A református Zsoltároskönyvben a 90. zsoltár Béza által énekre átírva így kezdődik: „Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, Téged tartottunk hajlékunknak…” A szöveg Károli Biblia szerinti záró gondolata, amit meg is ismétel Mózes a zsoltár végén: „És a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá…”
Azok a barátaid, akik téged igaz emberként szeretnek, úgy gondolják, hogy amit te végeztél életed során, az példaértékű és érdemes a folytatásra.
Miből fakad a humanizmusod vagy az a makacsságod, amivel nem vagy hajlandó a rossz térhódítását sem aktív, sem passzív módon segíteni?
Tételezzük fel, hogy békés, boldog, idilli körülmények között indult az életed.
Ha most visszatekintek, biológiából, genetikából és az emberi természet ismeretéből meríthetek. Egy olyan faluban születtem, ahol rokonaim évszázadok óta éltek.
Két szomszédos falu, egyik édesapámé, Jánosi, másik édesanyámé, Pokorágy. Hagyományos, földhözragadt paraszttársadalom. Két színreformátus falu. Annyit tudunk az őseinkről, van írásos nyoma, hogy „oskolamesterként” éltek a faluban. Samu keresztnevű ősöm utódai a Samuk. Az oskolamester azután földet kezdett művelni. Nem volt sem apám, sem anyám részéről szinte senki, aki a világot a nyakába vette és kivándorolt volna Amerikába. Szerették a fizikai munkát és azt a közösséget, amelyben emberséggel – mint egy nagy család – éltek, békességben, kisebb zökkenőkkel, konfliktusokkal és a szigorú, puritán munkáséletet élve. Életük másik része a templomba vitte őket, általában minden hétvégén. Ez volt a két keret: a munka és a hitük, a vallásuk, amely a Biblián alapult, amely kultúrájuk, mindennapjaik alapja volt.
Nagyapám, akivel egy fedél alatt éltünk, élete utolsó éveiben úgy fogadott gondjaiba, hogy a talán rejtett, soha ki nem mondott ambícióját akarta megvalósítani, a tanulást. „Tebenned bíztunk eleitől fogva” – énekelgettük esténként. Ez volt az esti nevelés, a munkában való elfáradás után, míg a szüleim az állatokkal bajlódtak, nagyapám leültetett maga mellé vagy a térdére, és együtt énekelgettük a zsoltárokat, dicséreteket, melyeket nyolc-kilenc éves koromban végig betéve tudtam. Ezek az élmények nagyon lényegesek voltak. Boldog volt a gyermekkorom.
A falu egész lakosságát, annak ellenére, hogy a hétköznapok kétkezi munkával látták el, a világ dolgai azért foglalkoztatták. A sorsuk valahogy ebben a nagy, kerek egészben össze volt kötve, a mindennapokon túl, ami a falu határáig érinti a lakosokat, a világ dolgaival is foglalkozni kell. Nem igaz az, hogy egy isten háta mögötti faluban is az emberi tudat nem törekszik valami többre, mint amit a mindennapok nyújtanak.
Az ember, mondják, territoriális állat (már természettudományos szempontból), az ember törődik a területével, és az ember területe az egész földkerekség és annak minden népe.
Hogy jutottak el a hírek a faluba, amik nyomán az emberek politizáltak és törődtek a világ dolgaival? Volt valakinek rádiója?
Jártak újságok, volt egy kis könyvtár, amely a falu lakosainak rendelkezésére állt, és hát a múlt századtól a falu férfilakossága katonai szolgálatot is kellett hogy teljesítsen. Ezáltal elkerültek – a közös hadsereg révén az Osztrák–Magyar Monarchiában – Ausztriába, a Monarchia különböző területeire, és a háborúval kapcsolatos gondok különösen meggondolkoztatták az embereket. Ütközés volt gondolkozásukban a nemzeti romantika és a pacifizmus, a vallás tanítása, másrészt az elmaradott, részben a hatalomhoz kapcsolódó elfogultság és a kritikai magatartás között. Ady írásai igen nagy hatással voltak például a szüleimre. Fölfigyeltek a rendkívül frappáns, tömör, különös élességű, merész, újszerű meglátásaira, modern szellemi műhelyéből származó kritikáira, töprengéseire.
S neked ki volt a kedvenced? Olvasgató gyerek voltál?
Nagyon. A Bibliát nem is tudom hányszor végigolvastam. Az Evangéliumban a tömör példázatok, metaforák, amelyek Jézus Krisztus szájából hangzottak el, és a Pál apostol leveleiben, ezek nagyon érdekesek voltak, lekötöttek, és ezt az értékrendet elég hamar megértettem és elfogadtam. Érdeklődésem Tolsztoj és a francia szociális vonatkozású irodalom felé irányult.
Szüleid olvasmányaként említetted Adyt.
Ady bizonyos verseit, meglátásait nagyszerűnek találtam én is. Az egész gondolkodásában, életvitelében, egyes verseiben azonban sok pózolást és Nietzsche hatását is éreztem. Ez már nem tetszett. Már gimnazista voltam, s tanítóm olvasottságomnál, érdeklődésemnél fogva tanácsolta, hogy ha szüleim beleegyeznek, tanuljak tovább. Egyetlen gyerek voltam. Szüleim nyolc hold földet örököltek, s nagy szorgalommal, két kezük munkájával hozzávásároltak még 12 holdat. Úgy gondolták, hogy jó lesz nekem, ha esetleg orvos leszek, ennek az értékéből valami rendelőt berendezek. Úgy vélték, hogy egy orvos másképp, mint magánorvos, nem élhet meg, mivel akkor az egészségügy, társadalombiztosítás ismeretlen fogalom volt.
Elterjedt szokás volt, nem csak a mi falunkban, hogy a református papok, tanítók úgy gondolták, akinek az érdeklődési köre, ismerete kicsit túlnőtt a mindennapok késztetésein, és alkalmas rá, az hadd menjen tanulni. A református papok, tanítók utánpótlását a falvakból minden évben további iskolázásra kerülőkből pótolták.
Nagyapád biztatott, hogy esetleg te is ebbe az irányba menj?
Nem, nem. Érdekes, hogy bár nagyapám vallásos ember volt, de nem volt papimádó, kritikus volt éppen a falusi pappal kapcsolatosan is, bár értékelte a jó tulajdonságait, de a negatívumokat is észrevette. Úgy gondolkozott, hogy nagyobb érték van abban, ha tényleges, kézzelfogható, cselekvő élettel tud az ember valamit nyújtani a többieknek. A családban sokszor került szóba Masaryk Tamás példája, aki urasági kocsis fiaként tanult, és lett filozófus Bécsben, majd Csehszlovákia megalapítója. Nagy tisztelet övezte minden nép szemében, a Csehszlovákiában élő magyarok többségénél is. Az iskolában megvoltak Masaryk magyarra fordított munkái. Ezt habzsoltam: a gondolkodásmódja, már amennyit megértettem, magamévá tettem, nagy hatással volt rám.
Mi volt az, ami nagy hatással volt rád?
A tárgyilagossága, törekvése a racionalizmusra, ami nagyon jó volt nekem, mert megóvott attól, hogy rajongóvá váljak, hogy elmenjek a szélsőséges pacifizmusig, hogy ne kerüljek a gonosznak való ellent nem állás doktrínájának hatása alá, amelyet Tolsztoj képviselt. Masaryk nagyon tisztelte őt, többször meg is látogatta, foglalkozott a gondolatvilágával, ugyanakkor tarthatatlannak tekintette azt, hogy a visszafordíthatatlanul agresszív törekvéssel szemben sem szabad erőszakot alkalmazni – azt mondta, ez járhatatlan út.
A húszas–harmincas években, amikor Masaryk élt, olyan esemény nem történt, amellyel kapcsolatosan dilemma elé került volna. De az biztos, hogy Masaryk álláspontjából a fasizmussal szembeni tevőleges fellépés következett volna, és nem a passzív elviselés és áldozati bárányként való főhajtás, megadás egy ilyen emberellenes, bűnös áramlattal szemben. Az biztos, hogy bár nagyon rokonszenves nekem a pacifista álláspont, bizonyos ponton már határt kell szabni, mert az erőszaknak való megadás ahhoz vezethet, hogy az erőszakot tevő még jobban felbátorodik, vérszemet kap, és az erőszakosságnak se vége, se hossza.
A délszláv válság megosztotta a hazai értelmiséget is, nem is kétfelé, mert egyik oldalon voltak a pacifisták, azután azok, akik nem biztos, hogy pacifisták, de NATO-ellenesek, s a harmadik oldalra olyanok kerültek, akik nagyon határozottan képviselték azt, hogy a NATO-nak éppen ideje volt valahol beavatkozni.
Azt hiszem, az első reakció, aminek prioritása van mindenek felett, a másik ember életének tisztelete. Az életbenmaradást segíteni: ez az elsődleges parancs, elsődleges kötelességünk. De akkor, amikor egy gyilkos erő jelentkezik, és a „ne ölj” parancsát semmibe veszi, a másik ember életét valamilyen cél érdekében megsemmisítendőnek tartja és meg is semmisíti, vagy élvezetet talál a másik ember kínzásában, megölésében, és ebben semmilyen más módon megakadályozni nem lehet, akkor a „ne ölj” parancs passzív bűnrészességet jelent.
A Bibliában foglalt leírásokból és természettudományos alapon is el kell fogadnunk, hogy ilyen esetben erőt kell mutatni, és határt kell szabni a gyilkos szándékot képviselőknek. Mikor Mózes a táblával lejön a hegyről, és bálványimádásban találja a népet, összetöri a táblát a „ne öljjel” együtt, s ha jól emlékszem, több száz embert kardélre hánynak, s ezzel a bálványimádásnak sikerül véget vetnie, és a tízparancsolat megszilárdításának a feltételét is sikerül megvalósítania. Tehát a „ne ölj” parancsot rögtön, mielőtt a nép kezébe került volna, máris megszegték, de ha nem ez történik, akkor nincs tízparancsolat.
Az ember, tudjuk, biológiai lény. Gerinces, emlős, a mindenevők közé tartozik. Élőlény, emlősállat, amely növényevő is lehetne, de ez minőségileg nem jelent számára teljes értékű táplálkozást. A ragadozó életformához pedig megfelelő fogazat és megfelelő ösztön kellett, és az evolúció kedvezett ennek is, és annak is, hogy egymástól ragadozzon el az ember vagy az embercsoport, mert a szükség rávitte. Így az emberben a szolidaritás és a békességszeretet mellett az agresszivitás hajlama is megvan. Nagy a szóródás az emberek között. Szélsőségesen ragadozó és szélsőségesen bárányszerű, „növényevő” lelkivilágú egyének társadalma vagyunk, és ebben kell valahogy harmóniát teremteni, az embert az állatvilágból kiemelni, amire megkaptuk a lehetőséget.
