, hogy létrejöjjenek azok a személyi kötődések, amelyek lehetővé tették a további együttműködést. A Körben bevezetett, mi több, intézményesített „személyesség” – az átrettegett hétköznapok után – péntek esténként megajándékozott minket a szabadság extázisával.
Formailag is szépen kifejeződött az Ady Kör funkcionális kettőssége: a programok után a társaság egy kisebb része nem hivatalos formában, magánlakásokon együtt maradt, és ebben az együttlétben valósult meg a Kör lényegi funkciója. Amint egyre nyugtalanítóbbá, elviselhetetlenebbé és dacosabbá vált a diktatúra, úgy váltak egyre formálisabbakká, felszínesebbekké a Kör programjai, és persze annál izgatottabban vártuk, hogy a program után részeseivé váljunk mindannak, amit fontosabbnak éreztünk.
Noha a Kör lehetőségei mindinkább beszűkültek, azért mód volt arra, hogy ott szóba kerüljenek konkrét politikai problémák csakúgy, mint aktuális kulturális témák. Mi több, megjelenített valamiféle vidékies civil kurázsit is, amelyen ugyan gyakorta gúnyolódtunk, ám ott és akkor az ilyesmi mégis sokaknak a szabadság egyetlen üzenetét jelenthette.
A kulturális rendezvények sorába tartoztak a – Securitate legnagyobb rémületére – időnként megszervezett néptáncestek, melyeket a szervezők összekapcsoltak folklórgyűjtői előadásokkal. Jól emlékszem egy esetre, amikor az emelkedetten tudományosnak aligha nevezhető előadást követően a vállalkozó kedvűek falrengető népi toporzékolásba kezdtek. Csak úgy repdestek a légben az irdatlan női idomok, s ha egy-egy testesebb asszonyság önfeledten becsörtetett a táncbolyba, a gázlómadár törékenységű fiúk páni félelemmel menekültek a szélrózsa minden irányába. A legjobb Rinocérosz-adaptáció volt ez, amit csak láttam, ráadásul egy olyan korban, amikor Eugene Ionesco teljes életművét letiltotta a színről a cenzúra. Csak ültem ott; néha szájtátva, néha hahotázva néztem a lét mélyéből felböfögő abszurditást, és mérhetetlen öröm töltött el arra a gondolatra, hogy másnap a Securitate ismét a rendszer elleni komoly kihívásként minősíti majd e képtelen estét.
Egy efféle találkozóról jövet a Tóth Karcsiék házához közeli kis, Kőrös utcai parkban említettem neki és feleségének a laptervet. Hosszan gondolkodott, végül azt mondta:
– Vannak még legális lehetőségek. Például itt a Kör. Ha belevágunk valami ilyesmibe, meglehet, elveszítünk mindent. Ráadásul abban sem lehetünk biztosak, hogy lesz erőnk az itteni körülmények között olyasmit tenni, amelyhez Lengyelországban vagy Magyarországon összehasonlíthatatlanul jobb feltételek állnak rendelkezésre.
Lényegében igaza volt, de akkor a mi életünkben már nem a taktikus megfontolásoké volt a fő szerep.
– Rendben – mondtam –, de ne feledd, nélküled is lesz lap.
Két nap múlva már ők kerestek. Karcsi felesége, Icu hozzám hasonlóan látta a dolgokat. Ritkán voltam embernek ennyire hálás. Mindazonáltal Karcsi fenntartásai mégsem múltak el egészen, s jelezte: akkor fognak bekapcsolódni a munkába, ha már láttak egy-két elkészült számot. Kitűnő, mondtam; és mondhattam, mert ekkor már – 1981–1982 fordulóján – lényegében összeállt az Ellenpontok első két száma.
A legnagyobb gondot nem a szerkesztés és a munkatársak toborzása jelentette, hanem a sokszorosítás. Kézenfekvő volt, hogy a lapnak – a felgyorsult politikai események hatására – minél előbb el kell készülnie. Az is világos volt, nem annyira az a fontos, hogy tömegek olvassák, hanem hogy ahhoz a néhány száz értelmiségihez eljusson, akik között a rejtett információcsere mindig is nagy hagyományokkal bírt. Ezt annál is jobban tudtam, mert az akkori magyarországi szamizdat folyóiratok Erdélybe bekerült négy-öt példánya többnyire az én kezemen ment keresztül; és sikeresen betöltötte feladatát. Nem a székelyföldi talpasokat kell fellármázni, fogalmazódott meg később, egy Karcsiékkal és Gézával folytatott beszélgetésen, hanem néhány értelmiségit, akiknek befolyásuk van; illetve a nemzetközi sajtót, a Szabad Európa Rádiót.
