Zsebnaptáram tanúsága szerint 1980. december 30-án, kedden délelőtt 10 órakor az Angelica kávéházban volt találkozóm. Bemutatkozó beszélgetésre mentem. Kollégám, M. M. december elején elmesélte, hogy újjáalakul a televízió A Hét című műsora, és régi barátja, az új főszerkesztő külső munkatársakat keres. Ő ajánlott engem mint médiapolitikai ügyekben jártas szociológust, aki valamennyire a filmhez is ért, sőt van némi televíziós gyakorlata is. Ekkor ismerkedtem meg személyesen Hajdú Jánossal, akiről csak annyit tudtam, hogy a Népszabadság újságírója volt, és a Külpolitikai Stúdió című tévéműsora szenzációt keltett azzal, hogy nyugati és keleti prominens személyiségek vitatkoztak benne kényes témákról. Hajdút tehát hithű, de reformer kommunistaként tartottuk számon, aki – mai fejemmel felidézve – azt képviselte, hogy mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben maradhasson.
Az Angelica-beli beszélgetésben röviden vázolta A Hét megújításának koncepcióját, én meg elmondtam, hogy főleg a korszerű médiatechnológiák (műhold, kábel, videó – ez mind új volt akkor) fontosságáról szeretnék riportokat készíteni, no meg néha filmes témákról (a régi szerelem). A beszélgetés politikai témákra terelődött, és én szükségét éreztem egyfajta önfeljelentésnek. Szőrmentén, de érzékeltettem Hajdúval, hogy a demokratikus ellenzékkel szimpatizálok, „repülő egyetemi” előadásokra járok, és ’56-ról sem a hivatalos vonalnak megfelelően vélekedek. Úgy gondoltam, jobb, ha tőlem tudja ezt, mert sejtettem, hogy ha megjelenek a képernyőn, a belügy amúgy is informálja őt. Ebben, mint kiderült, igazam volt, és abban is, hogy valóban jobbnak bizonyult, hogy Hajdú ezt kezdettől fogva tudta, és hogy tőlem tudta. Cserébe Hajdú is meglepő információval szolgált. Elég erős szavakkal elmondta, hogy Nagy Imrének igaza volt, nem lett volna szabad kivégezni, és hogy amíg Nagy Imrét nem rehabilitálják, addig… nem emlékszem rá, hogy fejezte be, de a lényeg az volt: addig nincs igazi megújulás a szocializmusban. Furcsa volt a helyzet. A mából visszanézve talán mulatságos kockázatokról beszélni, de akkor bizony gondolkodtam a saját kockázatomról, és arról is, hogy vajon mennyit kockáztat Hajdú azzal, hogy egy vadidegen előtt (akit ugyan egy barátja ajánlásával ismert meg) ilyeneket mondott.
Mindenesetre elkezdtem dolgozni a megújult A Hétnek, és már néhány hét múlva adásba ment a magyar játékfilmszemléről készült összeállításom. Készítettem anyagot a kábeltelevíziózás (és a külföldi vétel) hazai terjedéséről, az akkor új teletextről, az OMFB távközlési újdonságok kiállításáról, az archívumban fakuló filmkópiák problémájáról.
Februárban Dalos György barátom kabaréelőadást szervezett barátainak, és ehhez elkérte lakásunkat. Két nagy, egybenyitható szobánk valóban alkalmas volt a one-man-show-hoz, Gyurka énekelt is Nádasdy Ádám zongorakíséretével, sőt a műsor közben néhányszor egy kedves ifjú hölgy – betétszámként – táncolt. Az 1960 című kabarét Gyurka a húsz évvel azelőtti sajtóból állította össze, hangsúlyozottan nem politikai éllel. (A kabaréból részletek olvashatók keretes írásunkban.) A magnófelvétel máig őrzi, mekkorákat kacagtunk az 1960-as éven, külön honorálva az áthallásokat, például amikor a – kisbetűs – szolidaritásról volt szó. Minket akkor már fél éve a nagybetűs Szolidaritás, a lengyel helyzet izgatott. Igazi szabadegyetem is volt egyszer a lakásunkban: Hanák Péter professzor adott elő a magyar zsidóság történetéről. Pontosan emlékszem akkori érzésemre: Hanák tulajdonképpen semmi szenzációsat, semmi politikailag botrányosat nem mondott. Előadása mégis fantasztikus élmény volt, ugyanis a rendszer egyik tabutémájáról beszélt, olyan elfogulatlan természetességgel, mintha egy szabad ország szabad egyetemén tartana előadást. Valóban, mondom utólag, és utólag örömmel fedeztem fel a nevem a Beszélő 1998. februári számának 90. oldalán, előkelő társaságban, a megfigyeltek listáján. Akkori lelkiállapotunkat jellemzi, hogy 6 és 8 éves gyerekeinket a nagyszülőknél altattuk aznap, ki tudja, mi történhet alapon.
