[1]
Az SZDSZ április 11-i közgyűlése elfogadta a Magyar liberalizmus az ezredfordulón című, Szabadelvű hitvallás alcímű dokumentumot. Mivel az ugyancsak ezen a küldöttgyűlésen elfogadott alapszabály szerint csak az lehet a párt tagja, aki „elfogadja és magára nézve kötelezőnek tekinti a szövetség... Elvi Nyilatkozatát és a szövetség politikáját meghatározó, az országos küldöttgyűlés által elfogadott elvi jelentőségű alapvető dokumentumokat,” fel kell tételeznünk, hogy a rendes eszdéeszes párttagok április 11-e óta legalább egy kicsit másként néznek a világra, mint tették ez idáig. A Szabadelvű hitvallás ugyanis – igaz, szemérmesen, a kontinuitás narratívájába csomagolva – revizionista dolgozat, ha ezt az elfogadását keresztülvivő pártvezetők tagadják is. Meglehetősen furcsa ezt tagadni, hiszen mi más értelme lehetne egy ideológiai iránymódosítás közhírré tételének, minthogy az közhírré váljék. Ha az SZDSZ vezetői nem akarták, hogy bárki is észrevegye, politikai cselekvésük iránytűjéül ezentúl némileg más ideológia szolgál majd, akkor jelentősen célirányosabb lett volna ezt a dokumentumot egyáltalán meg sem szövegezni.
Pedig az SZDSZ vezetői reakcióikból ítélve neheztelnek Bauer Tamásra, aki – alighanem így érzik – kifecsegte a titkot. A küldöttgyűlésen közkézen forgó, feszes érvelésű röpiratában (A népboldogító állam téveszméje, avagy miért nem fogadható el a ’Szabadelvű hitvallás’) az SZDSZ politikájára a kezdetektől komoly befolyást gyakorló Bauer Tamás két dolgot állított. Egyrészt azt, hogy a Szabadelvű hitvallásban az állami szerepvállalásról kifejtett nézetek nem egyeztethetők össze azzal a liberalizmussal, amelyet az európai liberális pártok oxfordi nyilatkozata képvisel, másrészt azt, hogy ez baj.
Az első állítás igazságát teljesen értelmetlen kétségbe vonni. A küldöttgyűlés által jóváhagyott dokumentum az állam alapvető feladatának hívja azt – az emberek boldogságának megszervezését –, ami az oxfordi kiáltványban ósdi téveszmének neveztetik. (Bár kétségkívül elismeri, hogy ez a szervező munka világszerte akadályokba ütközik.) Az állami szerepvállalás kívánatos mértékével foglalkozó passzusok legalább annyira polemizálnak egy közelebbről meg nem határozott ortodox liberális felfogással, mint a szabad versenyt eltérő okokból kárhoztató konzervatív és szocialista állásponttal. „A magyar szabadelvűek ma is a kijelölt működési határokon belüli, önkorlátozó állam elkötelezettjei” – írják a hitvallás szerzői. De – és ebben a dolgozatban mindig jön egy „de” egy standard liberális propozíció után – az SZDSZ-nek nem az állammal volt baja, hanem az állami túlhatalommal. Ezért aztán „szükséges világossá tenni az állam feladatait”, vagyis kijelölni működésének határait. Ezek a határok pedig meglehetősen tágasak: „Az állam lehet szabályok lefektetője és működtetője; a stabilitás biztosítója; szolgáltatások, szociális és civilizatórikus feladatok szervezője, esetenként átvállalója; a köz- vagy magánszektor megrendelője; végül kivételesen – a termelésben, szolgáltatásban – vállalkozói szerepbe is kerülhet.” A hitvallás öt alfejezetben veszi számba az „esélyteremtő állam”, a „szolgáltató állam”, a „szociális állam”, a „civilizatórikus állam” és „a világra nyitás államának” feladatait.
