A hónap ellentmondása: „Ez a háború a társadalom széles rétegeiben nem vált ki semmiféle pozitív rezonanciát” (Krausz Tamás, Népszabadság). „Eltekintve a Nyugat-gyűlölők kicsiny koalíciójától (...), a közélet támogatja a humanitárius és demokratikus célkitűzést: Szlobodan Milosevics etnikai tisztogató hadjáratának megállítását” (Haraszti Miklós, New York Times és Népszabadság, közvetlenül a fenti Krausz-cikk alatt).
A hollét határozza meg a tudatot? Érdekes szociotanulmány születhetne azzal a címmel, hogy Krausz és Haraszti eltérő társadalmi referenciacsoportjai – összehasonlító belterjológia a belbudapesti értelmiség kommunikációs kapcsolatrendszeréről és projektálási képességéről.
A NATO lebombázta a belgrádi tévé épületét.
Sürgősen meg kéne tudni, hogy ezt a szolgáltatást nyújtják-e más országoknak is, ha megfelelő módon behívják őket, és hogy elfogadnak-e OTP-kártyát.
Azt, hogy bevonulunk Jugoszláviába, vagy legalábbis segítünk, onnan tudjuk, hogy napok óta hírműsorról hírműsorra cáfolják. Kezdődött ugye a légtérátengedés cáfolatával, Taszár használatának cáfolatával, Vajdaság megkímélésével, egyik se jött be. Amikor e sorokat írom, éppen a szárazföldi csapatok bevetése mozdult el az „á, dehogy” állapotból a „talán, majd esetleg, ha jók lesztek” állapot felé; mire ez a folyóirat az olvasó elé kerül, nyilván rég eljutottunk a „naná” fázisba. Oral insanity.
Ezt, akárcsak Torgyán agrár- és Deutsch sportminiszter kommunikációs remekléseit, legalább egy lábjegyzet erejéig megemlíthetné az a sok kitűnő zsurnaliszta, aki az elmúlt hónapokban oldalakat áradozott kormány és PR fantasztikus egymásra találásáról.
A várható szárazföldi bevetés árnyékában érdemes végiggondolni, mit is kezdjünk ezekkel az albánokkal, akiknek van pofájuk estéről estére lelkiismeret-furdalást kelteni nyugodt, polgári miliőnkben, miután úgy döntöttek, nem teszik függővé az életüket olyan emberektől, akik a hágai Nemzetközi Bíróság háborúsbűnös-listájának Top Tenjét alkotják. Másfél hónap háború után érdemes megnézni, van-e idehaza morális támogatottsága a NATO eddigi légi akcióinak, látja-e a magyar véleményformáló értelmiség, miről van szó, és ha igen/nem, merre próbálja terelni a Jugoszlávia elleni háborúról szóló diskurzust.
Nem, nem látja, és hamis irányba tereli. Neves köz- és egyéb íróink eddig megjelent hozzászólásainak túlnyomó többsége borzadva fordul el Jugoszlávia NATO-bombázásától, héjaszerepbe kényszerítve a többieket. Két érv szolgál arra, hogy ne kelljen a koszovói szerbek „etnikai tisztogatásával” foglalkozni, ehelyett minden mással: ok és okozat felcserélésével, a „népirtás” szó egyszerű tagadásával, a NATO (újbalos és antiamerikai ideológiai gyökerű) világhatalmi szerepének megkérdőjelezésével.
Érv No. 1: A bombázás így utólag, egy hónap után visszanézve károsnak és hatékonytalannak bizonyult, tehát eleve elhibázott döntés volt, amely csak fokozta (erkölcsileg romlottabb érvelés esetén: ez indította meg) a koszovói albánok elüldözését. Erőszak = erőszak.
Érv No. 2: A nemzetközi jog sérült, az ENSZ engedélye nem volt kikérve, az imperialista amerikaiak milyen jogon bombáznak most, amikor korábban sem léptek más jogsértés láttán, és mai népirtásokat is hogy eltűrnek (törökök vs. kurdok, kínaiak vs. tibetiek).
Az alaphangot (Aczél Endre morfondírozó-mérlegelő, Slobóval további tárgyalásokat forszírozó, napi bombázásellenes publicisztikáin kívül) kétségkívül Konrád György cikke adta meg a Népszabadságban: Európa a konfliktus fő felelőse, hiszen milyen álszenten egyesül, miközben segít dezintegrálni a Balkánt, elismerte az egyes nemzeti függetlenségeket, és nem tárgyalt elég hosszan a legjelentősebb háborús bűnössel, aki pedig (és ezt Konrád nyilván pontosan tudja) már a rambouillet-i tárgyalások alatt is folytatta a Patkó nevű bekerítési hadműveletet, buzgón népirtotta és üldözte az albánokat.