Az első számok gépelve készültek, abban a reményben, hogy technikai lehetőségeink bővültével majd ezekből is „újranyomunk” bizonyos mennyiséget. Minthogy saját írógépeinket nem használhattuk a lebukás kockáztatása nélkül, pesti barátaink segítségét kértem, és két hét múltán Jávor István fotóművész már be is állított egy nagy teljesítményű Optimával. Talán ő vetette fel, hogy Demszky és Rajk László kitalálhatnának számunkra valamilyen, az erdélyi körülmények között is működő, egyszerű sokszorosító megoldást.
Egy hónap múlva már ott volt Demszkyék embere, és két éjszakán át próbálta belém sulykolni a stenciles szitanyomás fortélyait. Az elveket kiválóan elsajátítottam, a gyakorlatot kevésbé. Már-már összeomlani látszott az ebbéli igyekezet, amikor Tóthék – megtekintvén az Ellenpontok elkészült két számát – bekapcsolódtak a munkába. A Karcsira jellemző lelkesedés azonnal megtette hatását. Nemcsak a dokumentációs anyag összeállításának java részét vállalta át tőlem, de tanulmányokat is írt, Icu pedig gépelt, amivel rengeteg időmet szabadította fel – és részben anyámét, aki olykor kénytelen volt besegíteni. Ráálltak arra is, hogy megtanulják a szitanyomást; így a sokszorosítás is az ő gondjuk lett.
Az Ellenpontok harmadik, 1982. márciusi számától kezdve létezett igazából szamizdat lap Romániában. Az első és az egyetlen. Ezt nem a lap létének ténye támasztotta alá, mint inkább az a hangulat, ami a folyóirattal kapcsolatba került embereket hirtelen magával ragadta. A tehetséges kolozsvári egyetemista, Keszthelyi András külön rovatot indított az Ellenpontokban, és havonta pontosan leadta megbeszélt terjedelmű anyagát; Géza bekapcsolta a munkába Tőkés Lászlót, aki precíz elemzéseket írt a református egyház helyzetéről. Karcsi megszállottan vetette bele magát a romániai helyzet jogi abszurdumainak boncolásába, a legtöbb újító ötlet pedig feleségétől származott. Én is ontottam a cikkeket; később valaki azonosította az ott – természetesen aláírás nélkül – publikált anyagok szerzőit, így a legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy a cikkek mintegy kétharmada tőlem származik. A lapot mindenféle apparátus nélkül kellett összehoznunk, hisz mindig fennállt a házkutatás lehetősége.
Mire kitavaszodott, az Ellenpontok első három számát – a lehallgatóberendezésekre való tekintettel – kézjelek kíséretében letettem a Korunk akkori főszerkesztőjének, egykori etikaprofesszoromnak, Gáll Ernőnek az asztalára. Bizonyító erejű gesztus volt ez, a felnőtté válás gesztusa, ma már tudom. Ráadásul egy olyan ember előtt, aki egykor feltárta számomra a következmények hatalmát, és akinek morális intaktsága életem egyik meghatározó élményének bizonyult. E gesztussal, a magam módján megfogalmazhattam saját szándékaimat is, melyek nemcsak vállalták a következményeket, de ellent is mertek mondani nekik.
