1981 októberében a Színház című folyóirat rendszeres olvasói hiába keresték a színikritikusok díjait és a szavazatok részletes indoklását a lapban. Az évente rendszeressé vált rovat ezúttal hiányzott, de a mulasztás okairól sem lehetett olvasni egy szót sem. Végül is nem írhatták le, hogy a párt Agitációs és Propaganda Bizottságának utasítására a kulturális miniszterhelyettes, Tóth Dezső letiltotta a díjazást, illetve a díjazás publikálását. Akkoriban ugyanis nemcsak formálisan, hanem ténylegesen is minisztériumi egyetértésre, illetve jóváhagyásra volt szükség ahhoz, hogy a Színházművészeti Szövetség kritikus tagozatának díjait ki lehessen osztani. S e jóváhagyást a kritikusok nem kapták meg.
Pontosabban egyetlen kategóriával volt baj: az 1980/81-es szezonban bemutatott legjobb új magyar drámának a szavazók elsöprő többsége Kornis Mihály Hallelujáját tartotta, s éppen ez nem tetszett az ideológiai vezetőknek. A darab bemutatását először engedélyezték a műsortervi egyeztetésen, majd letiltották, a Nemzeti mégis bemutatta. Igaz, nem a nagyszínházban, hanem a mostani Játékszínben, amely akkor – a Katona József Színház átépítése miatt – a Nemzeti kamara: avagy stúdiószínházaként működött.
Mi volt a baj a Hallelujával? Legkevésbé az, hogy szokatlan, anekdotikus, nem konfliktusos drámaszerkezete van, s az sem igazán, hogy nehezen követhető a zenei módon komponált, asszociációkra épülő és építő cselekménye – bár ez már inkább zavaró volt, mert minden gyanús, ami nem közérthető! Valójában a darab minden mondatából áradó szemlélet bizonyult irritálónak. Az, ahogy három generáció – Miksa, a Nagytata, Pista, az Apa és Lebovics, a Fiú – téblábol elveszetten, fogódzópontokat keresve ebben a szocialista világban – és fél. Miként a darab és előadás egyik kritikusa fogalmazott: „A Nagytata a múlttól fél, az Apa a jelentől, a Fiú a jövőtől.” Miksa tudatában összemosódik a huszadik század minden borzalma, Pista nem tud rendet teremteni az ötvenes meg a hetvenes évek jelszavai között, egyfolytában rohan, s közben nem tudja, mikor mit kell és lehet mondani, mihez és kihez kell, lehet és szabad igazodni. Lebovics pedig megszakítás nélkül írja a leckéjét, rég felnőtté kellene válnia, de ő vissza-visszamenekül a gyereklétbe, elveszett ember, múltja, jelene nincs, perspektívát sem lát maga előtt. Mindezt tetézi, hogy e csonka családmodellből hiányzik az összetartó erő: a nő, az asszony, az anya. Ez is a hiánydramaturgia egyik reprezentánsa, mint ahogy Kornis generációjának legtöbb írótársa is akkoriban ezt az élményt írja ki magából.
Abszurd helyzetek, groteszk figurák, sziporkázó nyelvi lelemények tömkelege – ez jellemzi Kornis nem éppen optimizmust sugalló darabját s még inkább Zsámbéki Gábor remek rendezését, Agárdy Gábor, Sinkó László és Márton András bravúros alakítását. Az előadás talán legfélelmetesebb része a feketevonat-jelenet volt, amely szinte szociografikus hűséggel, ugyanakkor művészi sűrítéssel mutatta meg azt a magyar valóságot, ami ellenpontozta a főszereplők értelmiségi tehetetlenkedését. (Ha valaki elfelejtette volna, avagy már nem tudja, mi volt a fekete vonat, emlékeztetek: az erőszakos iparosítás és centralizáció következményeként naponta vagy hetente százezrek ingáztak lakó- és munkahelyük között, s az éjszakai, hajnali, illetve hétvégi munkásvonatok, amelyek főleg az ország keleti sarka és a főváros között hozták-vitték a munkaerő-páriákat, ezek a zsúfolásig tömött, lekoszlott szerelvények infernális élményt nyújtottak.)
Egy generáció kétségbeesett vallomása, hely-, feladat- és jövőkeresése és vívódása fogalmazódott meg Kornis darabjában és a Nemzeti előadásában, s érthető, ha a politikai hatalmasságoknak ez nem nyerte el a tetszését.
Ennek nyomatékosításául a hivatalos verdikt úgy szólt, hogy ha a legjobb új magyar dráma kategóriáját a kritikusok törlik a listáról, a többi kiadható. Csak emlékeztetőül és érdekességként: a legjobb előadás díját a Pesti Színház Platonovja (rendező: Horvai István), a legjobb női és férfi alakításét Igó Éva és Blaskó Péter (több miskolci produkcióban nyújtott teljesítményükért), a legjobb mellékszereplőknek járókat Bodnár Erika (a Hallelujában játszott szerepéért) és Hernádi Judit, valamint Sinkó László (több nemzeti színházi munkájáért, nem mellékesen a Kornis-darabban elért sikeréért), a legjobb díszletnek megítélt díjat pedig Székely László (a Nemzetiben a Tarelkin halálához készített tervéért) kapta (volna).
