(Enyedi Nagy Mihály)

Nyomtatóbarát változat

A Beszélő márciusi számában belém rúgtak.

Most szeretném odatartani a másik felemet is, mert a magyar sajtóban nem ez az első alkalom, s most már reagálnom kell.

Aki elolvassa az Egy találkozó két leírása című írást, s azon belül a 6. sz. hivatkozást, jól láthatja, hogy egyfajta lejárató-kirekesztő szándékon túl említésemnek abban a tálalásban semmiféle dramaturgiai funkciója nincs. (Lám Tóth Dezső sem emlékszik rá, hogy mellette szóltam volna: „Egyetlen felszólaló sem akadt...” Beszélő: 1999/3., 80. o., 2. bekezdés.)

Ez azért is szembetűnő, mert magának a főhősnek a neve – aki 1983. október 28-án az ELTE ÁJTK IX. termében a Mozgó Világgal kapcsolatos petíciót felolvasta – homályban marad, s én nem úgy emlékezem, hogy az maga a szerző, Hegedus István lett volna. Szóval nem értem, mire a homály egyfelől, s az oly pontos oldalrúgás másfelől, amely ráadásul a múlt helyett csak a jelenben értelmezhető.

Ez a speciális és sajátságos közlésmód egyfajta mentalitássá vált némelyeknél. Ez az ő ügyük. Tegyék. Előbb-utóbb úgyis helyreáll a világ rendje.

Azt a sajtófesztivált, amelyre Hegedűs István emlékezik, mint az ELTE KISZ Bizottságának egyik titkára elsősorban én szerveztem, persze nem egyedül. Závecz Tibor, Papp Ágnes, Varjas Endre tekintette ezt fontosnak. Hogy akkoriban ki milyen kockázati mezőben mozgott és élt, azt utólag sem nehéz megítélni, de kell hozzá egy kicsi tárgyilagosság. Csak kiegészítő tény, hogy ekkoriban a Medvetánc mint az egyetemi KISZ Bizottság lapja jelent meg, Miklós Tamás és Magyar Bálint vezetésével.

Tény az is, hogy 1983 márciusában az Egyetemi Főiskolai Napok házigazdája az ELTE volt, s akkor gyakorlatilag „feléltük” a tudományegyetemek egyébként is nagyobb „türelmi tokéjét”. Ősszel már zordabb volt a világ.

Állításom apró dokumentuma a Bástyasétány ’77 vetítése, melyről Barna Imre szól e márciusi Beszélő 60. oldalán. A betiltott film első nyilvános vetítésére a kópiát – miként a Tanúét is – magam szereztem meg a pillanatnyilag éppen „ereszd meg” szakaszban lévő Aczél-apparátustól. Tettük a dolgunkat, a nagy nyilvánosságú reáliák világában cselekedtünk. Nem hostettek voltak ezek. Csak tettek. Persze, ahogy Révész Sándor szerkesztő úr mondta, mi mégiscsak egy diktatúra funkcionáriusai lettünk volna, szemben a diktatúra valódi ellenzékével. Úgy legyen.

Az EFIN ’83 vitasorozatán egyébként közel tízezer fővárosi egyetemista vett részt, s ez a politikai határok tologatásában jóval jelentősebb esemény volt, mint a Mozgó Világ-botrány, bár ennek mítoszképző ereje vitathatatlan. Majdnem nevetséges, hogy hetekig tartó alku eredménye volt, de mégis „Erdélyi ízek” voltak a rendezvény büféjében. (A többit vizsgálják értőbb ítészek, alázatosabb krónikások.)

A megelőző években a jogi kar KISZ titkára voltam. Nálunk – ha szabad így mondanom: a közreműködésemmel – különösebb harcok nélkül hallgatói alapra került a kari és egyetemi tanácsi képviselet, benne voltunk a tananyag-korszerűsítés, az oktatói minősítés rendszerében, bevezettük a magyar felsőoktatás legprogresszívebb tanulmányi ösztöndíjrendszerét, új vizsgaszabályzatot kényszerítettünk ki, s a sor folytatható lenne. Beszédesebb, ha azt idézem fel, hogy ezért a diákvezetői hatalomért – 1982-ben a kar 70 százaléka állt mögötte – a politikai szocializáció kezdetén járva a mai fideszes vezérkar egyes tagjai is harcot indítottak. Az egész helyzetet leginkább egy névsor jellemzi: a kar dékánja Schmidt Péter, helyettese Györgyi Kálmán, párttitkár Valky László, a párt ifjúsági felelőse Kéry László és Boros László, a Diákjóléti Bizottság vezetője Hack Péter, a III. évfolyam KISZ-titkára Stumpf István volt.

Más világ volt. A külhatalmi nyomással garantált egypólusú politikai intézményrendszer más szabályokat és szerepkészletet jelentett, a magyar történelemben nem először. Kulin Ferenc ekkor nemcsak a Mozgó Világ főszerkesztője, de az MSZMP ELTE BTK pártépítési felelőse is. Ezt én értettem, mert Erdély protestáns hagyománya gyerekkoromtól tanított az „ahogy lehet” parancsára és művészetére.

Mielőtt bárki felhördülne, néhány szót magamról:

Azt, hogy mi a múzeum, ötévesen a Nagyenyedi Kollégium szertárában tanultam meg 1960 forró nyarán sokadik generációsan paraszt nagyapámtól, Enyedszentmihály egyik presbiterétől, akinek emberi minősége nekem máig programot ad.

Huszonöt évesen, öneltartóként, fizikai munkásként, nem SZET-esként, intézményi segítség nélkül jutottam be a jogi kar nappali tagozatára. Tíz év aktív politizálás után leléptem a közélet pártlogikát követő síkjáról, megtanultam a médiaszakmát, s most állampolgári és pártsemleges kereteket teremtve intézmények létrehozásával próbálkozom. Leginkább olyan értelmiséginek tekintem magam, aki komplexen, a stratégiaalkotástól a marketingen és a PR-en át az operatív lebonyolításig végigvisz egy feladatot, majd új problémát keres. Ezen az úton a magyar FORMA–1 futam (1993), a Próbavoks ’95, a Budapesti Operabál (1996), a Média Hungary (1996), a Nagy Kreatív Nap (1998) és nyolc Médiahajó jelentett egy-egy állomást, de a Magyar Sajtópáholy, a Médiasztárok vagy a Médiakönyv ’98 is hozzám kötődik.

Nem érzem magam vállalkozónak. Ami a Médiahajót illeti, ott kifejezetten vállaló vagyok. Minderről bővebben lásd a www.mediahajo.hu-t, ahol a beköszönő kép szövege a kezdetektől változatlan.

Az eredeti témára visszatérve el kell mondanom, akkor és ott fontosnak látszott egy tényt pontosítani: azt a petíciót néhány nappal előbb az ELTE Diákparlamentjének többsége nem szavazta meg. Magam az akkori vitában is részt vettem, azt állítva, hogy abba kell hagyni a kérvényező, felirati, sérelmi politizálást. A dokumentum megszavazását az akkor éppen felépülő képviseleti rendszert és a Diákparlamentet feleslegesen megterhelő elemnek láttam. Olyan nagypolitikának, aminek elég a nyilvánosság, anélkül hogy gyorsan le- és befagyasztaná az újjászülető egyetemi intézményeket.

Barna Imre kicsit utólagosnak, de lélektanilag hitelesnek látszó naplója mindezt Tamás Gáspár Miklós alaposabb érvelésében mutatja be ugyanezen lapszám 66. oldalán. