Kovácsy Tibor

Nyomtatóbarát változat

1983. augusztus 21-én Manila repülőtere fölé érkezett a tajvani légitársaság egy gépe. Az egyik utast, egy bizonyos Marcial Bonifaciót arról győzködték társaságának tagjai, hogy jobban teszi, ha mégiscsak golyóálló mellényt vesz a zakója alá. A leszállás előtti percekben a körülötte sürgölődő újságírók gyűrűjében még egyszer átfutott egy rövid szöveget, zsebre dugta, felállt. A géphez tolt lépcsőn feltrappolt egy szakasz katona, kinyílt az ajtó, emberünk elindult lefelé. Néhány lépést tett csak, amikor lövések csattantak, sikoltozás, zűrzavar, Marcial Bonifacio pedig ott feküdt holtan a kifutópályán.

Ez a név csak a hamis útlevelében állt – valójában Benigno Aquinónak hívták, és ő volt a Fülöp-szigetek legismertebb ellenzéki politikusa. Az apály idején 7107 (dagálykor valamivel kevesebb) szigetből álló távol-keleti ország kényura, Ferdinando Marcos 1972-ben kihirdette a szükségállapotot. Jobboldali földesurak és maoista gerillák szerveződő komplottjára hivatkozott, ami, bár ebben a formában légből kapott volt, annyi alappal azért rendelkezett, hogy a néhány évvel korábban választás útján szenátusi elnökből lett államfő egyre keményedő uralmát valóban erről a két oldalról támadták a legerőteljesebben. A döntést letartóztatások követték, és ekkor vették őrizetbe az ellenzéki Liberális Párt akkori első emberét, Benigno Aquinót is. Ha nem nyakaskodik annyit, és elfogadja a szükségállapot kínálta meglehetősen szűkös politikai játékteret, alighanem előbb-utóbb kiszabadul, mint sok más ellenzéki párthoz tartozó sok más ellenzéki társa. Szembenállásáért viszont látványos és elrettentő példának szánt büntetést kapott, bár erre öt teljes évig kellett várnia. Gyilkosság, felforgatás és fegyverrejtegetés vádjával 1977 novemberében halálra ítélték. A büntetés végrehajtását Marcos felfüggesztette. Aquino hol szorosabb, hol enyhébb (házi) őrizet alatt állt, majd 1980-ban a diktátor – nyilvánvalóan amerikai nyomásra – úgy ítélte meg, hogy a leghelyesebb orvosi kezelés céljából kiengedni az országból amúgy is betegeskedő első számú politikai ellenfelét, aki eddigre már fellebbezések egész sorát nyújtotta be a Legfelsőbb Bírósághoz. Marcos – utólagos fenyegetésként – kijelentette, hogy szíve szerint megvárná, amíg a legfőbb bírák meghozzák minden bizonnyal elutasító döntésüket, ám ha a helyzet úgy diktálja, esetleg arra kényszerülhet, hogy visszavonja a halálos ítélet végrehajtását felfüggesztő határozatát.

Aquino viszont már 1981 elején közölte, hogy kész hazatérni az elnökválasztási kampányra, amennyiben szabad mozgást biztosítanak számára, vagy legalább azt, hogy – letartóztatása esetén – zavartalanul kapcsolatban maradhasson a sajtóval. A kért garanciákat nem kapta meg. Két évvel később magas vendéget fogadhatott egy titkos New York-i beszélgetésen. Maga a First Lady, a Fülöp-szigetek környezetvédelmi tárcájának birtokosa, a mértéktelen költekezéséről híres Imelda Romualdez Marcos kereste fel, hogy felhívja a figyelmét: helytelen volna hazatérnie, hiszen a biztonságát nem tudnák garantálni. Ha viszont esetleg úgy dönt – tette hozzá –, hogy felhagy a politizálással, nos, ebben az esetben teljes anyagi biztonság vár rá az üzleti élet keretei között. Pár hónappal később Manilában nyomatékként bejelentették a halálos ítélet megerősítését, és azt, hogy Aquinóra abban a pillanatban letartóztatás vár, mihelyt hazai földre lép. O maga azt válaszolta erre, hogy márpedig most már nem tágít, pedig hivatalos helyről tudja, hogy merénylet, sőt merényletek készülnek ellene. Legfeljebb még egy hónapig marad az Egyesült Államokban, ami szerinte elég ahhoz, hogy a hatóságok megtalálják az állítólagos összeesküvőket. Végül ezt az egy hónapot sem várta ki. Az útlevelét nem tudta meghosszabbíttatni, ezért kellett a hamis okmány, amellyel meglehetősen körülményes útvonalon – Japán, Hongkong, végül Tajvan érintésével – érkezett meg a Fülöp-szigetekre.