Az új elvi alapvetés mondandója nemcsak az oxfordi nyilatkozattól esik távol, hanem attól is, amit az SZDSZ eddig az állami szerepvállalással kapcsolatban hangoztatott. A korábbi nyilatkozatok és a mostani kijelentések közötti különbséget a hitvallás azzal hidalja át, hogy az antietatista ethoszt olyan attitűdnek állítja be, amely már betöltötte feladatát. Amíg az állampárti struktúrákat kellett leépíteni, addig helyénvaló volt, de most már más gondokkal küzdünk – állítja a dolgozat. Pedig, mondjuk, a Bokros-csomag környékén úgy tűnt fel, hogy az SZDSZ meghatározó politikusai az antietatizmust, az állami paternalizmussal való szembenállást tartós érvényű ideológiai elemnek tekintették. A csomag megszorító intézkedéseit nem szükséges rosszként, hanem szükséges jóként védelmezték. A tandíj bevezetése mellett például nem azért álltak ki provokatív, szadomazochista elszántsággal, mert úgy gondolták, számottevő pénzt hoz a költségvetésnek, hanem azért, mert a tandíjszedést morálisan helyesnek, társadalmilag igazságosnak tartották (és tartják). Nemcsak azért támadták a koraszülött jóléti államot, mert nincs rá pénz, hanem azért is, amiért Reagan és Thatcher támadta az időre született jóléti államot: mert borzalmasan alacsony hatásfokú, a finanszírozásához szükséges adóztatási szint és költségvetési deficit fojtogató hatású, rongálja az egyéni – és ezáltal a társadalmi – gazdasági alkalmazkodóképességet, tartósan államfüggővé teszi azokat, akiken segíteni akar.
Bauer Tamás másik állításán – baj, hogy az SZDSZ lemond a tisztán liberális eszmények képviseletéről – természetesen lehet vitatkozni. E tekintetben nyilvánvalóan pro és kontra is sok mindent el lehet mondani. Lehet érveket felhozni a hitvallásban képviselt nézetek mellett. El lehetne mondani, hogy az állami szerepvállalás mértékéről alkotott decens vélekedések halmaza elég nagy, és a hitvallás tézisei bőven beleférnek ebbe a halmazba. Hogy egy politikai párt nem világnézeti klub, elvi nyilatkozatai nem akkor jók, ha elméleti szempontból konzisztensek. Hogy a rendszerváltás környékén úgy tűnhetett, hogy a neoliberális antietatizmusnak nincs sem intellektuális, sem politikai riválisa, de azóta több fontos országban (Angliában, Németországban és bizonyos megszorításokkal az Egyesült Államokban is) olyan pártok kerültek hatalomra, amelyek harmadik utat hirdettek meg a neoliberalizmus és a jóléti állam között. Úgy látszik tehát, hogy megfordult a széljárás, hogy most nem a liberális intranzigenciának, hanem a pragmatikus mérsékletnek van nemzetközi hátszele.
Azzal is lehet érvelni, hogy az állami szerepvállalás, az állami újraelosztás mértékének csökkentése politikailag kockázatos vállalkozás, és a kockázat csökkentése – a liberális eszmények sarkainak legömbölyítése révén – ajánlatos. És valóban. A jóléti állam leépítésére tett kísérletek a gazdag nyugati demokráciákban sem folytak zökkenőmentesen, ahogy ezt a reagani és a thatcheri reformok hajdani fogadtatása is mutatja. A fiskális szigor, a költségvetési egyensúly, az államháztartási reform magyar hívei a kiinduló helyzetek lényegi különbségei dacára is hasonló nehézségekbe ütköztek, mint nyugati elvbarátaik. Adót fizetni az amerikai és brit választópolgárok sem szeretnek, de ők is foggal-körömmel ragaszkodtak szociális járandóságaikhoz. Ez az állampolgári magatartás következetlen ugyan, de megmagyarázható. Egyrészt az állami újraelosztás nyújtotta előnyök koncentráltak és közvetlenek, költségei viszont társadalmilag eloszlanak és gyakran közvetettek. Másrészt a politológusok számára ismeretes a választóknak az a hajlama, hogy erősebben reagálnak az elszenvedett veszteségekre, mint a hasonló nagyságrendű nyereségekre. Nem lehet tehát arra számítani, hogy felvilágosító erőfeszítések révén a magyar polgárokban a fosztogató államon kívül az osztogató állammal szemben is ellenszenvet lehet ébreszteni. Ez másutt sem sikerült.
A Szabadelvű hitvallás be nem vallott ideológiai félfordulatával szemben is vannak érvek. Azt a hipotézist sem lehet minden további nélkül félresöpörni, hogy az SZDSZ-t a választók tavaly nem azért büntették, mert túlságosan liberális politikát folytatott, hanem azért, mert nem folytatott azt. Bauer Tamás emlékeztet arra, hogy az SZDSZ kormányra jutása előtt adócsökkentést követelt, de a kormányban számára is az állami kiadások növelése lett érdekes, vagyis „a ’Hitvallás’ szövegében megjelenő eszmei zavar... azt a politikai zavart tükrözi”, amely az SZDSZ politikáját kormányzása idején jellemezte.
De ha még feltételezzük is, hogy az SZDSZ veszített el szavazókat a liberális elvek képviselete miatt, például a Bokros-csomag támogatásáért, akkor is lehet azon a véleményen lenni, hogy a liberális elvek ennek ellenére is képviseletet érdemelnek. Abból a meggyőződésből például, hogy ezek az elvek helyesek, és rossz az országnak, ha mindenki sutba vágja őket. Abból a meggyőződésből, hogy az etatista erősködés zsákutca, amit a választók előbb-utóbb észrevesznek, és akkor szükség lesz egy olyan pártra, amelyik ezt félreérthetetlenül elutasította.
Ráadásul az is lehetséges, hogy az SZDSZ-től egyáltalán nem amiatt fordultak el hajdani választói, amit a gazdaságpolitikában képviselt, hanem azért, mert politikailag és morálisan könnyűnek találták, mert úgy vélték, egyre megy, hogy mit képvisel. Ha van ebben igazság, akkor az SZDSZ úgy biztosan nem tudja a politikai és morális komolyságába vetett hitet helyreállítani, hogy bejelent egy ideológiai félfordulatot, majd ugyanazzal a lélegzettel letagadja vagy legalábbis elmismásolja.
Egy politikai párt egyrészt attól politikai párt, hogy meg akarja valósítani a programját, másrészt attól, hogy minél több szavazatot akar szerezni, végül pedig attól, hogy arra törekszik, ez a két célkitűzés ne gyengítse, hanem kölcsönösen erősítse egymást. Alapjában véve tehát nem baj, ha egy párt aszerint is alakítja mondandóját, hogy mire vevők a választópolgárok. De ennek is megvan a maga politikai kockázata: a párt elbizonytalaníthatja törzsközönségét, miközben új híveket sem nyer, mivel rosszul mérte fel népszerűtlenségének okait. Ha egy párt biztos helyzetértékelése helyességében, érdemes vállalnia a kockázatot. De a mondandónak a nép szája íze szerint való alakítását ebben az esetben sem egy ideológiai dolgozatban tanácsos elkezdeni. Először inkább vonzó programpontokat kellett volna megfogalmazni sokakat érdeklő kérdésekben, vonzó megoldásokat találni sokakat izgató problémákra, és utána megnézni, hogy ezek a programpontok és megoldások szükségessé teszik-e az alapelvek újragondolását. Nehezen képzelhető el, hogy arra a hírre, az SZDSZ revideálta az állami szerepvállalásról vallott nézeteit, nagyobb számú választó kezdte el fontolgatni: hm, ez azért már valami, legközelebb rájuk szavazok. Ugyanakkor a Szabadelvű hitvallás teljesen alkalmatlan arra, hogy belőle bárki is programpontokat és megoldásokat vezessen le.
