A nyolcvanas évek elejétől a különböző irányzatokhoz tartozó fiatal írók a FIJAK, majd a JAK, illetve a régi Mozgó Világ keretei között példás szolidaritásban küzdöttek azért, hogy egymással nyíltan versenghessenek. Az évtizedfordulón sorra léptek fel a fővárosban a különböző önálló irodalmi csoportok. Lapot nem alapíthattak, de rendszeres felolvasóesteket már tarthattak.
A nyolcvanas évek legsötétebb napján, 1981. december 13-án, a lengyelországi szükségállapot bevezetése után néhány órával az Írószövetség második napja ülésező közgyűlése Mészöly Miklós javaslatára elfogadta, hogy a szövetségen belül hivatalosan is alakulhassanak különböző ízlésirányzatok szerint szerveződő ún. „baráti társaságok”. Létre is jött néhány ilyen kör – így a népnemzeti realista írók Móricz Zsigmondról, a szocialista realista írók Nagy Lajosról elnevezett társasága – de éppen a legaktívabb „nyugatos” íróké nem. Mi, fiatalabbak Mészölyéktől vártuk a kezdeményezést, ők nyilván tőlünk. Az 1984 őszén megtartott „felező”, nem tisztújító szövetségi közgyűlés után néhány fiatalabb író felvetette, hogy meg kellene alakulni… A nemzedékek és csoportok szerinti szerveződés addigra már kezdett szűknek bizonyulni. Én akkor még nem voltam szövetségi tag (éppen a következő hónapokban vettek fel, méghozzá mindenekelőtt Nagy Gáspárnak és Tornai Józsefnek köszönhetően), így Györe Balázstól értesültem a tervezgetésről. Megbeszéltünk néhányan egy találkozót az Írószövetség Bajza utcai székházában – de épp akkor olyan zivatar támadt, hogy többen el sem jöttek, akik meg eljöttek, elkerülték egymást. Hekerle Lászlóval kettesben csuromvizesen visszamentünk a lakásomra, és onnan körtelefonoztunk. Végül egy Kukorelly Endrénél tartott hétvégi összejövetelen született meg a döntés, hogy azontúl szerdánként az Astoria kávéházban jövünk össze.
Ezzel de facto megalakult már az Örley Kör – a fent említett csoportok szövetségeként, afféle „supergroupként”. Szilágyi Ákos, Szkárosi Endre, Kemenczky Judit a Fölös Példányból, Rácz Péter, Miklóssy Endre, Balassa Péter, Erdély Miklós, Balaskó Jenő, Ungváry Rudolf, Keszthelyi Rezső, Marno János, Tábor Eszter és én a Lélegzetből, Györe Balázs mindkettőből, (az utóbbi időben már a Lélegzetben is tevékenyen jelen levő) Kukorelly, valamint Garaczi László, Németh Gábor, Hekerle László, Márton László, Pál Ferenc a Rainer Maria Társaságból. Kezdettől ott volt Földényi F. László, Fogarassy Miklós, Zirkuli Péter, eleinte Kőbányai János, azután Petőcz András és mások. Szabadon, kötetlenül beszélgettünk, míg Kukorelly szívós nógatására végül megszerveztük a kör de jure megalakulását is. Ez igazából csupán azért volt fontos, mert csak az Írószövetség védőernyője tette lehetővé a szabad nyilvános szervezkedést. Kukorelly lakásán és az Astoriában állt össze a meghívottak mintegy 50 fős listája: elvben csak budapestiek, de – ugyancsak Kukorelly javaslatára – végül két vidéki, a szombathelyi Ambrus Lajos és a pécsi Parti Nagy Lajos is felkerült rá.
