Konrád György harmadik regénye, A cinkos az utolsó lapon megjelenő datálás szerint 1975 és 1978 között íródott, 1983-ban jelent meg szamizdat kiadásban, 1989-ben hivatalosan, a Magvető gondozásában.
Az első regény (A látogató) megjelent, ahogy megjelent, és szerzőjét pillanatok alatt hírbe hozta: elvetemült felforgató lett belőle, és a regényírás, valamint a hallgatás konvencióit egyaránt bátran kétségbe vonó példakép; az „új regényt” szolgaian másoló, modoros író és a szociográfia új útjára végre rátaláló pályánkívüli. Az első regény mindenesetre hihetetlenül erős indítás volt. Azután jött a második (A városalapító), ezt már jócskán megcenzúrázták, s az induló hazai szamizdat egyik első dolga az volt, hogy közzétegye a teljes változatot. Ez a regény talán halványabb az elsőnél, de mindenesetre annak eléggé egyenes vonalú folytatója.
A harmadik regény fordulatot jelent. Nem azért, mert ez már nem jelenhetett meg az első nyilvánosságban; de „poétikai” sajátosságai nyilván ezzel is összefüggésben vannak. Az első két regényt valamiféle időtlenség jellemezte, ezekben is tetten érhető a konkrét történelmi idő, s valamennyi szereplő hangsúlyosan magával hurcolja saját történelmét, de ez a történelem maga ott nem válik tematikussá. Az előző regények tömörsége, viszonylag kis terjedelme éppen abból fakadhat, hogy a történelem sűrített formában, csak utalásokként, csak mint közös, hallgatólagos tudás van bennük jelen. A választások, utak, pályák lehetőségeit vizsgálják, magatartásformákat írnak le, és nem idegen tőlük az esszéisztikus (aforizmákkal, paradoxonokkal, frappáns megfogalmazásokkal megtűzdelt) reflexió.
A cinkos más. A tömör szerkezet fellazulni látszik, a széles időtávokat átfogó történelmi cselekménysornak tér kell (és persze idő), nyüzsögnek a fő- és mellékszereplők, valamennyinek megvan a maga története és történelme. Egyáltalán: valódi cselekmény lesz a regény gerince (legalábbis látszólag), szemben az előző két regény sűrű, ám cselekménytelen, mozgalmas, de nem előre mozgó anyagával. De mégis csínján ezzel a sűrűvel meg lazával: a regény az olvasó figyelmét nem engedi ellankadni, nem lehet büntetlenül ugrálni, bekezdéseken vagy akár mondatokon átsiklani, záporoznak az információk, egy-egy félmondat külön epizód lehet, sorsok fordulnak meg egy-egy jelzőn. Ebben az értelemben ez a terjedelmes mű nagyon is sűrű. Állandóan történik valami, minduntalan új események, szereplők, helyszínek, idők és megfontolások bukkannak elő. A hátsó borító megfogalmazása szerint „történelmi kalandregény” ez, s ennyiben az első azon Konrád-regények sorában, amelyek szisztematikusan feltárni próbálják az elmúlt évtizedek kalandos magyar történelmét.
Ezekben a Konrád-művekben sok a hihetetlen fordulat, a meglepő, véletlen egybeesés. Ha valaki mellékszereplőként felbukkan egy helyütt, az gyakran később ismét előkerül, egészen más szerepben. A cinkosban az iskolatársak, a hajdani szeretők, a szomszédok, a cellatársak, a kihallgatótisztek és a társak az illegális mozgalomban, a rokonság és a barátok – valamennyien egyazon körben mozognak, s újra meg újra keresztezik a főszereplő-elbeszélő útját: hol békésebb, hol kiélezettebb szituációkban kerülnek vele össze vagy szembe. Mintha senki nem lenne ebben a történetben véletlenül: előbb-utóbb mindenki visszatér, ismét szerepet kap. Sorsukat valóban a kalandregény logikája fonja egybe.
