„…azzal a céllal, hogy Pécs kultúréletében a forradalmi magyar avantgarde irodalmat is szóhoz juttassuk, néhány volt osztálytársammal elindítottuk az 1920 című irodalmi folyóiratot, vagy ahogy a cím alatt jelöltük: aktivista röpiratot. Az első száma 1920 januárjában jelent meg, úgy emlékszem, vers nélkül, csupán prózai szöveggel. Példaképünk Kassák folyóirata, a bécsi Ma volt, annak aktivizmusát, polgárt riasztó szertelen forradalmi hangját utánoztuk. Ha visszagondolok: szerény kis irodalmi röpiratocska volt, mindössze négy oldal, amiért »leküzdhetetlen technikai akadályokkal« mentegetődztünk is, azt ígérve, hogy a következő szám nyolcoldalas lesz. Ebből az első számból 1945 után előkerített egyet Pécs kulturális múltjának egyik kíváncsi kutatója, további számokból azonban egyet sem sikerült felkutatnia. Ezek után emlékezetemre bízta, döntse az el, nem volt-e egyke az 1920, az első számot követte-e a második, de megesküdni erre én se mertem, annyira a múltba veszett irodalmi próbálkozásaim e fiatalkori epizódja. Bárhogy volt is, ennek az irodalmi partizánkodásnak köszönhettem, hogy az 1920 után mint »irodalmi szakembert« tartott számon a pártvezetés…”[1]
Haraszti Sándor Befejezetlen számvetése még mindig élvezetes olvasmány. Azzá teszi az elbeszélő mesélni tudása, érzékletes, életmeleg stílusa, feltétlen igazmondó szándéka, velünk összemosolygó, bölcs ön- és köziróniája. Aki a könyvet olvassa, és ismerte őt, hallja a hangját – s csak még jobban sajnálja, hogy a számvetés befejezetlen maradt. Egyes részletei megjelentek annak idején, még a szerző életében (a könyv már csak 1982. január 19-én bekövetkezett halála után), s mi, akik még megmaradtunk, kérleltük, írja tovább, ám erre kevés reményt hagyott nekünk.
– Nagyon nyom már engem ez a nyolcvan-egynehány év – mondta a Mészáros utcai kis lakásban, messze elnézve a belső kert felé.
1950 nyarán ismertem meg Haraszti Sándort – nekem Sanyi bácsi – és feleségét, Irénke nénit. Lektorgyakornoknak vettek fel, épp frissen érettségizett kislányt az Athenaeum Könyvkiadóhoz, amelynek Haraszti Sándor volt az igazgatója. Még három hónapig… Azután letartóztatták. A kiadóban azt beszélték: azért, mert ő volt a Magyar–Jugoszláv Baráti Társaság főtitkára. Kész a verdikt: „titoista kém!” Biztos okot persze senki sem tudott.
– Mit bánkódsz miatta? Úgyis megcsalt! – mondta a feleségének egy „jó barát”.
– Ki mondta? – kérdeztem (évtizedekkel később).
- Imruska – felelte Irén néni.
Harasztiék házánál mindenki becenevet kapott. „Szilárdka” volt dr. Újhelyi Szilárd. „Vilike” dr. Tariska Vilmos. Unokájuk, Losonczy Anna: „Ancsurka”. Jómagam a „Marcsula” becenévvel dicsekedhetem, de a kiadónál a „Benjámina” névre hallgattam Sanyi bácsi jóvoltából, mivel én lehettem a legfiatalabb. „Imruska” Ujvári Imre volt, Haraszti mindennapos látogatója és barátja, egy link pesti újságíró.
– Mondd: igaz, amit Imruska mondott? Te ott voltál!
Iszonyú kínban voltam. Hiszen hallottam a pletykát én is, s ha már én is, ugyan ki nem?, hogy Sanyi bácsi a vállalati kocsival ismételten elvitette magát a városban valakihez, s már alsónadrágban szólt le az erkélyről a sofőrnek, hogy elmehet.
– Irén néni – motyogtam –, én még olyan kislány voltam akkor…
– Szóval igaz – állapította meg.
Miután kiszabadult, 1954 késő nyarán az újságírószékház éttermében láttam meg – egyedül ült egy asztalnál. Ő is észrevett engem, s mintha halványan rám mosolygott volna. Odamentem hozzá.
– Haraszti elvtárs… tetszik még rám emlékezni?
