Az 1934 augusztusában bizánci pompa közepette megrendezett szovjet írószövetségi alakuló ülés[1] a látszat és a jegyzőkönyv ellenére nem jelentette azt, hogy az írók – a kor militarizált, ellenségteremtő terminológiájával élve – „letették a fegyvert”. Pedig a Szovjetunióban addigra már lezajlott az a lélektani változás, amelyről 1936 áprilisában a bolsevik pártvezetésből addigra régen kiszorult Nyikolaj Buharin beszélt Párizsban az emigráció egyik legtekintélyesebb alakjának, Borisz Nyikolajevszkij történésznek: „Az 1919-es évet azonban semmiképpen nem lehet összehasonlítani azzal, ami 1930-1932-ben történt. 1919-ben háború volt. Lőttünk az ellenségre, de bennünket is legalább annyira lőttek… Most viszont abszolút védtelen, ellenállni képtelen emberek tömeges kiirtása folyik, asszonyoké és gyerekeké (…) De a forradalom jövője szempontjából még csak nem is a mezőgazdaság kollektivizálása a legrosszabb, legveszélyesebb, hanem a mélyreható változások azoknak a kommunistáknak a pszichikumában, akik ezt a kampányt végrehajtották, és sok társukkal ellentétben nem lettek öngyilkosok és nem őrültek meg, hanem életben maradtak, mint a forradalom bürokratái, akik számára a terror az ország irányításának megszokott módja, és akik készek voltak engedelmesen végrehajtani a felülről kapott bármely utasítást.”
Ekkorra általánossá vált az ideológiai terror is. A Szovjetunióba látogató André Gide csodálkozva jegyezte fel útinaplójában, hogy a szocialista paradicsom polgárainak minden kérdésben az aznap reggeli Pravda utasításainak megfelelően kell gondolkodniuk, s hogy a proletariátus diktatúrája helyett egyetlen ember és a körülötte felsorakozott kiszolgáló személyzet terrorja uralja az országot. Ennek jegyében fogott hozzá a hatalom az alkotó értelmiség megtöréséhez: az 1917-től tartó folyamat újabb állomásához érkezett. Ehhez 1935-ben először egy megfelelő jogkörrel, főleg szankcionálási lehetőséggel ellátott, mindmáig kevéssé ismert szervezetet hozott létre, a formálisan kormányellenőrzés alatt működtetett Művészeti Ügyek Össz-szövetségi Bizottságát, amelyet a kortársak csak „művészeti minisztérium” néven emlegettek.
A testület a korábbi, szinte kizárólag politikai-ideológiai természetű vádak helyett a rendszer másfél évtizedes történetében először esztétikai kategóriákkal próbált fellépni a művészekkel szemben: tulajdon „baloldali ellenzéke”, az addigra szétvert RAPP (a proletárírók szervezete) által előszeretettel alkalmazott „formalizmus” és „naturalizmus” terminust használta fel, szembeállítva a „szocialista realizmus” fogalmával. Ezt a jelzős szerkezetet nem egészen egy hónappal „az irodalmi-művészeti szervezetek átalakításáról” (vagyis feloszlatásáról) hozott párthatározatot követően, 1932. május 20-án használta először Ivan Gronszkij, a majdani írószövetség szervezőtitkára, a párt egyik irodalmi komisszárja.[2] 1932-ben és 1933-ban ő és Valerij Kirpotyin – a szépirodalmi szektor vezetője az Össz-Szovjet Kommunista (bolsevik) Párt központi bizottságában, a későbbi ismert irodalomtörténész – óriási propagandatevékenységet fejtettek ki a fogalom elterjesztésére. A „proletáríróknak” a „burzsoá” művészet teljes elvetését, sőt fizikai megsemmisítését hirdető programjával szemben ezzel kívánták utólag mintegy legitimálni és inkorporálni az orosz irodalom propagandaszempontból elfogadhatónak ítélt korábbi alkotásait. Példa erre, ahogyan az évek során újra és újra cenzúrázták, végül teljesen elsilányították még az olyan – mint hihetnők, a rendszer szempontjából igazán „szalonképes” – műveket is, amilyen Makszim Gorkij Anya című regénye vagy Leninről szóló esszéje volt.
A „szocialista realizmus” fogalma 1934 augusztusában, az írószövetség alakuló kongresszusán bekerült a testület alapszabályába is, mint a szépirodalom és külön is az – e kultúrában a belinszkiji kezdetektől kulcsfontosságú ideológiai fórumnak számító – irodalmi kritika létének majdhogynem kizárólagos indoka. A meghatározásnak szánt leírás szerint a szocialista realizmus „a valóság igaz, történelmileg konkrét ábrázolását követeli a művésztől, a maga forradalmi fejlődésében. Méghozzá úgy, hogy a valóság igaz, történelmileg konkrét ábrázolásának össze kell kapcsolódnia a szocializmus szellemében történő eszmei átalakítás[3] és nevelés feladatával.”[4]
Támadás Sosztakovics ellen
Miután kialakult a követendő, kötelező „pozitív minta”, kanonizálása érdekében a hatalomnak ki kellett húznia a talajt minden más irodalom-felfogás alól. Már 1935 legvégén utalt rá néhány (inkább csak utólag értelmezhető) mozzanat, hogy hamarosan elkezdődik a frontális támadás ebben az irányban. Erről számos, eddig publikálatlan mozzanatot ismerhetünk meg a szovjet pártiratok moszkvai archívumában – hivatalos nevén a Legújabb Kori Dokumentumok Őrzésének és Tanulmányozásának Oroszországi Központjában (RCHIDNI) – található Alekszandr Scserbakov-iratokból, köztük a Sztálinnak írt levelekből.[5] Az irodalmi élet irányításával megbízott politikus ezt a feladatot bizonyos mértékig lefokozásnak tekintette, mint „olyan munkát, amely szokatlan egy munkáscsaládból származó, 17 esztendőt párt- és Komszomol-munkán töltő ember számára”. De rögtön sietett is leszögezni: „Éppoly felelősséggel végzem, mintha párttitkár volnék egy üzemben, amely nem teljesíti a tervet.”[6]
E buzgalomtól hajtva igyekezett Scserbakov megújítani a szovjet irodalmi életet, élénken figyelve az írók hangulatát, a cenzúra miatti elégedetlenség megnyilvánulásait. Mégis teljesen tanácstalan volt. „15 hónapja dolgozom az írószövetségi elnökség titkári posztján, s most az ügy érdekében kénytelen vagyok Önt zavarni, hogy segítséget és útmutatást kérjek”, írta Sztálinnak, majd kijelentette: „Élesen meg kell mondani, hogy az irodalom elmaradását nem likvidáltuk…” Ezt Scserbakov az irodalomkritika hibáinak, az írók rossz életkörülményeinek tulajdonítja, és annak, hogy a Pravda cikkeiben is megnyilvánuló igény ellenére a hatalom „nem vizsgálta felül az írók reputációját” (sic!).[7] A politikus nem tudta, mitévő legyen. „Hogyan szervezzem meg a (megfelelő – G. Á.) alkotói közeget? Kínlódva próbálom megoldani ezt a kérdést, de még semmit nem találtam ki. Egyesek (a volt LEF-isták[8]) azt javasolják, hogy osszuk szét a folyóiratokat az alkotócsoportok között. Szüntelenül ezt a változatot erőlteti Pilnyak csoportja is. Mások szerint arra volna szükség, hogy a folyóiratok, kiadók mellett valamiféle irodalmi szalonokat hozzunk létre.”[9] 1936. január 2-án írt következő feljegyzésében pedig Scserbakov így fogalmazott: „Az irodalomnak most konkrét, harci jelszóra van szüksége, amely mozgósítja az írókat. Sztálin elvtárs, segítsen kijelölni ezt a jelszót!”[10]