Ez a társaság így már a modern, nyugatos szemléletű csoportok, nemzedékek és csoportokon kívüli írók szövetsége volt. Az eszmei-irodalmi orientáció, az épp akkoriban induló Újhold Évkönyv és a névválasztás egyértelművé tette, hogy az idősebb generációból a vezető újholdas írókat – Mándy Ivánt, Nemes Nagy Ágnest, Ottlik Gézát, Lengyel Balázst, Mészöly Miklóst – hívjuk meg. A már befutott kortársaink közül, illetve a középnemzedékből – mások mellett – Esterházy, Nádas, Lengyel Péter, Kornis, Várady Szabolcs, Margócsy István, Radnóti Sándor, az ismeretlenebbek és fiatalabbak közül például Kerekes Sándor, Tóth Gábor Ákos, Kemény István, Rakovszky Zsuzsa szerepelt az alapító tagok között.
A névválasztás szimbolikus jelentősége nyilvánvaló volt. Felmerült Osvát Ernő és Füst Milán neve. Mindkettő olyan szellemiséget fémjelzett, amelyet szívesen vállaltunk, de az előbbinél Osvát és a Nyugat rendkívül magas mércéje, az utóbbinál az írói életmű túlságosan is karakterisztikus volta okozott problémát. Az Astoriából – mint rendesen – páran az egész éjszaka nyitva tartó Egyetem presszóba mentünk. Ott dobta be Hekerle Örley nevét. Azonnal elfogadtuk – és a többiek is rögtön elfogadták. Nyilván nem Örley István – legtöbbünk által alig vagy egyáltalában nem ismert – írói életműve vagy szerkesztői teljesítménye miatt. Hanem egyrészt etikai példaképet láttunk benne, a civil kurázsi megtestesítőjét, kétszeres hőst: kedvenc Ottlik-regényünk Medve Gáborának modelljét és az 1943–44-ben életeket és értékeket mentő kiugrott, „szabadságolt katonát”. Azt persze senki nem tudhatja magáról, hogy kiélezett helyzetben hősként fog-e viselkedni – de a normál hétköznapi, civil, politikai és irodalmi életben elvártuk magunktól és asztaltársainktól a nonkonformista magatartást. Másrészt irodalmilag Örley neve a Nyugatot és a nyugatos hagyomány diktatórikus körülmények között történő folytatását jelentette és bizonyos értelemben – korai, sorsszerűen véletlen halála (’45-ben egy már lefújt légiriadó után ledobott bomba ölte meg), csonka életműve miatt – egyfajta szabad vegyértéket. Nem jelentett elkötelezettséget semmilyen sajátos stílus mellett, és – ahogy Miklóssy Endre fogalmazta meg később – tökéletesen kifejezte a mi társadalmilag szükségszerűen csak félig megvalósítható egzisztenciánkat a puha diktatúra viszonyai között.
Különös koincidenciaként alig több mint egy év múlva a kör keresztapja, Hekerle is váratlanul, ostoba, korai halállal (kórházi muhiba folytán) halt meg. Harmincéves volt csupán. Örleyhez hasonló – egyszerre empatikus és szókimondó – szerkesztő-kritikus volt, abszolút etikus, önmagával szemben nagyon igényes személyiség. Nem a saját karrierje érdekelte, hanem a közössége és az irodalom ügyei, így az ő életműve is torzó maradt – akárcsak Örleyé.
1985. május 15-én azonban még ő is ott volt az Astoria Kossuth Lajos utcai különtermében vagy 40 magyar író – köztük Ottlik, Mándy Iván, Mészöly, Nemes Nagy, Lengyel Balázs, Erdély, Nádas – társaságában az Örley Kör ünnepélyes megalakulásán. Előbb a szervezők közül beszéltünk néhányan, majd Ottlik és Mándy Iván szidták keresetlen szavakkal a rendszert: főleg a Rákosiét, de az akkorinak is kijutott. Kint izmos és alig titkos rendőrök sörözgettek, és próbálták provokálni a ki- vagy bemenőket. Az elmúlt 15 évben sokszor vettem részt azóta az Astoriában szerdánként – majd keddenként – tartalmasabb vitákban, voltak színesebb, izgalmasabb esték – de ez volt a legfontosabb. Aznap alakult meg a háború utáni legjelentősebb irodalmi társaság – bár az „öregek” többsége el se jött többet, sok érdemes író egyáltalán nem vagy csak később lett tagja a társaságnak, vagy csak úgy le-lejárt. Erre aznapi tósztomban is utaltam, azzal, hogy én csupán „folyton táguló körnek” tudom elképzelni az Örley Kört. Az is lett sokáig, és épp ez adta az irodalmi életen belüli és túli jelentőségét egyaránt.
