Eltemettük Kardos Lacit. Mint az elmúlt években oly sokakat közülünk, őt is Iványi Gábor ökumenikus szertartásával kísértük utolsó útjára. A ravatalozóban keresztény (vagy keresztyén, nem tudom, itt mi a helyes!?) módra búcsúztatta mindannyiunk lelki atyja, a sírnál azonban elhangzott a kaddis, volt tíz férfi, aki papírról olvasva Iványival elmormolta a végső imát, hogy Laci lelkének zsidó fele ne bolyongjon az idők végezetéig vagy még azon is túl.
Még aznap este társaságban voltam, s Laci halálától meg a temetéstől, meg annak végiggondolásától megrendülve, hogy saját generációmból, barátaim közül az utóbbi években kiket veszítettem el, kicsúszott a számon, hogy meghalt a Kardos Laci. Igazán nem akartam róla beszélni, szerettem volna az egészet elfelejteni, hiszen már régen tudtam, hogy halálos beteg, ő is régen tudta, túl kellett esni ezen is, nem téma, mondogattam magamban, de az ember már csak olyan, hogy kimondja, ami a szívét nyomja. Kimondtam, vállalni kellett a következményeket, megrettentem, hogy ne legyen téma, de már késő volt. Valaki megkérdezte: „Ki az a Kardos Laci?” Hát erre végképp nem vállalkozom, hogy néhány órával a temetés után magyarázkodjak, de valaki megelőzött. „Ő A SOROS!” Aztán kijavította magát: „Ő volt a Soros.” Kisebb vita alakult ki, egyetlen középkorú orvosnő kivételével mindenki tudta, ki volt Kardos Laci (borzalmas ez a múlt idő!), s a legtöbben személyesen is ismerték. A vita arról folyt, hogy ő volt-e valóban „a” Soros, vagy sem, vagy Vásárhelyi Miklós, s mint a végül egész estét betöltő Kardos–Soros Alapítvány-beszélgetésből kiderült, a Soros Alapítványt Kardos Laciban látták megtestesülni azok a magyar értelmiségiek, akik a nyolcvanas években már felnőttek voltak, s vigyázó szemüket a Lajtán túlra is vetették. Történetek hangzottak el, többnyire arról, hogy Laci hogyan segítette egy-egy pályázat sikerre vitelét, egy-egy a hatalom által kudarcra kárhoztatott tehetség kibontakozását. A kép egybeesett azzal, amilyennek én ismertem Kardos Lacit. Alapos volt, segítőkész, és minden jó ügyre nyitott. Persze ez így nagyon lapos, és olyan, mintha nekrológot írnék, pedig megfogadtam, hogy Kardos Laciról nem írok nekrológot. A múlt idő elkerülhetetlen, de igyekeznem kell úgy tenni, mintha az alapítványtól éppen átmenetileg pihenésre távozott alapító igazgató, titkárságvezető, főbizalmas, mindenes éppen csak emlékiratait megírni ment volna el Bali szigetére, s most ezért nincs közöttünk, s ennek okán jól kibeszélhetjük.
Az egyik történet, amit akkor este hallottam, ekképpen hangzott. Egy orvosokból, biokémikusokból álló teamet, amely a nyolcvanas évek végén már több éve folytatta kutatásait, az egyik kutató politikai renitenskedése miatt (az illető orvos csomagtartónyi gyógyszert szállított autóján Erdélybe, s ennek nyomán, a házkutatáskor kiderült, hogy szamizdatraktár van a lakásán) a pénzforrások egy része elapadt, a legfontosabb műszer használata lehetetlenné vált. De készpénzre is szükségük volt. Megkeresték (amúgy utcáról, kapcsolatok nélkül, nem valamiféle network tagjaiként) az MTA–Soros Alapítvány Bizottságot, s szerencséjükre Kardos Laciba botlottak. Eredetileg csak űrlapért mentek volna, hogy majd pályázzanak. Laci gyorsan felmérte, hogy ami következik, az nem tartozik azokra az élő és elektronikus fülekre, amelyek őt irodájában körülveszik, a számára akkor még idegen orvosba belekarolt, megkérdezte, dohányzik-e (szerencséjére igenlő választ kapott), s kiinvitálta a Lant utca végében lévő „Bástyasétányra” egy cigarettára, hogy ott beszéljék meg, mire is lenne szükségük. Nagyon alaposan megbeszélték. S a történet attól történet, s attól szól Kardos Laciról, hogy vagy két órán keresztül faggatta a tudós orvost kutatásainak eredményeiről, s arról, hogy mire és miért van szükségük. Igyekezett megérteni, igyekezett kiismerni, hogy a hozzá forduló mennyire komoly, mennyire érdemli meg „támogatását”. Az övét s az alapítványnak pénzt biztosító Soros Györgyét. (A pályázat sikeres volt.)
