Dilemmák a feketegazdaságról

Kovács Tibor [1]

A feketegazdaság mi vagyunk! Mindannyian ebben az országban. Részt veszünk benne, ha akarunk, ha nem, tápláljuk, éltetjük, pedig küzdenünk kéne ellene. Segíteni a közt, hogy csökkenjenek az adók, nőjenek a bevételek. A feketegazdaság az utóbbi időben néha az egyes számú közellenség szerepét öltötte magára. Sok ezer milliárdos számok repkedtek, amelyek befizetése egy csapásra megoldaná gondjainkat. Vajon így van? Elbírna még a magyar gazdaság, akár a feketegazdaság 1000 milliárdnyi pluszterhet?

A gazdaságot alulról szemlélve, én máshogy látom ezt, mint a pénzügyi kormányzat. A feketegazdaság mérete csökkenthető, de azt nem az igazságosság nevében végzett „hadműveletekkel”, a lakosság és vállalkozások bűnbakká tételével, hanem olyan változtatásokkal kell elérni, amelyek érdekeltté teszik az adózókat tevékenységük legalizálásában, és nekik is hasznot hoznak, ha nem is pénzben mérhetőt. Másrészt olyan érintetlenül hagyott területekre kéne koncentrálni, mint az állami és önkormányzati korrupcióból származó feketejövedelmek, be kéne tartatni létező szabályokat az államkassza kiadásainak csökkentésére, azok változtatása vagy megszorítása nélkül. Vannak más lehetőségek is, melyekhez szemléletváltozásra lenne szükség, de nem igényelnek társadalmi áldozatokat.

Nincs csodafegyver a feketegazdaság ellen, az a leggazdagabb, legerkölcsösebb országokban is létezik. (Az USA-ban például egy egyszerű szabályváltoztatás­sal kiderült, 7 millió nem létező eltartott után vettek igénybe kedvezményt.) Csökkentésének módszerét jól kell megválasztani, mert könnyen a gazdasági teljesítmény rovására mehet. Ennek ellenére nem látszik átgondolt stratégia. A feketefoglalkoztatás a fő ellenség, amivel egyet is értek, de a csökkentése azonnali költségemelkedést, így versenyképesség-romlást, eb­ből következően áremelkedést és inflációt hoz. Miért? Mert itt az állam olyan pénzt akar elvenni a vállalkozásoktól, amely nincs náluk. A feketefoglalkoztatás csak a meg nem termelt pénz megtakarítását jelenti , a legalizálással járó pluszjárulékok azonnali többletköltséget jelentenek, ami csökkenti a jövedelmezőséget, és az előbbi következményekkel jár; itt a kormány csak virtuálisan meglévő pénzt vesz el nagyon is valóságosan. Ennek ellenére ez a legfőbb probléma, mert sajnos a feketemunka gyakran párosul szociális és munkanélküli-segély felvételével, ez dupla veszteség. A má­sik fókusz a vagyonosok, vagyis a magyar tőke. Erre a tőkére szükségünk lenne, ráadásul itt utólag, több év távlatában akarnak adóztatni jövedelmeket. Ez nem könnyű, mint a gyakorlat mutatja, ráadásul ezeknek a jövedelmeknek egy része már befektetésekben hasznosult, így a befektetések felszámolását érhetjük el. A külföldi és egyéb rejtett helyeken lévő tőke pedig ezek után nem fektethető be itthon. Így az intézkedés a tőke azonnali elrejtőzését és a beruházások csök­kenését hozza. Vajon erre van szükségünk? Lehet igazságtalannak nevezni az adózatlanul keletkezett jövedelmeket, de azok kivonása a gazdaságból még na­gyobb gondot okoz, és nem a vagyonosoknak, hanem az országnak. Ráadásul hátraveti a nemzeti tőkefelhalmozás ügyét, amelyre pedig nagy szükség lenne.

A feketegazdaságból ott könnyű pénzt kivenni, ahol a pénz van. Olyan zsebekben nem érdemes turkálni, amelyekben nincs semmi, azonban a megtermelt, de a cégekből feketén kivett vagy így befolyt jövedelmeket meg lehet adóztatni, mert ott valódi és nem virtuális pénzek forognak. Amennyiben az állam megkapná a pénzek mosását végzők bevételét és a nem számlás tevékenységek be nem fizetett áfájának felét, már nem lenne baj az államháztartásban. Írásom arra keresi a választ, hogyan fogható meg ennek a valóban több ezer milliárdnyi pénznek legalább egy része.

