Azokat a szülőket nevezi így a gyermekvédelem, akiknek a gyerekei nevelőszülőknél nevelkednek. Vannak szülők, akik valami miatt alkalmatlanok a nevelésre. Vannak ilyenek a konszolidált, jómódú rétegekben is, de úgy tűnik, ők ezt megengedhetik maguknak. Mint ahogy az alkoholizmus, a drogfogyasztás is csak a peremhelyzetűek esetében kerül a társadalom látókörébe, a szülői alkalmatlanság is meghatározott társadalmi réteg jellemzőjeként ismeretes. S noha a probléma semmiképp sem etnikumfüggő, napjainkban leggyakrabban a cigánysággal kapcsolatban merül fel.
Tradicionális cigány közösségben, ha van is ilyen, problémát nem jelent, mert az alkalmatlan szülőket a család, a közösség pótolja. A közösségek felbomlásának jele, ha ez a jelenség a társadalom szeme elé kerül.
A cigány hivatásos nevelőszülők képzésének során ez bizonyult a legnehezebb kérdésnek. Az akadályaikat sikeresen legyőzők nehezen értették meg az elesetteket. Azzal érveltek – az előítéletekkel egybehangzóan –, hogy ha bennük volt elég akarat a fölemelkedéshez, amazokban is lehetett volna. Aztán, ahogy sorra elmesélték családtörténetüket, egyéni életútjukat, kiderült, mi volt az a pont, ahol ki tudtak lépni az őket is fenyegető ördögi körből. Gondoskodó szülők. Erős család. Segítő környezet vagy éppen hivatásos segítők. És kétségkívül: személyes kvalitások. Ezek után könnyebben megértették azokat, akiknek ilyen kapaszkodójuk nem volt. És elhitték: nem minden esetben igaz, hogy „csak akarni kell”.
Legsúlyosabb gond napjainkban a munkanélküliség. Ennek következménye a városokba, elsősorban a fővárosba történő tömeges felvándorlás. A munkalehetőség reményében odahagyott – az egykori „CS”-program keretében épült – nyomorúságos hajlékok eladhatatlanok. Az albérlők vagy önkényes lakásfoglalók könnyen válnak hajléktalanokká. Aki többéves fővárosi tartózkodás során netán legális lakáshoz jut, azzal mint egyetlen értékkel, holtbiztosan sikertelen üzelmekbe fog. A korán – de már nem hagyományos módon – férjhez menő lányok mellett nem áll stabil család, közösség. A születő gyerekek számos esetben már nem is a hatóság, hanem az anyák kezdeményezésére intézetbe kerülnek. Alkalmatlanságuk stigmája arra ösztönzi ezeket az anyákat, hogy újabb élettársaktól újabb gyerekeket szüljenek. A kétségbeesett bizonyítási kényszernek így egyre több gyerek esik áldozatul. A testvérek-féltestvérek szétszóródnak, ki intézetbe, ki nevelőszülőhöz kerül, egyik-másik ideig-óráig az anyával marad. Az anyák viszonya a különböző apáktól származó gyerekekhez teljesen különböző lehet: egyikhez ragaszkodnak, másikról lemondanak. A testvérek nem érzik egymást testvéreknek, előfordul, hogy nem is tudnak egymásról.
Az életlehetőségektől megfosztott fiatal nők termékenysége nem a diadalmas élet jele, hanem válságtünet. A feladatukra tudatosan felkészült hivatásos nevelőszülők nem tudják megállítani a pusztító folyamatokat; nem tudnak megbirkózni a sorsukat sokszorosan reprodukálók minden szerencsétlenségével; nem tudják helyreállítani, ami sosem volt a helyén. Csak mentik, aki menthető; alkalmas családokkal pótolva a széthullott családokat, egzisztenciális és lelki-szellemi bázist teremtve a felbomlott közösségek helyett. Kapcsolataikról szólnak az alábbi esetek.
Móni
Hajdúhadházról származik; abból a községből, ahogy egy „keleti” és egy „nyugati” telep döbbentheti meg évtizedek óta az arra tévedőt: ez is Magyarországhoz, sőt Európához tartozik.
15 éves korában már a második gyerekét szülte egy helybeli élettárstól, aki aztán évekre börtönbe került. A gyerekeket az állam vette gondozásba, és magyar nevelőszülőkhöz helyezte őket. Móni tudja, hol vannak a kislányok, levelet váltott a nevelőszülőkkel, fényképet kapott róluk. Amikor egyedül maradt, Pestre költözött anyja után, aki akkor már a fővárosban próbált megélni. Itt ismerkedett meg Miklóssal, de a tőle származó kislányát sem nevelte egy percig sem; a csecsemő a szülészetről gyermekkórházba, onnan pedig csecsemőotthonba került. Családgondozó segítségével lakáshoz jutottak a főváros dzsumbujnak nevezett részén, és a családgondozó kezdeményezte azután a „családegyesítési” kísérletet. Ekkor már megvolt a Miklóstól származó második kislány is, ő nem került intézetbe. Az ő nevelésére való hivatkozás – lám, képesek rá! – adott alapot a családgondozói buzgalomnak.
A Miklóstól származó első kislányt – szintén Mónika nevűt – hároméves korában helyezte a GYIVI az újonnan kiképzett cigány hivatásos nevelőszülőhöz, Terihez. Közös erővel létrejött a kapcsolat: két szakember közreműködésével találkozott a két család Teriék otthonában. Ettől kezdve egy darabig rendszeresek voltak a látogatások. Teri nagy megértéssel és türelemmel tanítgatta Mónit – neki is vannak hasonló korú lányai –, tegezte a fiatalt, ő viszont magázással adta meg a tiszteletet az idősebb anyának. Miklós békésen üldögélt a családi asztalnál, elfogadta a kínálást, a pici is nagyon jól érezte magát. Móni látta, hogy kislánya itt jó helyen van, és a „családegyesítés” új variációját vetette fel: ő bizony a kicsit is szívesen bízná Terire, sőt azokat, akik távol vannak, magyar nevelőszülőknél, szintén ideadná. Aztán ritkultak a találkozások, Miklós elmaradt. Móni panaszolta, hogy nagy cirkuszok vannak, Miklós meg is verte, amiért előző élettársát látogatja a börtönben. Azt is elmondta, hogy Miklós nem dolgozik, őt zavarja az utcára pénzt keresni. Egy alkalommal Mónika hiába leste az erkélyről, mikor jön már az anyja: Móni nem jött el a megbeszélt időpontban. Váratlanul állított be később, mondta: különvált Miklóstól, az anyjánál lakik sokadmagával, a pici is vele van. Adott Terinek egy telefonszámot. Elmúlt egy év, még több is. Teri már nem tudta, mit mondjon a kislánynak. Egy napon feltárcsázta a telefonszámot. Mondta, ő a GYIVI munkatársa, Mónika külföldi örökbeadását intézné, ha a szülők hozzájárulnak. „És mit fizetnek?” – kérdezte Móni. Azóta nem hívják. Ő sem jelentkezik. Talán rájött a trükkre. Teri azzal nyugtatja Mónikát, hogy anyjának bizonyára sok gondja-baja van, nem kell rá haragudni. Aztán úgy hallotta, a pici is bekerült a GYIVI-be, ha úgy van, ő magához venné. Móni most új élettárssal él, új gyereket szült.