Az agresszív kampány legelső célpontja ehhez képest váratlan volt: 1936. január 28-án a Pravda szerkesztőségi cikket publikált Zene helyett hangzavar címmel, egy durván ledorongoló kritikát Sosztakovics akkoriban Szovjetunió-szerte nagy sikerrel játszott operájáról, a Kisvárosi Lady Macbethről, amelynek előadásaira csak óriási protekcióval lehetett jegyet szerezni, s a Moszkvába látogató külföldi nobilitások számára is mint különleges attrakciót „vonultatták fel”. De hogy a Pravda cikke nem véletlen volt, az hamar kiderült: másfél héttel később a leszámolást ugyanazokon a hasábokon egy újabb, még ordenárébb hangú támadás követte.[11] A zeneszerző meggyőződése szerint személyesen Sztálin tollából,[12] a kortársak körében azonban az terjedt el, hogy a két írás Zsdanov dolgozószobájából került ki.[13]
Négy nappal később a Pravda az esztétikai vádakat azoktól látszólag távol álló ideológiai szempontok szerint fogalmazta meg. Az akkor már több mint két éve nyilvánosan ritkán ostorozott Nyikolaj Buharin honfitársait „Oblomovok nemzetének” nyilvánító írására reagálva közölte az Egy rothadt koncepcióról című cikket. Ez a nagyorosz nacionalizmus szovjet korszakbeli egyik legelső megnyilvánulása volt: „A párt már többször, határozottan elítélte az olyan ostoba, kártékony és reakciós locsogást, amely szerint a múltban az orosz nép apraja-nagyja csak lustákból és naplopókból állt volna, csupa Oblomovból, az ázsiai vadság megtestesítőiből. Ez a rothadt, rágalmazó >>koncepció<< azonban életképesnek bizonyult…”[14]
Sztálin a pártvezetés élén maga is ellátogatott a Bolsojba, Ilja Dzerzsinszkij (Sosztakovics hathatós segítségével készült, de még így is gyengécske) operája, a Csendes Don előadására, hogy személyesen jelölje ki a szovjet zene „fő irányvonalát”.[15] A második világháború után Nyugaton maradt muzsikus-író, Jurij Jelagin kivételes értékű memoárjából tudjuk, hogy ezt követően a Vahtangov Színház fodrásza, Ványa Baranov, a színházi pártszervezet titkára összehívta a főleg párton kívüli művészekből álló kollektívát, és a Művészeti Kérdések Bizottsága küldötte előtt órákon át, ordítva gyalázta a színházi körökben nagyra becsült Dmitrij Sosztakovicsot. Hiába követelte azonban a jelenlévők hozzászólását, a néma csendet senki nem törte meg. Néhány hasonló kísérlet, mindenekelőtt a Meyerholddal való leszámolás teljes kudarca után a Művészeti Ügyek Össz-szövetségi Bizottsága Ványa fodrászt visszazavarta a parókafésüléshez, és a Vahtangov Színház pártszervezetének élére egy tapasztalt párthivatalnokot küldött.[16]
A művészeti dolgozók szövetségének ülésén elhangzott, hogy Sztálin „személyesen érdeklődik a művészeti kérdések iránt”[17] is: a Pravda 1936. február 20-i, majd március 1-jei száma (az utóbbi egyenesen vezércikkben!) a párizsi világkiállítás szovjet pavilonjának tervezője, Melnyikov és „általában a formalizmussal rokonszenvezők” ellen támadt, a képzőművészeti szövetség sebtiben összehívott tanácskozásán pedig óva intették a testület tagjait „a német formalista esztétikától”.[18]
Ezután került sorra az irodalmi élet. De a Szovjet Írók Szövetségének 1936. február 10-ére Minszkbe összehívott elnökségi plénuma még nem „kapcsolt”, bár a Sosztakovics elleni támadás egyértelmű jelzés volt, s mint az ekkor Moszkvában élő Sinkó Ervin naplófeljegyzéseiből tudjuk, a kortársak, köztük az írók, pontosan meg is értették. „A hivatalos Pravdában ez a cikk (a január 28-i – G. Á.) erről a műről, ez ellen a mű ellen olyan vehemenciával beszél, ahogy eddig itt csak a legrosszabb politikai ellenségekről szoktak írni. A cikk! Csak a külső formája cikk. Valójában egyetlen barbár dühroham, melyben azonban az affektus igen tudatosan alkalmazott, de cseppet se rafinált, sőt átlátszó demagógiával párosult. (…) A legmegdöbbentőbb azonban, hogy a művészi értékek megítélésében és a művészettel szemben támasztott követelmények megformulázásában kifejezésre jut valami, ami majdnem úgy hat, mint érthetetlen kontamináció – igen, mint a mai német nemzetiszocialisták »művészeti nézeteinek« idáig elérő befolyása.”[19]
Az írók mégsem reagáltak a Pravda cikkére. Részben talán azért, mert a minszki tanácskozást eredetileg éppen a kortárs alkotások ünnepének szánták, és nem szerepelt céljai között az írók szidalmazása. Ráadásul Minszkban az egykor Majakovszkij vezette LEF-csoport tagjai, Oszip Brik, Nyikolaj Aszejev és mások megpróbálták szétfeszíteni a hivatalos Majakovszkij-értékelés kereteit.[20] 1936 tavaszán azonban vége szakadt a hatalom és az irodalom között 1934 augusztusában, a Szovjet Írók Szövetsége megalakításával létrejött status quónak.[21] Hogy miért éppen akkor, az meggyőzően levezethető a Kirov-gyilkosság utáni belső szovjet politikai folyamatokból. Lazar Fleishman, a korszak művészetének egyik legjobb mai kutatója azonban a formalizmus-vitát már 1984-ben a náci párt 1935. szeptemberi nürnbergi kongresszusán elhangzott A nemzetiszocializmus és a művészet című Hitler-beszédre vezette vissza.[22] „A szovjet propaganda Hitler előadásához hasonlóan ezután azt a célt állította a (szovjet – G. Á.) művészet elé, hogy múlja felül a világ addigi kultúrájának minden addigi eredményét. Ehhez pedig az avantgárd művészek – Hitler meghatározása szerint »bűnös« – munkásságának likvidálásán át vezetett az út.”[23]
Moszkvai írótanácskozás: a színjáték megkezdődik
Az irodalomban az új irányvonal látványos meghirdetése Vlagyimir Sztavszkij feladata lett. Az egykori rosztovi rakodómunkás, aki 18 évesen, 1918-ban lett a bolsevik párt tagja, előbb az észak-kaukázusi, majd – 1928-ban, az irodalmi életben a trockisták félreállítása után keletkezett vákuumban – a moszkvai proletárírók szervezetének titkára; méghozzá úgy, hogy ifjútörök társaival együtt ideológiailag „balról előzte” a csoport mégoly radikális „alapító atyáit”. 1926-ban, majd 1930-ban két dicsőítő könyvet is írt a mezőgazdaság kollektivizálásáról. Röviddel ezután pedig a párt megbízásából részt vett a Szovjet Írók Szövetsége megalakításában; a létrejött szervezet vezetésében – Fagyejevet és más, nála kétségtelenül tehetségesebb alkotókat háttérbe szorítva – ő volt a párt egyik megbízottja; e minőségében lépett fel a „művészetben tapasztalható formalizmus” ellen a hasonló akciók addigra kialakult forgatókönyve szerint.