Ha mindez berzenkedésre készteti is az olvasót, ha az elszabadult írói fantázia működésének tekinti is ezt a fajta szerkesztést, legalább három érv felhozható Konrád e regénye (s a későbbiek) védelmében. Egyrészt emlékezzünk csak vissza, micsoda elképesztően furcsa találkozások, meghökkentő viszontlátások vannak a század elejéről szóló emlékiratokban (például a Lesznai Annáéban): kis krecli ez a Közép-Európa, benne még kisebb a mi hazánk, bizony, minduntalan egymásba ütközünk. Tele van az ország iskolatársakkal, hajdani szeretőkkel, cellatársakkal és vallatótisztekkel (újabban pedig kollégiumi és kft.-társakkal). Másrészt gondoljunk bele, miféle „funkcióváltozások” jellemezték a háború után s még inkább ’56-ot követően a magyar társadalom megannyi szereplőjét: földjét túró parasztból igen gyorsan lehetett ávós tiszt vagy megyei vezető, könyvelőből raktáros, majd verőlegényből vezető értelmiségi, vezető értelmiségiből elmegyógyintézetek lakója. Konrád nem is túloz sokat. Harmadrészt pedig: nem is az az érdekes, hogy mennyire kereshetők vissza a Konrád megírta sorsok az úgynevezett valóságból. A történelemnek ez a fajta sűrítése nyilvánvalóan célelvű: azt a célt szolgálja, hogy (tipikus) utakat, lehetőségeket, megoldásokat mutasson fel. Így őrzi meg az első két regény modellszerűségét, csak immár a történelemben keresi az emberi sors választását.
A cinkos mesteri módon megszerkesztett mű. Öt fejezetéből az első (Intézet) meg az utolsó (Búcsú) összetartozónak tűnik. Az első inkább állóképszerű, tabló, állapotrajz: a főhős-elbeszélő időzése az elmegyógyintézetben, ahol afféle bejáró lakó. Az utolsóban egybemosódik az időtlen reflexió (a döntés, hogy visszamenjen-e az „intézetbe”, a bolondokházába) meg az űzött, zaklatott, sűrű cselekmény (öccse gyilkossá válik, meg kell keresni, öngyilkosságához asszisztálni vagy megakadályozni). E két fejezet: keret. Az első a felszínen időtlen (arcok, alakok, groteszk és szánandó figurák sora), de valamennyi „bolondban” ott van saját története, s abban meg az ijesztő, megnyomorító, romboló magyar történelem. Az utolsó fejezetben a szereplők története igazán zajlik, váratlan fordulatok, sorsdöntő lépések követik egymást – ám a nagybetűs történelem voltaképpen áll (az 1970-es éveket írjuk), a nyomozók rutinosak, és rutinosan le lehet őket vakarni, forradalom nem várható, a börtön elkerülhető, senki nem lő senkire. Ebben a helyzetben érdemes elgondolkodnia a főhősnek arról, hogy visszamenjen-e az elmegyógyintézet álló idejébe, vagy maradjon a történelem idejében, amelyről túlságosan is sokat tud már. Végül pedig arról, hogy kövesse-e öccsét a halálba, vagy se.
A keret két fejezete között vágtázik a huszadik század. Állomásai: „Család”, „Háború”, „Politika”. A főhős (bizonyos T., keresztneve feltehetően Miklós) vidéki zsidó kereskedőfamília sarja, fiatalon belekerül az illegális kommunista mozgalomba, majd munkaszolgálatra hurcolják, átszökik a partizánokhoz, és felszabadítóként tér haza. Befolyásos, vezető pozíciót kap, de hamarosan az ÁVÓ kezére jut. Szabadul, és minden fogadkozása, szándéka és kedve ellenére részese lesz az ’56-os forradalomnak, nem kis mértékben éppen Dani öccse mesterkedéseinek köszönhetően. Letartóztatják, újabb börtön, majd a tudományos kutatók megalkuvásokkal és kis lázadásokkal tarkított, alapvetően biztonságos, de lelkiismereti problémákkal terhes élete következik. Innen jó elhúzódni (olykor? örökre?) az elmegyógyintézet társas magányába, ahol a felelősség szó elveszíti tartalmát, s ahol el lehet gondolkodni ezen a viharos életen. A regény fikciója megengedi (sőt bátorítja) azt az értelmezést, hogy elbeszélője magát ez a művet is éppen a tébolydában írja.