Az ideológiai viharok is elcsitultak a munkatársak között. Igaz, akkor még nem különültek el az álláspontok olyan markánsan, mint később, de azért az érzékelhető volt, hogy számomra például a liberális eszmeiség a mérvadó, mely egyfajta szabad individuális „emelkedettségből” szemléli a társadalmat, míg Tóth Karcsi inkább alulról, a hagyomány és a kollektívum oldaláról nézte a dolgokat, és később közelebb került az úgynevezett „nemzeti-konzervatív” állásponthoz is. Géza számára akkor ezek az ügyek nem okoztak problémát, józanul tartózkodott attól, hogy szorosabban kötődjék valamely elvkörhöz. Ami az Ellenpontok utáni időszakot illeti, az már egy másik történet…
Felmerült annak ötlete, hogy memorandumot és programjavaslatot juttassunk el az épp akkor Madridban zajló és az emberi jogokkal foglalkozó helsinki utókonferenciához. Ez az akció a Tóth Karcsit már hónapok óta foglalkoztató jogi problémakörből nőtt ki. Számára a romániai rendszer főként azért volt tűrhetetlen, mert áthágta saját törvényeit, és illegitimitása is ebből fakadt. Különös következményekkel volt ez a kisebbségekre, akiket az illegitim rezsim immáron belső gátlások nélkül elnyomhatott, hisz a helyzet tarthatatlanságát feszegető fellépések nem támaszkodhattak semmilyen jogi konkrétumra.
Minthogy Karcsi fejében teljes egészében összeállt a memorandum, azon túl, hogy örültem neki, hozzáfűznivalóm nem volt. Géza egyetlen pont felvételét javasolta a programba, de lényegében ő sem tudott említeni olyasmit, amire Karcsi előzőleg ne gondolt volna. A két szöveg egy teljes Ellenpontok-számot tett ki, mégpedig a nyolcast, mely egy hónappal letartóztatásunk előtt, 1982 októberében jelent meg.
Ahogy közeledett az ősz, egyre több jelét vettük annak, hogy szemmel tartanak bennünket, ezt azonban nem feltétlenül hoztuk összefüggésbe az Ellenpontokkal. Már évek óta folyt a megfigyelésünk, és most is azt hittük: csak egy újabb kampányról van szó, amit a belső, azaz a belpolitikai feszültségeket újratermelő romániai mini kulturális forradalom, illetve a külpolitikai helyzet idézett elő. Egymás után tűntek el emberek – főként és elsősorban románok. A letartóztatások megszaporodtak; az ország értelmiségi szempontból szinte teljesen kiürült.
Mindennek dacára ez a '82-es nyár sem ígérkezett másmilyennek, mint az előzők. Régi budapesti barátaink ismét megjelentek, mint az előző években. Radnóti Sándor, Vajda Mihály, Erdélyi Ági és Sós Vili látogatása már csak azért is fontos volt, mert megerősítette az akkor már Budapesten élő, velük szoros baráti viszonyt fenntartó és Romániából immáron kitiltott Tamás Gazsihoz fűződő kapcsolatomat. Barna Imre, Koppány Gizi, Jávor István háromhavonként, Rékasi János pedig hetente jött, és intézte az Ellenpontokkal kapcsolatos „nemzetközibb” teendőket.
Ugyanakkor ma, visszatekintve az akkori időkre, nem látom magamat e viszonyokban. Az állandó fáradtság ragadt meg emlékezetemben, és az a passzív szemlélődés, amellyel töltekezni igyekeztem e kapcsolatokból. Adni, visszajelezni már képtelen voltam. Meglehet, ők nem így látták a dolgokat, mégis azt hiszem: ez a helyes olvasata e hónapok találkozásainak. Annál is inkább, mert az ő szemléletüket az az általános kitekintés irányította, amelyre ugyan magam is törekedtem, de amely az én esetemben egyre inkább beszűkülni látszott a folyóirat-készítés és a romániai valóság intenzívebb figyelése következtében. Ilyesmi addig ritkán történt. Mi több: ösztönösen arra vágytam mindig, hogy kellő távolságtartással szemlélhessem a Romániában zajló eseményeket. 1982-re ez az elszántság olvadozni kezdett; egyre többet tudtam meg a rezsimről, egyre jobban gyűlöltem, egyre több áldozatra éreztem magam képesnek vele szemben; és épp ezért egyre inkább részévé váltam. Ha az Ellenpontok tovább él, alighanem ennek a helyzetnek a paradoxonja jelentette volna a legfőbb gondot számomra.
