„A nemzetiségi kérdés nálunk meg van oldva” – jelentette ki magabiztosan Mihail Gorbacsov 1987 végén, alig három hónappal azelőtt, hogy a „szövetségbe forrt szabad köztársaságok Nagy Oroszország kovácsolta frigye” visszavonhatatlanul bomlásnak indult. A láncreakció 1988. február 28-án, az azerbajdzsán főváros, Baku melletti Szumgaitban kezdődött: az örményellenes pogromnak a hivatalos adatok szerint 32 halálos áldozata és 197 sebesültje volt (a színjátéknak beillő nyomozás után mindössze egyetlen felelőst találtak, egy Ahmed Ahmedov nevű helyi pártfunkcionáriust, akit az év végén halálra ítéltek). Összecsapások robbannak ki hamarosan a többi kényszer-testvérköztársaságban is: a grúz fővárosban, Tbilisziben (1989. április 9. – 17 halott, 127 sebesült), az üzbegisztáni Fergana-völgyben (1989. június 4–12-ig üzbég pogrom a meszheti törökök ellen), néhány nappal később a kazahsztáni Novij Uzenyben (a kazah őslakosság és a betelepített kaukázusiak konfliktusa – 3 halott, 53 sebesült) – hogy csak a legnagyobb tragédiákat említsük. A hivatalosan „interetnikai konfliktusoknak” nevezett harcoknak 1988-ban és 1989-ben összesen 292 halottja, 5200 sebesültje volt, több mint 360 ezer személy kényszerült menekülni, örmények, azeriek, meszheti törökök és más nemzetiségűek egyaránt.
Az 1989. szeptemberi központi bizottsági plénumon legalább annyit már Gorbacsov is kénytelen elismerni, hogy „az interetnikai szituáció a jelenlegi viszonyok közt szerfölött bonyolult”. Kénytelen volt belátni, hogy a helyi nemzetiségi konfliktusok, amelyeket addig látszólag sikeresen föl tudott használni hatalmi manővereiben saját helyzete megerősítésére, ekkorra ellenőrizhetetlenné váltak. Pedig Andrej Szaharov már 1988 legelején külön levélben figyelmeztette Gorbacsovot arra, hogy a peresztrojka sikerének egyik kulcsa a nemzetiségi kérdés megoldása, különös tekintettel a krími tatárok repatriálására és a Hegyi Karabah Autonóm Terület Örmény SZSZK-hoz való visszacsatolására. A helyzetet az tette valóban bonyolulttá, hogy az etnikai homogenitás vágya és a nemzeti függetlenség eszménye végleg összekeveredett, de Gorbacsov és környezete az egész problémahalmazt besöpörte az internacionalista szovjet ideológia látszata és az orosz nagyhatalmi törekvések valósága alá. A főtitkár persze legszívesebben ugyanúgy egyszerűen zárójelbe tette volna Örményországot, mint Szolzsenyicin a Hogyan rendezzük be Oroszországot? című nevezetes pamfletjében, de ehelyett fogcsikorgatva kénytelen volt aláírni 1990. április 3-án a törvényt „A szövetséges köztársaságok Szovjetunióból történő kiválásának rendjéről”.
„Nacionalista zavargások törtek ki Örményországban” – hangzott a Financial Times szalagcíme –, a Pravda szóhasználatát átvéve – 1988 februárjában, amint az örmény fővárosban, Jerevánban zajló tüntetésekről tudósított. A tüntetések legközvetlenebb és legfőbb célja ekkor még „csak” az volt, hogy Karabahot visszacsatolják Örményországhoz. A követelés jogi alapot is nyert azzal, hogy február 20-án a Karabahi Területi Tanács megszavazta azt a határozatot, hogy a terület Azerbajdzsán helyett az Örmény SZSZK „közigazgatási egységévé” váljon. A hírre az anyaországban neves örmény értelmiségiekből, irodalmárokból, közéleti személyiségekből megalakul a Karabah-bizottság, amely hamarosan politikai mozgalommá válik. A Karabah-kérdéshez fokozatosan további követeléseket kapcsolnak: környezetszennyezés, nyelvhasználat, demokratizálás, valamint hogy hivatalosan is nyilvánítsák emléknappá április 24-ét, az 1915-ös genocídium napját és május 28-át, az Örmény Köztársaság 1918-as kikiáltásának napját. A „felelőtlen szélsőségesek” – ahogy az azerbajdzsáni és az örmény kommunista vezetés nem meglepő egyöntetűséggel titulálja őket – minden reményüket Gorbacsovhoz fűzik, akinél egymást érik a fiatal örmény demokraták delegációi, s aki meg is ígéri nekik „Karabah új reneszánszát”, ha egy hónapra felfüggesztik a tüntetéseket. Így is történik, Zori Balaian író Jereván főterén átadja Gorbacsov – amúgy semmire sem kötelező – üzenetét, és feloszlásra kéri a tömeget. Mindenki megnyugodni látszik, ám eközben, február 28-án Szumgaitban robban a bomba. Az azeri fővárostól, Bakutól kb. 25 km-re lévő Kaszpi-tenger parti kőolaj-feldolgozó központban, ahol nagy arányban élnek örmények – a szövetségi ügyészi vizsgálat jelentése szerint – a következő történt: két nappal korábban a közeli Agdam városában etnikai okok miatt helyi örmény lakosok meggyilkoltak két azerbajdzsán fiatalembert. Társaik felbőszülve törtek be Szumgaitba, s hogy megbosszulják a két fiatal halálát, halomra gyilkolták az ott lakó örményeket.