Margit
Szolnok megyei faluban született, kilencen voltak testvérek. A szülők Pesten dolgoztak, ő látta el kisebb testvéreit. Nem járt iskolába, analfabéta. Felnőve ő is a fővárosban próbált szerencsét. Férjhez ment, négy fia született, kaptak egy másfél szobás panellakást. Férje súlyos beteg lett, évekig ápolta, amputálni kellett a lábát. Mire meghalt, idegileg ő is teljesen kikészült. Rokonai biztatására eladta a lakást, az árának egy részéből kültelki kulipintyót vásárolt. Nem bírta az egyedüllétet, új élettársat fogadott magához, aki rövidesen börtönbe került egy verekedésért. Ettől még jobban kikészült. Mire az új gyereket megszülte, a korábbinál is rosszabb állapotban volt. A kislány fejsérvvel született, operálni kellett, megmondták: számítson rá, hogy ép értelmű sosem lesz. Kórházból került csecsemőotthonba. Margit nevelte a négy fiút, kapta értük az árvaellátást, rendszeres támogatást, megvoltak. Néha meglátogatta a kislányt. Kiszabadult az élettárs, eladták a kulipintyót, és „kéz alatt” vettek egy lakást Újpesten, amit már az eladó is ilyen módon szerzett magának. Tiszta rom volt a lakás, rengeteg munkával rendbe hozták valahogy. Közben a kislány, miután ritkán látogatta, két és fél éves korában hivatásos cigány nevelőcsaládba került. A nevelőszülők, Anikó és Sanyi és a család saját gyerekei nagy szeretettel és gondoskodással vették körül. Tisztában voltak az állapotával, habár mindenről, például a fülműtétről nem álltak rendelkezésre dokumentumok, de a kortársakhoz képesti lemaradását sok jelből tapasztalták, és nagy türelemmel kezelték. Johanna szépen megindult a fejlődésben, és egy év alatt önmagához képest nagyon sokat fejlődött. Megmutatták pszichológusnak, pszichiáternek, rendre beszámoltak a tapasztalt tünetekről, megkapták az eligazítást. Margit már terhes volt a második élettárstól való második gyerekkel, amikor jelentkezett Johannáért: ha a négy fiát tudja nevelni, ez is az övé, miért ne tudná. Nagyon helyes – így a szakember –, csak türelem, mert itt most nincs kapcsolat anya és gyerek között, annak előbb ki kell alakulnia. Anikó könnyeit nyelve hangoztatta, ő annak örül, ha a kicsi visszakerülhet vér szerinti anyjához. A találkozások során azonban Margit egyre türelmetlenebb és erőszakosabb, a kislány egyre zaklatottabb, Anikó egyre idegesebb lett. De mint igazi anya, azt mondta: ha Margitnak nincs türelme, ez az állapot mindennél rosszabb, akkor inkább intézkedjék minél hamarabb a gyámhatóság, és Johanna kerüljön vissza a családjához. Csakhogy a gyámhatóság az illegális lakáshelyzet miatt nem intézkedhetett. De mert Margit kitartóan követelt, a nevelőszülők megígérték: adott időpontban Johannával együtt ők fogják meglátogatni a vér szerinti családot, hadd ismerkedjen a kislány leendő környezetével. El is mentek, és Margit már az udvaron azzal fogadta őket, hogy „takarodjatok innen, ne gazdagodjatok meg az én gyerekemből!” Johanna megijedt, sírva bújt az igazi anyuhoz, kérte, hogy menjenek innen haza. Margit azóta nem jelentkezett. Nyilván megszült, talán már terhes a következővel.
Ica
Nógrád megyéből jöttek fel Pestre, mert lakóhelyükön megélni nem tudtak. A házuk megmaradt, eladhatatlannak bizonyult, és a pesti dzsumbujban szereztek egy lakást. Illegálisan persze, nem került a nevükre. Ica takarításokat vállalt, férje alkalmi munkákat, amíg bírt dolgozni. Fiuk nem fejezte be az általános iskolát, „megélhetési” bűnözésekbe keveredett, börtönben is időzött. Összekerült egy többgyerekes nővel, aki két szép unokát szült Icának. Az anya könnyen belenyugodott, hogy a gyerekek csecsemőotthonba kerültek: hét gyereke közül csak egy maradt vele. Ica látogatta az unokáit, szeretett volna a gyámjuk lenni, de a gyámhatóság az illegális lakáshelyzet miatt ehhez nem járult hozzá. A négyéves kislány és kétéves kisfiú nevelőcsaládba kerültek.