Pista bácsi, ahogy mondtad, te jó lehetőséget, jó indítást kaptál. A középiskola miatt kerültél el először otthonról. Kollégista lettél?
Nem, nem. Vonattal bejártam a faluból.
A te falud, amiről beszéltünk, az I. világháborút követően átkerült a túloldalra.
1919-ben Rimaszombat és környéke már Csehszlovákiáé volt, úgy születtem oda 1923-ban. Magyar és szlovák iskolánk volt. Eredetileg ugyan magyar falu volt, és Csehszlovákia megalakulása után rövidesen a földreform miatt a nagy földbirtokokat el kellett adni, s lehetőség nyílt arra, hogy a lakosság vásároljon, ki mennyit tud. Mi közepes gazdálkodók voltunk. A terület olyan, hogy lehetővé teszi a teljesen vegyes növénytermesztést. Valami mindig beválik, de sok minden tönkre is megy, vagy a szárazság miatt, vagy az eső miatt. Csaknem 15 évbe került, mire a szüleim kijutottak az adósságból, s akkor már kezdődött is a háború.
Maradjunk itt egy pillanatig: mondod, hogy lett szlovák iskola is a faluban. Lehetett szlovákoknak is földet vásárolni, letelepedni?
Igen, lehetett, s ők kaptak jobb hiteleket – volt politika is benne.
Sikeresebben jutottak földhöz?
Igen. Sőt kaptak kampányszerűen is, a falu mellett, a nagybirtok egy részében egy kis falucska alakult ki, pusztának nevezték.
Hogy fogadta ezt a falu? Békével?
Nagyon békével.
Keveredés volt?
Keveredés nem volt, de egymás mellett voltak a földjeink.
Beszéltek magyarul?
Ők jobban igyekeztek megtanulni magyarul, valamit már tudtak is, mert a Monarchiában jobban kellett nekik ismerni a magyar nyelvet, mint a magyaroknak a szlovákot, mivel a magyar nem kényszerült arra, hogy szlovákul tanuljon, de a szlovák igen, ha valamennyire érvényesülni akart, el akart járni hivatalos ügyben.
Neked voltak szlovák barátaid?
Jó viszonyban voltam a szlovák gyerekekkel. Szüleim meg különösen a szomszéd szlovák emberekkel, megbeszélték az időjárást, a termelést, a közös gondokat, az öntözést, előzékenyek voltunk irántuk. Egy probléma volt azért az iskolában. A szlovák tanító a gyerekeket egy kicsit abban a szellemben nevelte, hogy a magyarok a történelemben elnyomták a szlovákokat, amire a magyar gyerekek egy része meglehetősen forrón reagált. A szlovákok tettek gúnyos megjegyzéseket, verekedés volt, botokkal, kővel való hajigálás.
Te részt vettél ebben?
Nem verekedtem, de provokáció esetén nem tudtam magam visszatartani. Az iskolában egy épületben voltak egymás mellett a magyar és szlovák osztályok. A tornateremből kijövet bennünket tornapapuccsal ütögettek. A magyarok ugyanazt csinálták, mikor azok jöttek ki a tornateremből.
12-13 éves koromig nem tudtam magamat fékezni. A Biblia, a jézusi értékrend azonban azt diktálta, hogy ezt nem lehet. És attól kezdve elkerültem, nem viszonoztam a bántást. El tudtam kerülni, hogy az agresszióra agresszió legyen a válasz. Szerintem az önvédelemhez is csak a legvégső esetben kell folyamodni. Ha semmi más megoldás nincs.
Egy kis támadást el lehet viselni?
El lehet, el kell viselni, viszont kivételes esetben határt kell szabni. Határt kell szabni, mert az agresszív vérszemet kap, és úgy érzi, hogy a hatalma végtelen, és mindent lehet, a másik megalázásától egészen az életének elvételéig. Az agressziót ki kell iktatni a társadalom életéből, de nem az élet elvételével.
És miért nem?
Mert a halálbüntetés eredménye visszahozhatatlan. Másrészt, mert aki bűnöző, s azokat a hajlamokat magával hozta, nem tehet arról, hogy ilyennek született, vagy hogy olyan hatások alá került életében, amelyek nélkül nem vált volna bűnözővé. Akik a hatást előidézték, nem részesülhetnek büntetésben.
Mondtad egyszer, hogy nagyapád bíró volt.
Igen. Falusi bíró, egy nagy falunak a bölcse. Tanácsért fordultak hozzá, majdnem hogy pszichoterapeuta is volt, aki ha kellett, józan, értelmes, racionális tanácsokat adott, ha kellett, írt, beadványokat szerkesztett, szerződéshez tanácsot adott. Mindenes volt. Ha kellett, a gyámhatósághoz fordult, jó kapcsolata volt a jegyzővel, a csendőrséggel is.
Éltek a faluban cigányok?
A falu végén volt egy 30-50 fős közösség. Jobb házacskákat építettek. Téglát vetettek vályogból, cseréptetős házakban laktak. Zenészek voltak, és alkalmi munkások. Kéregettek, verseket mondtak. És általában nem nézte le a falusi paraszt a muzsikáló cigányokat. De az igaz, hogy a szocializáció elmaradottabb szakaszában voltak.
Említetted, hogy a faluban úgy tartották, a másik bajával is törődni kell, meg a világ bajával is. Ez számodra természetes volt?
Volt a falunak egy folyója. Kisebb, mint a Sajó, mondjuk folyócska. Igen tiszta vizű volt akkor még. 12-13 éves voltam, amikor kezdtem úszni tanulni egyik unokaöcsémmel, de csak pár métert tudtam még, viszont ő meg keveset járt le, mert nagyon dolgos volt. De evickélt egy kicsit ő is, s egyszer valami örvény bevitte a mélyebb vízbe. Erre nagyon emlékszem, mert kritikus pillanat volt. Szerettem, nagyon jó gyerek volt a Jancsi. Ha ő megfullad, azt nem lehet túlélni. Gondoltam, beúszom, felemelem, hogy lélegzetet vegyen, s ha nem bírom a víz alatt, akkor levegőt veszek, s újra felemelem, majd csak észrevesznek. Ez a megoldás. Vagy meghalni hirtelen, vagy azzal a szégyenérzettel és bűntudattal élni, hogy talán segíthettem volna, de nem segítettem, mert gyáva voltam. A halál az könnyebb, mint a végtelen önváddal való élés. A dilemmára emlékszem. Mi jobb nekem? Jobb meghalni, mint úgy élni. S ez még egyszer fordult elő velem, a balassagyarmati túszügy kapcsán.
Ehhez később még visszakanyarodunk. A középiskolában mi volt a legnagyobb élményed?
Két évig abba a gimnáziumba jártam, amit 1938-ban a bécsi döntéssel elcsatoltak, szlovák és magyar tagozattal működő iskola volt. Részben jó volt, hogy nem volt külön magyar iskola. Egyre jobban összeszokott volna a magyar és a szlovák fiatalság. Én nem vagyok az egynyelvű iskola híve, meg kell ismerni egymást. Ahogy visszacsatolták a területünket, megszüntették a szlovák iskolát, szlovák tanuló kevés is lett volna, mert Magyarország és Szlovákia között éles nyelvhatár van, s a szlovák nyelvterület Szlovákiához került. A magyar nyelvterületen csak magyar gimnázium maradt, és megkapta a református és evangélikus egyház.
A baloldali mozgalom a Szlovákiához való tartozással szerveződött ott a környéken, vagy van ennek régebbi eredete is?
’19-ben, mielőtt a határvonal kialakult volna, a faluba Csepelen szervezett vöröskatonák jöttek, de a falu úgy emlékszik rá, hogy ezek ittak, dorbézoltak, részegeskedtek, hőzöngtek, marhaságokat csináltak, és volt úgy, hogy berúgva nekimentek a szlovák légionáriusok által átmenetileg elfoglalt Rimaszombatnak, hogy kiűzzék őket. Szlovákokkal csetepatéztak, lövöldöztek, néhány halott volt, de nem voltak nagy harcok, nem volt a lakosságnak valami nagy véleménye a vöröskatonákról, így nevezték, a vörösökről. Néhány forrófejű magyar fiatal, aki az első világháborúban részt sem vett, szintén fegyvert fogott.
Térjünk vissza a középiskolához.
Nem volt jó a viszony a szlovák és magyar gyerekek között. Sajnos ebben a tanárainknak, az irodalomnak, a miénknek is és az övéknek is szerepe, hagyománya volt. Ha kirándulás volt, külön táboroztunk egymás mellett. Közöttünk és a szlovákok között a harciasabbak előbb-utóbb módot találtak arra, hogy csetepatézzanak botokkal, kövekkel. A tanítók ezeket megbüntették, kaptak a pálcával, de az iskolának mindig volt egy csoportja, ahol a fő verekedőket, az erőseket hősként tisztelték, mítosz övezte őket. De érdekes, hogy megjött az eszük, a pubertás körül, 15-16 éves korban az egész megszűnt, és békésen együtt dolgoztak a szomszédos földeken, akik gyerekként verekedtek. Összehozta őket az élet.
Hogy ért benneteket a háború?
Voltak fiatalok, akiket elvittek. Engem nem, mert én gimnazista voltam. Amikor a magyarok bejöttek hozzánk ’38-ban, a visszacsatolást nagy lelkesedéssel várta a lakosság, a mieink között leszünk, jobb világ lesz itt, megértjük egymást. De hamarosan kiábrándulás következett. A szegénység miatt, ami Magyarországon uralkodott, a magyar katonaság rendkívül gyenge fölszereltséggel érkezett. Ez nem erősítette a hazahúzás érzületét. Azután ráadásul nagyon hamar észlelni lehetett, hogy a cseh tényleg demokratikus köztársaság volt. A Felvidékről a magyar területre áttelepült dzsentri réteg gőgös, fennhéjázó magatartása rendkívül bántó volt, mind a magyar közkatonák iránt, mind a mi lakosságunk iránt. És milyen ellenségesen beszéltek a szlovákokról! Ami ugyancsak igen visszatetsző volt. mert mi megbecsültük a szlovákok szorgalmát.