A legtöbb budapesti kapcsolat azzal a hírrel érkezett, hogy ott az a hír járja: Szőcs Géza áll az Ellenpontok mögött. Ez elég rémisztőnek tűnt, hisz e szálon a Securitate könnyen a nyomunkra bukkanhatott. Mindazonáltal mégsem tulajdonítottam a dolognak nagyobb jelentőséget. Naiv módon beértem annyival, hogy szemrehányást tegyek Gézának, illetve, hogy megkérjem a beavatottakat, terjesszék azt: nekünk semmi közünk sincs a szamizdathoz.
Géza október végén megérkezett Váradra, ott töltött néhány napot, és ennek kapcsán Kertész Attiláék Fuchs Mór utcai lakásukon megrendezték a szokásos nagy partit több tucat emberrel, nagy evészettel és zajos zenével. Mindez jó – és már többszörösen kipróbált – alkalmat adott arra, hogy a nyilvánosság elől eltűnjünk. Amíg a meghívottak a lármával és az alkohollal küszködtek, addig mi egy távoli szobában a teendőkről beszéltünk. A Kertész família diszkréten a háttérbe húzódott, sok mindent gyaníthattak, de soha egyetlen szóval sem árulták el kíváncsiságukat.
November 2-án, lévén mindenszentek, a szűkebb baráti kör kiment a Rulikowski temetőbe; a váradi majdnem mediterrán ősz melegében szinte nyáriasnak éreztük az estét, és szemünk sarkából figyeltük azt a két-három motorkerékpáros alakot, akik körülöttünk köröztek. Még nem tudtuk azt, amit Géza igen, csak nekünk nem említette, hogy Erdély-szerte nagy házkutatások zajlottak, és éppen azokon a helyeken, ahol ő előzőleg megfordult.
Karcsi ekkor már szűknek érezte az Ellenpontokat. A Memorandumot és Programjavaslatot olyan fontosnak tartotta, hogy annak sikere érdekében fontolgatta: nem kellene-e névvel vállalnunk közzétételét? Én elutasítottam ezt, mert még szerettem volna folytatni a folyóiratot. Ha névvel kiállunk a nyilvánosság elé, többé már nem lett volna alkalom tényleges munkára. Vagy bezárnak bennünket, ami valószínű; vagy emigrálnunk kell, ami lehetséges.
Géza, aki egy másik városból, Kolozsvárról szemlélte az eseményeket, szintén kész volt névvel vállalni a tiltakozást, de alternatívákban is gondolkodott. Már hónapok óta egy illegális rádióadóval szerette volna bővíteni a kísérletet, amit viszont mind Karcsi, mind pedig én kémfilmbe illő romantikus dolognak tartottunk. Nem akarván élezni a konfliktust, mindketten beleegyeztek javaslatomba, hogy minden menjen tovább úgy, ahogy eddig, viszont ha lebuknánk, akkor mi hárman – és a munkatársak védelme érdekében csak mi hárman – magunkra vállaljuk a lap írását, szerkesztését, sokszorosítását és terjesztését.
1982. november 7-én, este hatkor – tehát tíz óra múltán – befejeződött nálam a házkutatás. Autóba raktak, két ügynök vett közre, és berobogtunk a Securitate Schall Ferenc utcai kétszintes épületébe. Felvittek az emeletre, de aztán ismét lehoztak; a jelek szerint már nem volt üres vallatószoba, beraktak hát egy helyiségbe, aminek az ajtaja a kapusfülke mellett nyílott. Leültem egy idomtalan fotelbe, és hallgattam, ahogyan távolodnak a léptek. Igyekeztem kényszeríteni magam, hogy aludjak; öt perc múltán már el is szenderedtem, s csak akkor riadtam fel, amikor megcsörrent az ajtó.
Ismét felvittek az emeletre; az egyik ajtón át bepillantva épp azt láttam, hogy Kertész Attila barátnőjét hajánál fogva vonszolja valaki a padlón. Kihallgatásom nyugodtan, tapogatózva kezdődött. Tudom-e, mi az a szamizdat? Fogalmam sincs, volt a válasz. És ez így ment órákon át.
Ezalatt Tóth Karcsit már komolyan verték; feltehetően az Ady Kör-beli, bizonyítható ténykedése miatt, és persze azért is, mert rengeteg „nem kívánatos” könyvet találtak nála. Én óvatosabb voltam, semmit sem tartottam otthon, így a házkutatás lényegében eredménytelennek bizonyult. Mindent összevetve azonban az Ellenpontokra utaló nyomok sehol sem kerültek elő.