A cinkos legális megjelentetésére a nyolcvanas évek elején Magyarországon semmi esély nem lehetett. Konrád harmadik regényében nagyon konkrétan, nagyon pontosan, nagyon élesen nevezi meg a magyar történelem csomópontjait és főszereplőit. Az élhető ország utópiájáról gondolkodik: az a történelem, amelyről számot ad, véres és könyörtelen, erőszakkal és árulással teli. A hatalom mindig kegyetlen, az alávetettek gyakran aljasak, a felszabadítás egyben megszállás is, a forradalomban előjön a házmester-mentalitás, a mozgalmak manipulálhatók és manipuláltak, a szadizmus kiirthatatlan. Sokak keserves történelmi tapasztalatát írta bele Konrád ebbe a regénybe; ahogyan a szöveg elé illesztett köszönetnyilvánításban írja, ez „idősebb barátainak” története, akik talán „egy-egy epizódban ráismernek arra, amit elmeséltek” a szerzőnek. Nem egy személy, hanem egy egész nemzedék sorsa sűrűsödik össze a főhős alakjában; olyan nemzedéké, amelynek tapasztalataira nem szívesen emlékezett a nyolcvanas évek hivatalossága.
A történeti hűség és az általánosítás kettős igénye furcsa megoldásokat eredményez, amelyek a későbbi Konrád-regényekben is előkerülnek majd (így vagy másképpen): az ország rettegett, nagyhatalmú vezetője csak „R.”-ként szerepel a regényben, s később, a forradalom napjaiban Lenin, Sztálin „és R.” mellszobrait dobálják ki az ablakokon. Miközben a nyilvánvalóan ismert figura kezdőbetűjével rejtjeleződik, aki akarja, kikeresheti, kire illhet rá leginkább a regénybeli szereplő története, egyik vagy másik jellemvonása, hiszen a főhős például egy rövid ideig a rádió egyik legfőbb főnöke. Ez az azonosíthatóság („R.”-ével szemben) éppenséggel félrevezető, bár igen csábító: nyilvánvalóan nem egy bizonyos „valóságos, történelmi” személy élettörténetét olvassuk. Ugyanakkor Budapest marad Budapest, Ukrajna marad Ukrajna, 1956 marad ’56: elég önkényesen van meghúzva az azonosítható és az önkényes (regényszerű, fiktív) határa.
Megjelennek – ismét elsőként a Konrád-regények sorában – azok az alapvető értékek, amelyek a főhős-elbeszélő számára a túlélést, az életben maradást, az élet szépségét jelentik: a hagyomány (temetők, régi házak, tájak, otthon), az intenzív emberi kapcsolatok (a testi szerelem legelsősorban, a gondoskodó és megértő nők, a barátok és a baráti beszélgetések, viták). A szereplői beszéd itt is sokkal inkább emelkedett stílusú esszék sorozata, mintsem valódi („életszerű”) megszólalás: T. bolond öccse éppoly összefogottan, logikusan, elegáns retorikával beszél, mint a tébolyda főorvosa vagy az ötvenhatos felkelő, s valamennyien alapvetően úgy beszélnek – már ha az elbeszélő szóhoz juttatja őket egyáltalán –, mint maga a főhős-elbeszélő. Itt Konrád ismét lemond valamiről – azért, hogy másra irányítsa a figyelmet: jobban izgatja a magatartásból kibontható általános, mint az esetlegesen egyedi.