Nemrég jelentek meg Oroszországban, egy nagy példányszámú országos napilapban[24] az Oroszországi Föderáció Szövetségi Biztonsági Szolgálatának Levéltárában – a volt KGB-archívumban – őrzött jelentések, amelyekből az derül ki, hogy az írók kelletlenül elutasították a kampányt. „…A művészetben jelentkező formalizmus kérdéseiről a moszkvai írószervezet által rendezett vita lagymatagon zajlott. A gyűlést rosszul készítették elő, a vitában az emberek kényszeredetten, csak a szovjet írószövetség elnökségi tagjainak és a gyűlés levezetőinek hosszú rábeszélésére szólaltak fel. (…) Az írószövetségi apparátus dolgozói között az a nyomatékos vélemény alakult ki, hogy a gyűlés kudarcának az előadó Sztavszkij et., az írószövetség elnökségi titkára az oka, aki nem használta fel eléggé az apparátusi dolgozókat a szervező munkában, és nem élt a jelentős illusztrációs anyaggal, amelyet az irodalomban megmutatkozó formalizmusról előkészíthettek volna számára az elnökség különböző szekciói.” A politikai rendőrség jelentése rendre ismerteti az írók hozzászólását, köztük elsőként az 1920-as évek elején az új formák tehetséges kísérletezőjének indult Leonyid Leonovét. Az 1920-as években néhány nagy sikerű regényt közreadott, pártonkívüli „útitárs”-író 1929-ben tért meg végképp a pártirányítású irodalom aklába azzal, hogy elvállalta az Összoroszországi Írószövetség elnöki tisztét, majd 1930-ban és 1932-ben egymás után két gyenge regényt írt az ötéves terv megvalósításáról. A szovjet vezetés értékelte őt, mint tehetséges, megvásárolható embert. Ez érzékelhető Alekszandr Scserbakov Sztálinhoz írt feljegyzéséből, amelyben az irodalompolitikus dicséri Leonov Út az óceánhoz című regényét. Igaz, tette hozzá, vannak hibái: nem ábrázolja bolsevik hősét harcban, a tettek mezején. „A hiányosságokért meg kell bírálni Leonovot”, így a javaslat, „mindenekelőtt azonban buzdítanunk és támogatnunk kell, amiért szovjet íróvá nőtte ki magát, (…) és nem menekül a kiélezett, mai tematika elől.”[25]
Az 1936. március 10-i írógyűlésen Leonov azért volt különösen ingerült, mert egy Stejnman nevű leningrádi kritikus akkor néhány napja recenzió címén durva ledorongolást tett közzé a Scserbakov által dicsért regényről. „Ez a gyűlés, ahogy az összes többi, nagy létszámú összejövetel”, mondta Leonov a felszólalásában, „semmit nem ad az íróknak és a pártnak sem. Meg kellene végre érteni, hogy amikor az író nagy auditórium előtt beszél, képtelen megfeledkezni szavai politikai visszhangjáról. Következésképp nem arról szól, ami neki igazán fontos, ami igazán az övé. Bármit is mondjon az előadó, amikor erre a gyűlésre igyekeztünk, valamennyiünknek az járt a fejében, hogy fogják-e őt ütni vagy nem. (…) Persze hogy attól fél az ember, ütni fogják, és inkább hallgat, meghúzza magát, nem publikál.[26] Babel okos taktikát választott: egy és ugyanazon, már elfogadott kötetét adja ki, új kéziratot nem publikál. Ha még egy olyan recenzió megjelenik, mint Stejnmané, én bezárom a boltot, és abbahagyom az írást. A párt meg döntse el, ki a fontosabb neki, én, a művész, vagy Stejnman, a kritikus… Mit tud nekünk mondani Sztavszkij vagy akárki más? Bármit írok, semmi nem fog megfelelni. Sztavszkij azt mondja, hogy nem tudtam megfogni az anyagot. De hát azt előre lehet tudni, hogy én nem írhatok jobbat Fagyejevnél vagy Solohovnál!”
A titkosrendőrségi jelentés szerint Sztavszkij „előadássá terebélyesedő bevezetője” hasonlóan ingerült kifakadásra késztette az Odesszából elszármazott írók mindig összetartó csoportjának oszlopos tagját, Lev Szlavint, akinek az Intervenció című színművét több százszor játszották a szovjet színházak; a forradalom előtti értelmiségi létről szóló regénye, az Örökös pedig 1936-ban már negyedik kiadásban látott napvilágot – hogy azután 1957-ig eltűnjön a szovjet olvasók elől.[27] „…Az ilyen ülések”, mondta Szlavin a tanácskozáson, „csak ártanak az irodalomnak, mert arra késztetik az írókat, hogy visszahúzódjanak az odúikba, és már elkészült műveiket se adják ki.”
Makszim Rilszkij, a korszak legismertebb ukrán költője, még tovább ment. „Én mindent értek, csak azt az egyet nem, hogy mivégre ez az egész. Sztavszkij úgy beszélt, mintha elemi alapigazságok letéteményese volna, de közben maga se tudja, mi a formalizmus. Paszternaknál, Aszejevnél is van formalizmus, bőségesen van Majakovszkijnál – Sztavszkij azonban őket meg se említette. Unalmas ezeket a direktíva-szónoklatokat hallgatni, hiszen azok se hisznek bennük, akik mondják. (…) A formalizmus az irodalmi élet alapja. A mi irodalmi életünket viszont formálisan olyan emberek irányítják, akik nem ismerik és nem szeretik az irodalmat.”