Igazságosság versus hasznosság

A feketegazdaság végtelenül igazságtalan rendszer, nincs szándékomban felmenteni annak egyetlen esetét sem. Sőt nem gondolom, hogy az államnak félrenézéssel vagy más módon a feketegazdaságon keresztül kéne támogatni a vállalkozásokat. Vannak azonban olyan részei, amelyek adott pillanatban rendelkeznek társadalmi hasznossággal is. Ráadásul egyetlen rendszer sem reformálható meg totálisan, vagyis egyik percről a másikra a teljes káoszból nem lehet eljutni a teljes rendig. A felelősen gondolkodó kormány­zatnak minden ilyen átalakításnál figyelembe kéne vennie ezeket a szempontokat is. Hiszen, ha 17 éven ke­resz­tül jó volt nekünk a rendszer, és nem voltak kény­szerítő erkölcsi kötelezettségek, akkor igazsá­gos­­ságra hivatkozva nem érdemes úgy változtatni, hogy abból kárunk származzon. Ezért érdemes előbb a társadalmi hasznosság nélküli, magánérdekeket szolgáló rendszerek ellen fellépni, és későbbre hagyni a többit. Nálunk persze nem így történt.

Két azonos területen működő cég közül az egyik nyugati, a másik magyar. A nyugati tőkével és hatékony eszközparkkal rendelkezik, modern logisztikát és hatékonyabb menedzsmentet használ, költségeit miden eszközzel leszorítja. A magyar cégnek tőkéje nincs, Európa egyik legtúladóztatottabb gazdaságában tevékenykedik, modern logisztikája nincs, a menedzs­mentet csak tanulja. Milyen módon képes verseny­képes árakat előállítani és tőkét felhalmozni? Csak ha a munkát terhelő költségeit csökkenti, és kikerüli a nyereségét terhelő adókat. Ezt a vállalkozást fojtsuk meg azonnal a kiskapuk azonnali bezárásával, vagy előbb segítsünk neki máshogy megállni a helyét? Mi hoz több hasznot a társadalomnak? Van erre egyértelmű válasz? Aki erre egyértelmű választ ad, erkölcsi alapon, az nincs tisztában a magyar helyzettel, és bezárásra ítél 100 ezer vállalkozást, amely minimum 800 ezer embert foglalkoztat. A feketefoglalkoztatás részben a szegény vállalkozások versenyképesség-növe­lése. Egyfajta adóoptimalizálás. Az adók és járulékok túl magasak, a szereplők önkényesen csökkentik ver­senyképességük növelése és a profit érdekében. A feltörekvő országok a kezdeti szakaszban törvényszerűen erőteljes feketegazdasággal rendelkeznek, mert a vállalkozó szellemű emberek minél gyorsabban minél több pénzt akarnak szerezni. Amelyik ország ilyen, az szerencsésnek nevezheti magát, mert motivált és am­biciózus népességgel rendelkezik, amely a siker záloga. Ez akkor vezet szerencsétlen következményekhez, ha maffiaszerű képződmények jönnek létre, ami nálunk nem következett be. Ezért a lehetőség adott, ha a tőkefelhalmozás megtörténik, és az adószint lejjebb megy, akkor a feketegazdaság is csökken, az ellenőrzés magas szintjének fenntartása mellett.

Eredeti tőkefelhalmozás

Gyakran hangsúlyozzák, az adórendszernek a társadalmi igazságosságot is kell szolgálnia. Azonban egyáltalán nem számolnak azzal, hogy a feltörekvő gazdaságokban a tőkefelhalmozást is kellene segítenie. A magyar vállalkozások versenyképességének legnagyobb gyengéje éppen tőkehiányuk. Kína sikerének egyik fontos eleme, hogy kormányzata felismerte, amennyiben nem segíti a nemzeti tőkefelhalmozást, úgy kiszolgáltatott helyzetben marad. Ez a kínai gazdaságpolitika egyik sarokköve. Nálunk a tőkefelhalmozás a feketegazdaságon át vezet. Jelenleg kb. 10-12 százalékon lehet pénzt kivenni illegálisan egy vállalkozásból, minden legális mód ennek többszöröse, az eva kivételével. A vállalkozók, mint nevük is mutatja, általában sokkal kockázattűrőbbek, mint mások. Ki az a vagyonát kockáztató vállalkozó, akinek otthonán is jelzálog van, és kudarc esetén elveszítheti mindenét, aki ne vállalna be még egy kis kockázatot, és inkább 10 százalékon veszi ki pénzét, mint 30-on? Ne idealizáljuk az embereket. Aki nem ilyen, általában nem megy vállalkozónak. Ráadásul mára a pénzkivételi technikák komolyan fejlődtek. Kirostálódnak az APEH által könnyen tetten érhetők, és maradnak a szinte tökéletesek.