Nevetett. Elmagyarázta, hogy miután bezárul valaki mögött a börtön kapuja, hirtelen mindennél nagyobb fontosságot nyernek a kinti élet legutolsó eseményei – így például az is sokszor eszébe jutott odabent, mi lehet vajon azzal a kislánnyal, akit nemrégiben vettek fel a kiadóhoz, azaz velem. Örül, mondta, hogy oda mertem menni hozzá. Nyelnem kellett. Leülhetek? – kérdeztem. S hogy miért olyan nagy dolog ez?
Elmondta, hogy még a legközelebbi barátok közt is akad, aki nem akar tudni róluk, börtönviseltekről. Az ő esetükben minden gyanakvás indokoltnak látszhat. S a beígért rehabilitáció csak nem akar bekövetkezni… Ma már nem tudom, ekkor mesélte-e azt a sokatmondó viccet Hruscsovról és Gerőről, vagy későbbi látogatásaim egyikén a Damjanich utcában, miszerint Nyikita Szergejevics és Gerő Ernő sétálnak valamelyik nagy kormányzati dácsa előtt a parkban, s egyszer csak az egyik bokor mellől előbújik egy nyomorúságos kis szovjet ember, félénken köszönti Hruscsovot, félrehívja, és a fülébe súg valamit. Amikor Hruscsov visszatér, Gerő megkérdi, mi volt ez. „Ugyan – legyint Hruscsov –, a rehabilitációjáért könyörög az illető…” Mire Gerő: „Bárcsak a mieink lennének ilyen diszkrétek…”
Azt hiszem, ez volt a titka. Az egyik titka. Hogy úgy tudott beszélni valakivel, mint aki biztos lehet benne, hogy teljes egyetértés van köztünk az igazságtalanul bebörtönzöttek, a jogtalanul meghurcoltak dolgában. A jobbik ént hívta elő az emberből. És még valami. Úgy szólt a dolgokról, mint aki természetesnek tekinti a másiknak az informálódáshoz való jogát. Márpedig ezek egyike sem volt akkoriban kézenfekvő, kétszerkettő. Volt, aki úgy vélekedett, a Párt nem téved, ha valakit az elvtársak bebörtönöztek, minden bizonnyal jó okuk volt rá. S még többen érték be a hivatalos csatornákon ritkásan csöpögtetett információkkal. Az önálló véleményalkotáshoz való jogról volt itt szó végső soron, a saját fejünkkel való gondolkozás jogáról. Az igények, amelyeket ő támasztott velünk szemben, saját igényeinkké váltak.
1954 őszén kinevezték a Béke és Szabadság című hetilap főszerkesztőjévé, de mert sohasem tett lakatot a nyelvére, s keresetlen szavakkal nyilatkozott a napi eseményekről, csakhamar kényszernyugdíjazták. Harasztiékat azonban anyagi szempontok, az anyagi veszteségtől való félelem akkor sem befolyásolták, amikor megalázóan kevés pénzből kellett kijönniük.
Sanyi bácsiék akkoriban éppen a Memorandumot készítették elő, a forradalom előtti időszak minden bizonnyal legfontosabb dokumentumát.
A Václav Havel és társai ügyében 1979-ben aláírást gyűjtők – a Kádár Jánosnak, illetve Losonczi Pálnak, az Elnöki Tanács akkori elnökének címzett levelek alá – demokratikusabbak voltak (nemhiába kapcsolódott az egész akció a demokratikus ellenzék mozgalmához), mint az 1955-ös Memorandum-szervezők. Ez utóbbiak (mivel korábbiak!) csak neves emberek és lehetőség szerint kifogástalan kommunista párttagok aláírását fogadhatták el – a maguk és minden aláíró védelmében, jól felfogott érdekében. Tudniillik sokkal nagyobb is volt a tét. Bár az 1979-es aláírásokat is követték elbocsátások, mégsem követték letartóztatások (amit persze nem lehetett előre tudni), ám 1955-ben a hatalmon lévők védekezési reflexe még a rendőri retorzió volt, „válaszul” akár egy oly kérdésre is, miért nem játszható Az ember tragédiája.
Mert a Memorandum voltaképpen a hatalom ostobaságait pécézte ki. Miért nem adható elő A csodálatos mandarin? Miért kellett megakadályozni Németh László Galileijének bemutatását? Benjámin László néhány fullánkos epigrammája miatt (és milyen legyen egy epigramma, ha nem fullánkos?) miért kellett elkobozni az Irodalmi Újság egyik szeptemberi számát, leváltani a szerkesztőt?
