A volt Jugoszlávia területén nyolc év óta zajlik a fegyveres konfliktus, amelynek következtében több százezren veszítették életüket és több millióan váltak menekültté. A nemzetközi biztonsági intézmények számos kísérletet tettek a fegyveres konfliktus megfékezésére és az egyre súlyosabbá váló következmények elhárítására. Az Európai Unió, az ENSZ és az EBESZ elsősorban a diplomácia, a békefenntartás, a humanitárius akciók és a gazdasági nyomásgyakorlás eszközeit alkalmazták, de a kívánt eredményt nem sikerült elérni.
A Nyugat-európai Unió és a NATO kezdetben a Jugoszláviával kapcsolatos ENSZ-határozatok – köztük a Biztonsági Tanács által elhatározott kereskedelmi embargó, illetve a Bosznia feletti repülési tilalom – betartását ellenőrizte. A NATO 1995 nyara óta vállalt aktívabb szerepet a válság kezelésében: a boszniai szerb katonai célpontok ellen végrehajtott légitámadásokkal nyomást gyakorolt a szerb vezetésre a tárgyalásos rendezés érdekében. A daytoni béketerv aláírása után számos partnerállammal – így Magyarországgal – együtt 60 ezer fős békefenntartó haderőt állított fel, amely 1995 decemberében megkezdte az ENSZ által meghatározott feladatok végrehajtását. A Boszniába telepített nemzetközi haderő szétválasztotta a harcoló feleket, begyűjtötte fegyvereiket, ezzel megteremtette a békés konszolidáció feltételeit.
1998 februárjában a szerb rendőri erők tisztogató akciói nyomán ismételten feszültté vált a helyzet Koszovóban. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1998 márciusában határozatban szólította fel a jugoszláv kormányt az etnikai tisztogatás azonnali beszüntetésére és a menekültek visszatérésének lehetővé tételére, s e határozatát ugyanezen év szeptemberében és novemberében is megismételte. Mindhárom ENSZ-dokumentum az ENSZ Alapokmány hetedik fejezetében előírt kényszerítő eszközök alkalmazását helyezte kilátásba.
Az Észak-atlanti Tanács szeptember 24-én jóváhagyott két hadműveleti tervet: az egyik a szerbiai célpontok elleni légitámadásokra, a másik az esetleges rendezési terv végrehajtásának ellenőrzésére vonatkozott. Richard Holbrooke amerikai nagykövet e NATO-tervekkel igyekezett nyomást gyakorolni Milošević elnökre, hogy fogadja el és hajtsa végre az ENSZ BT határozatait. Október 12-én a jugoszláv elnök végül engedett a nyomásnak: október 15-én Solana NATO-főtitkár aláírta a BT-határozatok részét képező megállapodást a légi ellenőrzésről, az EBESZ pedig 2000 megfigyelőt indított Koszovóba a földi ellenőrzés megszervezésére.
A következő hónapokban világossá vált, hogy a jugoszláv vezetés nem veszi komolyan az ENSZ-határozatokat, nem működik együtt az EBESZ-megfigyelőkkel. 1999 januárjában a jugoszláv külügyminisztérium megvonta az EBESZ-misszió vezetőjének tartózkodási engedélyét, kiutasította Jugoszláviából, majd néhány nap múlva visszavonta a döntést. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország és Oroszország alkotta ún. kontaktcsoport elérte, hogy a szerbek és az albánok vegyenek részt a franciaországi Rambouillet-ban – rövid szünettel február 6. és március 15. között rendezett – béketárgyalásokon. A kontaktcsoport által kidolgozott béketerv alapján azt akarták elérni, hogy visszatelepítsék a lakóhelyükről elűzött albánokat, megszervezzék a nagyfokú autonómiára épülő albán közigazgatást, kivonják a szerb katonai és rendőri erőket, illetve hogy fogadják a nemzetközi haderőt a béketerv végrehajtásának ellenőrzésére.
Március 15-ére kiderült, hogy a béketervet csak az albán fél hajlandó aláírni. Ezt követően Richard Holbrooke tett még egy utolsó kísérletet a jugoszláv elnök meggyőzésére, aki azonban ez alkalommal is elutasította a béketerv aláírását. A NATO-nak nem volt más választása, mint hogy a korábbi fenyegetés szellemében megindítsa a légicsapásokat.