A globalizáció csak akkor válik igazi előnnyé Ma­gyarország számára, ha megtörténik a nemzeti tőkefelhalmozás, olyan szabályok kellenek, amelyek segítik ezt a folyamatot. (Az egyenes ági örökösök örökösödési illetékének néhány évtizedig való eltörlése segíthetné ezt a folyamatot.)

Adómarketing

A magyar bürokrácia valamifajta műmorális-diktátumszerű megközelítéssel viszonyul az adóalanyok felé. E szerint minden adóalany legfőbb célja elcsalni az adót, ezért mindenkit meg kéne büntetni, de vannak, akik megússzák. A hatóság feladata, hogy minél többeket büntessenek meg. Vagyis legfőbb feladatuknak a szabályok betartatását és az attól való eltérés büntetését tekintik. Az ilyen felfogásban az adóalany szinte ellenség.

Véleményem szerint a hatóság jobban tenné, ha egyfajta marketingszemléletet követne. Miben áll ez? Az adók és járulékok is egy sajátos piacon tevékenykednek. A vevők az adóalanyok, a termék a járulékok és adók, a versenytárs pedig a feketegazdaság és a többi állam.

Ebben az értelemben, ha büntetéssel, bezárással csökkentem az alanyok számát, csökken a piacom is. Hasonló sorsra jutok, ha rossz szabályokkal, magas elvonással külföldre vagy a feketegazdaságba üldözöm az adózót, ha a szabályok megfojtják a vevőimet, és csökken jövedelmezőségük. Az adóhatóság és a vállalkozások érdeke közös. Keressen minél többet az alany, legyen minél több piaci szereplő, válasszák minél többen országunkat adózásra.

A gazdasági életben a vevő (adózó) szent és sérthetetlen, ellenben a bürokratikus szemléletben ellenség. A pragmatikus marketingszemléletben a hatóság fő célja nem a szabályok önmagukért való betartatása, hanem a minél nagyobb bevétel elérése lenne, ha a szabályok ennek útjában vannak, akkor azok megváltoztatásával.

A műmorális megközelítés azt jelenti, hogy a hatóság úgy gondolja, minden csalónak börtönben a helye – ahelyett hogy azon gondolkodnának, miként tudnánk rávenni őket kevesebb csalásra. Ehhez figyelembe kéne venni, hogy a mai magyar viszonyok és erkölcsi állapot mellett szinte mindenki megteszi azt, ami elég nagy nyereséget eredményez a rizikóhoz mérten. Ugyanis nincs abban önmagában semmi kivetnivaló, ha az ember (adóalany) saját és szerettei érdekét tekinti az esetek nagy többségében a legfontosabbnak. Ez inkább marketingelőny, mert ez nem jelent feltétlenül adócsalást, hiszen érdeke az is, hogy ne büntessék meg, és ne kerüljön börtönbe, mert ezzel ellentétes célt érne el. A kormányzat nagyon jól teszi, ha növeli a rizikót (ellenőrzések), de ezzel párhu­zamosan nőttek az adók is, amely egy magasabb rizikó­­/­ma­gasabb nyereség helyzetet teremtett, tehát nem ösztönözte az alanyokat kellőképpen a becsületességre. Az emberek nem vállalnak be bármekkora kockázatot, mert céljuk nem a csalás, hanem a jö­ve­delemszerzés. Sőt van egyfajta „nyugodt álom költség”, amelyet hajlandók az adózók „többletként” megfizetni a csalással szemben, ez az, amire építeni kéne.