Saját történetemet sem hallgathatom el. Az állandóan késélen táncoló Kardos Lacinak a szakkuratóriumokkal nem sok problémája volt. Az igazi gondot mindig az ún. nagykuratórium jelentette, amelyben ott ült pártunk és államunk vétójoggal felruházott megbízottja, egy bizonyos Kulcsár Kálmán mint társelnök, s az ő feladata volt a politikai egyensúly megteremtése. A már előzsűrizett pályázatokat Kardos Laci terjesztette a grémium elé, s az többnyire rábólintott. Többnyire, de nem mindig! Az általam, általunk beadott pályázatról tudni lehetett, hogy milyen politikai célokat szolgál (1956!), s félő volt, hogy megvétóztatik. Az ilyen pályázatokat Kardos Laci külön tartotta, s mert a kuratóriumi ülések elég hosszúak voltak, elkerülhetetlen volt, hogy Kulcsár Kálmán is egyszer-egyszer szükségét végezni kimenjen. Nos, ilyenkor Kardos Laci gyorsan elővette a problémás pályázatokat, elhadarta tartalmukat, a zsűri pedig (karvezető: Vásárhelyi Miklós) rábólintott. Mire a vétójoggal felruházott társelnök visszatért, már ismét a normális kerékvágásban haladt a munka.
Kardos Laci jogász végzettségű volt, ám mindig szociológus szeretett volna lenni, pedig ügyvédként remekül megélhetett volna, s lett is volna hozzá tehetsége. Szerencséje volt, mert megtalálta az utat a hetvenes évek elején ahhoz a műhelyhez (a Kemény Istvánéhoz), amelyben nagyszerű társakkal dolgozhatott együtt. Ott és akkor a tanulás (Kemény szemináriumai) és a munka (szegénykutatás, cigánykutatás stb.) egybeesett, akik abból az istállóból kerültek ki, hogy is mondjam, hogy ne bántsak meg senkit, soha nem váltak árulóvá, köpönyegforgatóvá, nem változtatták meg a világnézetüket, életre szólóan megtartották azokat az értékeket, amelyeket abban a közegben elsajátítottak. Életre szólóan, mert már nincs közöttünk Solt Ottilia, Nagy András, Csalog Zsolt… de nem az elhunytak leltározása most a feladatom. Kardos Laci jól érezte magát ebben a közegben, szívesen járt vidékre, s úgy tűnt, hogy megmarad marginális tudósnak. (Voltak állami állásai is, de azok nem igazán jellemzőek…) Amikor Soros György számára lehetőség nyílt, hogy legálisan is megvesse lábát a későkádári mocsárban (tudom, képzavar), egy olyan embert keresett alapítványához, akiben emberileg és politikailag maradéktalanul megbízhat, s akitől nem idegen a rettenetes bürómunka sem, ahogy Nagy András nevezte Laci tevékenységét, fölruházva mindig az epitethon ornansszal, a rettenetessel. S az sem volt mellékes szempont, hogy az illető úr értsen a joghoz, meg tudjon fogalmazni egy szerződést (mit egyet: százat, ezeret), eligazodjon a pénzügyi útvesztőkben és a kádári bürokráciában is. S a szetás múlt is jó ajánlólevélnek bizonyult.
Amikor 1990-ben a Margitszigeti Nagyszállóban a Soros Alapítvány ötödik születésnapját ünnepeltük (persze egy év késéssel, mert ahhoz rendszerváltás kellett, hogy ez az ünneplés bekövetkezzék), az obligát beszédek után Soros György hátrafordult és maga elé tolta az igencsak zavarban lévő Kardos Lacit, megölelte, és egy kis beszédet rögtönzött, amelynek az volt a lényege, hogy nélküle, mármint Laci nélkül, az alapítványból soha nem lett volna az, ami. Azt hiszem, Kardos Laci életének ez volt az egyik legszebb pillanata. Több százan ünnepeltük, s valamennyien tudtuk, hogy Soros György nem túloz, s ezért ez az ünneplés mély és őszinte volt.
Kardos Laci, amíg ő vezette a Soros Alapítványt (mindegy, hogy milyen néven és milyen rangban), intézmény volt. Nem intézménnyé nőtte ki magát, hanem a kezdetektől, az indulástól: létezett maga az alapítvány, s azon belül egy külön intézmény, akit úgy hívtak, hogy Kardos László. Itt, a pesti televényben, ahol mindenki ismer mindenkit, és mindenkinek van mindenkiről egy rossz szava (vagy több is), Laciról senki nem tudott rosszat mondani. Sem akkor, amikor még helyzetben volt, sem akkor, amikor már nem ő volt a Soros Alapítvány igazgatója, tehát amikor már büntetlenül lehetett volna belerúgni. Senki nem rúgott bele, senki nem gyalázta! Még az sem, akinek elutasították a pályázatát, még az sem, akinek Laci maga mondta meg, hogy ez bizony gyenge dolog, legközelebbre gondold át jobban, és add be újra egy év múlva.