Voltak legális, ellenzéki szellemiségű klubok, illetve szervezetek (a Fiatal Művészek Klubja vagy a JAK), de ezek hivatalosságuk okán voltak zárt körűek. Voltak azután nyitott, keményen ellenzéki körök, illetve fórumok (a lakásszínház Halász Péteréknél, Kenedi szalonja, a repülőegyetem vagy a Kőszegéknél tartott könyvbemutatók), ezek meg a magánlakás helyszín miatt voltak zárt körűek. Az Örley Kör volt az első nyilvános, független, alulról szerveződő, legális szellemi-irodalmi – később politikai – ellenzéki fórum. (Júniusban „be is jegyezték” az Írószövetségben – amelyhez ezen a formális aktuson kívül azontúl semmi tényleges köze nem volt.) A városközepi, üvegfalával a Kossuth Lajos utcára néző, tágas Astoria ideális találkozóhely volt. A legkülönfélébb értelmiségi ellenzéki társaságok tagjai fordultak meg itt: Erdély Miklós köre vagy Bernáth(y) Sándor ugyanúgy, mint Kőszeg Ferenc, Szilágyi Sándor, de Turcsány Péter, Csengey Dénes és Elek István is.
A kör alapjában nem politikai képződmény volt, hanem a modern, posztmodern és avantgardista írók szövetkezése. Szeptembertől, épp a budapesti Európai Kulturális Fórum előtt mégis egyszer csak ideiglenesen bezárt az Astoria, felújítás címén. Kb. egy évre a Corso étterembe, majd a Pilvaxba tettük át a székhelyünket. Ugyancsak ez év őszén futott ki a Dunára az első Örley-hajó. Egy olyan nyilvános helyet kerestünk, ahová nem kell semmiféle engedély, azt mondunk és olvasunk fel, amit akarunk. Hekerle és Rácz Péter zseniális ötlete volt, hogy béreljünk ki egy sétahajót. A hármunk által kiküldött első meghívóban felkértük a résztvevőket, hogy mindenki hozzon magával valamilyen zászlót – lehetőleg olyat, amit ő maga készített. Így fellobogózva futott ki szeptember 20-án a 300 férőhelyes hajó dugig tele. A Duna-mozgalmárok is ott voltak persze. A senkivizén című manifesztumommal induló többórás felolvasás csúcspontja Kornis Mihály Dunasiratója volt.
A következő, 1986. júniusi „Vitahajó” meghívója már eleve „a mai magyar irodalom és kultúra helyzetét, állapotát elemző eszmecserére” invitálta a résztvevőket, Balassa, Mészöly és Szilágyi Ákos referátumaival. A mottó – „Difficile est requiem non scribere” – egyszerre utalt egy általános kultúrkrízisre, a tavaszi csernobili katasztrófára és Erdély Miklós halálára. A vitát Hekerle vezette, aki néhány héttel ezután halt meg. Az 1987. október 10-i, Rácz Péter szervezte „Jövőhajó” már a meghívó szövege szerint is „a magyarországi közeljövő állapotát és lehetőségeit” kívánta vizsgálni. Valójában – röviddel a lakiteleki találkozó után – a demokratikus ellenzék első nyilvános szereplése volt ez: írók mellett fellépett többek között Kis János, Tamás Gáspár Miklós (elküldött írással), Szabó Miklós, Lengyel László, de a lakitelekiek nevében Csengey Dénes is felszólalt. Ez a hajóút jelezte, hogy az Örley Kör második, „politikus” korszakába lépett.