A Memorandumot 59 kiválóság írta alá – Déry Tibortól Zelk Zoltánig és Gábor Miklóstól Ruttkai Éváig. Az aláírást visszavonató „beszélgetések” – ezeket is ismerjük 1979-ből – volt, akinél eredménnyel jártak, volt, akinél nem. Haraszti Sándornál például nem, ki is zárták a pártból (ahová a börtönből való szabadulása után visszavették). A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége határozatban ítélte el „az irodalmi életben mutatkozó jobboldali jelenségeket”, eszerint „ez a memorandum támadás a párt- és állami vezetés ellen”, „valójában pártellenes platform”.
Bármennyire más volt is a helyzet 1979-ben, és jóval szélesebb körben gyűjthették az aláírásokat a szervezők, Haraszti Sándorhoz mégsem jutottak el, vagy talán az idős házaspárt kímélni akarták. A Beszélő nekrológja szerint Sanyi bácsinak ez élete végéig fájt.[2]
Haraszti Sándor, a budapesti „nagyimrés”, revizionista értelmiség egyik vezetője, hihetetlenül mélyről indult. Anyja még írástudatlan volt, anyai nagyapja uradalmi juhász, apja urasági kocsis. Az is kérdéses volt, hogy ő maga leérettségizhet-e, eljut-e a középiskolába egyáltalán? Osztatlan elemibe járt, az öccsével ült egy padban…
Irén néni ezzel szemben a zsidó középosztályból jött. Gyógyszerésznő lett belőle, olyan korban, amikor a lányok többsége még nem tanulhatott. Sok fiútestvér között pallérozódott, s amikor Karinthy Frigyes egyszer Kiskőrösön felolvasóestet tartott, Irénke (akkor még nem néni) meghívta magukhoz a fővárosi írót, s a vacsora mellett Ady-imádatával traktálta. Karinthy egy idő után fejcsóválva megszólalt: „Nem egészen úgy van az, kisasszonyom…” Sokszor hallottam ezt a családi anekdotát, mégsem tudtam felidézni, mi volt kettejük között a vita tárgya, csak a történet jó ízére emlékszem. „Nem egészen úgy van az, kisasszonyom…”
Irén néni öregebb volt Sanyi bácsinál. Nagy, romantikus szerelem volt az övék, a parányi termetű, pirinyó kezű-lábú patikusnő mégis nehezen mondott igent a lánykérést évről évre megismétlő, szép arcú, daliás férfinak. Végül a ’19-es forradalom bukása után, a jugoszláviai menekülésben-menedékben házasodtak össze. Haraszti Sándort 1929-ben kiutasítják Jugoszláviából, Bécsbe kerül. Irén néni később érte ment Bécsbe az ottani emigránsok között a sok nélkülözéstől megbetegedett – s legfőképpen őt nélkülöző – férjének, hazahozta. Itthon Haraszti Sándor bekapcsolódott a Korunk és a 100% című, utólag nagyon fontosnak bizonyult folyóiratok munkájába (csak honoráriumot nem fizettek…) Minderről s főként az akkori szellemi légkörről hosszasan, de nem bőbeszédűen ír Haraszti Sándor a Befejezetlen számvetésben, sohasem mulasztva el bírálni önmagát egykori szektásságáért. Például: „Én magam – mai szemmel – a legdurvább hibákat azokban a cikkeimben érem tetten, amelyekben Móricz Zsigmond irodalmi és politikai »ballépései« fölött ítélkeztem – egy húron Gaál Gáborral és Fábry Zoltánnal. (…) Balos türelmetlenséggel, kellő alázat nélkül kértem tőle számon a ’18–19-es múltjához való hűségét, illetve lemondását arról a szándékáról, hogy írói géniuszát a radikális politika szolgálatába állítsa. Némi megbánással olvasom ma már azt a Korunk-beli cikkemet is, amelyet A kispolgárság írója címen írtam, fölényes iróniával, Zsolt Béla egyik regényéről…”[3] és így tovább. Talán itt kellene felsorolnom, hogy ki mindenkit ismert személyesen Haraszti Sándor Kodolányi Jánostól Hatvany Lajosig, Illyés Gyulától József Attiláig, de eltekintek tőle. Maradjunk abban, hogy mindenkit, s természetesen nem kizárólag az irodalmi életben.
A könyvekkel zsúfolt Damjanich, majd Tas vezér utcai, majd Mészáros utcai lakásban Irén néni gondoskodó szeretete hozta létre azt a meleg, otthonos légkört, amelyet sokan szívtunk magunkba örömmel. Fogalom volt az ő gesztenyés roládja… Ők is szerettek minket, fiatalokat. Egyáltalán szerették a fiatalokat.