A repülőtéri lövöldözés zűrzavarában még egy ember a betonon maradt. Az első hírek szerint o volt a gyilkos maga, akit az Aquino elfogására kivezényelt katonák terítettek le. Az első híradások azonban még a nevét illetően sem értettek egyet. Volt olyan jelentés, miszerint Rolando Vizcarra lett volna a neve, és korábban az elnöki gárdához tartozott. A gyilkosság után kilenc nappal kiadott hivatalos közlemény Rolando Galman y Dawang néven azonosította, mondván, hogy profi bérgyilkosról van szó, aki a repülőtéren dolgozók munkaruháját viselte. Két hónappal később Aquino egyik testőrére hivatkozva az a hír terjedt el, hogy a név stimmel, de Rolando Galman nem bérgyilkos, hanem kommunista gerilla, aki a Peking-barát Fülöp-szigeteki Kommunista Párt bebörtönzött elnökének, Bilog parancsnoknak – polgári nevén Rodolfo Salasnak – az utasítására cselekedett, aki őt magát – a testőrt – is többször megpróbálta beszervezni erre a célra.

Másfelől két japán újságíró, aki Aquinóval közös gépen érkezett Manilába, arról számolt be, hogy látták, amint több katona is pisztolyt ránt, és a politikus fejére célozva tüzel. Egy emigráns ellenzéki szervezet vezetője pedig Washingtonban úgy nyilatkozott, hogy a gyilkosságra nem más, mint Fabian Ver tábornok, a fegyveres erők vezérkari főnöke adott utasítást.

Marcos már a bűntény másnapján kijelentette, hogy a felelősség a kommunistákat terheli, bár a gyilkost még nem azonosították. Tagadta a kormány felelősségét, viszont megjegyezte, hogy a történtek „egyfajta árnyékot vetnek” a rendszer egészére. Alighanem az Egyesült Államokra célzott, amikor bírált egy bizonyos külföldi kormányt, amely hamis papírokhoz segítette Benigno Aquinót. Ugyanezen a napon kinevezett egy vizsgálóbizottságot, amelynek a törvényességét különösen azután vonták sokan kétségbe, hogy egyik tagja, Prospero Olivas manilai rendőrfőnök már a testület első ülése előtt kijelentette: végleges megállapításnak lehet tekinteni, hogy Galman volt a gyilkos. Rolando Galman neve később már úgy merült fel, hogy bárki lett légyen is, a repülőtéren tényleg ott volt, de a lövések pillanatában éppen katonákkal beszélgetett. 1984 novemberében aztán meghalt, és talán a hivatalos állításokkal szembeni, tiltakozássá erősödött kétely az oka, hogy ötezren mentek el a temetésére. Eddigre a felesége, akit előzőleg Fabian Ver tábornok magához hivatott, továbbá a család három barátja eltűnt. A tábornok felháborodottan tagadta, hogy köze volna mindehhez. Végül, csupán a homály teljessége kedvéért: a maoista Új Népi Hadsereg egyik vezetője kijelentette, hogy Galman sohasem volt a gerillaszervezet tagja.

A diktátor-államfő által kinevezett vizsgálóbizottság nem volt hosszú életű. Aquino családja és Jaime Sin bíboros, Manila érseke eleve megtagadta, hogy részt vegyen a testület munkájában. Az elnöklő bíró szeptember végén lemondott, kijelölt utóda, egy államminiszter nem volt hajlandó elnökölni, négy további személy szintén visszalépett, így a bizottság október elején lényegében kiürült. A következő bizottság egy év múlva arra a megállapításra jutott, hogy az ellenzéki politikust katonai összeesküvés tette el láb alól. Huszonöt tiszt – köztük Ver tábornok – ellen született vádemelési javaslat 1986 elején, de a Marcos szempontjából később végzetesnek bizonyuló elnökválasztási kampány idején valamennyiüket felmentették a gyilkosság vádja alól.