Van még egy rendkívül fontos eleme a szemléletváltásnak. Ezt nevezhetjük az adófajták hozamszámításának. Valószínűleg a gazdasághoz egy kicsit is konyító hétköznapi ember el sem tudja képzelni, hogy az adóknál nem számítják ki, mennyi lesz egy-egy adófajta nyeresége, hozama, és ezt utólag sem ellenőrzik. Ezen azt értem, nem számolják ki az adók kivetése előtt, azok beszedése mennyibe fog kerülni, csak azt, mennyi bevételt várnak tőle. Utólag sem ellenőrzik, egy-egy adót egyáltalán megéri-e beszedni. Képzeljük el, az üzleti életben több termékünk van, és nem figyeljük külön a termékek nyereségességét, és nem szüntetjük meg a veszteségeseket, vagy nem próbálunk valamit tenni nyereségességükért. Ez tökéletesen vesztes stratégia. A veszteséges adókról csak legendák vannak. Ilyen a luxusadó, de a legendák szólnak még más adókról is. Egy biztos: négy adó hozza a bevétel 90 százalékát, a maradék 50 a 10 százalékot. Természetesen az adóbeszedés nem olyan, mint egy cég, és nem lehet megszüntetni az összes kis adót, mert vannak más szempontok is, mint a bevétel. Ilyen az igazságosság, meg hogy az önkormányzatok is vethessenek ki adókat, ilyen kéne legyen a nemzeti tőkefelhalmozás, de lehetne a nyugdíj előtt állók mun­kában tartását ösztönözni, vagy a kismamák mi­nél előbbi munkába állását. Azt azonban nem gondolhatjuk komolyan, hogy az igazságosság nevében veszteséges vagy a közeli adókat tartsunk fenn. Ez nemcsak irracionális, de igazságtalan is, emberek tömegét zaklatjuk olyanért, ami nem hoz bevételt, a munkaórákat pedig más adók ellenőrzésére lehetne fordítani, amelyeknél sok csalás felderíthető, ami több igazságosságot jelentene. Tör­vény­ben kéne előírni, olyan adót nem lehet bevezetni, amelynek a hozama nem ér el egy meghatározott szintet. Annyi marketingszemlélet mindenképpen kell, hogy egy ilyen változás keresztülmenjen. Ter­mészetesen a mai adókat is felül kell vizsgálni ebből a szempontból. A jövőben pedig önköltségszámítást kellene bevezetni a hatóságoknál a járulékokra és adókra.

„Nyugodt álom költség”

Egy magas rangú adóhivatali személy azt mondta, meg van győződve róla, hogy mindenki minden kö­rül­mények között csal, még ha egy százalék az adó, akkor is. Ez a szemlélet volt látható a Fair Play szlogenű reklámban is, az adóhatóságot egy irritáló fo­cibíró személyesítette meg, aki félelmet és további ellenszenvet keltett a nézőben. A reklám biztos több hasznot ért volna el, ha kooperációra építene, pél­dául azt üzenné: minden héten kérjen legalább 1000 Ft-ról számlát, ezzel ennyivel és ennyivel növeli az adóbevételeket, anélkül hogy önnek ebből kára származna.

Ellent kell mondanom a bürokratikus szemléletnek. A vállalkozók célja nem a csalás, hanem a jövedelemszerzés, nagy többségük becsületes, még ha néha nem is tartja be a tömegesen megszegett szabályokat, de hajlandó lenne a „nyugodt álomért” többet fizetni. De mennyit? A pénzügyi kormányzat számára ez rendkívül fontos kérdés, de fel sem vetik, nemhogy kutatnák, pedig kéne, mert így versenyképesek tudnának lenni a feketegazdasággal.

Ez olyan, mint a másolt DVD, tízszeres árat nem adunk az eredetiért, akkor inkább lemásoljuk, de két-háromszorosért már megéri a szebb borító.

A „nyugodt álom” költségének pontos mértéke kutatással megtudható lenne, és ezzel a kimosott pén­zek összegét drasztikusan csökkenteni lehetne, alacsonyabb adóval és növekvő bevételekkel. Kutatás nélkül ezt a mértéket 19-20%-ra teszem. Amen­­nyiben a kormányzat erre a szintre vinné a tánya és az osztalékadó együttes összegét, kizárólag az osztalékadó csökkentésével, a vállalkozásoknak a nyugodt álom biztos megérne plusz 8-10 százalékot. Ebben az értelemben az eva is emelhető lenne. Nincs értelme, hogy az állam olcsón engedjen kivenni rizikómentesen pénzt.

A DVD-példánál maradva, az árakat 70 százalékkal csökkentették, de az eladásokat sokszorosára növelték, a profit nőtt. A DVD-s cég persze moralizálhatott volna, folyamatosan a sajtóban és hirdetésekben szidva potenciális vevőit, hogy csalnak, ehelyett lépett, és nyert.

Az Adókiegyenlítés elve és a Valódi többlet

A gazdasági szereplők természetesen majdnem mindent megtesznek saját profitjuk növeléséért. A nagy cégek szakértői csapatokat alkalmaznak, amelyek nemzetközi környezetben vizsgálják, hogyan érdemes adózni. Mik azok a törvényes vagy lebuktat­hatatlan féllegális módszerek, amelyekkel csökkenthetők a terhek. A gyakorlatban ez egyfajta adókiegyenlítésként mű­ködik. Minden cégben képződik egy valódi többlet, ez az a pénz, amit a cégből ki lehet venni a tulajdonosoknak, és van az adott adók mellett egy nyereségességi szint, amit törvényesen kimutatnak. Minél kisebb a társasági és osztalékadó, ez annál nagyobb (a változás nem lineáris). A kettő különbözete, az eltüntetendő pénz pedig, akár a folyadék a közlekedőedényben, átfolyik egyik helyről a másikra, és ott realizálódik, ahol a legjobb feltételek vannak.