Két körülmény volt, amiről akkor nem tudhattam, de a későbbi eseményeket alapvetően befolyásolták. A Securitate elkövette azt a hibát, hogy a házkutatás után nem figyeltette lakásunkat. Alig pár perccel távozásunk után néhány budapesti barátom érkezett látogatóba. Anyám, apám körbevezette őket a szobákon, látták a halomba dobált könyveket, a rájuk szórt, tokjaikból kiemelt grafikákat. Barátaim azonnal visszafordultak Budapestre, és vitték a hírt.
A másik fontos dolog az, ami Kertész Attilával történt. Miután őt is – és egész családját – bevitték a Securitatéra, kiderült, hogy Attilának aznap kora este fellépése van; méghozzá főszerepet játszik valami darabban. Ha nem jelenik meg, elmarad az előadás, ez pedig mindenképpen „dekonspirálja” fogvatartásunkat. Elhatározták hát, hogy Attilát két ügynök kíséretében elviszik az előadásra, de legfeljebb a színpadon maradhat felügyelet nélkül. Így is történt, ám barátunknak volt annyi lélekjelenléte, hogy két színrelépés között megkérje kollégáit, azonnal értesítsenek mindenkit. Sikerült – a két ügynök orra előtt – beszélni koncertrajongó barátnőnkkel, Szabó Katival, aki mozgósította a fontosabb kapcsolatokat. Mire Attilát visszavitték a Securitatéra, ott már nagy volt az idegesség, mert észlelték, hogy hirtelen az egész országban szétfutnak a hírek arról, ami Váradon történt.
(Attila azóta meghalt, itt Budapesten. Eljátszotta Mrozek Emigránsokjában az egyik főszerepet, majd öngyilkos lett. Nemcsak halála rejtély, hanem az is, mi adott erőt neki ahhoz, hogy akkor, november 7-én vállalkozzon erre az időben szintén többsíkú szerepre. Honnan volt ereje és indíttatása – túl a szeretetvágyon és -igényen – mindehhez, miközben semmit sem „tudott” a dologról, legfeljebb ha sejtett. Szabó Kati szintén Pesten él. Az 1998-as helyhatósági választások alkalmával az SZDSZ jelölte képviselőnek.)
Reggel tízkor a nyomozók velem még mindig ott tartottak, hogy talán hallottam valamit a szamizdatról. Karcsit iszonyúan verték egész éjjel, Kertészéket viszont hazaengedték, s az egész család belekezdett a külvilág mozgósításába.
Tíz óra után változott a helyzet. Kolozsváron nagyobb mennyiségű Ellenpontok jutott a Securitate kezére, így a nyomozást több konkrétumra támaszkodva, tehát durvább eszközökkel folytathatták. Az óvatos kérdezősködés helyett hirtelen pofozni kezdtek, tépték a szakállamat, hajamat, majd kilátásba helyezték, hogy scopolamin injekciót kapok, ami majd szóra bír. Ecsetelték a szer roppant eredményességét, utalván a Gestapónál és az Abwehrnél elért eredményekre, mire unottan feltűrtem az ingujjamat. Karcsinál más volt a hatás. A vallatások menete során az ő sebezhetősége alapvető emberi magatartásából fakadt. Ő egy pillanatra sem tudott eltekinteni attól, hogy a vele szemben ágáló vallatólegény is egyfajta emberi teremtmény. Ebből adódóan, bár belátta a Securitate félrevezetésének hasznosságát, nem tudott ezzel teljesen azonosulni. Vagyis lényegében nem tudott hazudni. Számomra viszont minden jól sikerült megtévesztés, csel és hazugság hirtelen az üdvtörténet része lett, annak a harcnak a sikere, amit az egyetemes gonosszal szemben folytatok. Ha nem lenne morbid – és lényegében túlzás –, még azt is mondhatnám: élveztem az efféle ritka sikert.