Jugoszlávia útja a légicsapásokig
A Balkán-szakértők gyakran felhívják a figyelmet a térség specifikus sajátosságaira. A mai helyzet megértése szempontjából kulcsfontosságúnak tekintik a szerb történelem és a szerb mentalitás ismeretét és megértését, hangsúlyozzák például, milyen nagy szerepet játszott az ortodox vallás a nemzeti öntudat ébrentartása terén az idegen uralom évszázadai során. Ezek az általános elemek azonban aligha adnak pontos magyarázatot a jelenlegi legfontosabb kérdésekre: hogyan került szembe a szerb nép a történelem legerősebb katonai tömbjével az új évezred küszöbén, az új világrend kialakulása közben? Miért tudott Jugoszlávia olyan sikeresen beilleszkedni a hidegháborús világrendbe, és miért vallott ugyanakkor teljes kudarcot az a kísérlet, hogy beilleszkedjen a hidegháború utáni nemzetközi rendbe? Egyáltalán: be akart-e illeszkedni Jugoszlávia ebbe az új nemzetközi rendbe, vagy csupán sodródott az eseményekkel, és azóta is tehetetlenül vergődik a részben maga által előidézett káoszban?
1948-ban Tito elnök szakított a Szovjetunióval és a nemzetközi kommunista mozgalommal. A következő években szorosabb kapcsolatokat alakított ki a Nyugattal, majd az el nem kötelezett országok mozgalmával, amelynek Jugoszlávia az egyik vezető államává vált. Az 1950-es évek közepétől fokozatosan helyreállította kapcsolatait a szocialista országokkal, ugyanakkor megőrizte az ország el nem kötelezett, tömbön kívüli jellegét. Mindez nagy tekintélyt és nemzetközi szimpátiát biztosított számára a hidegháborús nemzetközi rendszerben.
Ehhez a sajátos, Európában akkor rendhagyónak számító nemzetközi státushoz társult egy ugyancsak rendhagyó belpolitikai és gazdasági rendszer: a szocializmus bürokratikus szovjet modelljétől eltérően a centralizált irányítás helyett a gazdaságirányítás alapelve az „önigazgatás” lett. A kommunista pártok többsége ideológiai megfontolásból határozottan bírálta ezt a szisztémát, amelynek gyakorlata azonban távol állt a kapitalista piacgazdaságtól is, a vezető szerep ugyanis továbbra is egyértelműen a kommunista párté volt. A minden ellenzéki ideológiai és politikai megnyilvánulást elfojtó jugoszláv belpolitikai rendszer szöges ellentétben állt az egyéni kezdeményezésnek viszonylag nagy teret biztosító gazdasági rendszerrel, amely az 1980-as évekig hatékonynak tűnt a többi szocialista országgal összehasonlítva.
A többi közép- és kelet-európai országhoz hasonlóan Jugoszlávia is nagy külföldi adósságot halmozott fel. Az 1970-es években felvett külföldi kölcsönöket azonban nem ésszerű gazdasági tevékenységekre használták fel, ezért egyre súlyosabb gondot okozott az adósságok törlesztése. A gazdaság makromutatói drámai módon romlani kezdtek, magasra szökött az infláció. A gazdasági helyzet romlása egybeesett a Tito elnök 1980-ban bekövetkezett halálát követő vezetőváltással. A rotációs alapon működő kollektív vezetés azonban nem volt képes kézben tartani sem a negatív irányba fordult gazdasági folyamatokat, sem a köztársaságok között fokozatosan éleződő ellentéteket. A „jugoszláv modell” kudarca az évtized végére nyilvánvalóvá vált. Jugoszlávia és az egyes tagköztársaságok azonban más logikát követtek a rendszerváltás során, mint a legtöbb volt szocialista ország. Különös figyelmet érdemel ebből a szempontból Szerbia, Horvátország és Szlovénia.