Feltűnő, milyen gyakran felmerült a tanácskozáson Majakovszkij neve. A két évvel az itt lezajlott események után a sztálini önkény áldozatául esett Pjotr Oresin „parasztköltő”, több mint ötven verseskötet szerzője egyenesen azt vágta oda Sztavszkijnak, hogy Majakovszkij a kultúrcsinovnyik által elítélt szovjet formalizmus vezére, s ez akár hivatalos álláspont is lehetett – bármily lázadónak tűnt –, hiszen Sztálin röviddel az írók tanácskozása előtt, 1935 decemberében jelentette ki Majakovszkijról, méghozzá „direktívaként”, egyenesen az NKVD egyes számú vezetőjének, Nyikolaj Jezsovnak: „Jezsov et.! (…) Majakovszkij volt és marad a mi szovjet korszakunk legjobb, legtehetségesebb költője.”[28]
1936 márciusában tehát a szovjet írótársadalom – a politikai rendőrség nyomása ellenére[29] – a dokumentumok tanúsága szerint viszonylag egységesen ellenállt a hatalom kényszerének. Pedig ezek az emberek 1936 márciusára morálisan, egzisztenciálisan már nemegyszer az önkény eszközeivé süllyedtek. Nyikolaj Erdman, az 1920-as évek világszerte sikeres színműírója, 34 éves korára teljesen megtörten már visszatérőben volt hároméves száműzetése színhelyéről (a kedvesének onnan írt és a csodával határos módon fennmaradt több száz levele szintén nemrégiben jelent meg Moszkvában[30]). Mihail Bulgakov ezekben a hónapokban a tankönyvírás gondolatával foglalkozott, és rászánta magát egy Sztálinról szóló színmű megírására.[31] Már napvilágot látott a Fehér-tengeri-csatornára küldött, 120 tagú „íróbrigád” kollektív alkotása, 35 szovjet író – köztük Makszim Gorkij, Mihail Zoscsenko, Vszevolod Ivanov, Alekszej Tolsztoj, Viktor Sklovszkij és mások – műve, a kényszermunka dicsérete, amely rokonszenvvel szól a proletár- és parasztszármazású köztörvényes bűnözőkről, és sötét színekben ábrázolja a „reakciós” műszaki értelmiségieket meg a többi politikai foglyot, akiknek életét a láger parancsnoka olcsó fogyóeszköznek tartja a drága, megóvandó gépekkel szemben.[32]
Ezzel az eredménnyel azonban a kampány elindítói korántsem voltak elégedettek. Alekszandr Gatov költő-műfordító például így fakadt ki Marietta Saginyjannak, a moszkvai irodalmi élet népszerű alakjának az említett tanácskozáson elhangzott felszólalására hivatkozva: „…ha egyszer a Pravda minden ok nélkül gyalázni kezdett egy ilyen tehetséges zeneszerzőt (Sosztakovicsot – G. Á.), akkor gyalázni kell a költőket is. De még gyalázkodni se tudnak rendesen.” Az írónő ugyanis leplezetlen irigységgel beszélt arról, hogy míg például a szobafestők kedvükre meszelik a falat, az írók reszkető kézzel dolgoznak: „ökölbe szorítják a lelküket”.
Saginyjan lett az „új irányvonal” első áldozata. Két héttel a tanácskozás előtt a Pravda megírta, hogy az írónő „demonstratívan odavágta az asztalra írószövetségi tagkönyvét. Szakítani akart a kollektívával, amelyet a párt a szovjet irodalom számára teremtett, hogy segítsen az íróknak, és új írókádereket növesszen (sic!).[33] Ugyanaznap a Komszomolszkaja Pravda, másnap pedig a Lityeraturnaja gazeta a formalizmus elleni harc miatti tiltakozásként értékelte Saginyjan tettét.[34] Alig másfél évvel a Szovjet Írók Szövetségének létrehozása után az első ismert kísérletet a testület elhagyására. Mindenki tudta, hogy a külvilágtól nagyothallása miatt szinte teljesen elszigetelt asszony egyszerűen idegrohamot kapott, és elveszítette önuralmát – de példát kellett statuálni. Egy 1936. február 23-án kelt, Gorkijnak címzett levélben így ír Alekszandr Scserbakov: „Tisztelt Alekszej Makszimovics! Szükségesnek tartom, hogy közöljem Önnel a következőket. Február 22-én M. Saginyjantól bejelentést kaptam, hogy kilép az írószövetségből. Mivel a bejelentésből mégiscsak nehéz volt megérteni, miféle darázs csípte meg Saginyjant, megbíztam Pavlenko et.-at,[35] hogy beszéljen vele. Ebből a beszélgetésből kiderült, hogy Saginyjan mindig is ellenezte az írószövetséget, kételyekkel telve lépett be, és most végérvényesen meggyőződött a haszontalanságáról. Mellékesen kiderült az is, hogy ellenzi a Pravda zenei, építészeti és irodalmi formalizmus elleni irányvonalát. Ezután behívattam Saginyjant az (írószövetségi) titkárságra, hogy hivatalos magyarázatot kérjek tőle. Hívásomra nem jelent meg, telefonon közölte, hogy kimerítő magyarázatot adott az A. A. Andrejev et.[36] címére írt levelében, és ehhez semmit nem tud hozzátenni. Mi szovjetellenesnek minősítettük Saginyjan kirohanását, és úgy döntöttünk, hogy keményen odasózunk neki, hogy ezzel a többieknek elvegyük a kedvét az ilyesmitől. Az írószövetség elnökségi titkársága ülést tartott, és egyhangúan elítélte Saginyjan bejelentését. Ezen az ülésen Saginyjan megjelent, és ha nem is azonnal, végül fokozatosan elismerte, hogy kirohanása durva politikai hiba volt. Azt hiszem, Ön jóváhagyja az írószövetségi titkárság magatartását.”[37]
Saginyjan – akinek távolról sem ez volt az első lázadása a hivatalos szovjet irodalompolitika ellen[38] – szinte azonnal látványosan megbánta vétkét, „vezekelt”. Férje ezen a tanácskozáson is mentegetni igyekezett őt, az írónő rossz idegállapotára – még Saginyjan velük együtt élő elmebeteg húgának öngyilkossági kísérleteire is – hivatkozva, no meg arra, hogy „17 év alatt egyetlen hibát se követett el, és európai hírneve van”.
Közjáték: Paszternak két kázadása
A vita tartalmával és hangvételével a hatalom olyannyira elégedetlen volt, hogy alig négy nappal később újra összehívta a moszkvai írókat. „1936. március 13-án megtartották második tanácskozásukat a formalizmusnak a művészetben játszott szerepéről” – jelentette az NKVD embere. A megjelent írók körében heves indulatokat kavart Borisz Paszternak beszéde. A politikai rendőrség iratai részletes magyarázatot adnak, hogy Paszternak vajon miért vállalkozott arra, hogy – mint később Olga Freidenbergnek írta – „elég ostoba legyen”, és elmenjen a találkozóra:[39] „Először is a Pravdában megjelenés előtt áll egy Paszternak-ellenes, ledorongoló cikk, amelyet állítólag I. Lezsnyev egy másik, szintén Paszternakról szóló és mérsékeltebb hangvételű írása helyett akartak megjelentetni.” Amikor Paszternak ezt megtudta, úgy döntött, a támadással megelőzi a csapást. „Másodszor pedig”, folytatja a jelentés, „Paszternak agresszivitása csak nőtt, miután találkozott Malraux-val,[40] aki állítólag nagyon negatívan viszonyul a formalizmussal vívott harchoz.” „Harmadszor, Paszternak abban a biztos tudatban lépett fel, hogy semmit nem kockáztat, mivel a Foroszból néhány napja visszatért Babeltől tudta, hogy Gorkij állítólag nagyon elégedetlen a formalisták elleni harc megkezdése miatt.”
De hát mi okozott ekkora felindulást? A most nyilvánosságra került jegyzőkönyvből pontosan megtudjuk, mit is mondott Paszternak (lásd keretben[41]).