A háború borzalmai mennyire érintették a te Masarykon formált lelkedet?
Én a háború kezdetétől fogva pacifista ellenszenvvel figyeltem a németek viselt dolgait.
A faluban voltak például zsidók?
Volt két boltocska, kuglizóval, kocsmával egybekötött vegyesbolt, az egyik a falu egyik részéhez állt közel, odajárt a falu egyik része, a másik része a másikhoz, és egymás köreit nem bántották.
S eljutott hozzátok a hír, hogy a zsidókkal hogyan bánnak?
Mind a két családban volt fiatal férfi, s a falusi legényekkel nagyon jó, tisztességes, rendes viszonyban voltak. De az volt a furcsa, hogy a pap viszont tett zsidózó kijelentéseket. Apám mondta, hogy „miket beszél ez a templomban!” Bizonyos antiszemitizmus már benne volt még a Horthy-éra alatti időszakban, hogy megölték Jézust, de meg is büntette, mert szétszórta őket Isten az egész világon. Így. Szóval, mit beszél ez? – mondta apám. Furcsa volt.
A másik papunk, aki a második világháború alatt volt, antiszemita megjegyzéseket nem tett. Azonban úgy beszélt, hogy az kimerítette a háborús uszítás fogalmát. Viszont a lakosság 95 százaléka, ahogy visszaemlékszem beszélgetéseinkre, úgy vélekedett, hogy úgyis el fogjuk veszíteni ezt a háborút.
Honnan tudták?
Az első világháborúból. Apám – akkor 65 év körüli volt – tapasztalta, hogy a központi hatalmak kis erő, az angol birodalommal, Amerikával és az oroszokkal nem bírnak. Ők tapasztalták, hogy az oroszok sokan vannak. És az oroszok is jó katonák. Azok is úgy tudnak lőni, úgy tudnak elesni, mint más. Tudatában voltak annak, hogy ez kisebb erő, szemben nagyobb erő van.
A hírek hogyan jutottak el hozzátok?
Egyetlen rádió volt a faluban, meg a két kocsmában is egy-egy. Odajártak az emberek. Amikor elkezdődött a németek visszavonulása, nevettek rajta: a „rugalmas hadmozdulatok, amelyek fel fogják őrölni az oroszokat”. Minden vereséget győzelemnek magyaráztak, és előre eltervezett visszavonulásnak, amikor a támadó fél többet veszít majd. Jöttek olyan hírek, hogy még a finnek is legyőzik az oroszokat, hát még a németek.
Amikor a németek bejöttek ’44-ben, akkor hirtelen le kellett érettségiznünk néhány héttel előbb, és fennállt az a veszély, hogy behívnak bennünket. Többen átbicikliztünk Losoncra, hogy egyetemre akarunk menni. Ott regisztráltak, tudomásul vették. Amikor közeledett a front, össze akarták szedni a fiatalokat mint leventéket. Sok helyen összebeszéltek a szüleink, hogy nem engedjük a gyerekeket, inkább bújjanak el.
Aztán hála Istennek vége lett a háborúnak.
Ez volt novemberben. Talán 4 km-re volt a front, egy hónapon keresztül, az oroszok a szántóföldön próbáltak lövészárkot ásni. Olyan nagy fagy volt, hogy a föld keményebb volt, mint a szikla. A németek pedig ott voltak elbújva az erdősávban a bokrok között, habár nagyon kevesen. Odaállítottak minket az oroszok, szinte célpontnak, hogy ássunk. Volt közöttünk egy 45 év körüli gépész emberke, aki a kommunista párt fő szervezője volt még a köztársaság idejében. Amikor a magyarok ’38-ban bejöttek, vigyázott magára. De igen meggyőződéses kommunista volt, egyszerű ember. Értett jól a cséplőgéphez meg a traktorhoz, inkább betanított munkás volt, de jól tudta kezelni a gépeket. Iszonyatosan káromkodó, de jó kedélyű, tréfálkozó emberke volt. Megfogott engem, te Pista, nem számít, hogy mi elpusztulunk, neked tanulni kellene, és a jövőben még szükség lesz rád. Szökj meg innen, majd mi falazunk neked. Ő meg ott maradt. Nem lett ugyan semmi baja, de ez az egyszerű ember, kommunista, istentagadó, piszkos szájú, ilyen nemes lelkű volt ugyanakkor. Az asszonyokkal, fiatal lányokkal is mindig csipkelődött. Az egyik családban volt több lány, egy közülük különösen szemrevaló teremtés volt, azt pécézte ki mindig sikamlós megjegyzéseivel. Aztán elvette feleségül a legidősebbet, a legcsúnyábbat, aki szerény volt, visszahúzódó, de nagyon szorgalmas. Hogy miért? Azért, mert így igazságos. Ezt a leányt a külseje alapján fogják mások megítélni. Érdekes, hogy egy ilyen emberben milyen nagyság lakozik. Egyébként nagyon jó házasság lett belőle. Amikor az oroszok bevonultak, teljesen visszavonult a párttól, azt mondta, hogy kiábrándult belőlük, noha nálunk nem csináltak olyan disznóságokat, mint máshol, ahol a borospincékben berúgtak és a nőkkel erőszakoskodtak.
Szóval te mész az egyetemre.
Kihozod az emberből a részleteket, amik soha nem jutnak eszembe. Volt egy vándor csavargó, úgynevezett bűvész, ott lakott a faluban, vett egy kis házat, járta az iskolákat, a gyerekek előtt bűvészkedett, ebből élt. Elmondta, hogy Debrecenben volt, ott már van élet. Gondoltam, le kellene menni. De hogy lehetne eljutni oda? Vonat nincs, az orosz katonák állandóan lőszerrel járnak az Alföldre, északon még harcok vannak. Azt mondja, menj a városparancsnokságra, hátha adnak egy írást Rimaszombatban. Szlovákul magyaráztam az orosz városparancsnoknak, hogy Debrecenbe szeretnék menni. Ülj fel a többi orosz katona közé, mondta. Debrecenben még világítási tilalom volt. Valahol fényes volt egy ablak, oda bekocogtam. A család orosz tisztekkel kártyázott.
Milyen család?
Egy debreceni cívis család. Jóba voltak az orosz tisztekkel, tele volt a lakás katonákkal, civilekkel. Attól kezdve Debrecenben maradtam. Elmentem az egyetemre, beiratkoztam. Nem volt felvételi.
Mennyi diákot találtál ott?
Voltak vagy húszan, harmincan a kollégiumban. Az egyetem már működött rendesen. Volt ott egy másik fiú is, akivel összebeszéltünk, hogy ezek között nem lehetünk; nem jó ez a társaság nekünk, mert még mindig fújták a régi nacionalista nótát, amire nevelték őket a Horthy-érában: oroszgyűlölet, a németek megnyerhették volna a háborút, ezek ellenségei a magyar népnek stb. Nekünk pedig az írófejedelem, Tolsztoj volt a példaképünk, és a realista francia irodalom, s ezek nem tudtak semmit erről. Olyan korlátolt társaságnak látszottak, azt gondoltunk, keresünk magunknak egy másik helyet. Találtunk egy öreg házaspárt a temetőszélen. Üresen állt egy szobájuk, nem kértek érte semmit. Négyen jöttünk így össze. Aztán ebből lett a népi kollégium. Az elsők között volt például Komlósi Sándor, aki Karácsony Sándor tanítványa volt, és Liska Tibor, ez a renitens reformista közgazdász, meghalt már. Ő volt az egyik fő szervező, mellette akkoriban napraforgóolajjal feketézett, innen eredt az ő közgazdasági tudományának nagy része.
Különböző szellemi irányzatok voltak akkor Debrecenben. Találkoztál például Bulányi páterrel?
Ugye, engem meggyőztek azzal, hogy ez a hercegprímás Mindszenty a reakciós magyar uralkodó osztályt és a reakciós földbirtokos osztály uralmát támogató, a nagybirtokos rendszerű római katolikus egyház érdekeinek a képviselője, aki ellensége a szocializmusnak és minden haladásnak, és a dolgozó nép gazdasági és kulturális felemelkedésének. Viszont a kollégiumban volt róla szó, hogy Bulányi egy olyan római katolikus pap, akinek van szociális érzékenysége, és esetleg felhasználható lenne egy haladó vallásos mozgalomhoz, próbáljuk őt meggyőzni, hogy legyen szövetséges útitársa a pártnak. Megkértek bennünket, akik a szemináriumon a legszorgalmasabbak voltunk, menjünk el egyszer hozzá, és próbáljuk meggyőzni, hogy a lenini értelemben legyen szövetségesünk. Ismered ezt az elméletet? Az állott a hátterében, hogy széles népfrontot nyitunk, aztán lassan-lassan a népfront jobboldalán levő részeket ellenségnek kikiáltva leválasztjuk, míg a végén már csak magunk maradunk, de a tömeg mögöttünk van. Szóval ezt a taktikát akarták felhasználni. Vagy öten felkerestük Bulányit a piarista rendházban, és egy éjszakát átbeszélgettünk vele. A tudása, az intelligenciája, a gerincessége, a szociális érzékenysége nagyon imponált nekem. Ismerte a népi irodalmat, kritikával szemlélte azt a félfeudális társadalmat, ami a Horthy-érában még létezett. És sok szempontból jól sejtette a kommunizmusban rejlő bombát, és nem vállalt közösséget vele. Amikor eljöttünk tőle, beszélgettünk egymás között, sokórás, reggelig tartó beszélgetés volt: „Engem Bulányi megagitált, teljesen az ő pártján tudnék lenni” – mondták. Egy-két nap múlva Bulányi jött az egyetemre teológiai beszélgetést tartani a Bokor-mozgalom nevében. Minket beküldtek, hogy vegyünk részt ebben, és akkor az én egyik évfolyamtársam, egy karcagi fiú felállt, és a legnagyobb meghökkenésemre keményen kiosztotta Bulányit, kiutasította az egyetemről. Bulányival később a kapcsolatom úgy alakult, hogy amikor őt már mindenféle fenyegetés érte, szorongásos állapotba került, és befeküdt a klinikánkra. Akkor már ott dolgoztam, a vezető Szabó Pál volt, az ő betege volt Bulányi néhány hétig. Szabó Pál később, a hatvanas években mondta nekem, hogy Bulányi elmesélte ezt a találkozást velünk. „Kommunistává akartak engem nevelni – mondta – egy éjszaka alatt ezek a naiv gyerekek. Volt négy gazember, aki terrorizált, s volt egy jó szándékú, tiszta szemű közöttük.” Ez voltam én.