Karcsi kiborulván a scopolamin emlegetésétől, kijelentette: tudunk bizonyos dolgokat a lap létét illetően. Ekkor szembesítés következett, amelyen én még mindig tagadtam, de aztán hírül hozták, hogy Kolozsváron letartóztatták Keszthelyi Andrást. Nem taktikázhattunk tovább: mentendő, ami menthető – előzetes megállapodásunknak megfelelően – be kellett vallanunk (majdnem) mindent.
És ekkor különös dolog történt. Nem hittek nekünk. Részleteket követeltek, a körülmények pontos leírását. Megdühödtek, fokozódott az én pofozásom is. A düh pedig lassan, de jól érzékelhetően ideges félelemmé alakult át bennük: mi lesz, ha mégis igaz, amit mondunk? Pontosabban, mi lesz majd velük, ha kiderül: az orruk előtt zajlott mindez, legalább egy éven át?
A napok lassan múltak; a húszfokos bágyadt novemberi melegben, a kialvatlanság miatt – volt, amikor három napig egyfolytában folyt a vallatás – különös lelkiállapotba kerültünk. Mintha a föld felett lebegtünk volna pár centivel.
Mikor az információk végső összesítése megtörtént, húsz év börtönbüntetést helyeztek kilátásba, aztán lényegében házi őrizet alá kerültünk. Csak amikor már két éjszaka otthon aludtam, akkor ütött szöget a fejembe a különös tény, hogy a roppant tényfeltárás dacára a sokszorosító berendezés érintetlenül megvolt még mindig, egyik barátnőm lakásán. Hollétét a legnagyobb igyekezettel sem tudták kiszekírozni belőlünk. Ugyan mindkét írógépemet lefoglalták – és heteken belül kijött a megszigorított újabb írógéptörvény is –, az Ellenpontok szerkesztésének és további megjelentetésének lényegében már csak szervezésbeli akadályai voltak.
Időközben fény derült arra is, hogy Szőcs Géza eltűnt. Még letartóztatásunk előtt kihallgatta őt a Securitate, de nem fogták le. Mindazonáltal úgy érezte, hogy többet tudnak róla a kelleténél, így a „szokásos” illegalitásába vonult. Fenn a Kárpátokban, Tölgyesen volt egy idegszanatórium, melynek igazgatója jó barátja volt. Ott húzta meg magát, s a Szabad Európa adásaiból követte a velünk történteket, míg aztán drámai módon őt is kézre nem kerítették; a kínzások következtében tüdőembóliát kapott.
Ekkorra már elég összefüggő képünk volt az eseményekről. A lavinát a Gézáról szóló budapesti híresztelések indították el. A Securitate először ezekből értesült az Ellenpontok konkrétabb erdélyi környezetéről. Gézát figyelni kezdték, majd – ahol csak megfordult – házkutatásokkal próbáltak újabb nyomokat találni. Nálunk ez sikerült, még ha nem is a klasszikus módon.
A külföldi rádiók és lapok egymás után számoltak be a történtekről, így az Ellenpontok is egyre több nyilvánosságot kapott. A Programot és Memorandumot Kasza László révén többször sugározta a SZER. Utóbb tudtam meg: az emberek számtalan magnófelvételt készítettek erről az adásról, majd leírták a szöveget, és terjeszteni kezdték környezetükben. Budapesti értelmiségiek szolidaritási nyilatkozatot adtak ki, és először történt meg, hogy lebukott emberekkel Erdélyben erdélyiek vállaltak nyíltan szolidaritást. Cs. Gyímesi Éva, a kolozsvári egyetem tanára hívott fel egyik nap, hogy elmondja: teljesen azonosul célkitűzéseinkkel, és kér, hogy ezt hozzam nyilvánosságra.
Voltak persze másmilyen jelenetek is. Egyik volt professzorom, utóbb a kisebbségi ügy nagy megszállottja, ma Magyarországon még mindig csak Pozsgaynál tart a rendszerváltást illetően, fontoskodva közölte velem: biztos forrásból tudja, hogy nem mi csináltuk az Ellenpontokat. Molnár Gusztáv – akit azóta is nagyon kedvelek, és persze sok mindenben nem értek vele egyet – szemrehányást tett, hogy miért konspiráltam el előle a folyóiratot. (Valóban így történt.) Majd hosszas fejtegetésbe kezdett, mit miért csináltunk rosszul, és mit hogyan kellett volna másképp tenni vagy nem tenni. Csak bólogattam, és néztem bűnbánó mosollyal Gusztira, hálát adva az égnek, hogy mélyen hallgattam előtte korábban. Ha a kezdetekkor felfedtem volna titkunkat, biztos nem lett volna az egészből semmi.