A módszerek a következők lehetnek:

• Számlákat fogad be olyan cégektől, amelyek veszteségesek lennének, de nem akarnak azok lenni (pl. pályázaton való indulás miatt).

• Számlákat fogad be kisebb adóterhű cégektől (eva).

• Egyszerűen elköltségeli bevételei egy részét. Ez főleg kisebb cégeknél a cégpénzen magánhasználatra vett szolgáltatásokat és árukat jelenti.

• Teljesen fiktív számlák (számlagyár).

• A multik pedig a legjobb adókat kínáló országba helyezik át nyereségük egy részét egyszerű módszerekkel (drágábban vesznek abból az országból alapanyagot, mint a valóságos, vagy olcsóbban adják el oda).

Ezt a folyamatot a kormányzat megállítani nem tudja, de irányítani igen. Célja az adókiegyenlítés csökkentése és a valódi többlet minél nagyobb részének nyereségként való megjelenése. E cél elérésére a következőket teheti:

• A leghatékonyabb módszer 5% alá csökkenteni az osztalékadót (csak a vállalkozások, nem az értékpapírok esetében! – évekig működött for­dítva). A magyar kormány képtelen erre, és ennek kommunikációs okai vannak. Félnek a vádtól, hogy azért csökkentik, mert a kormánypártok élén olyan emberek állnak, akiknek jövedelme ilyen forrásból származik. Ami igaz, az igaz, jelentősen nőne néhány politikus jövedelme, de ez nem nagy ár a közösség érdekeiért. Az ebből az adóból származó bevétel minimális, 30 milliárd körüli. Kis kockázattal nagy nyereség érhető el. Mivel a valódi többlet jelentős részét megérné így kivenni, a tánya-bevételek növeked­nének, véleményem szerint akár 200 milliárddal is. A külföldieknek sem kéne Szlovákiába utalni a nyereségüket, hogy nulla százalékkal vegyék ki osztalékukat. Ezzel együtt lehetne 1 százalékkal emelni a tányát (társasági nyereségadót), vagy még egy évig megtartani a különadót, amiből közel 200 milliárdos bevétel van. A tánya eddigi csökkentgetése nem ért semmit, a valódi többlet „fekete” részét nem lehet legalizálni, amíg az osztalékadóval együtt nem válik versenyképessé a feketekivétellel, ráadásul a tánya biztos bevételt jelent, az osztalékadó pedig kvázi önkéntes. A lélektani határ elérése előtt a csökkentés nem ér semmit.

• Meg lehet szüntetni az evát, ami legalizált számlagyárként funkcionál, és egy nagy hátránnyal jár. Kb. 1500 milliárdnyi költségszámlát tesz fölöslegessé, ami feketebevételt eredményez azoknak, akik nem bocsátják ki. (Az eva egy más aspektusban jól használható lenne az orvosi hálapénzek adóztatásának elindítására.)

• Megpróbálhatná felszámolni a számlagyárakat.

• Szigoríthatja az elszámolható költségeket, ez azonban nálunk már nem lehet szigorúbb.

Van azonban néhány alapszabály: a gazdaságban minden évben adott mennyiségű pénzt kell így eltüntetni, így ha az egyik elemet, pl. az evát kivesszük, a többi felé megy az ott nem eltüntethető pénz. A számlagyárak pedig mindaddig működni fognak, amíg megéri működtetni őket, a bűnözést nem lehet felszámolni. Minél magasabb az adószint, annál jobban megéri csalni. Ezt csak az erkölcsök, a hagyomány, a jólét mérsékli. A kiskapuk bezárása nem csökkenti az eltüntetendő pénz mennyiségét! Ezt a pénzt mindenképpen kiveszik a cégekből, akkor járunk a legjobban, ha minél nagyobb részt adózva. Rá­adásul, mivel az adóalany kiszámíthatóan a saját érdekét nézi, ha egy bizonyos út jobban megéri neki, azt használja. Ez óriási marketingelőny.