A szociológiával való szakítással nem tudott megbarátkozni. Hiányzott neki a terepmunka, hiányoztak a szakmai viták, hiányoztak azok az emberek, akikkel nem főhivatalnokként, hanem kollégaként, barátként lehet a szakmáról fecsegni. Mint az Oral History Archívum vezetőjét még 1988-ban megkeresett, hogy szeretne egy életútinterjút készíteni. De, mert ő az alapítvány tisztségviselője, nem fogadhat el pénzt, hiszen ők finanszírozzák az archívumot, tehát a korrupció látszatát keltené, ha nálunk pénzért vállalna munkát. Faramuci helyzet alakult ki, mert én azt tanultam Kemény Istvántól, hogy olyan emberekkel kell dolgozni, akik ingyen is elvégeznék a munkát, s aztán ezeket nagyon jól meg kell fizetni. Vitatkoztunk Lacival, de ő nem tágított. Aztán elmondta, hogy nem akárkivel, hanem Márkus Istvánnal szeretne életútinterjút készíteni. Márkus, mint nagy korok nagy tanúja, rajta volt a listánkon, s már régen kerestük az alkalmas személyt, aki képes lenne elkészíteni a nagy felkészülést igénylő interjút. Amikor Lacitól megkérdeztem, miért éppen vele szeretne interjúzni, azt válaszolta, mert ez nagy kihívás, hiszen egy zsenivel birkózni hónapokon keresztül igazi intellektuális feladat. Nehéz volt összehozni a partit, mert Márkus bizalmatlan volt, nem ismerte Kardos Lacit, s félt, hogy életéből nem elég felkészült. Laci több hónapig készült az interjúra, amelyet aztán két évig készített, s amely 600 oldalasra sikeredett. A második vagy a harmadik ülés után fölhívott Márkus István, és azt mondta, hogy a vele készített interjúra Kardos Lacinál alkalmasabb embert el sem tudna képzelni, milyen kár, hogy ez a fiú bürokrata! (Ha jól emlékszem, valamilyen kutatásába is szerette volna bevonni.)
Aztán jött a rendszerváltás, s bár Laci megfogadta, hogy évente legalább egy nagy interjút fog készíteni az archívumnak, a megváltozott körülmények, a tényleges igazgatóvá történő kinevezése meg az ezzel járó elfoglaltságok lehetetlenné tették, hogy alapítványi teendői mellett választott szakmájával is foglalkozzon. Néha egy-egy izgalmasnak tűnő interjút elkért, s amikor elolvasta, valamelyik Pozsonyi út környéki kocsmában megbeszéltük, miért jó, vagy miért rossz. A hosszú hallgatásokkal teli, szakmailag tartalmas beszélgetések közben néhány üveg sört és néhány felest is elfogyasztottunk, de a félreértéseket elkerülendő meg kell jegyeznem, hogy az ivásban is éppen olyan fegyelmezett volt, mint a munkájában. Amíg be nem fejezte hivatali teendőit, egyetlen korty alkoholt sem fogyasztott. Cigarettát viszont annál többet szívott.
Amikor 1994-ben a Soros Alapítvány modernizációjára sor került, az alapító Soros György egyik amerikai szakembere úgy ítélte meg, hogy a régi, Kardos Laci által képviselt módszerekkel már nem lehet a lényegesen megnövelt összeget új célok megvalósítása érdekében racionálisan elkölteni. A megváltozott célokhoz a szervezeten és annak vezetésén is változtatni kell. Az akkor már közel négy éve kinevezetten is a Soros Alapítványt igazgató Kardos Laci helyett új, fiatal igazgató került a magyar Soros-birodalom élére. A szervezet institucionalizálódott. A korábbi tíz év alatt Kardos Lacinak életévé vált a Soros Alapítvány ügye. Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, a családja után az alapítvány volt számára a legfontosabb. Talán valóban nem tudta volna sikerre vinni Soros György megváltozott alapítványi filozófiáját, az új elképzeléshez nem illeszkedett Kardos Laci minden részletre kiterjedő személyes odafigyelése.
Laci számára, aki a magyar Soros-birodalmat felépítette és tíz éven át működtette, a megváltozott helyzet súlyos lelki csapást jelentett. Sokat töprengett, azokra a kérdésekre kereste a választ, hogy „hol rontottam el” meg hogy „elrontottam-e egyáltalán?” Amikor Laci megszűnt igazgató lenni, azonnal megkerestem, hogy „no, most akkor kedvedre interjúzhatsz”, de éppen ez a kedve hiányzott. Négy-öt évvel korábban még nagyon vágyott rá, hogy az ’56-os forradalom szereplőivel interjúzhasson, ám amikor lett volna rá ideje, már nem volt hozzá kedve. Voltak ilyen-olyan munkái, de céltalanná vált a munkaélete. Néha kábította magát, hogy valamit megír (elsősorban alapítványi emlékeit), de ezeket maga sem gondolta komolyan. Aztán az egyébként is elhasznált, agyonstrapált szervezete felmondta a szolgálatot.
Végül tüdőrákban halt meg, mint generációnkból oly sokan. Úgy látszik, korosztályunkban ez a divatos betegség. Pedig rohadt egy halál. Különösen 51 évesen.
- Búcsú [6]