Ica jelentkezett: látni szeretné a gyerekeket. Játékkal, édességgel érkezett a találkozóra, és meggyőződött róla, hogy a vele egykorú nevelőszülőknél a gyerekek helyzete megnyugtató. Mégis azt közölte, hogy meg akarja kapni őket mint a gyámjuk, noha az ok, ami miatt ez korábban sem sikerült, nem szűnt meg.
Következő alkalommal vele jött a fia is a találkozóra jelenlegi élettársával és még néhány rokonnal. Az új élettárs, akinek saját gyerekét az anyja neveli, ölbe vette a kislányt, és mondta neki, hogy most már ő lesz az anyukája. Felajánlotta a nevelést az egyik rokon is. A kislány megriadt az ismeretlen sokadalomtól, éjszaka bepisilt. Ica megértette, jobb, ha egyedül jön, és amíg nincs reális alapja annak, hogy megkaphatja a gyerekeket, erről nem esik szó.
A „Dzsumbuj Iroda” családgondozója végképp alkalmatlannak tartja az apát, és véleménye szerint szegény nagymama is hiába törekszik. Már csak a környék veszélyessége miatt is (mindennapos ügy a gyermekprostitúció, a kábítószer) az a gyerekek érdeke, hogy a nevelőcsaládban maradjanak.
Tímea
Felbomlott család, otthontalanság, munkanélküliség várta, amikor kikerült az intézetből. Összebújt egy fiúval, önkényesen elfoglaltak egy lakásnak még jóindulattal sem nevezhető helyiséget. Zolikát születése után azonnal csecsemőotthonba utalta a gyámhatóság. Tímea hiába járt a GYIVI-be és mindenféle önkormányzati hivatalokba segítségért, évek múltak el, mire egy lakásnak nevezhető szoba-konyhához jutott a nyolcadik kerületben. Addigra két újabb gyereke született, Zolikára nem maradt ideje, lelki energiája. Látogatásai azért is ritkultak, mert érezte: nincs már kapcsolata ezzel a gyerekével. Zolika nevelőcsaládba került. A rendezett környezetben, szerető szülők és három nagylány testvér társaságában görcsei feloldódtak, mozgékony, vidám, érdeklődő, énekelni nagyon szerető kisfiú vált belőle. Ő lett a család dédelgetett kedvence. Amikor Miki is a családba érkezett, kicsit megsínylette egyeduralma megrendülését, de hamar összebarátkoztak. Még hasonlítanak is egymásra, akárha igazi testvérek lennének.
Hosszú idő után került elő Tímea. Úgy gondolta, van lakása, élettársa alkalmanként pénzt keres, két gyereküket nevelik, hazavinné Zolikát is. A találkozóra bejött a GYIVI-be az egész család. Zolika egész idő alatt nyargalt a folyosón testvéreivel, tologatta a kicsi kocsiját. Megismerte Tímeát, de nem tudott mit kezdeni vele. Ugyanígy volt Tímea is. Az apa végképp úgy viselkedett, mint egy idegen.
A nevelőcsaládban a három lány összebújva sírt. Zolika benyitott hozzájuk: „Mit sírtok, úgysem hagylak itt benneteket!”
A következő találkozón Tímea megköszönte a nevelőanyának a szerető gondoskodást. Tisztában van vele, hogy a nevelőcsalád jóval több esélyt teremt a gyereke számára, mint amennyi tőle telne.
Irén
Kiskorú volt még, amikor két egymást követő évben szült: egy fiút és egy lányt. Bármennyire is indokolták a körülmények, nehezen viselte, hogy mind a kettő csecsemőotthonba került. Egy alkalommal ellopta őket, rokoni lakásban húzták meg magukat. A gyerekek apja nem dolgozott, és tehetetlenségét a gyerekeken töltötte ki. Egyszer a kisfiút olyan súlyosan bántalmazta, hogy mire bevitték a kórházba, meghalt.