A Szolidaritás és a lengyel helyzet egyfelől felemelő érzéseket, másfelől állandó aggodalmat ébresztett bennünk. 1981 tavaszán úgy gondoltam, hogy ha a lengyeleknél is sor kerül a varsói szerződésbeli csapatok bevonulására, 1968-as mintára, az a hidegháború felújításához, sőt, az utazási lehetőségek beszűküléséhez vagy megszűnéséhez vezethet. Régi, pénzhiány miatt halasztott tervünk volt feleségemmel, hogy elmegyünk Kanadába és az USA-ba, ahol barátaink és nagybátyámék éltek. Pénzünk most sem volt, ezért eladtuk ötéves Lada gépkocsinkat, 54 000 kemény forintokért. Televíziós lelkesedésemben kinn is dolgoztam: ma már hihetetlenül amatőr körülmények között, Avar János baráti segítségével egy washingtoni irodaház tetején, ami már akkor tele volt műholdantennákkal, riportot készítettem hangos szuper-8-as filmre kölcsönkamerával a műholdas televíziózásról. Le is ment A Hétben.
(A lengyel események azután valóban tragikusra fordultak, és szomorúan hallgattam, ahogy a progresszív reformkommunista Hajdú december 13-án este, a Jaruzelski-puccs napján, A Hét bevezető kommentárjában a puccs hírét „jó hírnek” nevezte. Arra célzott, hogy Jaruzelski ezzel a lépéssel elhárította egy még súlyosabb konfliktus – a szovjet fegyveres beavatkozás – veszélyét. De akkor már nem voltam A Hét munkatársa.)
Februári könnyelműségemet (a Dalos-kabaréval) azzal tetéztem meg, hogy szeptember elején, kerek számú születésnapomon száznál is több barátot és ismerőst hívtam meg kerti mulatságra. Talán a besúgók újabb szabadegyetemnek vélték a bulit? Megjelent barátaim közt valóban akadt egy rendezvényre való gyanús elem, de ettől még a születésnap nem vált politikai rendezvénnyé. Nekem nem. Viszont 1981. szeptember 26-án szombat (!) reggel 3/4 9-re behívatott irodájába, a Magyar Rádió Pollack Mihály téri épületébe Tömpe István, az Állami Rádió és Televízió Bizottság (ÁRTB) miniszteri rangú elnöke. Tömpe István, amint az a Multimédia Politika című CD-ROM-on olvasható, 1929-34 között Párizsban, Belgiumban, Bécsben, Spanyolországban dolgozott. A Kommunisták Magyarországi Pártjának 1936-ban lett tagja, 1937-39-ben részt vett a spanyol polgárháborúban (századkomisszárként). Tevékenységéért többször internálták, bebörtönözték. 1941-ben hazatért, de rövidesen letartóztatták. 1946-48 közt Somogy megye alispánja lett. Ezután a BM-ben, majd az FM-ben dolgozott, 1950-től pedig az Erdészeti Főigazgatóság vezetője volt. 1957 elejétől a fegyveres erők miniszterhelyettese, majd a belügyminiszter első helyettese lett. 1956 novemberében tagja lett az MSZMP Központi Bizottságának, amelynek haláláig tagja volt. 1958-tól a földművelésügyi miniszter első helyettese volt. 1962-től a Magyar Rádió és Televízió elnöke, 1974-1983-ig az Állami Rádió és Televízió Bizottság elnökeként dolgozott. 1988. december 15-én hunyt el.
Beszélgetésünk idején 72 éves volt, magas, szálfaegyenes tartású, ősz hajú politikus. A bizottságnak tervező, koncepciófogalmazó szerepet is szánt, ebben támaszkodott a Tömegkommunikációs Kutatóintézet (TK) kutatóira. Tanulmányokat készítettünk például az akkor még nem létező műsorszóró műholdakról, a teletextről, a nagyközösségi antennarendszerekről (mai szóval a kábeltévé kezdeteiről). Végül 1981 áprilisában összefoglalót készítettünk kollégáimmal az ÁRTB-nek A 80-as években elterjedő új közlési eszközök és társadalmi hasznosításuk néhány kérdése címmel. Az MSZMP Politikai Bizottság egyik ülésén tervezték a tájékoztatáspolitika áttekintését, Tömpe ehhez rendelt Szecskő Tamás igazgatónktól előkészítő anyagot. A szöveg készítése során többször jártunk Tömpénél, volt úgy, hogy csak én egyedül. Ma sem tagadom, hogy hatott rám az öregúr személyisége, patriarkális tekintélye (Tömpe apukának hívtuk magunk között). Óriási volt a kontraszt a hetvenes évek cinikus karrierista pártfunkcionáriusai és egy olyan ember között, aki elveit élete során – úgy láttuk – komolyan vette.
Ez tehát az alább következő magnófelvételek háttere. Amikor kijöttem a beszélgetésről, felzaklatott lelkiállapotban siettem haza, és már útközben elhatároztam: felveszem magnóra, amikor feleségemnek, Erikának elmondom a történteket, mert tudtam, hogy a felejtés elmossa vagy átalakítja a részleteket. Az alábbi leírás éppen ezért teljesen szöveghű (a kihagyásokat a szokásos módon jelzem). Őrzi a kor nyelvét, fogalmait, a félelem és dac keverékét, ahogy a raportot fogadtam. Később még egy rövid kommentárt magnóra mondtam, a következményekről.
(…) Tömpe azzal kezdte, hogy azért vált szükségessé ez a beszélgetés, mert hosszabb ideje különböző problémák merültek fel a magatartásommal kapcsolatban. Úgy gondolta, erről le kell ülni és beszélni. Elmondta, hogy többször és hosszabb ideje folyamatosan érkeznek hozzá jelzések, hogy kapcsolatot tartok fenn a Szetával. Talán még azt a kifejezést is használta, hogy tagja vagyok a Szetának. Kéziratos irodalmat olvasok és adok tovább. Ezáltal alkalmatlanná válok arra, hogy ilyen kényes helyen legyek, mint a TK. Ráadásul külföldön is – az NDK-ban – olyan kijelentéseket tettem... nem is tudom, hogyan fogalmazta meg… magyarul, kifogásolható kijelentéseket tettem külföldön (az NDK-ban), és ennek alapján arra sem vagyok alkalmas, hogy külföldön képviseljem a céget. Ezért ő (hangsúlyozom, ő) úgy döntött, hogy visszavonja a Japánba javasolt ösztöndíjamat, amit egyébként javasoltak és elküldtek, de úgy döntött, hogy visszavonja. Továbbá intézkedett, hogy a Rádió Oktatási Osztálya a továbbiakban ne foglalkoztasson. Ezt azért tették, hogy lássam, a dolognak súlya van, és egyben felszólítanak, hogy ezeket a kifogásolt tevékenységeimet hagyjam abba, a jövőben ne folytassam. Amennyiben folytatom, kénytelenek lennének a TK-ban is megválni tőlem… (…)
Az egészre kezdettől fogva az volt jellemző, hogy nagyon kulturált módon adta elő mondandóját, és nagyon árnyaltan fogalmazott. A legapróbb kifejezést is mérlegelte, és semmiféle fröcskölő gyűlölet nem volt benne. Igyekezett bizonyos megértéssel lenni a helyzetemmel, elképzeléseimmel (mit csinálok, miért csinálom, stb.) kapcsolatban.
Azt mondta, hogy ő azért is ilyen formában akarta előadni – és ő akarta megmondani –, mert köztünk kialakult egy munkakapcsolat, és nagyra becsül. Ez a munkakapcsolat azért alakult ki, mert én voltam és vagyok – tette hozzá, aki a TK-ban a legjobban értett ezekhez a dolgokhoz [ti. az új kommunikációs eszközökhöz – Sz. A., 1998]. Ennek ellenére, ezen súlyos problémák miatt így kellett intézkednie. Ezt így tartja helyesnek. (…) Ezek után átadta a szót nekem azzal, hogy én is elmondhatom ezzel kapcsolatos megjegyzéseimet.
Egyrészt megmondtam, hogy ez az első alkalom, hogy ezzel kapcsolatban bárki bármit közöl velem. Se BM, se a munkahely, se a párt [nem voltam soha az MSZMP tagja – Sz. A., 1998] erről eddig soha semmilyen figyelmeztetést nem adott, nem közöltek. Én tulajdonképpen köszönöm, hogy ezeket elmondja és nyíltan, pontosan közli, hogy mi a problémája; ehhez magam részéről a következőket akarom hozzátenni:
A Szetának nem vagyok tagja, semmiféle szervezetének. Nem veszek részt Szeta-munkaüléseken vagy bármi szervezetében. Ugyanakkor egyetértek a Szetának azzal a célkitűzésével, hogy a magyar szegényeket támogatja. Mivel ezzel egyetértek, magam is nagyon szerény mértékben támogattam anyagilag – támogatom –, mondtam jelen időben. A lakásomat rendelkezésre bocsátottam, amikor egy barátom egy irodalmi estet csinált, hogy a Szetának ott gyűjtsenek. Jelenleg is helyesnek tartom, hogy így tettem. Két okból. Egyrészt azért, mert tudom ugyan, hogy ez egy nagyon jelentéktelen összeg, amit így tudunk csinálni, de nagyon fontosnak tartom, hogy az ember személyesen is segítsen valamit a szegényeken, akár egy jelentéktelen összeggel. Ezt szabad elhatározásából tegye, ne csak oly módon, hogy az állam a béremből valamennyit nem fizet ki, és azt valamilyen csatornákon a tudtom és megkérdezésem nélkül valakiknek juttatja. (…)
Másrészt pedig azért is szükségesnek tartom, mert magam is tapasztalom, hogy az állami támogatás szétosztása, ami valóban sokkal nagyobb annál, amit az ember valaha is magánszinten csinálhatna, diszkriminatív alapon történik, és a rászorulóknak egy jelentős hányada kimarad az elosztásból. Például mert nincs munkahelye, és nálunk a legtöbb szociális juttatáshoz folyamatos munkaviszonyt kell igazolni.
Itt is hangsúlyoztam, meg néhány más ponton is, hogy nem akarok vele vitába bocsátkozni, nem akarom meggyőzni semmiről. Az egészet azért mondom el, mert ilyen emberi módon fogta meg, és én is elmondom, hogy nekem mik a motívumaim abban, amit csinálok. (…)
Ami a továbbiakat illeti:
Általában semmiféle titkos szervezkedésben vagy titkos cselekvésben nem vettem részt. Tudom, hogy a Szetáról az van elterjedve (különböző vezető elvtársak nyilatkozták is gyűléseken), hogy az ellenforradalmi szervezkedés fedőszerve. Én ilyennel semmiféle formában nem találkoztam.