Hogyan éltétek meg ott a fordulatot? Egyetemista voltál, harmad-, negyedéves.
Internacionalizmus ide vagy oda, közben meghúzták a határokat – ez meg micsoda? Nem tudtam hazamenni legálisan, úgy kellett átszöknünk mindig.
Te azt remélted, hogy nem lesznek nemzetállamok?
Természetesen azt hittem, hogy egyesült államok leszünk mi is, s az oroszok befolyása alatt ez majd közösségi társadalommá fejlődik nagy üzemekkel, modern mezőgazdasággal, nagyüzemi gyáriparral. Körülbelül, mint a kisgyerek, aki el akarja érni a szivárványt, s elkezd gyalogolni az irányába. Az Alföldet öntözni fogjuk, összefog a nép, emelkedik a termelés. Ilyen elképzelések voltak, ugyanakkor meg jön az, hogy nemzetállam, határt húznak. A szorgalmas parasztembert elviszik a földjéről, kitelepítenek. Nacionalista elvek alapján történnek a gyakorlati intézkedések. Jó, azt még el is fogadtam, hogy addig, amíg a kommunista párt nem győz Csehszlovákiában, a nacionalisták fognak diktálni. De még jobban megkeményedett a dolog, amikor a kommunisták kerültek uralomra. Még rosszabb lett a helyzet a határ szempontjából is, a kitelepítések is még jobban mentek. Akkor gyerünk gyorsan termelőszövetkezeteket alakítani. De mivel? Visszaesett a termelés. Gizgaz mindenhol, rendetlenség. Hát ilyen bölcsesség igazgatja ezt a rendszert?
Az egyetemen hogy értékeltétek mindezt?
Jöttek a tudományok területén a bárgyú parancsok a szovjetektől: hogy a Szovjetunióban a volgai homoknak milyen gyógyító hatása van. Meg hogy a marxista ideológia alapján olyan tudás birtokában lesznek, ami mindent felülmúl. Aki ezt nem fogadja el, az ellenség. A kapitalizmussal cimborál, és alá akarja ásni ennek a társadalomnak a fejlődését. Őrületek. A napnál világosabbá vált előttem. Meg aztán a genetika területén megparancsolták a micsurinista tanok elfogadását. Egy érdekes tendencia húzódott meg a szovjet tudomány terjesztésének hátterében. Háborúra készült a keleti blokk. Nagy fölényérzetet, az erő érzetét és az ellenfél lekicsinylésének, legyőzhetőségének tudatát kellett elültetni az emberek fejébe. Visszaemlékeztem, hogy egy részeg orosz katona a kertünk szalmakazlánál kezdte nekem mesélni részegen, piszkos, szennyes volt, primitív, buta, hogy a szovjet tudomány milyen magas színvonalú, és a kapitalista tudomány az semmi. Ugyanez hangzott el az ideküldött tudósoktól, a lefordított szovjet irodalomból. De mögötte a háborúra való felkészítés húzódott meg. A békeharc fából vaskarika volt, humbug. A másik, hogy abból indultak ki, hogy új embertípus születik a Szovjetunióban, a szocialista embertípus. Hogy ez az új embertípus kialakuljon, ahhoz az szükséges, hogy az új, szocialista társadalomban szerzett szemlélet átalakítsa az embert, és így új, közösségi ember alakuljon ki, aki olyan lesz, mint a méh, amely a méhkasban teljesen alárendeli az egyéni életét a kasban élő populáció érdekének. A szerzett tulajdonságok öröklődnek – ezt az elméletet hangoztatta Liszenko a biológiában. Ezt természetesen a burzsoá genetikusok nem fogadják el, hanem azon az állásponton vannak, hogy az öröklés a génekhez van kötve, makromolekulákhoz, és azok viszik tovább az öröklődést, a méh utóda méh lesz, az ember olyan, mint az ősei, azt viszi tovább, amit onnan kapott. Ennek a szemléletnek egyenes következménye, hogy nincs fejlődés, hanem a társadalom stagnál. Mert a kapitalisták azt szeretnék, ha a kapitalizmus örökké tartana. Szóval a kapitalista világ konzervatív megőrzése és a szerzett tulajdonságok továbbvihetőségének tagadása az valahogy összefüggő rendszert alkotott a számukra. És ezt a szemléletmódot még olyan kiváló tudós is – a nevét nem említem – elfogadta és hirdette, aki kitűnő ismerője volt a klasszikus görög műveltségnek. Hogy például a matematika tudományában visszatükröződik a matematikus osztályhelyzete. Hogy milyen megoldást talál a matematikában, azon visszatükröződik az ő társadalmi helyzete. De a szocializmusban nevelkedett matematikus egészen más, magasabb rendű matematikát tud majd kifejleszteni, mint az osztálytársadalmakban eltorzított agyvelejű matematikus.
Sántha Kálmán professzorral mikor, hogyan ismerkedtél meg?
Sántha Kálmánnak az volt a híre, hogy száraz, tudományos, de korrekt ember, akit, amikor én medikus voltam, már úgy könyveltek el az egyetemen, hogy hajlíthatatlan, merev, ellenálló egyéniség, aki a saját útján jár, de nem ellenség. Amikor beiratkoztam az egyetemre, kezet kellett fogni a rektorral. Sántha kijött, kezet fogott, szerény, jelentéktelen embernek tűnt, nagy, kopasz fejével. Nagyon meghatódtam.
Nem hallottál róla korábban?
Nem. Soha. Aztán még a „meghúzatott” időben, amikor még hittem a marxizmusban, jártam a Sántha-klinikára. Érdekelt a pszichológia, és Papp Zoltán, egy református lelkész fia tartotta az előadásokat pszichológiából. Mondták, hogy jó előadó, és tényleg szépen adott elő, patetikusan, református papi modorban. Palágyi Imre pszichológiáját adta elő, és egyszer rádöbbentünk Szabó Gáborral, hogy tulajdonképpen dualista, külön beszél testről és külön lélekről, s a kettő valahogy nem jön össze. Ráadásul nagyon meggyőző volt, s Szabó Gáborral azt gondoltuk, hogy ezzel a dualista nézetével tulajdonképpen az egyetemista ifjúság nevelését idealista és nem materialista irányba viszi, s ez nem tudományos, elfogadhatatlan. Felmentünk Sánthához, aki felelős volt a neurológiai pszichológia tanításáért, elmondtuk neki, hogy a klinikáján Papp Zoltán olyan elveket hangoztat, hogy külön van lélek, külön van test, és ez nem jó. Ezt be kellene tiltani. Inkvizítor lettem Szabó Gáborral együtt. Sántha meghallgatott, és elbocsátott bennünket. Nem tudom, hogy Papp Zoltánnal beszélt-e, de attól kezdve megszűntek az előadásai. Most is szégyellem magam. Lehet, hogy Papp Zoltán tudta, lehet, hogy nem. De felém soha nem mutatta. Nála szakvizsgáztam pszichológiából, kitűnőt adott. Valószínűleg tudta, mi történt, de olyan gentleman, olyan jellem volt, hogy nem állt ezért bosszút. A gyakorlatot is az ő neurológiai osztályán töltöttem a megyei kórházban, és ott is korrektül viselkedett velem szemben.
Voltam közben a Farkas Mihály-féle pártiskolán is, fenn a Szabadsághegyen. Ott volt Vámos Tibor színházi rendező és Litván Gyurka. Vámos azután nem vitte jól a pártvonalat a színházi területen, Litván Gyurka viszont roppant élességgel kritizálta a különböző elhajlásokat. Legalább olyan éles elmével és vehemenciával, mint amilyen világosan látja ma ennek a kornak a képtelenségét. De akkor még benne volt a kommunista paradigmákban nyakig. Aztán még ’49 nyarán elvittek egy tanfolyamra, hogy a biológiát jó alaposan átvegyük, és az egyetemen tanítsuk. A szerzett tulajdonságok öröklődését és az új embertípus kialakulását.
Akkor történt, hogy Kellner Béla összehívott bennünket, a pártcsoportban a legjobb tanulókat. Ő egyébként kitűnő kórboncnok volt, akit azért küldtek Debrecenbe, hogy a megbízhatatlan, polgári gondolkozású professzori kart betörje a kommunista járomba, és fegyelmezett kommunista professzorként legalább az ifjúságot reakciósnak nevelni nem merő, opportunista professzorokat átnevelje. Szóval Kellnert leküldték Debrecenbe, mint egy politikai tisztet, komisszár professzorként. Igen ám, de Kellner polgári humanista neveltetésű zsidó ember volt, aki egyfelől nevelt és fordított, másfelől megbecsülte a tisztességes embereket. Sánthát különösen nagyra tartotta, bennünket szeretett, mert jó tanulók voltunk, lelkesek voltunk, látott bennünk fantáziát. Amikor a kommunista és a szociáldemokrata párt kényszeregyesülése után kiszórták a nem megbízhatókat, az egyetemen kitüntetésképpen nekem adták át legelőször a pártkönyvet, jó káder voltam, s ugyanakkor zárták ki a feleségemet.
Akkor már a feleséged volt?
Nem, még nem is ismertük egymást. Kizárták a pártból kispolgári mentalitása miatt.
Selyemharisnyát viselt, vagy miért?
Festette a száját. S nem úgy viselkedett, nem úgy öltözködött, nem volt olyan szerény, ahogy elvárták egy igazi kommunista leányzótól. Édesapja egy nélkülözhetetlen jó tisztviselő volt a bankszakmában, egy zseni. Kistisztviselő volt, de mindent tudott. Nagyon tisztességes volt, és nagyon szegény, az is maradt. Debrecenben a Beruházási Bank vezetője volt, s a lányát felvették az egyetemre, mert a Kallós elvtárs lánya volt.
Ő is kommunista volt?
Nem. Régi szocdem volt, és az is maradt.
Menjünk vissza még Sánthához. Mi volt az ő meghurcolásának a lényege?
Sántha világosan látta, hogy a marxista–leninista ideológia és annak gyakorlati megvalósítása nagy hazugság, téveszme, és ráadásul tudományellenes. Amennyire tőle telt, nem különösebben kihívóan, magát nem exponálóan, de a véleményét kertelés nélkül kinyilvánította ezzel kapcsolatban, és megpróbálta megvédeni az egyetem autonómiáját. Sántha nem tett lakatot a szájára, mint a többi professzor. Erkölcsileg megtámadhatatlan volt, a többi professzornak volt anyagi érdekeltsége, opportunisták voltak, önzőek, Sántha nem. Nagyon tiszta ember volt a mindennapi életben, és senki nem volt annyira híve az önzetlen orvoslásnak, mint ő. Tekintélye volt, olyan népszerűségnek örvendett, hogy egy ilyen embernek az ellenállása, másképp gondolkodása sokkal veszélyesebb volt akkor, mint azé, akinek vannak gyenge pontjai, és ezért nyilván nem kell komolyan venni.