A Konrád-cikk óriási előnye viszont, hogy legalább nem tagadja a népirtást (csak relativizálja), ahogyan Csapody Tamás (Alba Kör) is pontosan látja, milyen etnodiktatúra valósul meg a jugoszláv tartományban. Ámde mit kezdjünk Spiró Györggyel, aki a Népszavában arról panaszkodik, hogy „ki gépen száll fölébe, annak térkép Szerbia”, és „ebben a térségben (...) minduntalan valakik rendet akartak csinálni. Belülről is, kívülről is”, egyenlőségjelet téve a problémaokozók és a megoldást keresők közé? Érdekes fintora a magyar szellemtörténetnek, hogy ehhez képest még Lovas kolléga (Magyar Demokrata, igen korrekt cikk) is kristálytisztán látja, hogy népirtás van/készül Koszovóban, és pontosan emiatt támogatja a Nyugat beavatkozását.
Vagy itt van példának okáért Fokasz Nikosz, aki az ÉS-ben odáig ment, hogy közölje: azért nem komoly népirtás, ami történik, a szerbek még nem jutottak el az albánok „tartós deportálásáig”, elűzésük és az (eddig) kétezer meggyilkolt „nem értékelhető a kétmilliós koszovói albánság kiirtására irányuló törekvésként”. Még érdekesebb azonban kétségkívül ez a logika: „A Jugoszláviának nevezett kísérlet kudarca ma már tény, de ettől még a próbálkozást nem kell visszamenőlegesen, eleve elvetéltnek minősíteni (...).” Jó, Jugoszlávia visszamenőleg nem volt elvetélt kísérlet. De akkor miért esik más elbírálás alá egy másik visszamenőleges érvelés, a bombázás morális megindokolása? Tudjuk, hogy a genocídium megakadályozásának szempontjából nem volt hatékony, sok ellenzéki szerbet is Slobo mellé állított – és ebből azt kell leszűrnünk, hogy hiba volt elindítani? Mert a másik opció a békés egymás mellett semmittevés lett volna, ahogyan múltkor is addig várt Európa, amíg ki nem irtottak negyed millió... hogy is hívták azt a népet? Ja igen, bosnyák.
Mert abban, hogy Krausz Tamás történész (BAL, Eszmélet, MSZP Alternatív Tanácskommunista Platform) szerint csak a gaz karvalytőke meg a világimprlizmus támad, meg hogy nem is olyan diktátor az a Milosevic, hiszen választották (ez aztán a komoly érv egy komoly gondolkodó számára!), semmi meglepő nincsen, ennek az embernek az eszméi leszűkítik a gondolkodását, nem pedig kitágítják. Az viszont igenis meglepő, hogy Szvák Gyula olyanokat ír (ugyancsak Népszabadság), hogy „milyen érdekek szolgálatában keveredtünk ismét bele egy háborúba? Van-e még nemzetközi jog, azon belül a független államok belügyeibe való be nem avatkozás elve?”, mert a „mi, szuverén magyarok idegenszerű érdekeket szolgálunk ki” című ismert gondolat még elmegy a szokásos antinyugatos érzület egy alverziójaként, de hogy a be nem avatkozás? Egy független állam belügyeibe? Hol szokott ez szempont lenni népirtásnál? Vagy nem az történik?
Én a menekültekben 1944-et látom, de a jelek szerint ezzel egyedül vagyok, és csak torzít a tévém. Egyszer, csak egyetlenegyszer mondja nekem valaki, hogy nem népirtás történik. És bizonyítsa is be több mint kétezer halott után, másfél millió menekült után, felgyújtott házak ezrei után, megerőszakolt nők százai után. Ha be tudja bizonyítani, esküszöm, el fogom neki hinni.
A szomorú az, hogy még a legintelligensebb megszólaló, Szerbhorváth György is azt találta mondani a Magyar Hírlapban, hogy nincs abszolút igazság ebben az egész ügyben, halottak szerb és albán oldalon is vannak, és ezt kimondani azért tabu, mert „az új világrend elleni tiltakozásnak” hatna. Ha még ő is így látja, az kész.
„Irakban nem volt ilyen ellenséges az atmoszféra. Ott sem volt túl kellemes, de az irakiak az utcán legalább nem viseltettek ennyi ellenszenvvel a külföldi újságírók iránt.” (Eason Jordan CNN-hírfőnök stábja jugoszláviai működéséről a Der Spiegelben.)