– Ez természetesen túlzás, erről valóban nincs szó – mondta Tömpe.
Azt mondta, hogy maga is dolgozott belügyi vonalon, és a belügynek az a funkciója a társadalomban, hogy gyanakodó legyen, és ő pontosan tudja, hogy ilyen dolgokban az igazság valahol mindig rosszabb, mint amit az illető vagy a munkahelye mond, de mindig jobb, mint amit a BM mond. Valahol a kettő között van az igazság.
Elmondtam, hogy minden dolognak, amit valaha is csináltam, és – amint látja, nem csináltam különösebben sokat –, alapvető jellemzője volt, hogy titkosságról szó sem volt. Minden teljesen nyilvános volt, mindenről mindenki tudhatott. Azt mondta, hogy azért tudhatott róla mindenki, mert „maga nem is képzeli, hogy ebben az országban olyan jó viszony alakult ki a lakosság és a BM-szervek között, hogy olyan bejelentéseket is tesznek, amit maga nem is képzel. Mindenki mindent bejelent. Az ellenzékiek nem is gondolják, hogy a rendszernek milyen jó viszonya van a lakossággal.”
Ami a szamizdatokat illeti, azt tudom mondani, hogy én mindent elolvasok, mert fontosnak tartom.
–- Én is mindent elolvasok – mondta Tömpe –, de ami a kezembe kerül, annak alapján úgy érzem, hogy ezeknek a szamizdatoknak egy részét meg lehetett volna jelentetni, másik részét pedig vagy nem lehetett volna megjelentetni, mert ellenséges volt az állammal szemben, vagy a színvonala volt alacsony. Lehet, hogy nem olvastam mindent – tette hozzá Tömpe.
Tehát mondtam, én is mindent elolvasok, mert mint értelmiséginek, nekem fontos. Ugyanakkor nem tudom, mit ért azon, hogy továbbadtam őket. Ha belegondolok, azt mondhatom, hogy nem foglalkoztam ezek terjesztésével.
– Nem is mondtam, hogy terjesztette, de továbbadta – mondta Tömpe. (…)
Ami a külföldi dolgokat illeti, azzal kapcsolatban azt tudom mondani, hogy ő is tudja, Magyarországon egészen mások a viszonyok, normák, mint akár az NDK-ban, akár Csehszlovákiában. Én az NDK-ban semmi olyan dolgot nem mondtam, vagy csináltam, amit Magyarországon nemhogy nem lehetséges, de kívánatos, a párt politikájával és az állami törvényekkel megegyező. Legfeljebb azzal vagyok vádolható, hogy ezekről a dolgokról nem szemérmesen hallgattam, hanem ha vitára került sor, azt a gyakorlatot és színvonalat képviseltem, amit itt Magyarországon minden más vitában gyakorlatilag képviseltem. Az NDK-ban szamizdatot nem terjesztettem, semmi olyan dolgot nem csináltam, amit ilyen szempontból csinálnék, miután ez egy hivatalos kiküldetés volt, ahol a TK megbízásából léptem fel.
– Ezzel és egyébbel kapcsolatban is szeretném megjegyezni azt, hogy ne felejtse el, ezek bizonyára olyan információk, amelyek nagyon sok kézen át kerültek el hozzá, és mindenkinek, aki továbbadta, az volt az érdeke, hogy rátegyen egy lapáttal – mondtam.
Tehát amennyiben ő ezt így gondolja, akkor nagyon kérem, hogy szíveskedjék konkrétan kivizsgáltatni, hogy mit mondtam az NDK-ban. Miután konferenciákon vettem részt, még lehet, hogy magnófelvételek is vannak. Tessék kivizsgálni, és tessék ezzel kapcsolatban az eljárást lefolytatni.
„Ami az intézkedéseit illeti, az ösztöndíj megvonása ügyében messzemenően nem értek egyet, és tiltakozom ellene. Nagyon sajnálom, hogy ennek a tiltakozásnak semmiféle lehetséges fóruma nincs azon kívül, hogy itt elmondhatom” – ezt így mondtam. „Tiltakozom ellene azért, mert egyfelől indokolatlannak tartom, másfelől azt a szemléletet látom mögötte, amely az ösztöndíjat és a külföldi kiküldetést általában valamiféle jutalomnak tekinti, amit az ember nem azért kap meg, mert ő a legalkalmasabb , és a Magyar Rádiónak szüksége van rá, hasznos, hogy kiküldje az embereit, és ezeket a tapasztalatokat itthon később a munkában hasznosítsák, hanem azért kapom, mert valamiféle érdemek alapján jutalomként kimehetek. Ha a japán ösztöndíjra nem én vagyok a legalkalmasabb, aki kimehet, akkor fegyelmit kell kapnia annak, aki kiküld, mert van valaki, aki emiatt nem megy ki, és alkalmasabb nálam” – ezt mondtam szó szerint. Erre azt mondta, hogy erről nincs is szó, valóban én vagyok a legalkalmasabb. Tudja, hogy én már régebben is beadtam, hogy akarok menni Amerikába és Japánba, akkor azért nem kaptam meg, mert voltak mások, akikre az adott pillanatban nagyobb szükség volt.
Erről nem vitatkoztam. Mondtam, hogy tehát az eljárás ellen tiltakozom, és nem fogadom el. Azt is tudom, hogy nincs módom hogy ezt érvényesítsem. Azt, hogy az oktatási munkából kizár, tudomásul veszem. Ezzel sem értek egyet, de tudomásul veszem, hogy egy cégnek joga van megszabni azt, hogy nemcsak a szakmai alkalmasságomat mérlegeli, hanem azt is, hogy mennyiben értek egyet a politikai célokkal. Bár én nagyon hangsúlyoznám, hogy szerintem amit én mondok, az nem ellentétes semmivel, de elismerem azt a jogukat, hogy ezt mérlegelik, és ilyen alapon nem kérnek fel oktatási munkában, hogy részt vegyek.
Ezek után rátért arra, hogy hogyan kell érteni azt, amit mondott. Tehát hagyjak fel ezekkel a dolgokkal, mert különben el kell mennem a TK-ból. Azt kérte, hogy menjek be Szecskő Tamáshoz, és referáljak neki, tájékoztassam a beszélgetésünkről. A továbbiakban Szecskőnek kell eldöntenie, hogy alkalmas vagyok-e arra, hogy a TK-ban maradjak, vagy sem. Én meg azt mondtam, hogy ezt én tisztelem, most nem tudok válaszolni, hogy hogyan fogok dönteni. Át kell gondolnom, mert ez egy súlyos döntés, de azt meg kell mondanom már most, hogy amennyiben nem fogadom el a korlátozást, akkor nem fogok magamtól elmenni a TK-ból, mert nem azért csinálom, mintha azt hinném, hogy én ezáltal alkalmatlan vagyok a munkámra. Én nagyon is alkalmas vagyok arra, amit csinálok.
Ennek további részleteire is rákérdeztem. Megkérdeztem, hogy ez azt jelenti-e, hogy ezek szerint nem akarnak a továbbiakban külföldre küldeni. Azt mondta, hogy „legalábbis amíg nem változtatok a magatartásomon”. „Ez azt jelenti-e, hogy ezentúl nem hajlandók aláírni az útlevélkérelmemet, amiben én útlevelet kérek?” Azt mondta, „erről nincs szó”. „Hogy szolgálati kiküldetésre menjek-e, azt ő Szecskő helyében nagyon meggondolná, de a magánútlevélről nincs szó.” Nem tette hozzá, hogy egyelőre.
Azután megkérdeztem tőle, hogy miután ő tudja hogy én dolgozom A Hét műsorának, „van-e valamilyen kifogása az ellen, hogy én ezt csinálom, illetve tett-e valamilyen intézkedést ez ellen”. Mondta, hogy nem tett, és nincs kifogása ellene, hiszen azzal kezdte, hogy az én szakmai kvalitásomat elismeri. Mondtam, hogy ezt nemcsak szakmai kvalitások alapján csinálják Magyarországon – mondta, hogy valóban, de ez ellen ő nem tesz kifogást.
– Legyen szíves körvonalazni, pontosan mit ért azon, hogy hagyjak föl, miután lehet, hogy megkötöm ezt a kompromisszumot, és figyelembe veszem azt, amire felhívnak. Akkor mit várnak el tőlem?
Erre az öreg rettenetesen megdühödött, és azt mondta, hogy „maga ne mondjon ilyet, hogy megalkuszik, mert ha valami a meggyőződése, akkor tartson ki mellette. Harcoljon az elveiért. Mi amikor úgy gondoltuk, akkor illegalitásba vonultunk, és fegyverrel harcoltunk az igazunkért.”
Erre elnézést kértem. „Nem akartam ezzel megsérteni, azonkívül nem használtam a megalkuvás szót, hanem kompromisszumról beszéltem, ami mint köztudott, a kölcsönös engedményeken alapuló megegyezés. De nem tudom a helyzetet így felvetni, ahogy ön, mert más társadalmi helyzetben képviselte az elveit, és én, amilyen társadalmi rendszerben most vagyok, nincsenek olyan elvi problémáim, ami alapján nemhogy fegyverrel kéne harcolnom, de bármit szervezkedni kéne, vagy ilyesmit csinálni. Pusztán saját nézeteimet szeretném legális kereteken belül kifejteni és politikai vitában ezeknek a nézeteknek hangot adni.”
Azt mondta, hogy nincs megsértve, de megalkudni az embereknek nem kell Magyarországon. Minden nézetnek helye van. Magyarországon sikerült olyan szabadságot teremteni, hogy az embereknek az állam politikájával azonosulni kell, mert ez törvényes kötelezettség. A párt politikájával már nem kell azonosulni, mert az egy szűkebb valami. Ha valaki nem párttag, akkor a párt politikájával nem kell azonosulnia.
Megmondtam neki, hogy valóban a pártba nem is léptem be, akkor sem, amikor a leginkább egyetértettem a politikai vonalával, mert úgy érzem, hogy nekem mint értelmiséginek az a feladatom, hogy ahhoz tartsam magam, ami a saját meggyőződésem. (…)
Ezek után mondtam, hogy az állam törvényeivel nem ütköztem össze, nem is szándékszom összeütközni, ezeken a kereteken belül szándékszom képviselni a nézeteimet. Mi az, amit ők elvárnak tőlem?