A Fülöp-szigetek lakói – a spanyol, majd a XX. század első felében az amerikai uralom alatt a törzsi elzártságból fokozatosan kikényszerített őslakosok, kínaiak és spanyolok színes, részben össze is olvadt keveréke –, a filippínók kedvelik a becéző formulát. Saját magukat pinoynak hívják, és kedvenc politikusaikat is családiasan nevezik meg. Benigno Aquino a számukra Ninoy volt. Özvegye, Corazon, a későbbi elnök, Cory. Természetesen a megszólítás barátságossága mögött ott voltak mindig is azok a hatalmas különbségek, amelyek a szigetek társadalmát mindig is jellemezték. A politikai életben voltaképpen csak az oligarchia és a középosztály vett és vesz részt, és majdnem biztos, hogy a maoista, illetve a déli szigeteken, elsősorban Mindanaón tevékenykedő mohamedán gerillák vezérei is ezekből a körökből kerültek ki. A Marcos-diktatúra megkeményedése részben ezeknek a csoportoknak az előretörésére volt válasz, részben pedig a szélesedő elégedetlenségre, amely a gerillákat erősítette. A Fülöp-szigetek belső életének már csak azért is axiómája volt a kommunistaellenesség, mert az ország az Egyesült Államok alighanem legfontosabb katonai bázisa volt a nyolcvanas években. A másik ok pedig a spanyol időkből öröklődött mély, misztikus és közösségi vallásosság. Két olyan tényezőről van szó, amelyek tulajdonképpen kizárták, hogy az ellenzékiség, ha tömeges rokonszenvre, reális esélyekre tör, eltolódjék a balszél felé.

Mindamellett a hatvanas évek végétől elkezdődtek itt is a diákszerveződések, felerősödött a maoista agitáció – miközben érdekes módon a Moszkva-barát kommunisták mindig is megmaradtak a békés változások törekvése mellett. A szükségállapot már említett, 1971-es kihirdetése előtt egyre nagyobbak lettek a tüntetések, egyre durvább a rendőri erőszak, egyre véresebbek az összecsapások. A sok ok közül egy: ezekben az években kezdte visszafizetni az ország azokat a hatalmas kölcsönöket, amelyek nem az országot, hanem a Marcos család szűkebb-tágabb körét és elkötelezettjeit gazdagították. A Fülöp-szigetek ezekben az években egyre jobban lemaradt a környező, látványosan fejlődő országok mögött. Ez pedig már nemcsak a legszegényebbeket érintette, hanem az alapjában véve apolitikus középosztályt is, amely addig azért elég jelentős arányban állt Marcos mellett.

„Ninoy” Aquino az oligarchiához tartozott, a sok ezer hektáron gazdálkodó ültetvényesek közé. Újságíró volt, éveken át ellenzéki szenátor. A Fülöp-szigetek ellenzékét kétségkívül megkülönböztette a hatalomtól egyfajta szociális érzékenység, amely azonban sohasem jutott el a radikalizálódásig. És ugyanez a helyzet a katolikus egyházzal is, amelynek meglehetősen fontos szerepe volt Marcos 1986-os bukásában. Ahhoz, hogy Benigno Aquino széles körben tisztelt, emblematikus figura lehessen, egyrészt meg kellett halnia, tiszteletre méltó személyes bátorságról téve tanúságot. Másrészt fontos szerep jutott annak a vallásos érzületnek, amely a halálát egyfajta krisztusi mártíromsággá emelte. Ehhez viszont magának az egyháznak a folyamatosan átalakuló státusára, befolyására volt szükség. Az alsópapság és az országban tevékenykedő számtalan szerzetesrend már a hatvanas években egyfajta bázisközösségi hangsúlyú, konkrét és emberközeli viszonyt alakított ki a hívekkel – a latin-amerikai felszabadítási teóriák átfogó társadalmi víziói nélkül, de ezekhez hasonlatosan mégis erősen összpontosítva az e világi boldogulás fontosságára. A főpapság pedig később egyre határozottabban bírálta a rendszernek a hitelvekkel összeegyeztethetetlen vonásait, az igazságtalanságot, az erőszakot. A pinoyok hite így mintegy magába olvasztotta a rendszerrel való szembenállást, a mártír Aquinót pedig szinte a vallásos érzület tárgyává tette.

Ferdinando Marcos számára az ország alkotmánya 1987-ra írta elő a következő elnökválasztást. A belső feszültségeken túl Washington nyomására döntött végül hivatali idejének egyéves lerövidítése mellett – és nyilván számított a nagyobb győzelmi esélyekre is . Habár az utóbbi szempontot bátran tekinthetjük másodrendűnek a hírhedten bevett választási csalások mellett. Az egyesült ellenzék jelöltje Corazon Aquino volt, és a lebonyolítást ellenőrző széles körű civil szervezet pár nappal a szavazás után meg is állapította a győzelmét. Marcos és tábora – csalások, megfélemlítések után – fordítva látta az eredményeket. Az elnökválasztás kimenetelét azonban nem az adatok döntötték el, hanem az, hogy a hadsereg, az egyház, az Egyesült Államok és – nem utolsósorban, de mégiscsak végül – a lakosság, ezen belül a fővárosi középosztály Cory mellé állt.

• Beszélő évek – 1983