A bírósági tárgyaláson Irén másodrendű vádlottként szerepelt, amiért kilopta a gyerekeket a csecsemőotthonból, és ezalatt történt a tragédia. Megvonták tőle a kislány láthatását, és szülői felügyeleti, valamint kapcsolattartási jogának rendezését nagykorúsága idejére halasztották.
Ettől kezdve Irén csak a nyolcadik kerület éjszakai életében volt látható, aztán onnan is eltűnt. Amikor a kislány nevelőcsaládba helyezését javasolta a csecsemőotthon, már az örökbefogadásra való felterjesztése is szóba került. A nevelőszülők tudomásul vették ezt a lehetőséget. Megszerették a kislányt, anyagilag sem álltak rosszul, egy percre sem okozott volna problémát, ha a helyzet valóban úgy alakul, hogy végképp az övéké lesz.
De Irén jelentkezett a gyámhatóságon és a GYIVI-ben: ő nem mond le a gyerekéről. Hogyan is tehetné, hiszen senkije-semmije nem maradt, csak ez a kislány és a kisfia sírja.
A nevelőszülők megrémültek a gondolattól, hogy a kislány fejét megzavarják. Amúgy is sokat kínlódtak neurotikus tüneteivel, mert a négy-öt éves gyerek emlékezett. Babájával nem egyszer eljátszotta a másfél éves korában átélt szörnyűséget.
Irén hajléktalanszállón lakott, munkát is ott kapott. Parányi szobáját tisztán tartotta, és feldíszítette a kislánya fényképeivel. Ragyogó arccal hallgatta a róla szóló történeteket. Neki nincs is más vágya – mondta –, csak hogy messziről láthassa, és a kislány megtudja, hogy ő nagyon szereti. Hozott számára egy Barbi babát a GYIVI-be.
A nevelőanya tudatta a kislánnyal, hogy nem ő szülte. De a kapcsolatot a titokzatos szülőanyával csak a Barbi baba jelentette.
Időközben az apát a börtönben megdolgozta egy misszionárius. Irént is biztosította, élettársa megváltozott.
A lelkész nagyon meg volt hatva a megtért bűnöstől, és szorgalmazta hivatalos egybekelésüket. A fiú szabadságot kapott a börtönből, és ezalatt, a pap rábeszélésére és a gyilkos apa kényszerítésére Irén kötélnek állt. Megtartották az esküvőt.
Azóta Irén a válásra gyűjti a pénzt.
Gyuri
Még börtönben volt, amikor kislánya, a másfél éves Hajnika nevelőcsaládba került. Levelezés útján értesült az eseményről. Ő is megírta, hogy élettársának köszönheti büntetését, aki a törvénybe ütköző cselekményeket követelte tőle. Közölte azt is, hogy többé látni se akarja élete megrontóját, a gyerekét pénzért eladni is kész anyát, viszont a kislány az ő virágszála és egyetlen boldogsága, róla nem mond le semmiképp.
Satnya kis virágszál volt ez a gyermek, húsz hónaposan mint az újszülött kisgida ingadozott-rogyadozott cérnavékony lábacskáin, koravén arcocskáján nem jelent meg mosoly, darabos étel nem ment le a torkán. Nevelőanyja tanította meg járni, enni, beszélni, nevetni – szeretni.