Azt, hogy azt várják el, hogy tegyek egy gesztust. Ne tartsam fenn és szakítsam meg a kapcsolatomat a Szetával. Ne támogassam, ne adjak helyet a rendezvényeinek. Azt várják, hogy ne adjak tovább szamizdatot.
Mondta, hogy ez egy nehéz helyzet. Neki könnyebb, mert ő a hatalom pozíciójában van, én pedig nem, de nem tehetek mást, mert a politika egy nagyon kényes dolog, és jelen helyzetben nem engedhetnek meg nagyobb szabadságot. Vegyem észre, hogy azok az emberek, akik a gazdasági reformot vissza akarták csinálni, mint pl. Biszku, őket a politikából eltávolították – nem ezt a kifejezést használta, de erről volt szó. Vegyem észre, hogy a jelenlegi gazdasági intézkedések, a kisvállalatok meg egyebek óriási jelentőségűek, és ezeknek előbb-utóbb meglesz a politikai kihatásuk is. Azt mondtam, hogy pontosan erről van szó, mert az 1968-as gazdasági reformot is azért lehetett 1972-ben majdnem megszüntetni vagy visszavonni, mert nem tették meg hozzá azokat az ekvivalens politikai intézkedéseket, amikről szó volt. Nemrég múltam 40 éves, nekem nincs mindig 6-8 évem arra, hogy megvárjam, amíg egyik lépést visszavonják a másik után. ő azt mondta, hogy ez egy nehéz, bonyolult dolog. Történelmi léptékben kell gondolkodni, és történelmi felelősségük van, hogy a hatalomra vigyázzanak. A magyar ellenzék egy kicsi és elszigetelt csoport, de veszélyeztetheti a folyamatot, és ezt ők nem fogják eltűrni.
A lényeg ez volt, nem pont ugyanezt a kifejezést használta. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy nagyon sok mindent lehet csinálni, mondani, de vannak bizonyos határok, amiket nem lehet átlépni. Ők úgy ítélik meg, hogy én a határokat átléptem, és mint ilyen, nem dolgozhatom a TK-ban, ha ezt folytatom. Az egy kényes hely, és a Rádió kutatóintézete szintén az. ő nem kívánt tőlem egy gyors választ, gondoljam meg, hogy mit akarok csinálni. Ő továbbra is nagyra becsül engem…
Azt elmondtam, hogy miután nem tudom, hogy ők min mérik le, hogy én megfelelek ezeknek a követelményeknek vagy nem, egy valamit meg kell mondjak. Nekem a barátaim egy része olyan ember, akit beleraktak abba a skatulyába, hogy őket valamilyen szempontból ellenzékinek tekintik, én a magam részéről ezekkel az emberekkel a kapcsolatot akkor sem fogom megszakítani, hogyha egyébként megkötöm ezt a kompromisszumot. Továbbra is találkozni fogok velük, felhívom őket azon a telefonon, amit lehallgatnak, és látható leszek a társaságukban, akármi. Tehát ilyen szinten az emberi szférámba nem vagyok hajlandó – ezt már most is előre meg kell mondanom – semmiféle módon figyelembe venni azt, hogy mi van, és nagyon remélem, hogy ők ezt nem is kívánják tőlem. És mondta, hogy nem, ezt ők ilyen szinten valóban nem kívánják. Ők azt kívánják, hogy ennek az effektív izéjében, tehát részben a Szetában, részben a kéziratos irodalomban én ne vegyek részt.
Nagyon fontos, hogy az egész beszélgetés során nem hangzott el semmilyen formában, hogy ő arra kér, hogy ezt én tartsam titokban, vagy hogy ez egy titkos dolog, sőt kifejezetten azt mondta, hogy jelentkezzem be Szecskőnél, és mondjam ezt el. Úgyhogy ezt nekem nem kötelességem titokban tartani, bárkinek elmondhatom, vagy bárkinek beszélhetek róla. Tömpe említette is, hogy Kádár elvtárs a beszédében, és Kornidesz elvtárs a Pártéletben közölt cikkében ezt nagyon – nem tudom, milyen szót használt rá – nagyon finom fogalmazásban, de félreérthetetlenül és pontosan megfogalmazta: hogy bizonyos dolgokat nem tűrhetnek, és bizonyos dolgokat nem hajlandók tudomásul venni.
(A felvétel november elején folytatódik:)
Azóta ennek lett folytatása. Amikor múlt szombaton, azaz október 31-én csináltam A Hétnek a következő anyagomat, ami azóta le is ment, ezt a rádiómúzeumos anyagot, a forgatásnak a kellős közepén egyszer csak megjelenik Hajdú János főszerkesztő, és azt mondja, hogy beszélni szeretne velem.
