[1]
Ronald Reagan nem volt az intellektuelek kedvence, a közgondolkodó osztály – valamint a nemzetközi kapcsolatok, a hadügyek és a geopolitika tudós szakértői – Amerikában és másutt ma is inkább ingerültséggel vegyes csodálkozással, mintsem őszinte elismeréssel veszik tudomásul, hogy ez a másodrangú moziszínészből lett politikus nemcsak PR-csoda volt, Nagy Kommunikátor, hanem elsőrangú államférfi is, aki – hogy szelleméhez híven leegyszerűsítve fogalmazzak – megnyerte a Nyugatnak a hidegháborút. Ez az értelmiségi idegenkedés nem magyarázható pusztán azzal, hogy a tipikus értelmiségi lényegesen baloldalibb, mint Reagan volt, noha nyilvánvalóan szerepet játszik benne. De az exelnök legodaadóbb hívei – közvetlen munkatársai, az amerikai konzervatív mozgalom intellektuális vezetői – is tesznek szemérmes utalásokat korlátaira, ha – elvégre egy konzervatív ikonról van szó – szeretetteljes elnézéssel is. Még csinos teóriák is születtek az ember és teljesítménye között látszólag vagy valóságosan tátongó szakadék áthidalására. A feladatok delegálásában volt zseni, és ez a legfontosabb vezetői kvalitás – érvelnek azok, akik tagadhatatlan lustaságából és a részletek iránti közömbösségéből kívánnak erényt kovácsolni. Néha pedig demokratikus szellemű optimista antropológiává kerekedik ki az észlelt disszonancia feloldására tett kísérlet: Reagan példája azt mutatja, hogy honpolgári kötelességtudattól hajtva az átlagember fel tud nőni a feladathoz, bármily nagy legyen is az.
A Reagannel szembeni értelmiségi ellenérzés leginkább talán abban gyökerezik, hogy nagyon nem volt értelmiségi, és mentegetőzés nélkül nem volt az. Míg a nixoni–kissingeri külpolitika komplex geopolitikai elképzeléseken alapult, amelyek elméletileg értékelhetők, Reagan külpolitikáját, különösen a szovjet és kommunista fenyegetésre reagáló külpolitikáját, néhány zavarbaejtően egyszerű – inkább erkölcsi természetű – meggyőződés határozta meg, amelyet a nemzetközi kapcsolatokról való gondolkodás fogalmi rendszerén belül értelmezni is nehéz volt. Elvetette a hagyományos külpolitikai gondolkodást, de nem azért, mert kritikai vizsgálat alá vonta, és nem találta kielégítőnek, hanem azért, mert képtelen volt elfogadni morális előfeltevéseit és gyakorlati konzekvenciáit.
Az 1983-as évben vált végérvényesen világossá, hogy miben különbözik Reagan külpolitikája a Nixon-, Ford- és Carter-adminisztráció külpolitikájától. Márciusban az elnök az Evangelisták Nemzeti Szövetségének konferenciáján nagy port felkavaró beszédet tartott, amelyben ördögi birodalomnak nevezte a Szovjetuniót. A kifejezés megválasztása nyilvánvalóan a hallgatóság jellegével is összefüggött, ugyanakkor tökéletes összhangban állt a szónok világnézetével: a világ jókra és gonoszokra oszlik, a Szovjetunió és a kommunizmus az ördögtől való, Amerika apokaliptikus küzdelmet folytat a gonosszal, amelyben benne van az Armageddon kockázata is. Reagan egyszerűen nem fogadta el azt a lényegében vitathatatlannak tartott előfeltevést, hogy a Szovjetunió és a kommunizmus a nemzetközi berendezkedés permanens darabja, melynek létével meg kell békélni. Nem hitte el a szakértőknek, hogy a Szovjetunió stabil és sebezhetetlen, mert nem hitte, hogy egy erkölcsileg ennyire elutasítandó képződmény fennmaradhat. A szó megszokott értelmében tehát nem volt héja, nem egy erős riválisnak akarta megmutatni, hogy hol a határ, hanem egy összeomlás felé tántorgó kolosszus végét akarta siettetni úgy, hogy a vég „ne egy nagy bumm, hanem nyöszörgés” kíséretében következzék be.
A csillagháborús tervnek csúfolt Stratégiai Védelmi Kezdeményezést (Strategic Defense Initiative – SDI) szintén 1983 augusztusában jelentette be Reagan. Egy rutin televíziós beszéde vége felé felszólította az amerikai természettudósokat, „akik nukleáris fegyvereket adtak nekünk, hogy nagy tehetségüket most szenteljék az emberiség és a világbéke ügyének, és adjanak nekünk olyan eszközöket, amelyek ezeket a nukleáris fegyvereket impotenssé és divatjamúlttá teszik”.