Mi volt a speciális szakterülete?
Az agysebészet, az idegrendszer szövettana, anatómiája, valamint az idegrendszer működési fiziológiája. A betegellátásban pedig az országban először művelte az ideg- és agysebészetet.
Mi volt a közvetlen kiváltó oka az elmozdításának?
Élesedett a nemzetközi helyzet, Sztálin háborúra készült, s az itteni vezetés Sztálin parancsait igyekezett a legmesszebbmenőkig végrehajtani, a nehézipar kialakítását, az ember tudatformálását, lélektani felkészítését a kapitalizmus megdöntésére egy harmadik világháborúval. Sántha ezzel szembefordult, kompromisszumot nem ismerve, ami abban is megnyilvánult, hogy az egyetemi taggyűlésen felszólalt a katonai oktatás bevezetése ellen. Akkoriban kiskatonákat küldtek, akiknek oktatniuk kellett volna az egyetemi hallgatókat, mint Horthy alatt. De az egyetemen nincs helye katonának! Ez olyan éles megnyilvánulás volt, amit nem lehetett szó nélkül hagyni. És küldözgették Sánthára egymás után a különböző kádereket, megpróbálták rábeszélni, hogy kooperáljon.
Akkor mi volt ő az egyetemen?
Akkor már nem ő volt a rektor. De ő volt az egyetem feje, mert a tanári kar jó része, amikor a front közeledett, elment nyugatra. Sántha viszont nem ment el, itt maradt, s ez is növelte tekintélyét. A felesége is elment, feljött Pestre a gyerekeivel, de ő nem.
Szóval ő ellene volt a katonai oktatásnak, de mi volt az ürügy, a jogcím az elbocsátására? Emlékszel valami történetre?
Az ürügy teljesen koncepciózus volt. Egy előadásán azt mondta, hogy az ember túlzott erőfeszítése hisztériás konverziós betegséget okoz.
Nem Pióker Ignáccal kapcsolatban feszegették ezt?
De igen, azt mondta, hogy végső esetben veszélyes a sztahanovizmus is. Ebből aztán velőtrázó felhördülés lett, hogy Sántha a kommunizmus építésének alapját, a szorgalmas munkát, a sztahanovizmust támadja, alapjaiban akarja aláásni a szocializmust. Ez a legnagyobb veszély. Négy egyetemi hallgatóval bizonyították, hogy ilyet mondott. Ezek közül az egyiket egész biztos, hogy megfenyegették, a másik egy körzeti orvos, karrierista alak volt, nem vitte sokra. A másik kettőről nem tudok semmit.
Ebből az ügyből per is lett? Fegyelmi eljárás?
Sántháról összegyűjtöttek egy csomó hozzá leküldött pártemberrel folytatott beszélgetésről készült jegyzőkönyvet, és az egészet, főleg a sztahanovizmusról tartott állítólagos előadását az Akadémia egyik közgyűlésének napirendjére tűzték. Ez volt az Akadémia ülésének egyetlen témája: Sántha Kálmán akadémikus politikai elhajlása és rendszerellenessége. Itt kiosztották a szerepeket, minden akadémikusnak kellett valamit mondani vele kapcsolatban, és ki-ki a gyarlóságától, opportunizmusától, karrierizmusától függő mértékben ítélte el Sántha Kálmánt. Néhányan ügyesen lavíroztak, se hideget, se meleget nem mondtak, úgy beszéltek, hogy egyrészt, másrészt, volt, aki azt mondta, hogy ezt nem kellett volna, említett valami negatívumot, miközben az égig feldicsérte. De élesen Sántha mellett egyedül Szentágothai János szólalt fel.
Végül megvonták tőle az akadémiai tagságot.
Vidékre száműzték, Egerbe mehetett orvosnak, majd Balassagyarmatra került.
Te magad ’56-ot még Debrecenben élted át?
Igen. A professzori kar hála Istennek megfontoltan, okosan viselkedett, különösen a rektor. Egyrészt mellette volt a forradalomnak, másrészt viszont fékezte annak hevességét. Debrecenben nem folyt vér.
Debrecenből merre tovább?
Balassagyarmatra. A férfi elme- és idegosztály orvos nélkül maradt, mert az orvosok disszidáltak – ez ’56–57-ben volt. Több dolog közbejött akkor. Nem éreztem biztosnak a jövőmet a klinikán, mert ’56 őszén, illetve utána, mikor már az oroszok bejöttek, kiálltam Nagy Imre mellett.
Sántha Kálmán közben feljött Budapestre, én pedig megpályáztam a helyét. Benedek István is ugyanezt tette. Én nagy tisztelettel tekintettem fel rá. Az ő szénája rosszabbul állt, mert ő meg ’56-ban felállt valami hordóra, és állítólag a négy égtáj felé csapott egy karddal. Hogy a magyar megint győztes nép lesz. Szóval egy kicsit eszement állapotban voltunk. Végül kineveztek orvosnak, szívesen elfogadtam és nagyon jól is éreztem ott magam. Mintegy negyven neurológus beteg volt rám bízva. Tizenhét évig csináltam.
Mindig volt valami összeütközésem. Mondjuk, például a betegek éheztek. A kórházban olyan gyenge volt az ellátás, hogy jóformán a betegek fűtöttek, takarítottak, rendben tartották az udvart, egy 20 holdas gazdaságot műveltek, egy 10 holdas kertészetet, egy hizlaldát, kevés kosztot kaptak, lefogytak. Megsúgtam egy betegnek, hogy csináljanak sztrájkot. Akkor sztrájkoltak, egyszerűen leállt a kórház. Az igazgató tombolt. Szóval csináltam cirkuszokat. Én lágy ember vagyok, de amikor keménynek kellett lenni, tudtam kemény is lenni.
A taggyűlés mindig olyan volt, hogy egy hosszú asztal mögé ültek a nagy elvtársak meg a helyi pártvezetőség, vörös terítővel le volt takarva az asztal. Az összerakott asztalokat szétszedtem, a piros terítőt eltüntettem, a kultúrtermet berendeztem, mint egy presszót, s mikor jöttek az elvtársak taggyűlést tartani, nincs sehol a reprezentatív leülési hely, kénytelenek voltak szétszóródni s a kis presszóasztalokhoz ülni.
Aztán egyszer csak antiszemita megnyilvánulások kezdődtek a kórházban. A következő történt. Volt a ’67-es háború kapcsán Debrecenben egy koncepciós per, egy orvostanhallgató, a Müller Frici írt egy levelet a nagybátyjának, amelyben az állt, hogy ezek elpusztítják Izraelt, de nem is csoda, a saját népüket sem kímélték, azt is halomra ölték. Volt egy spion az egyetemen, aki a levelet felbontotta, és bevitte a pártbizottságra. Müller Fricit izgatás címén perbe fogták, és elítélték fél év felfüggesztett börtönbüntetésre. Egyébként az egyetem legjobb tanulója volt. Aki beáztatta, ugyancsak zsidó fiú volt, a szervezési osztály professzora. Müller Frici, szegény, összetört. Leszaladtam Debrecenbe, fölkerestem, megbeszéltük, hogy eljön hozzám orvosnak. A megyében jó volt a kapcsolatom a városi pártbizottság vezetőjével, a Lombos Marcival, a testvére az orvosi egyetem káderese volt. Megbeszéltem velük, hogy ha Müller Frici lejön hozzám dolgozni, nem lesz semmi baj. Jó orvos, garantálom, hogy nem lesz semmi baj vele. Úgy is lett. Müller Frici öt évet dolgozott, leszakvizsgázott, és akkor dobbantott. Kiment, ott nősült meg. Ekkor összehívtak egy taggyűlést, Müller Frici disszidálása volt a téma, és ott antiszemita hangok is hallatszottak.
Elegem lett Balassagyarmatból. Az osztálynak egy része, ahol a krónikus betegek voltak, olyan volt, mint itt a hajléktalan menhelyen a II. lábadozó. Sőt rosszabb, mert ott idióták voltak, beszékeltek, bevizeltek, s voltak vagy százan. Rettenetes volt. Rendbe akartam hozni, de láttam, hogy nem megy, a vezetés módszeresen ellenáll. Ráadásul erősödött az antiszemita hangulat. Elmegyek, gondoltam. A jó meleg, családias, református vidéken, Berettyóújfaluban, Bocskai hazája táján mennyivel jobb lesz nekem. Megszabadulok ettől a katolikus, furkálódó, primitív bolsevik, antiszemita bandától.
De cseberből vederbe kerültem. Hülye pártszerűség fogadott. Közben Konrád lejárogatott hozzám, neki Berettyó a hazája, ott született, ott volt vasboltjuk, még benne volt a nagy belső teremben a hatágú csillag. Konrád akkor már az ország tudatában véres kardot hordozó ellenzéki, a rendszer ellensége volt. Aztán: a Barcsay-tanítvány Mártha Laci képei voltak a falon, olyanok voltak, mint a Madonna, de le kellett szedni, mert jött a deputáció, hogy szentképeket fest kórházi festékkel kórházi papírra. Ezt nem lehet, ez visszaélés. A butaságnak, a hülyeségnek a sötét közepébe estem. Szedtem a sátorfámat.
Salgótarjánban a detoxikáló nem volt kihasználva. Azt mondtam, hogy én itt egy krízisosztályt szeretnék összehozni 15 ággyal. Akkor kezdődött az alkoholizmus elleni küzdelem is. Lejárt a Valóság egyik írója, Baranyi Antal. Már Gyarmaton is volt, Berettyóújfaluba is utánam jött, meg Salgótarjánba is. Meg Könczöl Csaba, aki hozzám feküdt be, hogy a salgótarjáni sortűz körülményeit zavartalanul kutathassa. E kamikaze vállalkozás eredményeit Bill Lomax közvetítésével a Szabad Európa Rádió ismertette. A pártvezetés felkapta a fejét. Honnan jöttek ezek a Samu osztályára? Hogy lehet az osztályon ilyet csinálni, fogadni a rendszer ellenségét? Haraszti is járt nálam. A Mozgó Világban az alkoholizmussal kapcsolatban megjelent egy írás arról, miként is viszonyult a szovjet hatalom az alkoholhoz. Sztálin elérte, hogy az alkoholbevételt állami monopóliummá tették, és ez olyan jövedelemhez juttatta a szovjet államot, amely elegendő volt az eredeti tőkefelhalmozáshoz, a nehézipar megteremtéséhez, Trockij pedig nem akarta ezt: mint zsidó, antialkoholista volt… Könczöl Csaba volt a ragyogó cikk szerzője. Hajnóczy Péter csak futólag jött be néha-néha. Ha úgy érezte, hogy nem bírja tovább Pesten, megvett két-három kiló húst, lehozta taxival, majd kifizettette velem a taxiköltséget. Érdekes kapcsolat volt ez is.