A Damjanich utcai lakásból vitték el 1950. november 28-án Sanyi bácsit és 1954 júliusában oda hozták vissza – másfél évi magánzárka, halálos ítélet, sőt háromévi a tulajdon kivégzésére való siralomházi várakozás után – Irén néni Hanák Gábornak adott interjúja tanúsága szerint[4] – úgy, hogy beszélni alig tudott. „Nem forgott a nyelve…” A Tas vezér utcában a snagovi deportálásból hazakerülve éltek a család nőtagjai: Irén néni, a lányuk, dr. Haraszti Mária (Losonczy Géza özvegye) és Losonczy Ancsurka. A Mészáros utcába azt követően költöztek, hogy Sanyi bácsinak elengedték a Nagy Imre-per mellékperében kapott hatévi börtönbüntetéséből a hátralévő időt (a jugoszláv nagykövetségen való bezártsággal, a romániai internálással és a per vizsgálati szakaszával együtt három és fél évet töltött a világtól elzárva). De ült ő már 1933-ban is, két cikke miatt három hónapot… Vagyis minden rendszerben, lett légyen a korszak névadója Horthy, Rákosi, Kádár.
Haraszti Sándor vitathatatlan tekintélye arra a tényre vezethető vissza, hogy miután 1954-ben kijött (hazahozták…) a börtönből, mihelyt felismerte az igazságot, egyetlen percig sem habozott közölni barátaival: hogy Rákosi elvtárs egy közönséges tömeggyilkos. Nem volt ez veszélytelen felismerés, hiszen mások – Kádár Jánostól Marosán Györgyön át Kállai „Gyufáig” – szabadulásuk után csak arra törekedtek, hogy meggyőzzék a pártot (pardon: a Pártot) és személy szerint Rákosi Mátyást: az ő ügyükben tévedés történt. Haraszti Sándort azonban hiába is próbálta volna bármilyen csillogó mézesmadzaggal még egyszer magához édesgetni a „pertliárus”.[5]
Ugyanakkor Haraszti Sándor volt annak a nagylelkű nézetnek a képviselője, hogy a volt szektásokat sem szabad kiiktatni az elképzelt jövőből. A Magyar Távirati Iroda munkatársainak 1956. október 15-i tanácskozásán kétszer is felszólalt mint a Magyar Újságírók Országos Szövetségének ideiglenes elnöke, s a többi között a következőket mondta: „Miért nem tudok egyetérteni a türelmetlenséggel azokkal szemben, akik komoly szektás hibákat követtek el? (…) Nem tudok egyetérteni azokkal, akik politikai nézeteltéréseket egyszerűen büntető szankciókkal akarnak megoldani. (…) Ha komolyan vesszük, hogy az újságíró-szervezet valamennyi politikai közéleti irányzatot egybefoglaló szervezet, akkor nem kétséges, hogy például a (…) sztalinista irányzatnak is helyet kell kapnia, azért, mert ilyen irányzat még van Magyarországon. Ne hunyjuk be a szemünket, ilyen van, és csak nagyon hosszú harc után tudjuk felszámolni. Adjunk módot, hogy az Újságíró Szövetség, mint a politikai élet egy komoly fóruma, lehetővé tegye, hogy ezeket a káros, népellenes és politikai banditizmushoz vezető irányzatokat eszmei és politikai síkon, demokratikus módon győzzük le és harcoljuk végig.”[6] Ugyanakkor előharcosa volt a jobboldalinak nyilvánított s nem egy esetben a börtönt vagy Recsket megjárt polgári, egyházi és szociáldemokrata újságírók rehabilitálásának, visszafogadásának. Futó Dezső kisgazdapárti publicista ügyére emlékezni vélek, talán Wesselényi Miklós visszahozásában is szerepe volt (a Magyar Nemzethez). Benjámin László hozzá írt versének – Így vagyunk – szellemében és értelmében ő is megkísérelte „jóvátenni a jóvátehetetlent”. (Benjámin versének is felidézésre érdemes története van persze, hiszen a Haraszti Sándornak írt ajánlást a költőnek le kellett vennie róla, s az csak jó harminc évvel később jelenhetett meg nyomtatásban. „Bűnös vagyok, elhittem bűnödet” – a versnek ez a sora kitörölhetetlen maradt sokunk agyából, lelkéből, habár a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1979-ben, az állítólagos „puha diktatúrában” megjelent Hét évszázad magyar versei közül természetesen kifelejtődött.)