Irakot az USA szabályosan szétbombázta: sok ezer civil halottja volt az Öböl-háborúnak, de Szaddám életben maradt, és ma is boldogan népirt, amíg meg nem hal. Jugoszláviában az USA elég kíméletesen jár el, olajfinomítókat, hidakat, katonai létesítményeket bombáz, jó, időnként becsúszik egy pár tucat albán menekült vagy belgrádi civil (oops!), de Slobo életben fog maradni, és élete végéig kakasként fog trónolni a Maradék-Jugoszlávia nevű szemétdombon.
Hanem az utca embere–külföldi újságíró reláció, az egy érdekes kérdés. Jugoszláviában a bombázással helyreállt a nemzeti ego, kormány és ellenzék egysége. A koszovói albánok sorsának teljes negligálása egységbe forrasztotta, élőláncba, közös TARGET-felirat viselésébe szervezte az utca emberét, akinek most már csak egyetlen ellensége maradt (a McDonaldsokat bezárták): a rohadt, idegenszerű, hotellakó újságíró, aki mást mond a világnak, mint amit ő hallani szeretne.
A CNN azoknak az ellensége lett, akiket elvileg fel kellett volna világosítania a hadszínterek és etnikai atrocitások képeivel. Nem szeretnék bűnös nép-teóriákba bonyolódni, de lehet, hogy mégiscsak igaza van annak a budapesti szerb tüntetőnek, aki az amerikai követség előtt kijelentette, hogy Jugoszláviában 12 millió Milosevic van.
Ha a TV 2 tulajdonosa megeszi a TV 3 tulajdonosát, az egyben azt is jelenti, hogy Kassandra bekapja a M.A.S.H.-t és a Rém rendes családot, a halálra szórakoztatás alsó szintje a fél fokkal felsőbb szintjét, és akkor még nem is szóltunk a Hír3 várható eltűnéséről. Az SBS a TV 2 vezetésére, Tolvaly „Nyugat” Ferencre bízta a megvett konkurencia további sorsának alakulását, és nincs is szebb dolog, mint egy olyan embertől függeni, aki adója nézettségének szempontjából az égvilágon semmi másra nem figyel, mint az AGB nézettségi mutatóira.
Ha stupid latin sorozat (Kassandra, Marimar) kell a népnek, jöjjön. Ha stupid magyarshow (100 millió) vagy lelkes, de borzalmas magyar szappan (7-es csatorna) kell, jöjjön. És mivel mindig van olyan, hogy még mélyebb, a tévék közti lefelé tartó spirál várhatóan úgy fog felgyorsulni, ahogyan frusztrált videózó gyerekek gyorspörgetőzik az akciófilmek nem akciós jeleneteit.
A TV 3 sírfeliratára javaslom: Nincs az az idióta kereslet, amit ne múlna alul előbb-utóbb egy még idiótább kínálat.
Az ORTT, azon kívül, hogy nem mond le és képernyőket sötétít el, műsorokat tilt be, pl. a gyerekek védelmében, legutóbb a Dragon Ball című állítólagos brutália került le az RTL Klub műsoráról. Lehet, hogy így van ez rendjén, lehet, hogy hatóságilag is védeni kell az ártatlan gyermeki lelket, oké. Tény mindenesetre, hogy a liberális véleményformálóknak eddig egyetlen ép gondolatuk nem volt az egészről, semmilyen vita nincs az állam-cenzúra-gyerekvédelem-kereskedelmi tévék problematikáról. Csak az „erőszakmentes tévé” hazug jelszavával operáló széplelkű civil kezdeményezés arathat morálisan, ráadásul a teljes politikai spektrumban.
Az erőszakmentes tévé olyan, mint az alkoholmentes sör, a koffeinmentes kávé, a féléves, kiszáradt kender. Még rosszabb, mert akad, aki kötelezőnek szeretné előírni.
Eddig ugye kétféle jelzés van: a kék háromszög a „14 éven aluliaknak nem ajánlott!”, a piros pötty pedig a szex, az erőszak miatt „Csak felnőtt nézőknek!”. Kevés, árnyalatlan. További variációk, megfontolásra:
Rózsaszín háromszög: „A film meleg jeleneteket tartalmaz. Homofób nézőknek nem ajánlott!”
Piros háromszög: „A műusorban kommunisták is elmondják a véleményüket. Gyengébb idegzetűek ne nézzék!”
Nagy kék felkiáltójel: „Borzalmas színészi teljesítmény. Gyerekek meneküljenek!”
Kis fehér injekciós tű: „Figyelem, szociálisan érzékeny kórházi-egészségügyi bulvárriport! Az unalom halálos lehet!”
