1985-re Bodor Ádámnak már jelent meg kötete Magyarországon is, de ez a novelláskötet, Az Eufrátesz Babilonnál, áttelepülése óta az első volt: tehát legalább a harmadik bemutatkozás, de mind közül talán a legsúlyosabb. 1985 csendes szenzációja, Krasznahorkai Sátántangójának jóval látványosabb fogadtatása mellett.
A Sátántangó és Az Eufrátesz Babilonnál mintegy véletlenszerűen, a kiadók szeszélye folytán, teljesen esetlegesen kerül egymás mellé az időben. Ez a tény nem is jogosítana fel semmiféle összevetésre, s nem is törekszem erre. Mindenesetre azért figyelemre méltó, hogy a két világ, a Krasznahorkaié és a Bodoré mennyiben hasonlít egymásra: mindkettő valami módon világ végi, eldugott, elzárt és elhagyott, ahol valami magas kultúra törmelékei-nyomai furcsa módon megőrződnek ugyan, de az állati lét szintjére süllyedt vegetálás a természetes, ahol sajátos törvények érvényesek, ahol a gyanakvás, a leskelődés és hallgatózás az úr, ahol a tettek mozgatórugói kiismerhetetlenek, s ahol minden a maga ördögi olajozottságában mégis működik; mindkét világban sok a különös név meg a különc; mindkettőben valahogy eluralkodnak a hangulaton, az emberi lelkeken, a tetteken és az egész világon a természet vak erői, az időjárástól az állatokig és a tájékig. Ugyanakkor Krasznahorkai világa mégiscsak regényvilág, nagy íve van, az események összefüggenek, a szereplők megőrzik azonosságukat, az elbeszélői hang összetartja az elbeszélést; Bodor novellákat ír, világa ezért eleve töredezett, mindig új és új elbeszélő hang szólal meg, a szövegek közötti kapcsolat, összefüggés mindig kérdéses marad.
Egy fiatal pályatársam nemrégiben arról értekezett, hogy érdemes megnézni Bodor Ádám rövidségében is nagyszabású főművét, az 1993-as Sinistra körzetet a korábbi Bodor-novellák kontextusában. Valóban érdemes: ha olykor arra törekszünk is, hogy egyes műveket önmagukban, önmagukért, csakis saját szövegkörnyezetükben vizsgáljunk, máskor hasznos, ha megvizsgáljuk: milyen nyomai, áthallásai, kapcsolódási pontjai vannak a szövegnek a szerző korábbi műveiben.
Különösen érdekes szempont lehet ez Bodor esetében. Ha a Sinistra körzetet mint töredékes regényt, novellafüzért, vagy mint a kettő közötti furcsa átmenetet lehet olvasni, s elég fejtörést okoz (részint éppen ez az átmeneti jelleg, részint az elbeszélő váltogatása) az értelmezőknek, akkor – így utólag – Az Eufrátesz Babilonnál meg éppen egyetlen nagy regény előtöredékeinek tekinthető. Nem vitás, hogy néhány novella felejthetetlen, kiemelkedő, egyediségében nagyszerű alkotás, mégis nehéz elhessegetni azt a benyomást, hogy mindegyikük valami nagyobb egész része. Nemcsak azért, mert felfedezzük a Sinistra cselekményelemeit, szereplőit, motívumait, nyelvének előképeit a novellákban, s nem is csak azért, mert olykor explicit módon egymáshoz is kapcsolódnak ezek révén az egyes elbeszélések, hanem főként mert világa egységesnek tűnik (dacára az elbeszélő, a szereplők, a helyszínek, sőt a grammatikai idők változásainak).
Érzésem szerint négy novella szervezi ezt a világot: négy hatalmas, klasszikus írás van ebben a könyvben. Az efféle kiemelés persze mindig igazságtalan, mert a többieket a homályban hagyja, ezúttal érdemtelenül: egy más értelmezés joggal választaná ki szinte bármelyiket, s tenné meg a kötet alappillérévé. Mégis (már csak a befogadás hagyományának megfelelően is) feltétlenül a legjobbak között kell említeni a címadó elbeszélést (Az Eufrátesz Babilonnál), továbbá A részleg, a Vissza a fülesbagolyhoz és A testőrparancsnok magánya című novellákat.