Különutas rendszerváltás
Szerbiában a 80-as évek közepétől egyre erősödött a nacionalizmus. A szerb kommunista párt vezére, Slobodan Milošević igazságtételt hirdetett a Tito vezette Jugoszláviában méltánytalanul háttérbe szorított szerb nép számára (1987-től, szerb köztársasági elnökké választásától kezdve hadakozik a koszovói szerb lakosság érdekeiért, 1989-ben megszüntette Koszovó és Vajdaság autonóm státusát, amelyet az 1974-es jugoszláv alkotmány rögzített), ugyanakkor határozottan ellenezte a többi köztársaság önállósodási törekvéseit, azzal érvelve, hogy valamennyi szerbnek egy államban kell élni. Ez az elv azonban csak az egységes Jugoszláv Föderáció keretében valósítható meg, mivel Szlovénia kivételével nagyszámú szerb lakosság élt a többi köztársaság területén is.
Horvátországban 1971-ben Tito elnök keményen leszámolt az általa nacionalistának bélyegzett ellenzéki mozgalommal. A köztársaság vezetése azt követően alávetette magát a szövetségi vezetésnek, és elsősorban a gazdaság fellendítésére koncentrált. A turizmus és a Nyugat-Európában dolgozó nagyszámú vendégmunkás jelentős valutabevételt hozott a horvát gazdaságnak. 1990 májusában, az első többpárti választásokon a kommunisták számítottak a győzelemre, azonban váratlanul a Tudjman által vezetett Horvát Demokratikus Közösség szerezte meg a szavazatok 40 százalékát. Az új köztársasági vezetés a teljes függetlenség mellett döntött, miután azt a népszavazás is megerősítette. Ez a döntés meghatározó szerepet játszott Jugoszlávia felbomlásában.
A függetlenségre Szlovénia készült fel a legnagyobb mértékben: már a 80-as évek közepén lehetőség volt ellenzéki ifjúsági és környezetvédő mozgalmak kibontakozására, amelyeket a köztársaság kommunista pártja is tolerált (emiatt, valamint a szerb kormány Koszovó-politikájának bírálata miatt összeütközésbe is került a jugoszláv kommunisták szövetségével). Igen hamar jól tagolt politikai pártstruktúra alakult ki, igen magas volt a gazdaság teljesítőképessége: a jugoszláv államszövetség felbomlása előtt Szlovénia a föderáció lakosságának 10 százalékával állította elő a nemzeti jövedelem 20 százalékát. A három meghatározó volt jugoszláv tagköztársaság közül egyedül itt jött létre működőképes demokratikus rendszer.
Horvátország és Szlovénia tehát a föderáció felbomlása mellett döntött, Szerbia viszont igyekezett ezt megakadályozni. A szerb nacionalizmus „minden szerbet egy államba” koncepciója véres konfliktusok kiindulópontjává vált.
Az „el nem kötelezett” örökség
A volt jugoszláv államok ugyanakkor abban is eltértek a volt szocialista országok többségétől, hogy az utóbbiak voltaképp azt a nagy nemzetközi trendet követték, amelynek keretében Dél-Európa és Latin-Amerika országaiban a 70-es évek közepétől megkezdődött a tekintélyelvű rendszerek lebontása és a demokratikus rendszerek megerősödése. Ez ugyancsak jelentősen akadályozta Jugoszlávia beilleszkedését az új nemzetközi rendszerbe.
Terhes örökségnek bizonyult Jugoszlávia számára a hidegháború idején kialakult kül- és biztonságpolitikai orientáció is. Az el nem kötelezett mozgalomhoz tartozás kialakított egyfajta viselkedésformát az államközi kapcsolatokban. Ezt a magatartást befolyásolták az 1955-ben elfogadott bandungi alapelvek a békés egymás mellett élésről, amelyek kiemelten kezelték a nemzetek szuverenitását, egyenlőségét, a belügyekbe való be nem avatkozást, az agressziótól való tartózkodást és a viták békés rendezését. A bandungi alapelvek kifejezték a mozgalom fenntartásait a nagyhatalmakkal szemben, elítélték a politikai nyomásgyakorlás eszközét, a mozgalom tagjai egyenlő távolság tartására törekedtek a nagyhatalmak által vezetett tömbök mindegyikétől. Ez utóbbi elvet azonban nagyon kevés állam követte a hidegháború idején.