Salgótarjánban azután ezek miatt voltak differenciák. Meg más miatt is. Így ’83-ban, amikor hatvanéves lettem, tanácsos volt nyugdíjba menni. Meg aztán volt egy per, a Jakab Károly bácsié.
Hogy kerültél a Jakab-ügybe?
Jakab Károly bácsi keresett meg engem azzal, hogy őt cselekvést kizáró gondnokság alá helyezték. A kollégám Balassagyarmaton javasolta a gondnokság alá helyezését. Ennek a hátterében az állt, hogy az öreg ellen feljelentést tettek és tanúskodtak egyesek, hogy izgató kijelentéseket tett, többek között, hogy az oroszok menjenek haza. Vádat is emeltek ellene izgatás címen, és az igazságügyi elmeorvos szakértő, Szabó Endre kollégám Balassagyarmaton – ebben igaza volt – azon az állásponton volt, hogy előnyére szolgál Jakab Károlynak, ha beszámíthatósága korlátozott. Igen ám, de kérték, véleményezze azt is, nem kell-e gondnokság alá helyezni. Szabó Endre azt mondta, hogy gondnokság alá kell helyezni. Az öreget ez nagyon bántotta. Azért mert beszámíthatósága korlátozott, nem biztos, hogy gondnokság alá kell helyezni. A helyzetét az is rontotta, hogy felszólalt a visszaélések ellen, amik a falujában történtek, és a járási pártbizottságon feljelentéseket tett pártemberek korrupt ügyei, hatalmi összefonódások miatt. S mivel az elvtárs az elvtársat nem bántja, mégiscsak egy kompániába tartoznak, nem reagáltak Jakab Károly észrevételeire. Erre ő panaszt tett a megyei pártbizottság ellen, meg a megyei tanács ellen, hogy az elkövetőket pártfogolják. Ezért a megyei elvtársak Jakab Károly hiteltelenségét akarták bizonyítani azzal, hogy gondnokság alá helyeztetik. Jakab Károly addig szaladgált, addig irkafirkált, míg a gondnokság alá helyezés felülbírálatát elrendelte a bíróság. Én pedig olyan véleményt írtam, hogy nem szükséges gondnokság alá helyezni, teljesen beszámítható egyén. Jakab Károly kijelentéseiért, hogy az oroszok menjenek haza, meg a lopások, visszaélések leleplezése miatt is vállalta a felelősséget, úgyhogy utána büszke volt rá, hogy a bíróság több tárgyalást is lefolytatott, és végül felmentették. Azután jött egy bíró Rétságra, aki felmentette a gondnokság alól is. A párt által rá gyakorolt nyomás ellenére is. A tárgyaláson Haraszti Miki is ott volt. Megkérdezte, hogy megjelentetheti-e ezt a Beszélőben? Jakab Károly azt mondta, azt csinálsz vele, amit akarsz. Ezt beolvasták a Szabad Európa Rádióban is, a megyei vezetés pedig egy kicsit lebőgött. Hát kezdtem már az idegeire menni a megyeieknek. Nyugdíjaztak. De azért azóta is jóba vagyok velük. Az egyik megyei pártvezető, aki Gáspár Sándor helyettese is volt egy ideig, a múltkor családi ügyben is hozzám fordult.
Hogy keveredtél Balassagyarmaton 1973-ban a nevezetes túszügybe?
A túszügy: kapott egy furcsa telefont a rendőrség, hogy két fiú fegyveresen bement egy kollégiumba, s azt követelték, hogy intézkedjenek, hogy ők kimehessenek külföldre, és kapjanak egymilliót. Ha nem, akkor óránként egy-egy lányt kivégeznek. A rendőrök azt tervezték, hogy betörnek fegyverrel, és ártalmatlanná teszik a fiúkat. Felhívtak, hátha van valamilyen gáz, ami elkábítja a bent levőket. Felajánlottam, hogy inkább bemegyek, hátha valahogy szót tudok érteni velük. A két fiú a határőrség Pásztótól egészen Ózdig húzódó szakasza párttitkárának a két fia volt, akik fegyvert loptak a laktanyából.
Hogy jutott eszedbe, hogy bemenj azon az ajtón, amire már előzőleg bentről rálőttek?
Valamit tenni kellett, hogy ne folyjon vér. Bekiabáltam, hogy sajnos a rendőrség nem tud dönteni, mert nincs felhatalmazása a helyieknek, viszont én orvos vagyok fegyver nélkül, bemennék, hogy megbeszéljük a dolgot. Ne kövessenek el semmit meggondolatlanul, amíg nem lehet tisztázni a helyzetet, s idő kell felsőbb szinten is, amíg követeléseik teljesítéséről döntenek.
Akkor bemehettél, feltartott kezekkel?
Nem feltartott kezekkel, de vigyáztam, hogy lássák, üresek a kezeim. Fegyverrel a kézben fogadtak, az egyik felém tartotta, pisztoly és géppisztoly volt náluk. A kabátom letettem a szoba közepén, amíg végigtapogattak, a lányok pedig ott ültek az ágyakon. Kétnapos beszélgetés kezdődött, beengedtek, kiengedtek, beengedtek, kiengedtek. Kint pedig a rendőrség vezetőit informáltam, hogy mi van odabent. A fiúknak magyaráztam, hogy itt helyben nem dönthet a rendőrség a követeléseikről, ehhez idő kell, még lehet, hogy Moszkvából is kapnak utasítást. Ezt kezdték megérteni, elfogadni, hogy nincs más, mint a várakozás. Ha várakozni kell, akkor ennivaló is kell, víz stb. Vittem nekik, de csak keveset adtak a rendőrök, kicsit hadd éhezzenek. A lányok is kaptak valamennyit. Mondtam, hogy ennivalót kell bevinni, mert a kiéheztetés a vércukorszint lecsökkenésével járhat, pszichotikussá tehet embereket. A lányok eleinte nem tudták, hogy ez mi, néha megadóan viselkedtek, néha szóváltásba keveredtek a fiúkkal, ti hülyék vagytok, bolondok vagytok, azt hiszitek, hogy…
S a fiúk ezt tűrték?
Igen, igen. Tűrték.
S tudták a lányok, hogy a fiúk ki akarnak végezni közülük egyet-egyet?
Igen, igen. Félig-meddig komolyan tárgyalták, hogy ki volt rossz, ki fog először sorra kerülni.
A párttitkár be akart rohanni, hogy lelövi a saját fiait. Az édesanyjuk nagyon akart velük beszélni. De a szülőknek nem volt semmi tekintélyük. 19 éves volt az idősebbik, 17 a fiatalabb, aki jó fejű gyerek volt, csak nem volt szorgalmas, közepes átlagot ért el. A fiatalabb tárgyalt velem általában, az idősebb pedig csak azt hajtogatta, hogy ha eddig és eddig nem teljesítik a követelésüket, nem adnak helikoptert, repülőgépet stb., akkor lőnek, kivégzik ezt és azt. Egy idő után már hajlottak arra, hogy megadják magukat, ha kegyelmet kapnak. Bevittem nekik a Btk.-t, s abban elolvasták, hogy ennyi és ennyi büntetés jár az eddigiekért, amit elkövettek. Erre azt mondták, hogy szó sem lehet megegyezésről. Érdekes volt az ötlet, amit kiagyaltak, amely kelepcébe csalta őket, hogy ilyesmit elkövessenek: hogy tudniillik a szocializmusban a legfőbb érték az ember, és a hatalom kénytelen tudomásul venni, hogy itt ember fog meghalni, ha nem teljesítik a követeléseiket. Ha nem teljesítik, akkor kiderül, hogy a hatalom hazudott, mert nem a legfőbb érték az ember. Tehát akörül forog minden, hogy érvényes-e vagy nem a hatalom becsülete, erkölcsi értékrendje, miszerint a legfőbb érték az ember. Ha igen, a követeléseiket a hatalom teljesíteni fogja.
Ebben támogatták őket az akkoriban gyakori kubai repülőgép-eltérítések. Amerika általában engedett a terroristák követeléseinek. Ez a hatalom is engedni fog, mivel emberségesebb, mint a kapitalista.
És ezt neked előadták?
Igen, a fiatalabbik. Az idősebbik volt a konok, a rendíthetetlen, a fölényes, csak odaszólt az öccsének a sarokból a fegyvert rám tartva, hogy mit tárgyalsz ezzel… A kisebbik fiú Zsuzsi lányomnak az osztálytársa volt, kicsit krakéler, nagyszájú gyerek, de nem volt vele az iskolában semmi baj. A nagyobbiknak voltak stiklijei, lopásai, csavargásai. A nagyobbik volt a kezdeményező, a kisebbik a behálózott, naiv, aki ezt az akciót érvekkel megideologizálta, ő volt a politikus. A nagyobbik volt a bűnöző típus.
Az volt a tisztem, hogy ezt a „legfőbb érték az ember” szólamot kiverjem a fejükből, megértessem, hogy ezt nem gondolja komolyan ez a rendszer.
Mit szóltál volna ahhoz, ha esetleg ezt a véleményedet megtudja a rendőrség, amely téged oda beengedett?
Meg is tudta. Mert évek múlva értesültem, hogy az élelmiszeres táska alján elrejtettek egy rádióadót.
Tehát mindent lehallgattak a benti beszélgetésből?
Igen. A fiúk védték a rendszert, erre építették az akciót. Én pedig a rendszert lemeztelenítő érveléssel akartam őket meggyőzni, igaz, hogy ez nem volt a pártra nézve hízelgő, de soha nem kifogásolták. De gondolhatod, mit írhattak akkor a káderdossziémba. Már a rendszerváltás után a hajdani, immár nyugdíjas rendőr alezredes (akivel előfordult, hogy találkoztunk később, valamilyen beteg ügyében hozzám fordult, én már itt dolgoztam a hajléktalanokkal) mondta, hogy el akarta nekem hozni a káderdossziémat. Kereste, de kiderült, hogy sokat elégettek, köztük az enyémet is.