Az Örley-díjat 1986-tól minden év október 19-én, Hekerle születésnapján az előző 12 hónap legjobb verses-, próza- és esszékötete szerzőjének, valamint egy másik művészeti ág alkotójának vagy alkotócsoportjának ítélte oda minden évben más, a Kör tagjai által megválasztott háromtagú zsűri – a tagok javaslatainak figyelembevételével. A díjkiosztás alkalmából tartottuk évente egyetlen „hivatalos” összejövetelünket, amelyen az új kuratórium megválasztása mellett tagfelvételekről döntöttünk.
Itt szerkesztettük – Legéndy Péter javaslatára – a Lélegzet második, saját kiadású antológiáját (az első éppen a kör megalakulása utáni hetekben jelent meg). Itt szervezték és szerkesztették a József Attila Kör keretfolyóiratát, A Lapot. A főszerkesztő Csaplár Vilmos lett. Ez a keretlap valójában négy különböző irányzatú folyóiratot foglalt magába – a posztmodern, Kukorelly vezette A ’84-es kijáratot, a Szkárosi, Szilágyi, Bernáth(y) szerkesztette neoavantgárd Új Hölgyfutárt, a népnemzeti Dolog és Szellemet, valamint az eklektikus, nemzeti avantgárd, ma is működő, Turcsány Péter szerkesztette Poliszt. Lapengedély hiányában az egyes számok két évig a Vigadóban hangzottak el élő folyóiratként. 1989-től azután nyomtatott formában is megjelentek.
Az Örley Kör ideális közösségi-társadalmi forma – a spontánul rendezett anarchia megvalósulása volt. Minimális szervezettség jellemezte, és rendkívül gazdag, sokféle, színes, ugyanakkor egymással mégis konvergáló tevékenység keretéül szolgált. Egy-két hosszabb és tíz-húsz kisebb asztalnál egy időben számtalan diskurzus, megbeszélés, szerkesztői óra, vita zajlott – valamiképpen mégis egyetlen szellemi kavalkádként. A diskurzusok újra meg újra szétváltak és összefonódtak.
Minden héten új arcok bukkantak fel. Voltak, akik csak egyszer-kétszer jöttek el, mások ideszoktak. Szinte észrevétlenül nőtt át a kör második, erősen politikus korszakába. 1987–88-ban sokszor az egész Kossuth Lajos utcai front tele volt: olykor 60-80-an is lehettünk, sok embert már nem is ismertem. A hajóutak és az írók ökológiai elkötelezettsége folytán a Duna körösök már teljesen otthon érezték magukat, itt szervezték a Duna-antológiát is. Az Örley Kör képviseletében részt vettem a Nagymaros Bizottságban. Nagy Atilla Kristóf az általa indított szamizdat irodalmi folyóiratot, az Underpresst osztogatta. ’88 tavaszán feltűntek a fideszesek, kérésükre aláírtunk egy ívet, amin tiltakoztunk esetleges perbe fogásuk ellen. Néhányan részt vettünk a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alakuló összejövetelén a Hági sörözőben.
A rendszerváltással megszűnt az Örley Kör társadalmi szerepe, amely – mutatis mutandis – leginkább talán a Gruppe ’47-éhez hasonlítható.
1989-től az elsősorban a politika iránt érdeklődőket felszívták a pártfórumok, választási kampányok, majd a parlament. A szabad folyóirat-alapítás és könyvkiadás beköszöntével pedig az irodalmárok jelentős része is saját lapját csinálta valahol: a 2000-sek a New York kávéházban, a Holmi, a Polisz és a többi lap szerkesztői és szerzői lakásokon és irodákban jöttek össze. Ekkor kezdődött az Örley Kör harmadik, immár társadalmi szerep nélküli korszaka. Csupán egyetlen alkalommal, 1992-ben éreztük úgy, hogy nyilvánosan hallatni kell a hangunkat: Amíg nem késő címmel felhívásban tiltakoztunk a szélsőjobboldali eszmék kormányzati szalonképessé válása ellen. A szöveget nem csak a körhöz tartozó íróknak küldtük el, és mintegy félszázan írták alá.
Egyébként a kör a 90-es években valóban baráti társasággá alakult át, ahol keddenként néha csak négyen-öten, máskor nagyobb számban irodalomról, filozófiáról, életről, politikáról beszélgetünk.