Ha a kritikusok elfogadják a minisztérium nagylelkű ajánlatát, a végeredmény és az egyenkénti, indokolt szavazatok közölhetők lettek volna a szaksajtóban is, a napilapokban is. Ebbe azonban a kritikustagozat nem ment bele. Többmenetes egyeztetés következett, amelynek során hol szigorodtak, hol enyhültek a követelmények. Volt, amikor minden díjat ki lehetett volna osztani, de a díjazás semmilyen nyilvánosságot nem kaphatott volna, volt, amikor csak a Színház adhatott volna hírt az eseményről, de volt olyan pillanat is, amikor se díj, se hír nem engedélyeztetett. A kritikusok akkor példátlanul (azóta sem igen történt ilyen) és szokatlanul egységesek voltak, s kitartottak amellett, hogy vagy az összes díj és teljes publikációs szabadság, vagy ha az utóbbi csorbul, nem adják ki a díjakat.
Természetesen ez utóbbi következett be. Az érdekeltek, akik így elestek egy elismeréstől, nem zúgolódtak, megértés fogadta a kritikusok döntését, s ez is ritkaságszámba megy ebben a szakmában. A díjakat végül 1989-ben lehetett utólag kiadni, s csak egyetlen vigasza maradt a kritikának és a művészeknek: az akkori döntés helyességét az idő minden esetben igazolta, hiszen a díjazott művészek az eltelt majd egy évtized alatt a színházművészet vezető egyéniségeivé váltak.
Nem volt ennyire éber a politikai vezetés, és nem volt ilyen egységes a színházi szakma az évad egy másik bemutatója kapcsán. A Nemzeti Színház műsorra tűzte Brecht Koldusoperáját, s rendezőül nem kisebb nagyságot kértek fel, mint Jurij Ljubimovot, a híres-hírhedt Taganka Színház igazgatóját, megteremtőjét és életben tartóját, akit Európa akkoriban igencsak számos nagyszerű rendezői közül az egyik legjelentősebbnek tartottak. Ljubimov már rendezett Magyarországon, Szolnokon vitt színre egy kortárs szovjet drámát. Az ottani munkája azonban csaknem visszhangtalanul múlt ki.
A Nemzetiben bemutatott Brecht-produkció sem váltott ki osztatlan kritikai és szakmai elismerést. Ennek egyik oka az lehetett, hogy furcsa gyanakvás kísérte az előadást s magát a rendezőt is. Már a próbák során mindenféle hírek keringtek arról, milyen diktatórikus módon dolgozik, vagy épp ellenkezőleg, mennyire szabadjára engedi a színészeket. Azokat, akik akkor is, később is csak felsőfokon nyilatkoztak a közös munkáról. A híreket ugyanis leginkább azok terjesztették, akik ellendrukkerei voltak a Nemzeti reformszellemű vezetésének, s intenzív aknamunkát folytattak Székely és Zsámbéki megbuktatására.
Holott Ljubimov iskolát mutatott abból, hogyan lehet nem doktriner módon, mégis az író-rendező szelleméhez hűen Brechtet játszani. A darab címét visszaváltoztatta a brechti mű ősének tekinthető Gay-operáéra, azaz Háromgarasos opera lett. A látványvilág sem volt szokványos, a díszlet nem a jelenetek helyszínének illusztrációját szolgálta: egy lerobbant, defektes londoni emeletes busz volt az egyetlen térképző elem, ebben, ezen s ennek környékén bonyolódott a cselekmény, itt tartózkodott minden szereplő, s élte a szerepét, vagy ha nem volt a „színen”, létezett kvázi-civilként. Ami azt jelentette, hogy szerepen kívül sem eshetett ki a szerepéből, s szerepjátszás közben is hordozott valamit a civil énjéből.
A busz egyszerre volt valóságos tárgy és jelkép. Jelképe egy megrekedt, elakadt fejlődésnek, a közép-kelet-európaiságnak. Ezt erősítették a játékötletek is, meg a felvonás végi bibliai idézetek, amelyek Händel-zenére szólaltak meg, s amelyeket sok-sok kopottas öltözékű, nejlonszatyrokkal, elnyűtt táskákkal, cekkerekkel felmálházott elesett, szegény öreg együtt énekelt a kis és nagy rablókkal, a kézműves gengszterekkel és a kolduskirállyal, a kurvákkal és a korrupt rendőrökkel. A koldusfinálék tehát mementóként hatottak: Figyelj, ember, ilyen a világ! Rajtad is áll, ilyen marad-e?! Ez sem volt szelídebb üzenet, mint a Hallelujáé. Csak talán jobban volt csomagolva. Meg védte Ljubimov tekintélye.
Kontraszt és egység, ellenpontozottság és illusztráció, karikatúra és érzelmesség keveredett a játékban, az előadásban. Példát kaphattunk arról, milyen egy minden ízében kidolgozott, mégis a spontaneitását megtartó előadás, megcsodálhattuk, milyen fantasztikusan gazdag eszköztárral rendelkeznek az alkotás – még bizonyos korlátok között is – kiviruló szabadságát megérző színészek: Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya, Ronyecz Mária, Garas Dezső, Újlaki Dénes, Gelley Kornél s a többiek.
Az előadás végül az évad nagy eseménye lett vagy lehetett volna. Esemény volt azoknak, akik láthatták, de viszonylag kevesen részesülhettek ebben a szerencsében, hiszen a bemutató után néhány hónappal a Nemzeti újabb vezetői válságot élt át, a társulat jelentős része eltávozott – a Brecht-darab szereplőinek nagy többsége is –, tehát egyszerűen játszhatatlanná vált a produkció. A következő évben a kritikusok ugyan három kategóriában is díjazták az előadás résztvevőit (Udvaros, Garas és díszlettervező David Borovszkij), de mellettük már az újabb „események” is helyet kaptak: a Katona két előadása és a kaposvári Marat/Sade is díjat kapott.
Ez azonban már egy másik év és másik történet.