A pártközpont megbízottja Paszternak felszólalása után érezhető jóakarattal, de összevissza beszélt, válaszait többször is „de hát nem értetted, miről van szó?” felkiáltásokkal szakították félbe a megjelent írók. Igaz, Paszternak szavai közben is felhangzott a tiltakozás a teremben: „Ez szovjetellenes, reakciós felszólalás!” kiáltotta a kor népszerű publicistája, a ma már teljesen ismeretlen Szuszanna Mar. A költőnek indult, militánsan baloldali „proletáríró” és lapszerkesztő Szemjon Rodov[42] pedig még ennél is súlyosabb váddal illette a költőt: „Paszternak felszólalása nyilván úgy készült, hogy egyeztette Pilnyakkal meg ezzel az egész társasággal.” Az NKVD jelentésírói megemlítették azt is, hogy amikor Alekszej Szurkov („az OK(b)P tagja”) elkezdte válaszát Paszternak felszólalására, akkor „az elnökségben ülő Borisz Pilnyak (…) demonstratívan felállt, és elhagyta a gyűlést”.[43]
A beszédnek alighanem inkább a ténye, mintsem a tartalma váltott ki mindkét részről heves indulatokat. A költő végső soron ugyanazt mondta, mint a formalizmust elítélő kampány többi ellenzője – s talán a beszéd szövegéből fel-felsejlő ravaszkodás („…engem egyelőre békén hagynak…”) ellenére őszintén is. Hozzá hasonlóan beszélt többek között az akkor még kezdő Vaszilij Grosszmann (Sztálin halála után az orosz próza írói-erkölcsi megújításának sokat szenvedett képviselője): „idióta felszólalásoknak” nevezte egy bizonyos Karabelnyikov és – a párt aktuális vonalát mindenkor lelkesen követő, mindazonáltal 1936 őszén férje után szintén letartóztatott – Galina Szerebjakova[44] Paszternak-ellenes beszédeit: „Most már mindenki láthatja, hogy Szerebjakova és Karabelnyikov nemcsak rossz írók, de közönséges tökfilkók is.” A már említett Gatov pedig így fakadt ki: „Paszternak nem mondott el mindent. Súlyos gondjai vannak, pedig őt mindenütt közlik és dicsőítik. De nekünk, akikbe minden gazember beletörölheti a csizmáját – az olyanok, mint Jermilov,[45] Nakorjakov vagy Konju[46] –, nekünk alakoskodni kell, hogy valahogy fenntartsuk magunkat. Ha pedig valami szívünk szerint valót írunk, kénytelenek vagyunk az íróasztalfiókban tartani.” A Paszternakkal hagyományosan szemben álló Nyikolaj Aszejev a jelentés szerint helyeselte a költőtárs felszólalását: „…bennem is mind világosabban kialakul a vágy, hogy néhány évre teljesen felhagyjak az írással. A régi nem jó, s hogy új módon miként kell írni, nem tudom. Mindenesetre jó belegondolni, hogy még van egy Paszternak, aki hangosan kimondja, amire mi titokban gondolunk” – mondta felszólalásában az 1937-ben elhurcolt és a Gulágról csak 1957-ben visszatért kispróza- és tárcaíró Vlagyimir Kantorovics. „Minszk után nem is vártam tőle ilyen felszólalást” – tette hozzá.[47] Jurij Olesa[48] a maga félelmeit is megfogalmazta, amikor így beszélt: „…Vajon lesújtanak-e most Paszternakra, szovjetellenesnek minősítik-e a felszólalását? Én inkább amondó vagyok, hogy a hivatalos jelentésben ez lesz: Paszternak a szokásos zavaros nézetekkel hozakodott elő beszédében.”
A jóslat nem vált be: a költőt – aki maga is kínosan érezte magát beszéde után, és „elkedvetlenítette a kudarc”[49] – március 15-i számában megtámadta a Lityeraturnaja gazeta: „Paszternaknak nem ártana elgondolkodni azon, hová vezet az ő individualizmusa, mesterségbeli fölényeskedése és mesterkélt rátartisága.”[50] A másnap, március 16-án megrendezett újabb tanácskozáson a költő kénytelen volt írótársai előtt nyilvánosan „vezekelni”: „Szerintem a mi művészetünk egy kicsit lélektelen, mert alaposan eltúloztuk a társadalmiság idealizálását. Valahogy túlságosan idillikusan fogunk fel mindent. Azokhoz a fotográfusokhoz válunk hasonlatossá, akiknek a legfontosabb, hogy egy szép arcocskát rögzítsenek. Nem lakkozásról beszélek és nem a tények szépítéséről, hanem a legbelső lényegről, a művészet kovászáról. (…) Szerintem kár, hogy a művészetből elhagytuk a tragikus elemet. Úgy hiszem, tragikum nélkül a művészet értelmetlen.”
Kudarc és újrakezdés
A tanácskozássorozat és a „formalizmus” ellen meghirdetett kampány azonban ennek ellenére sem érte el tervezett célját.[51] Még a hatalom kiszolgálásában évek óta élenjáró Gorkij is hallgatott – a formalizmus-vita ügyében április 9-én a Pravdában közölt cikke nem tartalmazott értékelhető állásfoglalást. Igaz, nem is nagyon sürgették: miután létrehozta a írószövetséget, nem volt már rá szüksége a hatalomnak. A Kirov-gyilkosság, az ukrajnai éhínség, a kollektivizálás, illetve a Nagy Terror kora között így jött létre egy lélegzetvételnyi szünet. Pedig 1920 decemberétől, a Proletkultról hozott állásfoglalástól kezdve egymás után – 1925-ben, 1928-ban, 1929-ben, 1932-ben – sorjáztak a művészetről hozott párthatározatok.[52] A formalizmus-kampány, majd az 1939-ben Babel, Kolcov és Meyerhold letartóztatásával elindított íróper kudarca miatt a következő ilyen dokumentum csak 1940-ben született.
Néhány héttel később, június 18-án meghalt Gorkij, aki „aranykalitkájában” a szovjet megtorló rendszert dicsőítő művei, a politikai rendőrség lelkesült támogatása ellenére is kegyvesztett lett: Sztálin már 1935 elejétől nem volt hajlandó találkozni vele, a telefonjait se fogadta. Helyét a szovjet irodalom egyes számú vezetőjének szerepében nyomban a Gorkijjal szemben évek óta ellenséges Sztavszkij – kisebbrészt pedig Alekszej Tolsztoj, a „szocialista gróf” – vette át, háttérbe szorítva az írószövetség élén Fagyejevet is. 1936 augusztusában megkezdődött a Zinovjev-Kamenyev-per, majd életbe lépett a totális állam princípiumait törvényerőre emelő „sztálini alkotmány”. Alig telt el egy hónap a korábbiaknál liberálisabbnak minősített alaptörvény 1936. decemberi elfogadása után, az újabb kirakatperben Pjatakov, Radek, Szerebrjakov, Szokolnyikov és a régi bolsevik gárda más tagjai álltak bíráik elé. Megkezdődött a Nagy Terror felfelé ívelő korszaka.