Az APEH rosszul teszi, amikor szaladgál a pénzek után, és keresi, a vállalkozások hová rejtik el. Sokkal jobban jár, ha tereli azokat, és várja a kijáratnál. Egy hadvezér sem várja, hogy az ellenség mit lép, hanem valamerre irányítja annak haderejét, jobbszárnyon visszavonul, a balon támad, stb. (Az APEH jól alkalmazta ezt az eszközt a veszteséges egyéni vállalkozók megfélemlítésénél. Így mindenféle pluszkiadás nélkül generált bevételeket.) A pénzek terelésének egyik érdekes példáját mutatta az eva-bevételek tavalyi csökkenése. Mivel az evát leginkább a kisvállalkozások használják többletük eltüntetésére, a tavalyi szigorítások után sokkal kevesebb eltüntetendő pénz volt ezeknél a vállalkozásoknál. (Természetesen ezek a „pénzutak” matematikai modellekkel kiszámíthatók lennének, amire szükség is lenne.)

Ez a pénzmennyiség tehát utat keres magának a magánzsebekbe. Folyamatos kutatásokkal fel kéne tárni az összeg nagyságát, és mérni az ebből nyert bevételeket, így tesztelni a rendszer hatékonyságát. A multikkal nincs mit tenni, ők jó adófizetők, az ő esetükben a tányán és az osztalékadón nyerhet a költségvetés, mert azokat könnyen ki tudják játszani. A kisebb cégek esetében vannak más módok is.

Az állam akkor jár legjobban, ha a valódi többlet úgy tűnik el, hogy közben másokat adózásra kényszerít. Mivel az adórendszer már alulról zárt (nem lehet büntetlenül veszteségbe vinni a céget), az úgynevezett elköltségelés jól hasznosuló módszer az állam szempontjából. Így olyan cégeknél keletkeznek bevételek, amelyek amúgy ezeket nem vallanák be (pl. autógumisok), és csökken a kimosandó pénz men­nyisége az elköltségelő cégeknél. Ráadásul, amennyiben az áfa egy kisebb része nem visszaigényelhető (lásd mobiltelefon), az állam komoly bevételeket realizálhat, az adórendszer egyszerűsödése mellett. Például a „repi” költségeknél ezzel a módszer több tízmilliárdos pluszt lehetne elérni.

Felmerül a kérdés, ha 20 százalék körül lehetne pénzhez jutni, mi akadályozza meg a vállalkozókat, hogy az így kivett pénzből fizessék alkalmazottaik bérének egy részét. A válasz meglehetősen egyszerű. Ma 10-12 százalékon jutnak pénzhez ezek a vállalkozások, és fizetik a bér egy részét feketén. A helyzet nem romlana az intézkedéstől.

Még egy kérdést feltesznek ezzel kapcsolatban. Igazságos-e egy csoportnak ilyen kedvezményeket adni másokkal szemben? Ennek elfogadásához szintén szemléletváltozásra van szükség. Itt nem az adóbevételek csökkenéséről, hanem növeléséről beszélünk. A kedvezmény nem valódi. Sőt ez a réteg erősen hozzájárul a foglalkoztatáshoz, a gazdaság növekedéséhez, a költségvetési bevételekhez, érdemes a gondjaikra odafigyelni.

Az így nyerhető bevételeket mind a munkát terhelő adók és járulékok csökkentésére kell fordítani, mert a valódi cél a nem teljesen legális foglalkoztatás csökkentése, ebből nyerhető a legtöbb haszon, ha közben nem viszi csődbe a cégeket.

Vagyonosodási vizsgálat vagy adóamnesztia

A vagyonosodási vizsgálatot igazságosnak tartják, az amnesztiát igazságtalannak. Az elmúlt két év tapasz­talata nem feltétlenül igazolta ezt. Tízezernél több vizsgálatot végzett revizorok tömege, iszonyatos munkaórában. Az eredmény kétséges, sokak szerint inkább káros, mint hasznos. Ráadásul többekben felmerült, hogy a vizsgálatok akkor indultak, amikor a 90-es években nem teljesen tisztán keletkezett vagyonok, amelyek részben a politikai elit kezében vannak, el­évülés miatt már nem vizsgálhatók.