Hogy ért véget a túszdráma?
Ahogy telt-múlt az idő, szinte mint egy osztályban, szókimondó kapcsolat alakult ki a lányok és a két fiú között. Volt egy fontos mozzanat. Az egyik lány egy alkalmas pillanatban valahogy kiugrott az ablakon az első emeletről. Kemény tél volt, de szerencsére csak a térdkalácsa tört el. Akkor már leállították az én bejárásomat. Állandóan abban a félszben voltam, hogy engem is ott tartanak, és akkor a család megőrül, meg ha elkezdik a kivégzéseket, a fő spionnal kezdik, azaz velem. Elsül véletlenül valamelyiknek a kibiztosított fegyvere, amikor rám szegezik. A kisebbik fiú, hallottam, éjszaka sírt. Már megrendült a bizalma abban, hogy ez a vállalkozás sikerülni fog. A nagyobbik el volt szánva, hogy ha meg kell halni, meghalunk, kész. De a kisebbik nem. Félrevonultunk a sarokba beszélgetni, s mondtam, hogy látszólag kivonulnak egy repülőgéphez, hogy a lányok előtt ne égjenek le, és amikor a rendőrség lefogja őket, figyelembe veszi a megegyezést. Így a lányok előtt megmenekül a férfiasságuk, becsületük. A kisebbik fiú ebbe belement. A nagyobbik viszont azt mondta nem, szó sem lehet róla. De a kisebbik, hallottam, hogy sírt. Én ezt elmondtam a rendőrségnek, azt is, hogy a nagyobbik tántoríthatatlan. Ez az információ azzal kecsegtette a rendőrséget, hogy így talán megoldódik a helyzet. Az én bejárásomat leállították, s nem adtak be nekik se ennivalót, se vizet. Mert kettőt lelőni egyszerre nem lehet, mert ott akkor vérfürdő van. A kollégium melletti tanács épületéből mesterlövész leste őket, hátha az ablakhoz mennek. A helyzet bent egyre siralmasabb lett, mint később a lányoktól megtudtam. A rendőrség valami zajt csapott az utcán, a nagyobbik fiú kinézett az ablakon, és akkor lelőtték. Valami robbanó golyó lehetett, hasba kapta, azonnal meghalt. A rendőrségnek voltak kutyái, azokat küldték volna előre, de a kutyák nem mentek. Így az akció többi része dilettantizmusra, felkészületlenségre utalt. A kisebbik fiú 10-11 évet kapott, harmadolva el is bocsátották, úgy tudom, meg is nősült, a börtönben egyébként nyelvet tanult, szakmát szerzett.
Ezután kerültél Salgótarjánba?
Nem, még egy évet dolgoztam Balassagyarmaton, és azután Berettyóújfaluban. Érdekes, az igazgató rendes ember volt, jó szakember, de azért gyanakodott, miért csináltam, kezeltem talán ezeket a gyerekeket, és elrontottam valamit, s a lelkifurdalás vezetett. Pedig nem tudtam róluk semmit sem. Más is mondta, hogy sáros a Samu ebben az ügyben, biztos azért… Pedig én csak azt gondoltam, ha ott vérfürdő lesz, és én megakadályozhattam volna, akkor azzal a tudattal éljek, hogy ennyi ember halála az én lelkemen szárad? Hátha elmebeteg az a gyerek. Talán nem volt rossz, hogy közbeléptem. Mégis más nekik egy fegyvertelen civillel tárgyalni az esetleges siker reményében, mint a lélektanilag hozzá nem értő rendőrségi valakivel. A kockázattal számolni kellett, mint ahogy volt egy hasonló eset Angliában, ahol a pszichiáter életébe került, mert lelőtték. Volt jóakaratú féltés, hogy ne menjek be, a családomon kívül is. Régi debreceni kollégám feltételezte, hogy megfenyegetett a rendőrség, és ennek a hatására tettem. Mondtam neki, hogy hidd el, nem. Te is ugyanazt csinálnád. Vagy a műtőben bemosakodva várnád a sebesülteket, ha várható egy vérfürdő? A megelőzés fontosabb, ehhez mégiscsak jobban értünk, akár fertőző betegségről van szó, akár lélektani kisiklásról. Ki az illetékes a bűnmegelőzésnél, a rendőrség vagy az orvos? Szerintem amikor nem dönthető el, akkor annak kell vállalkoznia a megelőzésre, még kockázat esetén is, aki közelebb áll a megoldás lehetőségéhez. Jelen esetben az orvos állt közelebb.
Akkor jöttek azzal – még betegek is –, hogy az orvos érték, mi lesz mivelünk, ha ott maradsz? Tehát saját magukat féltették.
Pista bácsi, lehet, hogy a bűn betegség? Mert az előbb valami ilyesmit mondtál. Mit keres az orvos a bűnmegelőzésben? Gyógyítható a bűn?
A bűnözés a létért való küzdelemben ki-kibukkanó ragadozó természetnek az érvényre jutása, amelyet a kultúra és az emberi szolidaritás érzése, amely azért minden emberbe bele van táplálva, tulajdonképpen nyakon fog, meggátol, de ha ez az ősi motiváció túlságosan erős, a külső élethelyzet kihívásának következtében, vagy egy betegség által meggyengült lelki egyensúly felborulása következtében, de lehet alkohol hatása is, akkor az emberből előbújik a gonosz. Gonosznak nevezzük a természetünkben lappangó, rejtőzködő, atavisztikus, archaikus sémákat, amelyek éppen azért vannak bennünk, mert nem vagyunk növényevők. Húsevők is, ragadozók, sőt nemcsak a táplálékért folyik a harc, hanem azért is, hogy a táplálékot ne a másik ember vegye el, hanem én vegyem el, és ha a másik elveszi előlem, akkor megölöm a másikat. Vagy az ő gyerekei maradnak életben, vagy az enyémek. De valakinek éhen kell halni. Vagy az övének, vagy az enyémnek. Milyen volt az ember 5-10 ezer évvel ezelőtt? Mi volt a boldogság? 25 éves átlagéletkorral?
Pista bácsi, az a hír járja rólad, hogy ha nem muszáj, nem használsz kémiai szereket, pláne viszolyogsz a hipnózistól meg egyéb olyanfajta technikáktól, amelyeket más pszichiáterek alkalmaznak, és ráadásul semmiképpen nem voltál hajlandó a politikai eltévelyedést bűnnek tekinteni. Ha jól emlékszem, valahogy úgy kerültél a demokratikus ellenzékkel is kapcsolatba, hogy nem véleményeztél a politikai pszichiátria területére tartozó dolgokat. A gyógyításban mennyire volt szerepe a benned levő humanizmusnak vagy szeretetnek? Egyáltalán, mennyire eszköz ez egy orvos kezében?
A legkövethetőbb értékrendnek az Evangéliumot tekintem. Nemcsak azért, mert könnyen megérthetően, metaforákban fejez ki elvont fogalmakat, hanem azért is, mert valami személyes jelleg tapad hozzá. Tudom, hogy Jézus ebben és ebben az esetben így cselekedne. Elég azonosulnom vele, a személyes példamutatás leegyszerűsíti és ugyanakkor gazdagabbá is teszi az ember döntési lehetőségét.
A politikai nézetekről azt gondolom, hogy ha nem vezetnek gonosz cselekedethez, emberellenes cselekedethez, nem vezetnek gyűlölethez, ellenségkép kialakításához, akkor azokat békén kell hagyni. De nem lehet békén hagyni az ellenségképet koholó mentalitást és téves eszmerendszert.
Például annak idején Jakab bácsi azt mondta, hogy az oroszok menjenek innen, emellett ágált. A falusi párttitkár, a megyei, járási pártbizottság összejátszik, együtt sumákolnak, gazdasági vétségeket követnek el, eladták az orvosi rendelőt olcsón, a tanácselnök segített ebben valakinek, aki neki szívességet tett, vagy őt korrumpálta. Hát ezért a Jakab bácsit lesittelni, mint egy ellenséget, vagy elmebetegnek nyilvánítani, ez nyilvánvaló zöldség. Tulajdonképpen az egész pártbizottságnak érdeke volt, hogy Jakab bácsit elmebetegnek nyilvánítsák, mert akkor a feljelentgetéseit, legyenek azok általános politikai jellegűek vagy a helyi hatalmasságokat érintők, a papírkosárba lehet dobni. Igen ám, de nem voltam hajlandó Jakab bácsit elmebetegnek nyilvánítani. Emiatt rögtön meg is szüntették orvos szakértő megbízatásomat ott, Nógrád megyében. De a bíróság a véleményem alapján Jakab bácsit felmentette a gondnokság alól. Jakab bácsinak ez azt jelenthette volna, hogy rágalmazás címen eljárást indítanak ellene. De erőszakos cselekményt nem követett el, legfeljebb polgári elmegyógyintézetbe utalhatták volna kezelésre. Erre azonban nem kötelezhető a pszichiátria. Annyit megtett szívességből, tessék-lássék, hogy eljárt az ideggondozóba. Ezt megbeszéltük vele, tegye meg ezt a szívességet.
Más politikai ügyben is kértek téged igazságügyi szakértésre?
Voltak ilyenek, ezek többnyire kocsmai részeg gajdolásról szóltak. Például szidta Kádárt egy elázott szaki. És emiatt izgatás címen eljárást indítottak ellene. Kiderült, hogy egy másik Kádárról beszélt, aki a főnöke, a művezető volt.
Elmeorvosi vizsgálatra küldték. Kóros részegség címen akkor úgy véleményeztem, hogy büntethetőséget kizáró elmebeli állapot állt fenn időlegesen nála. Még a művezető rágalmazása miatt sem ítélhették volna el, ilyeneket mondott: ez egy piszkos gazember.
Te derítetted ki, hogy ez nem ugyanaz a Kádár?
Ő mondta, és én leírtam, hogy Kádár mellett dolgozik, ez és ez a funkciója. De semmibe vették, s két évet húztak rá. Úgy látszik, a Kádár önmagában védett név volt.
Pista bácsi, elérkeztünk az utolsó stádiumhoz, a mostani korszakhoz. Némi nyugdíjas idő után, amit ott, Salgótarjánban eltöltöttél, egyszer csak összefutottál Bognár Szabolccsal. Ő hívott meg a hajléktalan-ellátásba dolgozni. Honnan ismertétek egymást?