Ezek közül talán a legátláthatóbb s az allegorizáló hajlamnak legkönnyebben adja meg magát a legutóbbi, a kötetzáró novella. A diktátor testőrparancsnokának monológját halljuk arról, hogyan fognak be két indiánt, hogyan készítik őket elő arra, hogy a diktátorral találkozhassanak (hogy a tévében látható legyen, a diktátor az őserdőbe látogatott, és az indiánok nagy szeretettel fogadták), s végül hogyan szabadulnak meg tőlük, miután szerepüket eljátszották. A cselekmény váza alapján is egyértelműek az utalások: nincs is más dolga az olvasónak, mint behelyettesíteni a romániai (vagy bármelyik) totális diktatúra szereplőit (a diktátort, az őt kiszolgálókat és a kiszolgáltatott, tudatlan, állati sorban tartott „lakosságot”) a dél-amerikai közegbe ültetett elbeszélés megfelelő elemeibe. De az elbeszélés azért sok minden másról is szól: arról a gondolkodásról, amely az emberek megalázását, tárgyként való kezelését, a diktátor feltétlen kiszolgálását természetes, végrehajtandó feladatnak tekinti; arról az elbeszélőről, aki pontos időpont-megjelölésekkel (a jelentések vagy jegyzőkönyvek módján) tagolja történetét, akinek a számára az egész hercehurcából az indiánok a legkevésbé érdekesek, s aki maga is bármikor célpont lehet. Szól arról, hogy a rendszer kiszolgálói maguk is kiszolgáltatottak: a rendszernek is, egymásnak is.
A Vissza a fülesbagolyhoz című novella (amely azután a válogatott elbeszélések kötetcíme is lett), ha tetszik, a másik végletet jelenti. Itt az oksági viszonyok éppoly felfoghatatlannak bizonyulnak, mint az emberi kapcsolatok: az olvasót állandó találgatásokra (s folytonosan tévutakra) kényszerítik. Az elbeszélő magát erdésznek vallja, de tudjuk, hogy emberek megfigyelése (jelesen Adam Szelimé és Musztafa Mukkermané) van rábízva. (Talán zsaru? Ezt kérdezi mostohafia is. Talán igen, talán nem.) Olykor elviszi mostohafiát a fülesbagolyhoz, az erdőbe: azt szeretné, „ha a gyerek mielőbb kapcsolatba kerülne az állatokkal, az erdővel”. S mikor Adam Szelim meghal, „talán jó is, hogy így történt, mert már úgy nézett ki, többé nem járunk ki a fülesbagolyhoz”. Ez vajon hogyan függ össze? Talán úgy, hogy a küldetés véget ért, s immár ismét jut idő a magánéletre? Vagy másképp? S honnan lehet tudni, hogy Musztafa Mukkerman nem jön többé?
A testőrparancsnok magánya szereplői már-már parodisztikus neveket viselnek: Bodabilla őrnagy és Emil Sopornytz. A Vissza a fülesbagolyhoz már a Sinistra neveinek nyelvi kavalkádját előlegezi meg: Adam Szelim nevében egyszerre van (meghatározhatatlan) európai vagy zsidó elem, és arabos-törökös is; a kamionsofőr német-török nevet visel; Brekk Paula vagy Moldován Ancuka neve, akárcsak a Maguráé, Dumbraváé, Triskáé vagy Gavriláé megint más és más nyelvi asszociációkat ébreszt. A mostohafiút egyébként Doktor Seniornak hívják – pontosabban „akkor átmenetileg a Doktor Senior nevet viselte”; ismét furcsa játék a nevekkel, mintha a (személy)azonosság, a név vagy akár az életkor esetleges, változékony, adható és kapható volna. A részleg egyik mellékszereplője, Buckó (a volt részlegvezető) azonos azzal a Potra doktorral, akit Weisz Gizella ismer: s bár a két ember neve, életkora, kinézete nem azonos, mégis azonosak.
Kiismerhetetlen világ, ahol a világban élők mégis kiismerik magukat: közvetíthetetlen, elmondhatatlan törvények igazgatják, mi, olvasók, csak találgathatunk, de eredményre biztosan nem jutunk. A világban benne élők pedig adottságként elfogadják ezeket, nem lázadnak ellenük, s ha jól nem is érzik magukat, tudnak közöttük tájékozódni. Ha meg nem, ha más történik, mint amire számítottak, úgy is jó (vagy úgy sem jó). Weisz Gizella úgy megy el a részlegbe, mintha csak pár napra utazna el. Vagy maga is így hiszi, vagy csak ezt hazudja. Még amikor megérkezik, akkor is azt mondja a telepvezetőnek: „Tulajdonképpen csak rövidebb időre jöttem. Az idő mindig rövid – mondja a telepvezető.” Minden jel arra mutat, hogy másként fog alakulni: vagy az idő végez ezen a helyen iszonyú gyors pusztító munkát, vagy Weisz Gizella számításai, reményei nem helyesek: Potra doktort, akit felvált a részlegnél, meg sem ismeri, ahogyan lakótársát sem, a gyér szakállú férfit (csak az rémlik neki, hogy Petyának vagy Öcsinek hívták hajdanán).