Az el nem kötelezett mozgalom az ENSZ dokumentumaira hivatkozva alapelvei között tartotta számon az emberi jogok tiszteletét is, ezt azonban nagyon különböző módon értelmezték a mozgalmon belül, és általában a legkevésbé tartották be. Általános jelenség volt a politikai ellenzék elnyomása és az alapvető emberi jogok korlátozása.
A hidegháború idején Jugoszlávia tehát a bandungi alapelvek szerint szocializálódott a nemzetközi rendszerben. Viszonylag nagy cselekvési szabadságot élvezett, nemzetközi tevékenységében nem kellett figyelembe vennie azokat a korlátokat, amelyek akár a NATO, akár a Varsói Szerződés tagállamai számára kötelezők voltak. Katonai doktrínája teljes összhangban volt külpolitikai orientációjával, különös tekintettel a tömböktől való egyenlő távolságtartásra: védelempolitikája és katonai stratégiája alapján mindkét katonai tömb, a NATO és a Varsói Szerződés elleni hadviselésre felkészült. A védelmi tervek kidolgozása során felhasználták a partizánháborúk terén szerzett gazdag tapasztalatokat, a volt jugoszláv partizán hadsereg katonái mindvégig különleges helyet foglaltak el az ország politikai és katonai rendszerében. Megszerzett pozícióikat hosszú ideig megtartották, ezzel akadályozták a generációváltást.
Jugoszlávia vezetői nagy gondot fordítottak a lakosság honvédelmi nevelésére és a katonai kiképzésre. A fegyveres erők alapvetően két elemből tevődtek össze: a jugoszláv szövetségi erőkből és a köztársaságok területvédelmi erőiből. A szövetségi kormány jelentős hadiipari kapacitást hozott létre, amely alkalmas volt a modern fegyverrendszerek gyártására. Az állandóan hadrendben tartott erők létszámát tekintve Jugoszláviát a katonailag legerősebb államok között tartották számon Európában.
A hidegháború végére az el nem kötelezett mozgalom mint nemzetközi együttműködési keret irrelevánssá vált Jugoszlávia számára, részben azért, mert a politikusok új generációja nem találta többé vonzónak, részben azért, mert a mozgalom működőképessége is csökkent. Ugyanakkor Jugoszlávia a tömbönkívüliség következtében kimaradt olyan fontos folyamatokból, mint az európai hagyományos fegyverek korlátozása, amelyben a NATO és a Varsói Szerződés tagállamai vállalták fegyverzetük lényeges csökkentését az egymás iránti bizalom erősítése érdekében. Jugoszlávia politikai vezetői és talán a közvéleménye sem értette meg annak a vitának az üzenetét, amely a helsinki folyamat keretében zajlott az emberi jogokról, beleértve az egyéni jogokat és a nemzeti kisebbségek jogait is. Az el nem kötelezett mozgalomban elsajátított alapelvek és normák olyan erőteljesen gyökeret vertek, hogy a fejlett ipari társadalmak által előtérbe állított elvek nem tudtak teret nyerni velük szemben.
Kétségtelen, hogy a 90-es évek elejétől kialakuló világrend szabályait egyre inkább az iparilag fejlett demokratikus országok határozzák meg. A jugoszláv fejlődés eltért ettől a tendenciától, sőt helyenként szembehelyezkedett vele. A szerb vezetés által kezdeményezett etnikai tisztogatást az államok döntő többsége úgy minősítette, hogy az súlyos fenyegetést jelent a nemzetközi békére és biztonságra. Az azonban vitatott kérdés, hogy lehet-e katonai erőt alkalmazni ennek a fenyegetésnek a felszámolására. Vitatott továbbá az is, hogy be lehet-e avatkozni az egyes államok belügyeibe jogszerűen az emberi jogok és kisebbségi jogok védelmében, vagy szigorúan tiszteletben kell tartani az államok szuverenitását.
Az alakuló új nemzetközi rendben a közös biztonság fenntartása érdekében az államok nagyobb készséget mutatnak szuverenitásuk egy részének feladására. Az európai integráció történetéből ez a jelenség már régóta ismert. A délszláv válság nemzetközi kezelésének eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy tovább erősödik ez a tendencia. Jugoszlávia vezetése, mindenekelőtt Milošević elnök ezt nem ismerte fel.