Szentesi Péter és Ratkóczy Éva mint fiatal orvosok innen, Pestről odakerültek hozzánk Balassagyarmatra 1974-ben, és 1982-ig együtt dolgoztunk, Salgótarjánban is. A pesti ismeretségi kör, a demokratikus ellenzéki csoportosulás révén különböző szociális ügyek intézése közben kapcsolatba kerültek Bognár Szabolccsal is, aki a hajléktalanok, elesettek, alanyi jogon elbocsátott állami gondozott gyerekek ügyében karitatív tevékenységet folytató tanácsi osztályvezető volt a IX. kerületben. Összeismerkedtünk, s a kapcsolat azóta tart. Felvettük pár hétre a kórházba, többször is, hogy megfigyelje az ottani munkát, és közben segített az ideggondozó jogi problémáinak megoldásában, beadványok szerkesztésében. Így belelátott az ottani tevékenységbe, amely nem nyolc órai munkából állt csupán, hanem ezen kívül volt a családlátogatás, s az udvarunk nem a kórház bejáratáig terjedt, hanem kiszaladtunk problémákat, munkahelyi konfliktusokat elintézni, igazságtalanságokat helyretenni, munkaügyissel tárgyalni, és nagyon sok megértésre is találtunk a hivatalokban. Nem annyira csoportterápiáztunk, nem a hipnózisra és a lelki meg gyógyszeres terápiákra fektettük a hangsúlyt, bár azt is tettük, ha szükséges volt, hanem az embereket bántó aktuális problémák tényleges megoldására koncentráltunk. Arccal az élet felé. Ez volt a hitvallásunk. Az emberek életét ne hipnóziskeltéssel próbáljuk megjavítani, hanem tényleges konfliktusaiknak, sérelmeiknek konkrét orvoslásával.
Kicsit szociális munka is volt ez.
Hogyne. Ebben nagyon jó segítőtársaink voltak az ottani lakosokból verbuvált gondozónők, szociális munkások, akik a lakosság életformáját, az egész környéket ismerték, így könnyű volt információkat szerezni. Ismeretlen volt nekünk az emberi titoktartás. A magunk élete is nyilvánosság előtt zajlott, az övék is. A nyilvánosságot arra használtuk fel, hogy segíteni tudjunk. Nem a beteg ellen, hanem a beteg érdekében.
Pista bácsi, ott tartottunk, hogy téged a rendszerváltást követően Bognár Szabolcs felcsábított az FSZKI-ba.
Nem egészen így történt. 64 éves koromban a balassagyarmati idillikus életünk folytatását megváltoztatandónak ítéltem meg. Ugyanis Balassagyarmaton kettecskén éltünk a feleségemmel, hol fent Pesten, hol lent, a másik lányom Debrecenben, ott van három unoka. Mi meg ott öregecskén éldegéljünk, mint Baucis és Philemon, hát nem. Volt a feleségemnek valamicske magánrendelése, nekem mellékállásom a gárdonyi tüdőgyógyintézetben, és nagyon szépen megéltünk, anyagilag is. Családi házat építettünk, félretettünk, részben a keresetünkből, részben a szüleink házának eladásából. Nagy örömmel kertészkedtem. De hova vezet ez? Végül, ha mi meghalunk, akkor a gyerekek úgyis elkótyavetyélik, ők falura vissza nem jönnek, gondoltam, azt az értéket, a ház árát idementjük fel, Pestre, és gyerekeink, unokáink, ami lakást itt Pesten szerzünk, még élvezni tudják utánunk. Találtam egy lakást Pesten, és feljöttünk. De én még lejártam rendelgetni, heti két napot. Elkezdtem érdeklődni, hogy hol van olyan területe a pszichiátriának, amelyik gazdátlan. Szabolcsnak leesett a tantusz, hogy a hajléktalanok pszichiátriai ellátása nincs megoldva. Csináljunk olyan krízisellátást, mint Salgótarjánban. Így a Dózsa György út 152.-ben kezdtünk, ahol volt egy ügyfélszolgálat hajléktalanok részére. A rendelőintézetek, körzeti orvosok, kórházak nem tudták, mit kezdjenek a hajléktalanokkal, elégtelen volt az ellátásuk, ezen próbáltunk segíteni. Részben úgy, hogy orvosilag elláttuk őket, részben úgy, hogy patronáltuk őket. Kértünk helyet, beszéltünk a rendelőkkel, s a kollégák mindjárt másképpen vették, ha orvoskolléga részére tettek szolgálatot. Igyekeztünk viszontszolgálatot tenni. Fekvőbeteg részleggel bővültünk, így fejlődött lassan, lassan, míg már 73 ágyunk volt. Így kialakult egy kórházi ellátás is az ambulancia mellett.
Speciális kórisme a hajléktalanság? Egyfajta betegség, amelynek megvannak a maga eredői és gyógymódja?
Ha hajléktalanokkal találkoztam, mikor pszichiátriai osztályon dolgoztam – mindig olyan emberek voltak, akik önálló életvitelre már nem voltak képesek, nyugdíjasok, rokkantnyugdíjasok –, akkor elhelyeztük őket, akár volt hely, akár nem, pótágyon, matracon. Tartós megoldásra ott volt a szociális otthon. Hajlékba juttatni őket, éreztük, hogy nincs sok lehetőség. Az ideológiánk annak idején az volt, hogy pszichiátriai működésünk nem a küszöbig terjed, hanem a mi elmeosztályunk Salgótarján város és környéke. Miénk a felelősség, hogy az emberek ne pusztuljanak el hajléktalanul, kezeletlen betegségeik következtében. Aki orvosi kezelésre jelentkezik, azt fogadjuk be. Ezt az elvet képviseltük, a felelősséget kiterjeszteni, bővíteni, még akkor is, amikor valamiféle neoliberális szemléletre hivatkozva azt kezdték hangoztatni, hogy az államnak nincs paternalista kötelezettsége, nincs szolidaritási kötelezettsége, hanem mindenki gondoskodjon önmagáról, mindenki érezzen felelősséget önmagáért, és ehhez társult még az az újabb frázis, hogy te viszont támogasd azokat, akik a vállukon hordozzák a társadalmat. Vagyis akik mentálisan és fizikálisan olyan állapotban vannak, hogy reménytelenek, azokat bízzuk a sorsukra. Ami azt jelenti, hogy akinek a fél lába elveszett, a fél karja elveszett, akinek olyan az elmebeli állapota, hogy érdekeinek érvényesítésére már nem futja, az vesztes. Ez a szociáldarwinizmus vadhajtása: az emberiség jövője érdekében – ahogy a biológiai világban, a létért való küzdelemben – hulljon a férgese, és a természetes szelekció, rostálódás törvénye érvényesüljön? Ne legyen szolidaritás az emberi társadalmon belül? Azt hiszem, hogy ez elfogadhatatlan dolog. Nem tudom elfogadni mint orvos, és azt hiszem, egyetlen orvos sem fogadhatja el. Nekünk, orvosoknak ez ellen fel kellene lázadnunk, nemcsak belsőleg, lelkiismeretileg, hanem szervezetileg is. Mert az orvoslás azzal indult egyrészt, hogy a gyengét, az elesettet, a beteget támogassuk, tegyük lehetővé az életben maradást, nemcsak azért, hogy később produktív legyen, hanem azért, hogy éljen, és lehetőség szerint az életminősége is javuljon.
Magának az orvosi hivatásnak a vállalása antievolucionista. Vagyis a szociáldarwinizmus vadhajtásai ellen küzdöttünk kezdetektől fogva. Erről nem mondhatunk le.
Van még egy dolog: egyes neoliberalisták vélekedése. Akár meggyőződésből, akár az újabb monetarista iránynak való behódolásból azt mondják, hogy mindenkin segíteni nem lehet. Az orvostudomány úgy indult, és mostanáig azt képviseli, hogy mindenkin meg kell próbálni segíteni. A reménytelen rákos betegen is legalább a fájdalomcsillapítással, legalább vigasztalással, valahogyan, valamivel, valamennyire, valamikor lehet és kell tudni segíteni. És a jelenleg nem gyógyítható betegségek meggyógyításáért is meg kell tenni mindent, kutatni kell, gyógymódokat kell feltalálni. Az orvostudomány kutató ágazata a cáfolat: mindenkin megpróbál segíteni. Addig kutat, amíg nem talál ellenszert a gyógyíthatatlan betegségekre. Ma már majdnem minden 100 évvel ezelőtti gyógyíthatatlan betegség gyógyítható. Az, hogy eleve azt mondja egy szociálpolitikus, mindenkin segíteni nem lehet, és ti, kutya orvosok, vegyétek tudomásul, ha mindenkin segíteni akartok, nehéz helyzetbe hozzátok magatokat és intézményeteket. Most ennek a bugyuta, korlátolt, körül nem tekintő, beszűkült látásmódnak a pillanatnyi „győzelmét” „ünnepelhetjük”. De ez csak a pillanatnyi helyzet, ez így nem maradhat. Nem lehet, hogy az utcára taszítsuk az elesetteket, ahogy hajdan a gulágra, vagy a Hortobágyra, vagy Auschwitzba vitték a szellemileg, mentálisan beteg, önálló életvitelre, életük további szakaszát megszervezni képtelen embereknek az ezreit. Azt mondják sokan, hogy maguk tehetnek helyzetükről. Persze, ki tehet arról, hogy milyennek születik, milyen adottságokkal, milyen hatások érték fejlődése során, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy ilyen helyzetbe jutottak. Végeredményben nem biztos, hogy a környezetük megfelelő. De a felelősséget ők viselik, és végül is ők szenvednek érte.
Egyébként a mai társadalom nem viselkedik teljesen egyértelműen az elesettek irányában, mert például a szellemileg fogyatékosok részére rendelkezésre állnak a szociális otthonok viszonylag elég nagy férőhelyszámmal, pedig ők nem hordozzák a hátukon a társadalmat. Nem teszi velük azt, amit Hitler. Az emberellenes, nem szolidáris viselkedés nem teljesen nyíltan és elterjedten működik, hanem bujkálva, rejtőzködve, esetenként, mint a róka, lopakodva vonul be a társadalom bizonyos részeibe. Jelenleg a hajléktalanok kerültek ebbe a vesztes helyzetbe. Reméljük, hogy előbb-utóbb a rókának az orrára lehet koppintani.
Pista bácsi, legyen igazad!