Alig egy hónappal az 1936. márciusi írótanácskozások után rendezték Moszkvában a Komszomol kongresszusát. Az egyik meghívott vendég, Kornyej Csukovszkij, az írótársadalom köztiszteletben álló, szuverén egyénisége így írta le naplójában[53] a történteket: „…a hatodik vagy hetedik sorban ültem. Hátranéztem, és megpillantottam Borisz Paszternakot. Odamentem hozzá, előrevittem (mellettem még volt egy szabad hely). Ekkor hirtelen megjelent a teremben Kaganovics, Vorosilov, Andrejev, Zsdanov és Sztálin. Hogy mi volt a teremben! És Ő csak állt, kicsit elgyötörten, elgondolkodva, méltóságteljesen. Érződött, milyen hallatlanul hozzászokott a hatalomhoz, milyen erős, mégis valahogy nőies és lágy. Körülnéztem. Mindenki szerelmes, gyengéd, átszellemült, nevető arccal nézte. Mindenki számára boldogság volt, hogy láthatja. (…) Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ilyen érzésekre. Miközben tapsoltunk, elővette ezüstóráját, és elragadó mosollyal felmutatta a közönségnek. Valamennyien összesúgtunk: Az óra! Az óra! Megmutatta az óráját! És amikor szétszéledtünk, még a ruhatárban is emlegettük az órát. Paszternak végig lelkesült szavakat sugdosott nekem róla, én is neki. (…) Paszternakkal együtt mentünk hazafelé, és mindketten megittasodtunk az örömünktől…”
Jegyzetek
[1] Pervij vszjerosszijszkij szjezd szovjetszkih piszatyelej. Sztyenograficseszkij otcsot. Moszkva, 1934.
[2] Ivan Gronszkij 1938-ban szintén a Gulágra került, de túlélte, és 1954-ben visszatért Moszkvába. Az 1985-ben, 91 éves korában meghalt politikus élete utolsó éveiben megírta a szovjet irodalmi életről is számos apró, fontos mozzanatot megörökítő memoárját, amely azonban a kiadásának évét meghatározó, valóban történelmi változások miatt szinte észrevétlen maradt. Ivan Gronszkij: Iz proslogo. Moszkva, 1991. Sztálinnak az irodalmi életben történt aktivizálódásáról az 1930-as években l. 152–155. Itt tesz említést arról is, hogy 1937-ben a Kreml kórházának orvosától hallott Sztálin diagnosztizált skizofréniájáról.
[3] Az eredeti orosz szó, a „peregyelka” a magyar megfelelőjénél erőszakosabb folyamatot jelöl.
[4] A szovjet írószövetség 1972-es alapszabályzatában (a sztálinizmus bűntetteinek leleplezése, majd az azt feledtetni igyekvő visszarendeződés nyomán!) már ez a suta, értelmetlen változat olvasható: „A szovjet irodalom kipróbált alkotói módszere a szocialista realizmus, a valóságnak a maga forradalmi fejlődésében való, igaz, történelmileg konkrét ábrázolása, a pártosság és a népiség elve alapján. A szocialista realizmus kiemelkedő vívmányokat biztosított a szovjet irodalom számára; a művészi eszközök és stílusok kimeríthetetlen gazdagságával rendelkezvén az irodalmi alkotó munka bármely műfajában minden lehetőséget feltár az újítási készség és a tehetség individuális sajátosságainak felszínre hozása előtt.” L. Wolfgang Kasack: Enciklopegyicseszkij szlovar russzkoj lityeraturi sz 1917 goda. London, 1988, 732-735. A szocialista realizmus szerencsétlen, efemer fogalma időközben Keleten és Nyugaton egyaránt hatalmas szakirodalmat teremtett. L. erről The Genesis of Socialist Realism. Berkeley, 1963, és A. Terc (A. Szinyavszkij): Sto takoje szocialisztyicseszkij realizm, in: Fantasztyicseszkije povesztyi. New York, 1968 című, immár klasszikus műveit, valamint C. V. James: Origins and Theory. London, 1973 című írását.
[5] A. Sz. Scserbakov (1901–1945) 1934-től 1936-ig az írószövetség szervezőtitkára volt. 1941-től a bolsevik párt központi bizottsági titkára, a politikai bizottság póttagja, Moszkva pártszervezetének első titkára, a háború kitörése után helyettes honvédelmi népbiztos, majd a hivatalos politika és ideológia (elsősorban külföldi) érvényesítésére létrehozott propagandaszervezet, a háború kitörése után alakult Szovinformbüro parancsnoka. Egyike volt azoknak, akiknek halálát később az országos sajtóban – a „zsidóper” előkészületei során – az 1953 januárjában letartóztatott szovjet orvosoknak hánytorgatták fel.
[6] RCHIDNI, f. 88., op. 1. 473. 1., 2.
[7] Uo. f. 88., op. 1. d. 474., 1., 3., 5. Sztálinnak írt levelében Scserbakov idézi a RAPP köréhez tartozó Jermilov kijelentését annak hallatán, hogy a neves irodalomtörténész, Anatolij Vinogradov, a Rumjancev, majd Lenin Könyvtár volt igazgatója öngyilkossági terveket forgat a fejében. „Mérgezze csak meg magát, nem kár az ilyenért.” Uo. 4.
[8] Majakovszkij egykori körének tagjai.
[9] RCHIDNI, f. 88. op. 1. d. 473. 2.
[10] RCHIDNI, f. 88. op. 1. d. 474. 6.
[11] Baletnaja fals. Pravda, 1936. február 6., 3. o.
[12] Szolomon Volkov (szerk.): Testimony: The Memoirs of Dmitri Shostakovich. London, 1981, 85–86.
[13] Jurij Jelagin: Ukroscsenyije iszkussztv. New Jersey, 1988, 185.
A korszak egy tekintélyes mai amerikai kutatója is határozottan állítja, hogy a cikket Andrej Zsdanov írta. Sheila Fitzpatrick: The Cultural Front: Power and Culture in Revolutionary Russia. New York, 1992, 187.; Sosztakovics életrajzírója viszont tudni véli, hogy a szerző a politikai rendőrség feladatait végrehajtó David Zaszlavszkij volt. Elisabeth Wilson: A Life Remembered. London–Boston, 1994, 109. Egy francia zenetörténész Pavel Kerzsencevnek, a szovjet „művészeti minisztérium” irányítójának kezét fedezte fel a szövegben. Frans Lemaire: La musique du XXe siécle en Russies et dans les anciennes Républiques soviétiques. Párizs, 1994, 85. A szovjet művészetpolitika változásai szempontjából kulcsfontosságú ügy megítélésében az azóta feltárt dokumentumok alapján vele ért egyet a kérdésnek könyvében külön fejezetet szentelő orosz kollégája. Leonyid Makszimov: Szunbur vmeszto muziki. Sztalinszkaja kulturnaja revoljucija 1936–1938. Moszkva, 1997. L. „A »Zűrzavar zene helyett« szerzőjének problémái” című fejezetet. 88–112.
[14] Pravda, 1936. február 10., 3. o.
[15] L. „Rabocsij is tyeatr”, 1936/2. 4. o.
[16] J. Jelagin: i. m. 185–186., 194–198.