„Potra doktor, vagy ahogy errefelé nevezték, az a Buckó mennyi időt töltött itt?” – kérdi a férfit Weisz Gizella (aki mindig így, teljes nevén szerepel a szövegben). „Hallgasson – suttogja ingerülten az Öcsi vagy Petya nevű férfi. – Magát azért küldték ide, hogy gondolkozzék rajta, miért is küldték ide.” Az idő fogalma zavarba ejti, idegesíti, nem érdekli a férfit: ő (már) tudja, Weisz Gizella még nem, hogy efféle kategóriákban itt, a részlegnél nem lehet gondolkodni. A novella zárómondata azt sejteti, hogy meg kell ismernie, meg kell tanulnia ezt a szabályt Weisz Gizellának is: „Aztán megnyugodott: ez most már így lesz egy darabig.” Az idő tehát mellékessé, érdektelenné kell hogy váljék számára. De azzá kell lennie a feladatnak is: nem tudhatja, mit várnak tőle, mit kell tennie. Csakis az étkezés, ivás, dohányzás, tisztálkodás és melegedés szokásaiba kap beavatást, mintha feladata maga az élet (a túlélés) volna. Az Öcsi vagy Petya nevű férfitől azt tudja tehát meg, hogy a küldetés kiderítése maga a küldetés; ennélfogva mindaz a dicsőség, ami Weisz Gizella „kinevezését” körüllengi, viszonylagossá válik. Nem tudni, s mintha ennek fürkészése ezennel érvényét is vesztené, hogy büntetés vagy jutalom-e a részleghez történő átirányítás. (A Tapasztalatcsere című novellában kicsit hasonló helyzetbe kerül Losteiner, akit valami világvégi, mocskos, elhagyatott kisvárosba visz főnöke, Borza, mert „kedves vidék, aztán meg is indult valami kis mozgás errefelé”, Losteiner pedig – mondja Borza – „rászolgált a bizalmunkra”. Losteiner a maga módján lázad: csak a sós vizet, a gőzt, az esőt, a port és a kopárságot érzékeli, káromkodik, és nem bratyizik a főnökkel, de aligha lehet kétséges, hogy Weisz Gizellához hasonlóan ő is megérti majd a törvényt.)
A részleg főszereplője, Weisz Gizella a címadó novellában is felbukkan, mellékszereplőként: a szomszédban zongorázik. Ő maga az érzéketlenség, a közömbös háttér, az ellenpont. Zongorázik, egyre zongorázik akkor, amikor az elbeszélő apjáért eljön Nopritz főhadnagy és három másik ember, egy fekete Tátra kocsival. Mit tehet egy gyerek, akinek elviszik az apját, lakásukat felforgatják, anyját és nagyanyját megalázzák? Bebújik a budiba, és úgy tesz, mintha fosna. A szó szoros értelmében. Meg ráfirkál arra a rajzra, ami olyan nagyon tetszik neki, amelyet megtapostak a behatolók, s amelynek a címe: Az Eufrátesz Babilonnál. Nagy-nagy hímtagot rajzol a szamárnak, hatalmasat, bele az Eufráteszbe, s „föl a levegőbe, a vöröslő napig”. Meg aztán – megfogja Nopritz Andrea mellét. Aki éppen annak a Nopritz főhadnagynak a lánya, aki lelőtte a Korbuly Jenő lovát, meg aki elvitte a fiú apját. Örökre.
Ha nagyon akarjuk, Az Eufrátesz Babilonnál is olvasható allegorikusan – hogy a művészi/emberi ellenállás módozatait írja le, a bezárkózástól a túlzó és provokatív ábrázoláson át az érzékiségbe menekülésig – de hát miért akarnánk? A novella nagyszerűsége abban áll, hogy a kiskamasz fülledt világát és a felnövekedést, a felfoghatatlan és undorító külvilágot, az emberi kapcsolatok bonyolultságát állítja elénk – amit Bodor esetében ritkán szokás hangsúlyozni, humorral. Nevetni biztosan nem fogunk, de megbocsátani sem; mégis, humort rejt a minőségek fura együttállása, a látásmódok (a felnőttes és gyerekes, a történelmi és a magánéleti, az ideologikus és a hétköznapi) folytonos súrlódása.
Ha a mai olvasó, tizennégy év után, ezt a négy novellát olvassa csak el, a Sinistra előtt vagy után, kicsit rálát Bodor Ádám világára, ha be nem is járja. Kíméletlen, megkövült, örökérvényűnek látszó világ: kénye-kedve szerint változtatja az embereket, de semmi remény arra, hogy bármi is változzon benne. Ha akarjuk, Románia, ha akarjuk, Kelet-Európa vagy a diktatúrák világa – de talán a világ, általában. Sötét kép: csak a menyétek fénylő gombszeme világít, csak ők kergetőznek, üzekednek vidáman, s még hálásak lehetünk nekik – nélkülük egyedül maradnánk.