Negatív következményként a gazdaságból eltűnt több száz milliárd forint, és külföldi számlákon alszik, esetleg ott hasznosul. Az igazságosság nem jött el, a rosszak nem nyerték el méltó büntetésüket. A milliárdot összeharácsolt bűnözőt 10 millióra büntetik, amit talán soha nem fizet be. A legnagyobb csalók ússzák meg legkönnyebben, a Chiléből beszerzett hamis ajándékozási papírok külföldieket gazdagítanak. A kisebb vagyonnal rendelkezőket megbüntették. Ennek ellenére a vizsgálat hosszabb távon nagyon fontos, nem szabad engedni, hogy csalással képződött vagyonok dominálják az országot, azt sem szabad erősíteni, hogy ha elég gazdag vagy, mindent megúszhatsz. Rövid távon azonban a vagyonok elrejtőzésével károkat okoztunk, amit helyre kell tenni. Vissza kell hozni az országba az eliszkolt tőkét. Most, hogy már le van vizsgálva mindenki, aki számít, az igazságosságon nem változtat az adóamnesztia, mert az eddig csalók vagyonát is legalizálták a vizsgálatok. Az amnesztiából újabb bevételekre tehet szert a költségvetés, de a lényeg, a pénzek visszatérnek a beruházásokba. Ennek ellenére nem szabadna megengedni, hogy az amnesztia vonatkozzon azokra, akiknek hivatalból vagyonbevallást kell készíteniük, politikusokra, köztisztviselőkre. Másrészt az amnesztiában csak az vehessen részt, aki önkéntes va­gyon­bevallást is mellékel hozzá, a későbbi vizsgálatok alapjául.

Késleltetett ellenőrzés, Kína és az aprók

Elérkeztem azokhoz a területekhez, amelyekre eddig az ellenőrzés kevéssé terjedt ki, pedig szinte csak magánhasznot hajtanak. Ezek egyik eleme a kereskedelemre és vendéglátásra vonatkozik. Itt látszólag folyamatos az ellenőrzés, de az APEH, úgy tűnik, nincs tisztában azzal a ténnyel, hogy a pénztárgépek fekete dobozait ügyes informatikusok képesek feltörni. Így minden helyen, amelyet kicsit is okosabb tulajdonos vezet, mindig adnak nyugtát. Aztán a tulaj utólag kiüti a bevételeket a kasszából. Kivéve a számlásakat és a bankkártyás fizetéseket. Így ezek a területek azok, ahol a legkönnyebben és legkisebb rizikóval képződnek fekete bevételek. Ezt a területet relatíve egyszerűen lehetne ellenőrizni, csak az azonnali ellenőrzést át kéne alakítani késleltetett ellenőrzéssé. Az ellenőr kér valamit, megőrzi a nyugtát, két hónappal később ellenőrzik, hogy le lett-e könyvelve a tétel. Ennek már bejelentése is iszonyatosan megnövelné a bevételeket. Ráadásul nem szükséges pluszember és -munkaóra hozzá, csak a gyakorlatot kell átalakítani.

A másik terület az importtal kapcsolatos csalások. Ezek részben piacvédelmi jellegűek, ezért még hasznosak is. Erre nagyon nagy erőket lenne érdemes fordítani.

Külön szót érdemel a kínai piac. Becslések szerint itt évente csak áfából 100 milliárdos tételt csalnak el. Mégis nyugodtan üzemelnek. Tv-műsor is született róla, de nyilván olyan kemény korrupciós érdek van mögötte, amely képes megvédeni. Miért? Nem gondolja a kormányzat, mennyire irritálja a magyar vállalkozásokat a folyamatos teher- és ellenőrzés-növekedés, miközben a kínai piacon a tőlük beszedett összeg többszörösét csalják el büntetlenül. Pedig a megoldás egyszerű: mivel képtelenek az ellenőrzésre a hatóságok, be kell zárni a piacot.

Vannak további területei az adómarketingnek, melyekkel növelhetők a bevételek, és nem járnak tehernövekedéssel. Ezek olyanok, mint a lakosság kezében lévő 1500 milliárdnyi készpénz bankokba terelése, aminek kamatadóvonzata jelentős. Cél lehet a bankkártyás fizetések jelenlegi 6 százalékról az európai 20% körülire emelése vagy a bankokban látra szóló összegek magasabb kamatot elérő megtakarításba terelése.

Szociális kiadások

Ma a közgazdászok többsége a szociális kiadások visszafogásában látja az állami költekezések megfékezését, amelyet a politika egyre inkább elutasít. Van azonban ennek egy területe, ahol úgy érhető el megtakarítás, hogy az nem érinti a rászorulókat. Ezek a szociális rendszerrel való visszaélések. A jogosulatlan munkanélküli- és szociális segélyek, táppénzcsalások, rokkantnyugdíjazások, szocpol-csalások, melyekre az állam nem fordít megfelelő energiákat, pedig ezek a mindennapok részei. Ráadásul a legvisszataszítóbb csalási formák, mert a tényleg rászorulóktól veszik el a pénzt, és a minimálbéren dolgozókkal szemben is végtelenül igazságtalanok. Tudom, érzékeny terület, könnyen a rászorulók vagy kisebbségek elleni támadásként értékelhetők az intézkedések. Nem lehetnek azonban olyan kivételezett területek, amelyeket szinte soha nem ellenőriznek. Sajnos az önkormányzatok ereje meglehetősen kicsi ezekben az eseteken, pedig ők helyismerettel könnyen kiszűrhetnék a csalókat. Ehhez az államnak megérné segítséget nyújtani, mert olyan terület, ahol megszorítások nélkül lehet költséget csökkenteni, és növelni az igazságosságot. Legfőképpen a feketén dolgozó, de közben segélyt is felvevőkre kéne koncentrálni, mert ez kettős igazságtalanság. Saját tapasztalatból tudom, sokan nem hajlandók legálisan munkát vállalni, mert akkor elvesztik a segélyüket.