[17] L. M. Zak: Sztroityelsztvo szocialiszticseszkoj kulturi v SZSZSZR, 1933–1937. Doktori disszertáció. Moszkva, 1966, 899. Idézi A. Kemp-Welch: Stalin and the Literary Intelligentsia, 1928–39. London, 1991, 199.
[18] L. Zak: i. m. 904–905.
[19] Az újra csak elgondolkodtató folytatás: „Valamennyi Moszkvában megjelenő újság ma újra közölte a tegnapi Pravdának ezt a cikkét, és a német elvtársak, akik a Deutsche Zentral Zeitungban németre fordították, furcsán érezhették magukat, mikor e moszkvai német újságban az orosz szöveget pontosan Göbbels német szavával, göbbelsi terminológiával fordították le: Entartete Kunst. Göbbels terminológiája eredeti nyelven még hátborzongatóbban hat a szovjet sajtóban.” Sinkó Ervin: Egy regény regénye. Moszkvai naplójegyzetek. Újvidék-Budapest, 1985, 373–376.
[20] Antony Kemp-Welch ezt „bátor kísérletnek” nevezi, és összefüggésbe hozza a rövidesen elkezdődött formalizmus-vita hangnemével. I. m. 200.
[21] Ezt az orosz irodalom eseményeit a messzi távolból figyelő mensevik publicista, Vera Alekszandrova napokkal az itt leírt változások után is pontosan látta. „A »fő irányvonalat« hivatalosan nem változtatták meg, az eredményeivel a jelek szerint a szovjet társadalmi elit, többek között a »vezető írók« is elégedettek. Ugyanakkor azonban az egész ideológiai fronton jól láthatóan, s ami a legfontosabb, hivatalos hirdetői aktív részvételével, rendkívül jelentős revízió folyik, a művészet erkölcsiségének, hétköznapi létének revíziója.” Vera Alekszandrova: Lityeratura is zsizny. Ocserki szovjetszkogo obscsestztvennogo razvityija. New York, 1969. 190. Ez a cikk eredetileg 1936. április 8-án látott napvilágot az emigráns Szocialisztyicseszkij vesztnyik lapjain.
[22] Ahogy mások a „hosszú kések éjszakája” és a Kirov-gyilkosság közötti, valóban megdöbbentő időbeli egybeesésre hívják fel a figyelmet, s ahogy Sinkó Ervint is az imént idézett Göbbels-analógiára késztette a „formalizmus-vita” nyitánya.
[23] Lazar Fleishman: Borisz Paszternak v tridcatije godi. Jeruzsálem, 1984, 298–299.
[24] Grigorij Fajman: Ljugyi i polozsenyija. K. sesztyigyeszjatyiletyiju gyiszkusszii o formalizme v iszkussztve. Nyezaviszimaja gazeta, 1996. március 14., 1996. március 27.
[25] RCHIDNI, f. 88. op. 1. d. 474. 5. A hivatalos irodalompolitika ekkor már közel egy évtizede követelte az alkotóktól, hogy a szovjet valóságtól való menekülésnek tekintett történelmi témák, útirajzok, tájleírások helyett a szocialista építésről írjanak. Erre utal a feljegyzés készítője is.
[26] Iszaak Babel már a Szovjet Írók Szövetsége első kongresszusán, 1934 augusztusában „a hallgatás nagy mesterének” aposztrofálta magát, és a Lovashadsereg frenetikus sikere után 1939. májusi letartóztatásáig valóban mindössze néhány nyúlfarknyi elbeszélést adott ki a kezéből. Leonovnak igaza van abban is, hogy Babel ezt azért tette, mert nem tudott az ideológiai-politikai előírásoknak megfelelően dolgozni. Erről az író őszintén beszélt moszkvai szomszédjának, Sinkó Ervinnek. Sinkó: i. m. 395–397.
[27] A kulturált és szorgalmas Szlavin terjedelmes írói és újságírói életművet hozott létre. Noha személyesen nem érintették a megtorlások, élete nagy eseménye volt a sztálinizmus bűneinek mégoly óvatos leleplezése a szovjet kommunista párt 1956. februári XX. kongresszusán. A túlélők felelőssége arra késztette, hogy 1966-ban aláírja a Szinyavszkij és Danyiel letartóztatása elleni tiltakozó nyilatkozatot. Szlavin 88 éves korában, 1984-ben halt meg.
[28] Pamjaty. Isztoricseszkij szbornyik, I. Moszkva, 1976. (New York, 1979), 308–310.
[29] Nagyezsda Mandelstam igen sok példát hoz erre magyarul is megjelent könyvében: Emlékeim. Budapest, 1990.
[30] Nyikolaj Erdman-Angelina Sztyepanova: Piszma. Moszkva, 1995. Az asszony később Alekszandr Fagyejev felesége lett.
[31] Dnyevnyik Jeleni Bulgakovoj. Moszkva, 1990, 116–124.
[32] Belomorszko-Baltyijszkij kanal imenyi Sztalina: Isztorija sztroityelsztva. Moszkva, 1934. A rövid hruscsovi „olvadás”-korszakban a sok ezer rab élete árán megépített, de soha nem használt Fehér-tengeri-csatorna egykori írólátogatói néhány részigazságot megírhattak a morbid tanulmányútról. De a rabok emlékezése Gothár Péter Haggyállógva Vászka című filmjében is megjelenik.
[33] D. Oszipov: Mecsti i zvuki Marietti Saginyan. Pravda, 1936. február 28. 4.
[34] Ob advokatah formalizma. Komszomolszkaja Pravda, 1936. február 28. 2.; Bolse otvetsztvennosztyi! Lityeraturnaja gazeta, 1936. február 29. 1. (vezércikk)
[35] Pjotr Pavlenko (1899–1951) a polgárháború alatt a Vörös Hadsereg komisszárja volt, 1924-től szovjet külképviseleteken dolgozott Törökországban, majd Nyugat-Európában. 1927-ben visszatért a Szovjetunióba, és az egyik legaktívabb irodalmi funkcionárius lett. Boldogság című termelési regényéért 1947-ben Sztálin-díjat kapott; propagandafilmjeiért ezt még újabb három Sztálin-díj követte. Az 1930-as években kivette részét az írók üldözéséből, több kortársa egymástól függetlenül tanúsította, hogy a Lubjankán jelen volt a kihallgatásokon. Köztiszteletben álló polgárként és művészként halt meg, akiről Szovjetunió-szerte utcákat neveztek el; Borisz Paszternak például élete végéig a Pavlenko utcában lakott a peregyelkinói írófaluban.
[36] Andrej Andrejev (1895–1971) 1932-től 1952-ig a bolsevik párt politikai bizottságának tagja, egy ideig ideológiai ügyekben „illetékes” KB-titkára, a szovjet vezetés sokéves, külföldön alig ismert szürke eminenciása.