Ez egy teljesen szokatlan dolog, hogy az ember, mikor egy ilyen anyagot csinál, és forgat valahol egy helyszínen – a Szentkirályi utcában, ebben a Rádiómúzeum-raktárban –, és akkor egyszer csak ott megjelenik a főszerkesztő, ez egy példa nélküli dolog. Kihív, és megkérdezi tőlem, hogy én betartottam-e azokat a korrektségi szabályokat, megállapodásokat, amin a kettőnk kapcsolata alapul. (…)
Én mondtam, hogy betartottam. Azt mondja, nem csináltam mostanában semmit? – mondtam, hogy nem. Nem publikáltam Amerikában, nem tettem valami nyilatkozatot vagy bármit? Mondtam, hogy nem csináltam, semmit nem publikáltam. Volt ez a beszélgetésem a Tömpénél, de miután ott konkrétan szó volt róla, hogy A Hétben változatlanul dolgozhatok tovább, ezt még nem meséltem neki, mert azóta még nem találkoztunk, de egyébként ezt is elmondtam volna, hogyha találkozunk. Ezek után elmondta, hogy most, tehát aznap, szombat délelőtt ő volt valamiféle eligazításon – ezt nem részletezte pontosan, hogy micsoda –, ahol a televízió állami vezetése részéről azt az utasítást kapta, tehát kifejezetten utasítást, hogy engem sem szerkesztőként, sem riporterként nem foglalkoztathat. És hát mit szólok én ehhez, vagy mi a helyzet? Én mondtam, hogy ez furcsa, mert teljesen ellentétben áll azzal, amit a Tömpe mondott nekem, rákérdezésre, nagyon konkrétan mondta, tehát félreértésről nem lehet szó. Én annyit tudok csinálni, hogy ezek után bejelentkezem a Tömpéhez, és megkérem, hogy legyen szíves, segítsen, vagy tegyen lépéseket, mert ugye nem erről volt szó abban, amit ő mondott, és mégiscsak ő az Állami Rádió és TV Bizottság elnöke. Ami pedig ezt a riportot illeti, Hajdú felajánlotta, hogy ezt kifizeti nekem, és akkor nem kerül adásba, mert nem adhatja le, vagy pedig – ha én ezt elfogadom – megcsinálhatom a riportot, de úgy, hogy én nem vagyok benne, és akkor leadjuk a nevem nélkül. Mondtam, hogy ez nekem nem hiúsági kérdés, és miután valószínű, hogy az egész Tömpe-féle intervenció, hogyha kedvezően végződik, akkor sem fejeződik be rövid idő alatt. Ez egy november 8-i adás volt, az évforduló miatt [a Margit híd 1944-es felrobbantásának évfordulója – Sz. A., 1998] kötött volt, hogy mikor kell adásba tenni. Tehát megcsinálom úgy, hogy én kimaradok belőle, nem leszek látható, ha nem akarják, nem írják ki a nevem. Itt egy ügyről van szó, arról, hogy a Rádiómúzeumnak legyen támogatása, meg kapjanak végre helyiséget. Úgyhogy aztán ebben maradtunk, és ennek megfelelően visszamentem, és megfelelő kellemes hangulatban befejeztem a riportot. Dehát ezt aztán még ráadásul úgy kellett ott mismásolni, hogy ez ne tűnjön fel senkinek. Nem mintha én ezt el akarnám titkolni, de az adott pillanatban egyszerűen nem lehetett volna tovább dolgozni, hogyha ez kiderül, hogy Hajdú miért jött és hogyan, úgyhogy én ezt elmismásoltam, hogy valami más miatt jött – valami más fontos dolog miatt.
Most ehhez képest szerdán bementem a Tömpéhez – bejelentkeztem előzőleg –, és előadtam neki, hogy a segítségét kérem, mert ez történt. Ugye, mint emlékszik rá, ő azt mondta, hogy nincs kifogása ellene, sőt nincs kifogásuk ellene, és most mégis ez van. Tömpe azt mondta, hogy ő valóban emlékszik, hogy ezt mondta, most sincs kifogása ellene, hogy én A Hétnek dolgoztam, nem tud erről az intézkedésről, és utána fog nézni. Na most ezt úgy kell elképzelni, hogy 9-kor mentem be hozzá, és 9.05-kor elmondtam én, hogy mi van, és ő 9.06 perckor ezzel befejezte. És én még azt kérdeztem, hogy akkor mi lesz, hogyan érdeklődjem. Azt mondja, hogy ő majd értesíti Szecskőt. Nem értettem, és nagyon szerényen megjegyeztem, hogy talán inkább Hajdút kellene értesíteni, mire ő közölte, hogy azt majd ő dönti el, hogy ő kit értesít. Én erre csak azt mondtam, hogy azért fordultam hozzá, miután ez nem Szecskő ügye. Én Szecskő engedélyével dolgozom A Hétnek, mivel ő a munkahelyi vezetőm, de ez az MTV állami vezetése részéről történt, és azért fordultam hozzá, mert egyrészt volt a beszélgetésünk, másrészt, mert ő az MTV felügyeleti hatóságának a vezetője. Úgyhogy ezzel váltunk el. Amíg az előző beszélgetés tartalmában kemény volt és hangnemében szokatlanul barátságos, vagy legalábbis normális, vagy kulturált, vagy minek nevezzem – ez a beszélgetés teljesen az ellenkezője volt. Tárgyszerűen maximálisan kedvező volt, mert