A munkateszt egy tökéletes, igazságos és minimális többletenergiát igénylő megoldás lenne a gondok egy részének megoldására. Így azok, akiknek nem éri meg még öt napot sem így dolgozni, egyből kiszállnak a rendszerből. Ilyenek, akiknek van feketemunkájuk; máshonnan elegendő jövedelmük van (vállalkozás, lo­mizás, bűnözés, más illegális tevékenységek: fémlopás, szeszhamisítás, illegális erdőirtás stb.).

Ráadásul végre fel tudnánk mérni, valójában a jelenleg munkanélküliek hány százaléka akar és képes dolgozni, nem is beszélve a tartós munkanélküliek újra munkába szoktatásáról, a valódi minimálbéresek igazságérzetének kielégítéséről és ezzel együtt a társadalmi feszültségek csökkentéséről.

Korrupció

A feketegazdaság egyetlen olyan területe, amely semmilyen társadalmi haszonnal nem bír, és kizárólag magánérdeket szolgál, a korrupció. Tudjuk, hazánk meglehetősen rosszul áll ezen a területen. Sajnos, mivel itt maguk a döntéshozók érintettek, valami „érthetetlen” oknál fogva nem aktívak ennek felszámo­lásában. A korrupcióval mindenki találkozik, minél magasabb gazdasági szinten van, annál többször. Az önkormányzati, állami, egészségügyi és egyéb intézményeket, az állami vállalatokat érintő korrupció által okozott kárra nincsenek pontos számok, de biztosak lehetünk benne, hogy eléri az 1000 milliárdot évente. Más nemzetgazdasági gondokat is okoz a korrupció. Növeli az inflációt, csökkenti a versenyt, többletköltségeket okoz a cégeknek, rontva a hatékonyságot. El­képesztő módon növeli a feketegazdaságot, mert eze­ket az összegeket tisztára mosva kell átadni a megvesztegetett személynek, hogy ne maradjon nyoma. Ráadásul iszonyatos erkölcsi károkat okoz, mert lehetetlenné teszi a megtisztulás elindulását. Hogyan fogadhatjuk el a bennünket ért erkölcsi kritikát, ha úgy gondoljuk, „ők” korruptabbak. Milyen példák vannak a meggazdagodásra vágyó magyarok előtt? Szinte kizárólag valamilyen ügyeskedés és nem a kemény munka. Így nem lehet jövőt építeni. Mondhatják fentről, hogy nem sárosak, mert nincsenek ügyek, de ezt a vállalkozások nem hiszik el, mert tapasztalatból tudják ennek ellenkezőjét, ugyanis ők adják a pénzt.

Az utóbbi idők vállalkozásokat és magánszemélyeket sújtó ellenőrző „hadműveletei” nem hozták meg a nagy erkölcsi megtisztulást, nem is hozhatták. Csupán további ellenszenvet váltottak ki, bármilyen nehezemre esik is kimondani, jogosan. Nem lehet kettős mércével mérni. Nem lehetnek kivételezett csoportok, legyenek azok orvosok, rokkantnyugdíjasok vagy politikusok, miközben a vállalkozásoknak egyre nehezebb. Az erkölcsi megtisztulást csak fölülről szabad elkezdeni. A politika abba sem volt hajlandó példát mutatni, hogy a képviselők költségelszámolását legalizálta volna. Ellenzék és kormánypártok egyaránt érdekeltek a korrupció rendszerének fenntartásában, mert az önkormányzatok az egyik, a kormányrúd a másik kezében van. Eközben szónoklatokat hallunk az adómorálról, de az országot nem a politikusok tartják el, hanem a dolgozók és a vállalkozások. A korrupció felszámolása a legkritikusabb, de legtöbb hasznot hajtó terület lenne, de ha a döntéshozóktól sajnos ezt nem is remélhetjük, legalább a pragmatikusabb, az ország érdekét jobban képviselő hozzáállást elvárhatnánk, a jelenlegi képmutató helyett.

• Játéktér [6]