[37] Közli L. Babicsenko: Lityeraturnij front. Isztorija polityicseszkoj cenzuri 1932–1946. Moszkva, 1994, 14. Nem érdektelen a levél folytatása sem, különösen a cinikus hangvétel: „Fegyinnek feltétlenül adunk lakást Moszkvában, amint a ház elkészül. Nyaralót is adunk neki. Csak az okoz nehézséget, hogy [a hatalomra került forradalmárok közötti leszámolás híres regénye, az 1930-as években Magyarországon baloldali körökben rendkívül népszerű Csokoládé miatt addigra kegyvesztetté vált] Taraszov-Rogyionov nyaralójában még folyik a renoválás.” Uo. 14–15.
[38] Máig publikálatlan leveleiben Marietta Saginyjan 1935-ben például heves kirohanásokat intézett a párt irodalmi komisszárjai ellen a peregyelkinói írófalu építése során észlelt anomáliák miatt, és „parazitáknak, ingyenélőknek, piszkos kezű kufároknak” nevezte a párt (és tegyük hozzá: a politikai rendőrség) által Gorkij mellé parancsolt, nagyhatalmú csinovnyikokat, akik az írópátriárka helyett a lakások kiutalásáról döntöttek. RCHIDNI, f. 88. op. 1. d. 479. 9.
[39] The Correspondence of Boris Pasternak and Olga Freidenberg. 1914–1954. London, 58–59.
[40] Malraux-nak, mint egyébként a francia szellemi élet néhány más kiválóságának is, egészen különleges szerepe volt a szovjet irodalmi, sőt politikai elitben. A vele való kapcsolat, amely nem kis részben a politikai rendőrség késztetésére és irányítása alatt formálódott, néhány évvel az itt tárgyalt események után központi kérdéssé vált a Lubjanka vallatószobáiban, Vszevolod Meyerhold, Iszaak Babel, Mihail Kolcov kihallgatásain, egy tervezett, ám sokban a törékeny foglyok ellenállásán meghiúsult monstre értelmiségi per előkészületei során. A kihallgatási jegyzőkönyv Malraux-ra vonatkozó részeit és az NKVD ezzel kapcsolatos torzításait idézem Babel a Lubjankán című tanulmányomban (Holmi, 1997/10.).
[41] Vera Alekszandrova, az emigráció irodalomtörténet-írója még 1936-ban méltatlankodva jegyezte meg, hogy „miközben Paszternakkal vitatkoznak, őt gyalázzák, tőle határolják el magukat, és ezeket az iskolás fogalmazványokat teljes terjedelemben közzétették”, addig a költő szavait csak ellenfeleinek beszédéből lehet úgy ahogy rekonstruálni. Vera Alekszandrova: i. m. 193. Ugyanerre panaszkodik Paszternak monográfusa is: L. Fleishman: i. m. 193.
[42] Rodov a sztálini terror éveiben álnéven bujkálni kényszerült, és elvbarátai közül ritka kivételként életben maradt: 1968-ban, 73 éves korában halt meg. Ebből a körből egyedül az 1920-as évek végén Moszkvából Nyugatra menekült lengyel Vaclav Solski élte túl a megpróbáltatásokat: vele 1984-ben még találkozhattam New Yorkban. Az idős ember azonban nyilvánvalóan félt velem megosztani emlékeit; mert több mint fél évszázaddal korábbi szökése óta minden „odaátról” érkezettben a bosszú végrehajtóját látta.
[43] A tehetséges író – aki már 1926-ban kihívta maga ellen a szovjet vezetés haragját a Történet a soha ki nem hunyó Holdról című kisregényével, a Sztálin által ráerőszakolt műtétbe belehalt Mihail Frunze hadvezér átlátszó példázatban megjelenített históriájával – az 1920-as évek elejétől folyamatos politikai támadások célpontja volt. 1929-ben agresszív hajsza indult ellene. Leváltották az Összorosz Írószövetség éléről, és csak Makszim Gorkij közbelépése mentette meg a további retorzióktól. Pilnyak nem ok nélkül feltételezte, hogy az újabb „tisztogatásoknak” ő az egyik kiszemelt áldozata. Annak ellenére is, hogy 1936-ra már régen, nyilvánosan megbánta bűneit. 1930-ban A Volga a Kaszpi-tengerbe ömlik címen pedig cinikus dicsőítő regényt írt az ötéves tervről, sőt – erre a történetünk kezdetén említett emigráns történész, Borisz Nyikolajevszkij hatalmas hagyatékában, a kaliforniai Hoover Intézetben rengeteg adalék van – külföldi útjain Pilnyak zokszó nélkül teljesítette az NKVD megbízatásait. Az 1936. március 14-i tanácskozáson készült politikai rendőrségi feljegyzés szerint Paszternak beszéde közben mindazonáltal „Pilnyak gyakori helyesléssel, közbekiabálással, tapssal” támogatta a felszólalót.
[44] Az írónő húsz évvel később visszatérvén a lágerekből, Moszkvában újra a militánsan dogmatikus írók számát gyarapította, 1963-ban Hruscsov és az értelmiség találkozóján hevesen kikelt Ilja Ehrenburg ellen.
[45] Az 1970-es évekig a magyar olvasóközönség is ennek a műveletlen, szemellenzős kritikusnak, a proletáríró-szervezet egyik vezéralakjának a Dosztojevszkij- és Csehov-monográfiájából ismerkedhetett meg a két nagy orosz író életművével.
[46] Akkor a Goszizdat, illetve a Szovjetszkij piszatyel nevű kiadó vezetői.
[47] A minszki írószövetségi plénumon Paszternak – mint később, 1957-ben megírta: Nyikolaj Buharin kérésére – egyik versében jelzők nélkül ugyan, de megemlítette Lenint és Sztálint, ami csakugyan lesújtóan hatott a régi orosz értelmiségi közegre. B. Paszternak: Szobranyije szocsrinyenyij 2. Moszkva, 1989, 142., 619., 620. L. erről L. K. Csukovszkij: Dnyevnik 1930–1969. Moszkva, 1995, 131.
[48] Olesa Szigorú ifjú című filmforgatókönyvében a hivatalos kritika 1935-ben „a fasiszta ideológia nyomait” vélte felfedezni.
[49] Je. Paszternak–M. Fejnberg (szerk.): Voszpominanyija o Borisze Paszternake. Moszkva, 1993, 164–165.
[50] Idézi Je. Paszternak: Borisz Paszternak. Matyeriali dlja biografii. Moszkva, 1989, 518.
[51] A Sosztakovics-ellenes Pravda-cikkben az elsők között megtámadott Meyerhold a sajtóban és leningrádi körútján szabályos hadjáratot folytatott, amelyben látszólag örömmel üdvözölve a formalizmus ostorozását, valójában a tehetségtelenséget kárhoztatta. A. Fevralszkij (szerk.): V. Je. Meyerhold: Sztati, piszma, recsi, beszedi. Moszkva, 1968. 2. köt., 331., 248–349., 372.
[52] 1925. június 18-án „A párt politikájáról a szépirodalomban”, 1928. december 28-án „A tömeges olvasóközönség könyvvel történő kiszolgálása” ügyében, 1929. december 25-én „A szibériai írók és irodalmi szervezetek egy részének Makszim Gorkij elleni fellépése” kérdésében. 1932. április 23-án „Az irodalmi-művészeti szervezetek átalakítása” (az eredetiben: peresztrojka) volt a téma.
[53] K. Csukovszkij: i. m. 141.
- Kultúra [6]