Az állami szerepvállalásról vallott szabaddemokrata nézetek revideálása mellett van ennek az SZDSZ politikáját a jövőben meghatározni hivatott, „elvi jelentőségű alapvető dokumentumnak” még egy érdekes aspektusa. Implicit módon túlhaladottnak minősíti a chartista attitűdöt, azt a magyar politikai életről felállított, jelentős mértékben érzelmileg motivált, bár minden kétséget kizáróan keserű tapasztalatokból is táplálkozó történelmi és politikai diagnózist, amely pártdokumentumban ugyan nincs rögzítve, de a pártban és a párt környékén sokan értenek egyet vele valamennyire, és amely jelentős mértékben segítette elő az MSZP–SZDSZ-koalíció létrejöttét. E diagnózis szerint a rendszerváltás utáni jobboldal a két világháború közötti jobboldal egyenes ági leszármazottja, alkatilag torzult, nyitott az antidemokratikus elképzeléseket dédelgető antiszemita szélsőjobboldal felé, ezért ajánlatos ellene összefogni az MSZP-vel.
A Szabadelvű hitvallás ezzel szemben azt az álláspontot képviseli, hogy „az előttünk álló alternatíva immár nem az elnyomás és a szabadság közötti választás”. Ha törékeny is még a szabadság rendszere, ma már a szabadság minősége az igazi tét, az, hogy „eljut-e hazánk a nyugati, évszázados szabadelvűségen alapuló minőséghez jólétben, kultúrában és civilizációban”. Ha pedig a szabadság nincs halálos veszélyben, nem fenyegeti állandóan egy eltorzult jobboldal, akkor az utóbbi ellen nem kell mindenáron összefogni az MSZP-vel. És ha kacskaringók után is, a hitvallás végül ide lyukad ki: „az SZDSZ nem kötelezi el magát előre semmilyen állandó pártkoalíció mellett, hiszen abból indul ki, hogy nem az ideológiai nyilatkozatokat s nem is csupán az alkalmi cselekvési programok összeilleszthetőségét, hanem legalább ennyire a megegyezéses kormányzásra való hajlamot és képességet is szükséges mérlegelni.” Az a párt pedig, amelyből hiányzott a megegyezéses kormányzásra való hajlam és képesség, az MSZP volt. „Hibáztunk, mikor a koalíciós megállapodás sorozatos be nem tartása után sem mondtuk fel a kormányzati együttműködést” – gyakorolt önkritikát az SZDSZ vezetése a dokumentum elején.
A chartista ethosz implicit módon való túlhaladottá nyilvánítása nem jelenti azt, hogy az SZDSZ megenyhült volna a jelenlegi kormány iránt. Erre nem is lenne könnyű jó okot találni. Nem a kormánykoalíció valamely pártja iránt alakult ki affinitása, pusztán arról van szó, hogy jelenleg a Fidesz-kormánynak az SZDSZ által súlyosan kifogásolt tettei sem szolgálnak katalizátorul az MSZP-vel való együttműködéshez.
Az SZDSZ jelenlegi helyzetében ennek az attitűdmódosulásnak aligha van túlzottan nagy jelentősége. Adott esetben talán bővítheti a párt mozgásterét, vagy legalábbis nem zárja ki eleve, hogy az SZDSZ élni tudjon egy esetleg ölébe hulló lehetőséggel. Egyelőre azonban a szabaddemokratáknak azzal a szomorú ténnyel kell szembenézniük, hogy nemcsak nem kapkodnak értük szerelemből, de hozomány híján még érdekházasságban sem reménykedhetnek. A furcsán közhírré tett Szabadelvű hitvallás ezen mit sem változtat. Az SZDSZ-hez hasonlóan a többi párt sem az ideológiai nyilatkozatokat mérlegeli, és ami még súlyosabban esik latba, valószínűleg a választó sem.
- A hónap üzenete [6]