A NATO útja a légicsapásokig
A NATO tagállamai a közép- és kelet-európai változások kezdete óta keresik az utat, hogyan alkalmazkodhatnának az új helyzethez. A hidegháború idején a NATO úgy gondoskodott saját tagállamai biztonságáról, hogy hagyományos fegyverekre épülő erős védelmi képességeket tartott fenn, agresszió esetére kilátásba helyezte a nukleáris fegyverek alkalmazását (nukleáris elrettentés), az 1960-as évek második felétől pedig párbeszédre törekedett a Szovjetunióval és a Varsói Szerződés tagállamaival. 1990 júliusában állam- és kormányfői szinten elfogadott deklarációban kinyilvánította, hogy nem tekinti többé ellenségének sem a Szovjetuniót, sem a Varsói Szerződést. 1991 novemberében az új stratégiai koncepcióban leszögezték, minimálisnak tekintik az államok közötti háború veszélyét, ezzel szemben úgy látják, megnőtt az államokon belüli feszültségforrásokból eredő konfliktusok veszélye. A jugoszláv helyzet elemzése alapvető hatást gyakorolt a NATO-tagállamok gondolkodására.
A NATO új stratégiája a válságok kezelésében és az erőszakos konfliktusok terjedésének megakadályozásában határozta meg a szövetség feladatait. Ennek szellemében alakították át az integrált haderőt, csökkentették a nagyságát, egyszerűsítették a parancsnoki és irányítási rendszerét, megnövelték gyorsaságát és reagálóképességét. A NATO-haderők válságkezelő képességének felhasználásához szükségessé vált az alkalmazás jogszerűségének biztosítása. 1992 decemberében az ENSZ főtitkárának kezdeményezésére megállapodás született a világszervezet és a NATO között, hogy közös erőfeszítéssel próbálják elérni a Jugoszláviára vonatkozó határozatok betartását. A NATO szerepet vállalt az embargós határozatok végrehajtásának ellenőrzésében, támogatást nyújtott az ENSZ békefenntartó erőinek Boszniában. A két szervezet közötti megállapodás értelmében a NATO saját eljárási szabályai szerint vesz részt a válság kezelésében.
1992-ben az Észak-atlanti Tanács felajánlotta az együttműködést az EBESZ számára. Ennek alapján a boszniai békefenntartást már közösen végezték: a katonai feladatokat a NATO, a civil feladatokat pedig az EBESZ vállalta. A civil feladatok ellátásából az Európai Unió is kiveszi a részét.
A NATO és a többi nemzetközi szervezet együttműködésében az okoz feszültséget, hogy míg az ENSZ hagyományosan a pártatlanság elvéhez igyekszik magát tartani, addig a NATO a konfliktusban kénytelen a szemben álló felek egyike vagy másika mellé állni, amint a fegyveres harc szükségessége fölmerül. Márpedig a gyakorlatban az agresszív támadó szándékától eltéríthetetlen államokkal vagy csoportokkal szemben szükségszerű a fegyveres erőszak alkalmazása. Az ENSZ Biztonsági tanácsában azonban nehéz egységes álláspontra jutni a fegyveres kényszerítő eszközök jogszerű alkalmazásával kapcsolatban: a tanács tagjai eltérően ítélhetnek meg egy-egy válsághelyzetet. A más kontinensen zajló konfliktusok természetét és okait is igen eltérően értelmezhetik. Tovább nehezíti ezt a helyzetet, ha alapvető nézeteltérés van a BT állandó tagjai között.
Ez év márciusában a NATO tagállamai úgy vélték, hogy kimerültek a koszovói konfliktus békés rendezési lehetőségei, ezért a fegyveres kényszerítő eszköz, a légicsapások mellett döntöttek. Kína és Oroszország élesen ellenzi az akciót, ezért választotta a NATO az önálló cselekvést. A két ország elvi alapon ellenzi a katonai akciót, alig vállal valamit mindazokból a gazdasági és egyéb terhekből, amelyeket a délszláv háború többmilliós menekültáradata által okozott. Ezeket a terheket a NATO tagállamai és más nyugat-európai államok viselik.
- Játéktér [6]