Balogh Edgár, az erdélyi szellemi élet egyik legvásottabb figurája tőle megszokott lépéssel reagált: legott Budapesten termett, és lényegében feljelentett bennünket Aczél Györgynél. „Ezek a meggondolatlan fiatalok a szocializmust támadva eljátsszák nemzetiségi jogainkat” – idézte később önmagát, amikor beszámolt az ominózus Aczél-találkáról. 1989 után persze minderről megfeledkezett, és ha valaki mégis emlékeztette, kikérte magának.
Minden, ami valaha is fontos volt számomra, ekkorra már teljesen kikopott az aktualitásokból. Az események nem izgattak többé, így az élmények sem lehettek szerves tartozékai valóságomnak, legfeljebb a véletlenek műveként kerültek be tudatomba. A politikai mozgásra odafigyeltem ugyan, de csak mint kívülálló.
Még az év vége előtt Bukarestbe utazott Aczél György és az akkori amerikai helyettes államtitkár, Lawrence Eagleburger. Ez utóbbi látogatását az úgynevezett legnagyobb kedvezmény (MFN) körüli konfliktus elsimítása motiválta, miután fölmerült annak a veszélye, hogy Románia elveszti ezt a kedvezményt. Ennyiben a látogatás konkrétan érintett bennünket is: egy nyíltan politikai per – nem is beszélve egyszerű eltüntetésünkről – alighanem befolyásolta volna az MFN körüli vita kimenetelét. Aczél látogatásán nem merült fel a mi ügyünk, de a két ország közötti növekvő feszültség hozzájárult ahhoz, hogy a Kádár-rezsim engedékenyebb legyen azon ellenzéki megnyilvánulások ügyében, melyek kisebbségi kérdéseket feszegettek. Ám ha ebben engedékeny – reméltük, és alighanem így is volt –, akkor ez esetleg más vonatkozásban is lazíthat az ellenzékkel szembeni politikán.
A házi őrizet unalmában egy ideig még az Ellenpontok folytatása járt a fejemben, aztán mégis beletörődtem annak lehetetlenségébe. A Securitate felügyelete hol szorosabb volt, hol enyhébb. A házi őrizet dacára a hétfői koncertekre Szabó Katival és néhány más barátunkkal továbbra is eljártam, bár a repertoárt egyre inkább maga alá gyűrte az erőltetett menet az összeomlás felé. A XX. század zenéjét néhány olyan „mű” képviselte, mely sosemvolt román őstörténeti figurákat mintázott egyedi kakofóniával. A muzsikusok közül sokan emigráltak, a gyorstalpalással képzett új román zenei elit tagjaival töltötték fel a szimfonikus zenekart is. Persze, miért épp ez lett volna a kivétel, ha az élet egyéb területein is hasonló forgatókönyv érvényesült? A sok melléfogás, hamis hang és ütemtévesztés következtében az előadott darabok egyre gyanúsabban kezdtek Mozart Falusi muzsikusaira hasonlítani. Elmaradtak a vendégfellépések, pedig ez korábban nemcsak természetesnek, de gyakorinak is számított. Amikor évekkel később említettem egy amerikai zenerajongónak, hogy valamikor „élőben” hallgathattam Ojsztrachot, Henrik Szeringet, Fischer-Dieskaut, a tengerentúl időközben méltán nagy hírnévre szert tett Radu Luput, illetve Fischer Annie-t, Ferencsiket stb., rögtön elő akart keríteni egy térképet, hogy megnézze, merre is van az a Transsylvania. De rászóltam: nem kell térkép. Az a Transsylvania már nincs sehol.
1983. május 25-én, reggel közölték, hogy „nulla óráig” el kell hagynom az országot. A határt kora délután léptem át, csomagok nélkül, zsebemben hontalanútlevéllel.
Hivatkozott cikkek
Olvasóink írják [3]