elismerte, hogy azt mondta, amiben én nem voltam biztos, hogy ő emlékezni fog rá, vagy elismeri, felvállalta, hogy utánanéz, épp csak azt nem ígérte, hogy visszavonatja, de ezt én nem is vártam tőle, hogy ezt mondja. Viszont az egésznek a hangulata annyira rideg és elutasító volt, hogy a poláris ellentéte volt. És ezek után mondtam Hajdúnak, hogy ez van, és csak név nélkül mehet az adás, ha nekik így van utasítás. ő azt mondta, hogy igen, és ráadásul elmondhatja azt, hogy azóta hétfőn személyesen is beszélt a tv vezetőjével, nem nevezte meg név szerint Nagy Richárdot, dehát azt hiszem, hogy ez nem lehetett más, és az illető ismételten és konkrétan rákérdezett, hogy ugye akkor erről ő tud, és a Szekfűt nem foglalkoztatja. Mire ő azt mondta, hogy igen, tud róla, de ő ennek még utána akar járni, mert ezzel ebben a formában nem ért egyet. És Szekfűnek van folyamatban anyaga, és hogy ezt hogyan rendezi, legyen szíves a tv vezetősége rábízni. Ehhez azt tette hozzá nekem, hogy ő ennek utána fog járni, és meg akarja változtatni, és szükség esetén el fog menni egészen Aczélig is. És ismételten megkérdezte, hogy nem nyilatkoztam semmit, nem írtam semmit, nem publikáltam semmit… minden. Mert ha ezt tettem volna, az más dolog lenne, mert valaki, aki a magyar állam televíziójának dolgozik, az ne nyilatkozza Nyugaton azt, vagy ne adjon segítséget a nyugati szerveknek ahhoz, hogy leleplezzék a tömegkommunikációs rendszerünk valóban meglévő gyengeségeit – mondta. De hogyha én ezt nem csináltam, akkor ő ezt nem érti, és ezzel nem ért egyet, mert így nem lehet politizálni. Mert ha így politizálnak, ennek súlyos következményei lesznek, és akkor ez egy súlyos helyzetet jelent magában a politikában is. Én mondtam, hogy igen, és bizonyára te okos ember lévén azt is fontosnak tartod, hogy mindenféle módokon ne szóljanak bele a te dolgodba. Azt mondta, hogy igaz, de nem ez a fő szempont, hanem az, hogy ilyen módon nem lehet politizálni. Valóban ő nem az én szép szemeimért csinálja ezt, tehát nem arról van szó, hogy az én személyem miatt állna ki, de az ő számára ez egy elvi kérdés, amiért ki fog állni. Úgyhogy jelen pillanatban így állnak a dolgok. Az adás lement a televízióban a nevem nélkül, és meglátjuk, hogy mi lesz belőle.”
Néhány szót arról, hogy mi történt a továbbiakban.
Bő két évig nem szerepelhettem rádióban, televízióban, és a sajtóban is többé-kevésbé következetesen le voltam tiltva. Szolgálati útra nem mehettem. Azt kell azonban mondanom, 1981. december 13-a után annyira a lengyelekre figyeltünk, hogy ezek a kellemetlenségek eltörpültek az ottani tragédiákhoz képest. Nem akartam az állásomat elveszteni – több gyanús rendezvény nem volt a lakásunkban. Kicsit óvatosabban szereztem be és kölcsönözgettem a szamizdatokat, és még egy ideig óvatosan támogatgattam a Szetát is. Lázár Guy barátom és kollégám azonban ismét bűnbe vitt (iszonyatos kísértés a jóra...). Néhány nappal 1981. december 13. után már elkezdtük írni és gyűjteni egy szamizdat kötet anyagait. 1982 márciusában jelent meg Wojciech Jaruzelski Brumaire Tizennyolcadikája címen, 114 gépelt hártyapapír oldalon. Nem voltunk nagy szervező zsenik, a szamizdatmarketinghez sem értettünk igazán. Ha jól emlékszem, összesen tíz példány készült a kötetből, azaz egy villanyírógépes legépelést tudtunk (mertünk) megszervezni. Így a kötet jó eséllyel pályázhat a legkisebb példányszámot elért szamizdat címre. Magyar-lengyel karácsony címmel írtam benne elemzést, vagy inkább hangulati kordokumentumot. Álnéven írtam, félelmeimen ironizálva, no meg a lengyel áthallás miatt Báthori Istvánként. Nem tudok róla, hogy művünk feltűnt volna a szerveknek, de ezt inkább a hatástalanul kis példányszám szomorúsága, mint a tökéletes konspiráció öröme mondatja velem.
Hajdú János javára legyen mondva, hogy 1983-ban utánajárt, és közölte: letiltásom már nem érvényes. Tette ezt annak ellenére, hogy amikor megtámadta Csoóri Sándornak Duray Miklós külföldön megjelent könyvéhez írott előszavát, megmondtam neki a véleményemet. 1984 februárjában még lement A Hétben egy számára készített ausztriai történelmi összeállításom, ezzel ért véget közelebbi kapcsolatunk. Tömpe Istvánt ugyanekkor, 1984 januárjában küldték érdemei elismerésével nyugdíjba, az Állami Rádió és Televízió Bizottság pedig megszűnt.