Nem kizárt, hogy ez a kezdeményezés is csak egy olyan politikusnak juthatott eszébe, aki nincs igazán tisztában a nukleáris kor stratégiai dilemmáinak finomságaival, és akiben a science fiction filmek több gondolatot ébresztenek, mint az okadatolt nemzetvédelmi tanulmányok. De utólag sokak számára világos lett, hogy az SDI inkább forradalmi, mint nevetséges gondolat volt. Reagan abból indult ki, hogy a nukleáris stratégia doktrínája, a kölcsönösen biztossá tett megsemmisítés (Mutually Assured Destruction – MAD) őrült dolog. Képtelen volt belenyugodni, hogy abban az esetben, ha Amerikát nukleáris rakétatámadás éri, az amerikai elnök csak kettőt tehet: vagy semmit, vagy elrendelheti a megtorlást, de mindkét esetben változatlan marad az a tény, hogy néhány amerikai város megsemmisül. Úgy vélte, hogy léteznie kell egy harmadik lehetőségnek, a rakéták elleni védelemnek: e lehetőség megteremtése volt az SDI közvetlen célja. Közvetett célja még ambiciózusabb volt: a nukleáris leszerelés, amelyre – remélte Reagan – a szovjetek nagyobb hajlandóságot fognak mutatni, ha rakétáik stratégiai értéke csökken. Aligha kétséges, hogy a nukleáris fegyverektől irtózó elnök ezt komolyan is gondolta. Ezért helyezte kilátásba – az amerikai katonai vezetők megdöbbenésére –, hogy az SDI-kutatás eredményeit megosztja az oroszokkal.
Az SDI azonnal a támadások kereszttüzébe került. A kritikusok egyfelől azt kifogásolták, hogy az SDI kivitelezhetetlen. Reagan valóban azt a benyomást igyekezett kelteni – és nem lehetetlen, hogy maga is hitt benne –, hogy áthatolhatatlan védelmi ernyőt lehet kifeszíteni az Egyesült Államok fölé – ezt azért az SDI leglelkesebb hívei sem tartják megvalósíthatónak ma sem. De arra ma már egyre több szakértő hajlik, hogy megteremthető egy olyan védelmi rendszer, amely jelentős mértékben csökkenteni képes egy nukleáris rakétatámadás pusztító hatását. Másfelől viszont az volt a kifogás, hogy az SDI-t akkor sem szabad megcsinálni, ha lehetséges, mivel destabilizáló hatású, provokálja a szovjeteket, vagyis nem csökkenti, hanem növeli a nukleáris konfliktus veszélyét. Végül pedig a katonai vezetőket is riasztották az SDI várható hatalmas költségei. William J. Crowe, aki 1985-ben a vezérkari főnökök kollégiumának elnöke lett, utólag így nyilatkozott: „Arra gondoltam, hogy vagy fegyveres erőnk lesz, vagy SDI-unk, de a kettő egyszerre nem lehetséges.”
A vita az SDI-ról ma is folyik, de ma már sok szakértő egyáltalán nem tartja olyan naiv ötletnek, mint másfél évtizeddel ezelőtt. Clinton, aki felfüggesztette az SDI-jal kapcsolatos kutatások finanszírozását, tavaly nyáron az észak-koreai Kedves Vezér nukleáris ambíciói következtében 7 milliárd dollárt kért a kongresszustól erre a célra.
De az SDI mint politikai ötlet megítélése nem csak attól függ, hogy létrehozható-e egy többé-kevésbé hatékony rakétaelhárító rendszer. Az SDI anélkül is megtette a magáét, hogy közel került volna a csatarendbe állításhoz. Biztonságosabbá tette a világot, mert tényleg engedékenyebbé tette a szovjet tábornokokat, és ily módon hozzájárult a fegyverzetcsökkentési tárgyalások sikeréhez. És ami ennél sokkal nagyobb jelentőségű: siettette a Szovjetunió összeomlását, mivel világossá tette, hogy az „ördögi birodalom” már nem képes az Egyesült Államokkal lépést tartani a fegyverkezési versenyben.
Grenada megszállása 1983 októberében megmutatta, hogy Reagan – ha szükségesnek ítélte – mert héja lenni a szó hagyományos értelmében is. A Nyomatékos Felbőszülés (Urgent Fury) hadművelet már befejezése előtt gúny tárgya lett, ami érthető is, ha azt vesszük, hogy a hatalmas Egyesült Államok haragja egy háromszázötven négyzetkilométeres, száztízezer lakosú szigetecskére csapott le. Grenada mérete ugyanakkor az akció bírálóinak érvelését is nevetségessé teszi, akik azért ítélték el Reagan rendteremtését, mert megsértette a sziget szuverenitását. Mennyire veendő komolyan egy ekkora államocska szuverenitása, ha az egy legitimitás nélküli bűnöző csoport uralma alá kerül? Az akció hivatalos indoka egyrészt a szigeten tanuló ezer amerikai diák biztonsága miatt érzett aggodalom, másrészt egy kubaiak által épített repülőtér volt (amely a Grenadában hatalmon lévők szerint turisztikai, az amerikaiak szerint viszont katonai célokat szolgált volna elkészülése esetén). Hogy a hivatalos indoklás mennyire volt koholt, és milyen mértékben szánta Reagan a megszállást az oroszoknak, a kubaiaknak és a nicaraguaiaknak címzett üzenetnek, utólag is nehéz megítélni. De nincs ok arra, hogy kételkedjünk Vessey tábornok 1996-ban elmondott szavaiban: „Úgy csináltuk, hogy biztosak lehessünk benne, üzenünk vele a Szovjetuniónak és Nicaraguának és Kubának; úgy strukturáltuk. De senki sem mondta, hogy küldjünk üzenetet a Szovjetuniónak, Nicaraguának és Kubának. Azért csináltuk, mert káosz volt Grenadában, és mert ott volt egy csomó amerikai diák, és az elnök azt mondta, hogy hozzuk ki őket.”