Kis pénisz: „Ebben a vitaműsorban csak 20-25 szürke öltönyös férfi fog megszólalni fontos politikai-társadalmi kérdésekben. Női nézőink szíves megértését kérjük!”
Kis sírkő: „Olcsón vett ultrabrutális akció-vígjáték. Lepusztult kiskorúaknak minden további nélkül ajánlott!”
Az még csak hagyján, hogy az ORTT a köz érdekében cenzúráz, de hogy a Panaszbizottság műsort is szerkeszt?
A PB (természetesen „állampolgári bejelentésre”) megvizsgálta az Oxigén című rádióműsor egyik adását, és arra jutott, hogy az egyik összeállítás „a hallgatókat félrevezetően tájékoztatta”. Hogy miért? „A műsorkészítő a panaszossal korábban készült riportot felhasználva kérte egy másik szakember véleményét. A panaszost azonban sem a riport kész változatáról, sem a vele korábban készült interjú felhasználásáról nem tájékoztatta, így nem adta meg számára a lehetőséget ellenérveinek elmondására.”
Az ebből következő műsorszerkesztési perspektíva lenyűgöző. Megcsinálom a riportot X szakemberrel, utána, ahogy abszolút jogom van, megkérdezem Y-t is a témáról, valamint X nyilatkozatáról. Ezután azonban vissza kell vinnem a kész cuccot X-hez, akinek a rábólintásától függök, plusz ki kell kérnem a véleményét Y reakciójáról is. Innentől fogva azonban nincs megállás: az objektivitás elemi normái sérülnek, ha nem kérem ki ezek után Y véleményét arról, hogyan reagált X az ő reakciójára. Környezetvédelmi műsorról lévén szó, gondolom ezt nevezik láncreakciónak.
Csak az a baj, hogy az ORTT Panaszbizottsága által kisugárzott hülyeség felezési ideje hosszabb, mint a rádiumé.
Vannak az életben részletkérdések. „Az hogy alelnöknek neveznek, vagy nem, részletkérdés, bár tudom, hogy többen éppen az alelnöki besorolás miatt támadták a kinevezésemet a televízió csúcsvezetői közül. (...) A szerződésem szerint a Magyar Televízió változásmenedzsere vagyok. Egyetlen főnököm van, a Magyar Televízió mindenkori elnöke” (Kiss T. Anna a Népszavában).
A változásmenedzser egyetlen főnöke a részletkérdést egy hangyafasznyit másképp látja. „Kiss T. Anna médiaszakértő az elmúlt napokban ismét olyan nyilatkozatokat tett, melyben az MTV Rt. alelnökeként jelöli meg önmagát. Fentiekre tekintettel az ügyvezető elnök kijelenti, hogy Kiss T. Anna korábban sem volt és jelenleg sem az rt. alelnöke.”
Az a javaslatom, hogy ajánljunk bartert Kiss T. Annának: fogadjuk el ideiglenesen, hogy egy illegitim tulajdonosi testülettel rendelkező szervezet alelnöke, cserébe vezessük be a „változásmenedzsert” a közbeszédbe. Mégiscsak egyszerűbb és szebb szó, mint a „homályos munkaköri leírással rendelkező, közszolgálatban dolgozó, mindenkinek szakértő szabad vállalkozó”.
Bulvár Kund.
Fridi után már Frei is inog, „egyeztető tárgyalások” zajlottak a mester és adója között. A Mai Nap megszólaltatta az RTL Klub kommunikációs igazgatóját, Szabó Stein Imrét, aki minden médiaelemzésnél pontosabban beletrafált Frei lényegébe: „Szóba került az is, hogy a produkció keretét és jellegzetes elemeit megtartva dramaturgiai változás történjen a musorban, úgy, hogy előtérbe kerüljön Frei Tamás újságírói lénye.”
Bingó. Azt megállapítani, hogy most háttérben van, igen erős understatement lenne.
A hónap meglátása.
Elköv.: Vitray Tamás a Cash Flow magazinban.
„Már éppen ideje, hogy a tévé azt a feladatot lássa el, amire való: a könnyű szórakoztatást és a naprakész, pontos hírszolgáltatást. (...) A kultúrmissziós szerepe azonban megszűnt, az embereknek nincs kedvük a komoly műsorokhoz. A mostani tévé olyan, mint a paprikás krumpli: megtölti a gyomrot.”
Tamás ismét látni közszolg. lényeg. Egyrészt könnyű szórakoztatás, másrészt pontos hírszolgáltatás, ugyanakkor kultúrmisszió, de semmiképpen nem paprikás krumpli, mert megtölti gyomor és nem lát el feladat való. Így nem lenni csoda, hogy sértődötten balra el.
- Kultúra [6]