A forradalom napjaiban nem találkoztunk. Évtizedekkel később olvastam, hogy a Nagy Imre és Kádár János vezette MSZMP kiáltványtervezetét Haraszti Sándor szövegezte az átállt cenzor, Horváth Márton társaságában. Tudtam, hogy az új párt új központi orgánumának, melynek a Népszabadság címet adták, ő lett a főszerkesztője. A lap első száma november 2-án, pénteken jelent meg, első oldalán Kádár Jánosnak azzal az előző esti rádióbeszédével, amely a későbbiekben a politikai fordulatig nem jelenhetett meg többé: ebben mond köszönetet a magyar kommunista íróknak, újságíróknak, az egyetemistáknak, a Petőfi Kör fiataljainak, munkások, parasztok ezreinek, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi harcosoknak – amiért „az első sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkényuralom és kalandorpolitika ellen”. (Mire a beszéd az utcára került, Kádár már úton volt Moszkva felé…)
Sanyi bácsi felhívott, és kért, menjek oda, számít a munkámra. Erről részleteiben beszélni sem adódott már mód. A második szám is kijött 3-án, szombaton. Szigorú közlöny volt, különösebb szerkesztői erényeket nem csillantott fel. A harmadik szám is elkészült, de az már nem került ki a nyomda falai közül.
1968 augusztusában véletlenül egy turnusban nyaraltunk Tihanyban, az újságíró-üdülőben, képzelhető, milyen heves politizálgatás folyt a stégen, az események mily szenvedélyes latolgatása. A nagyszülőkkel Ancsurka is lent volt, teljes udvartartásával, barátnők és hódolók lepték el a parti homokot, s Haraszti Sándor elemében volt: fiataloknak magyarázhatta a nemzetközi helyzetet. Még egyszer láttam reménykedni a későbbi években, a Solidarnosc zászlóbontása idején. De számon tartotta a szabadságvágy minden megnyilatkozását, annak a szegény fiúnak a nevét is tőle hallottam először (és nem a szerkesztőségben), aki a Nemzeti Múzeum lépcsőin felgyújtotta magát.
Az életből ez a csupa-élet ember elég rosszkedvűen távozott. Minden politikai hírre éhesen, Donáth Ferenccel, Vásárhelyi Miklóssal baráti napi kapcsolatot tartva, pesszimista volt a jövő kilátásait illetően. A Kádár-korszak unalma is megülte a lelkét. Kedvét szegte a kézirata körüli huzavona is – több évi hitegetés után („a magvetős Kardos”!) úgy jelent meg ez a sokak szemében ma már bizonyára túlságosan is kommunista szellemű könyv, hogy Donáth Ferenc előszavát – Haraszti Sándor – és akiknek nem kellett[7] – fel kellett áldozni, el kellett hagyni belőle.
Tóth Pál Péter történész 1981 nyarán interjút készített vele. „Ettől a világtól, ettől elbúcsúzni nem nagy gond” – mondta neki Haraszti Sándor. Temetésébe is beleszóltak – Aczél György, aki Haraszti Sándort az utolsó évtizedben minden születésnapján biztosította nagyrabecsüléséről, írásban is, személyesen is, azt „tanácsolta” a családnak, a legszűkebb körben rendezzék meg a gyászszertartást – úgy látszik, féltek a maradék revizionisták „felvonulásától”.
Irén néni a nyolcvanadik életévéig eljárt dolgozni. Központosított ellátásunk idején titkos tipp volt a „Harasztiné-féle krém” a Mátyás téri patikában, zsíros, száraz és normál bőrre. Közel százhárom éves korában hunyt el, nemhogy teljes, de látogatóit felüdítő szellemi frissességben. „A Sanyi” minden harmadik mondatában előfordult. No jó, nem akarok túlozni. Csak minden negyedikben.
Jegyzetek
[1] Haraszti Sándor: Befejezetlen számvetés. Magvető, Budapest, 1986, Tények és tanúk sorozat, 86-87. o.
[2] Kardos András: Egy szomorú szocialista halálára. In Beszélő összkiadás, 1. k., 205. o.
[3] Haraszti: i. m. 167. o.
[4] „Haraszti Sándorné született Gróf Irén visszaemlékezéseiből” portréfilm készült az Országos Széchényi Könyvtár Soros Gyűjtemény és az MTV Művelődési Főszerkesztősége megbízásából, szerkesztő-rendező: Hanák Gábor. Budapest, 1985-1987.
[5] Rákosi gúnyneve a moszkvai emigrációban, Lukács Györgyék körében.
[6] Haraszti: i. m. Függelék, 238. old. (A dőlt betűs kiemelés tőlem. – E. M.)
[7] Végül Donáth Ferenc A Márciusi Fronttól Monorig – Tanulmányok, vázlatok, emlékezések című kötetében jelent meg, Századvég Kiadó, Budapest, 1992, 281–285. o.