„Ez a tömegmészárlás, minden jel szerint, előre ki volt tervelve, egyetlen helyi rendfenntartó erő sem igyekezett megakadályozni” – fakadt ki Silva Kaputikian költőnő, ugyancsak a Karabah-bizottság tagja. A pogromot úgy értelmezték, mint az Azerbajdzsánban élő félmilliós örmény lakosság módszeres kiirtásának első lépését. Mindezért nemcsak az azeri kommunista vezetést okolták, hanem az örmény KB-t, valamint az SZKP Központi Bizottságának vezetőit, köztük Gorbacsovot is, akik ígéretük teljesítésével korántsem igyekeztek. Sőt. A szovjet Tudományos Akadémia Keletkutató Intézetének szakértői véleménye kimondta: „Karabah Örményországhoz csatolása egyáltalán nem kívánatos.” 1988. március 23-án a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége jogilag is szentesítette ezt az álláspontot: határozatban mondta ki, hogy minden eszközzel, egyebek mellett „a nemzetiségi politika és a Szovjetunió népei közötti egység és barátság alapjául szolgáló lenini elvek alkalmazásával” kell „fokozni az azerbajdzsáni és örmény SZSZK-ban élő lakosság körében a politikai és nevelőmunkát”. Nyomatékul katonai alakulatok vették körül Jerevánt. A Karabah-bizottság körüli örmény értelmiség előtt egyszer s mindenkorra szertefoszlott a Gorbacsov-mítosz.
Holott e márciusi, első fordulatot kisvártatva újabb „hátraarc” követte. Az SZKP június végi XIX. pártkonferenciája megtiltott minden, a köztársaságok közti határmódosítást, pedig Karabah visszacsatolását még az örmény legfelsőbb szovjet is megszavazta. Jereván válasza a tiltásra: általános sztrájk, Moszkva viszontválasza: a hadsereg bevetése a tüntetők ellen, egy személy meghal, temetése újabb tüntetésre – s újabb visszacsapásra – ad lehetőséget. Eközben Azerbajdzsánban újabb tragédia készül: Kirovabadban, az ország második legnagyobb városában, ahol közel 40 ezer örmény őslakos él egy tömbben, „újabb Szumgait”-ra kerül sor, ismét sok áldozattal. A tragédia nyomán 200 ezer örmény menekült hagyja el Azerbajdzsánt s érkezik Örményországba, az ott élő azeriek pedig ellenkező irányba indulnak.
Ezt tetőzi be a szörnyű természeti katasztrófa: december 7-én hatalmas földrengés rázza meg Örményországot. A katasztrófa sújtotta területre látogató Gorbacsov azonban nem vigasztalni jön, hanem az összes maradék reményt temetni: „A Karabah-problémát tisztességtelen emberek, politikai demagógok, kalandorok s ami még rosszabb, korrupt alakok robbantották ki… Azon vagyunk, hogy lecsapjunk erre a csőcselékre.” Nyilatkozata után három héten belül letartóztatják a Karabah-bizottság 11 tagját, s egészen 1989. május 31-ig Moszkvában fogva tartják őket.
Karabah, a „fekete kert” (ezt jelentik a török és iráni eredetű szavak, utalva a 4388 négyzetkilométernyi gazdag, termékeny földre) ügye az 1988-as „fekete év” végére teljesen holtpontra jut. 1989 első hetében a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa dodonai döntést hoz: Karabah területe Azerbajdzsán integráns része marad, de „különleges adminisztratív státust” élvezve, közigazgatásilag Moszkva közvetlen fennhatósága alá kerül. Gorbacsov egyik leglojálisabb emberét, a nagyipari komplexum „vörös báróját”, Arkagyij Volszkijt (a későbbi szovjet GYOSZ fejét) nevezi ki élére helytartónak, aki azonban bármilyen erős kezű is, nem tud a helyi azeri vezetés fölé kerekedni, kudarcot vall. Katonai közigazgatást vezetnek be, a terület gyakorlatilag visszakerül az azeri érdekövezetbe, s bár 6000 szovjet katona állomásozik itt, nem tudják megvédeni az itt élő örményeket (a hetvenes években még 81 százalék volt örmény, 18 százalék azeri, 1 százalék orosz). A Bakuban egyre inkább mindennapossá váló pogromok menekülésre kényszerítik az olajfővárosból a maradék örmény lakosságot is. Az év végére a helyzet nem különb, mint 70 évvel azelőtt: az 1923-ban meghúzott kényszerű államhatár szigorú etnikai határ lett. A fekete évet pedig fekete évtized követi.