Kiszabadulása után Gyuri azonnal felvette a kapcsolatot a GYIVI-vel és a nevelőcsaláddal, megszépült gyerekével. Csakhogy, amikor a nevelőmama bíztatta: „adjál puszit apukádnak”, Hajnika a nevelőapához ment. Gyurinak ez rosszulesett, de megmagyarázták neki, ezen ne csodálkozzon, hiszen a kislány még nem ismeri. Járjon rendszeresen, akkor majd meg fogja tanulni, kihez hogyan tartozik. De Gyuri nem járt rendszeresen, noha szívesen látták. Asztalukhoz ültették, megkínálták, elbeszélgettek vele sorsának alakulásáról, még meg is akarták nősíteni, hogy rendbe jöjjön az élete. Volt, hogy nem jött a megbeszélt időpontban, volt, hogy váratlanul, haverokkal állított be részegen. Megsértődött a rendreutasításért, rossz néven vette a tiltást: ne csókolja szájon a gyereket. Nehezményezte, hogy a kislány őt még mindig „Gyurinak” szólítja, az „apa” változatlanul a nevelőapával azonos.
Hol dolgozott, hol nem. Hol volt szállása valakinél, hol nem. Így került össze újra a kislány sokat szidott anyjával. Az asszonynak igényei voltak: bunda, ékszerek, nagyobb lakás, miegymás. Előző élettársától származó nagyobbik gyerekét nevelte, kisebbiket egy időre kihozta az intézetből, de amikor beteg lett a kisfiú, visszavitte. Eltökélte magában, hogy visszaszerzi a kislányt, és szerez egy nagyobb lakást a szoba-konyha helyett. Bement a GYIVI-be, szidta Gyurit, a megbízhatatlan apát, és követelte a gyerekét, akiért ő fizeti a gondozási díjat az államnak. Vagy legalább a gondozási díjat ne követeljék tőle. Gyuri újra különvált a rosszéletű nőtől. Hánykódott tovább szállásról szállásra, alkalmi munkából munkanélküli járulékra. Időnként felbukkan valamelyik kerületi családsegítőben és a GYIVI-ben. Panaszkodik a nevelőszülőkre: nem engedik a gyerekéhez.
Erika
Amikor András apjával összekerült, már volt egy gyereke egy előző élettárstól, örökbefogadó szülőknél. András apjától hármat szült: egy kislányt és két ikerfiút. Csak közben az apa börtönbe került, s amíg odavolt, Erika egy másik apától is szült kettőt, őket intézetbe utalta a hatóság. A faluban nem tudtak megélni, pesti rokonokhoz költöztek. De itt sem volt jobb. A sógor kihasználta Erika kiszolgáltatott helyzetét, az utcára is kiküldte. Erikának nem volt más választása, ha pénzt akart keresni, mert munkára nem vették fel sehova egyiküket sem. A csecsemő ikrek megbetegedtek, az egyik különösen súlyos állapotba került. Erika nem merte orvoshoz vinni, mert nem voltak bejelentve. Az utcára ki kellett mennie, hogy ennivalót vihessen haza. A piciket a kilencéves kislányra bízta. Akkor sem volt otthon, amikor a beteg gyerek meghalt. Emiatt letartóztatták, és kiskorú veszélyeztetéséért, gondatlanságból bekövetkezett haláláért a bíróság öt évre ítélte. Hetedik gyerekét már a rabkórházban szülte meg. A kislány intézetbe került, az életben maradt ikerfiú, Andriska csecsemőotthonba, az újszülött kislány szintén.
Andriskát négyévesen helyezte el a GYIVI Babuékhoz. Józsi, Babu és a gyerekek dédelgetik Andriskát. Andriska boldog, hogy szülei, testvérei vannak. Leveleznek Erikával, fényképeket küldenek neki a börtönbe. „Kedves Nevelőszülők, köszönöm a fényképet, látszik, hogy Andriskának jó dolga van maguknál. Köszönöm, hogy nevelik helyettem. Kérem, olvassák fel neki, hogy nagyon szeretem, és alig várom, hogy újra velem lehessen.”
Józsi és Babu felolvassák, hogy Erika nagyon szereti Andriskát, és Andriska aznap a képeslappal alszik el Józsi mellett. A szülők egymásra néznek, és mélyen megértik, mit jelent, hogy „vér szerinti”.
- Játéktér [6]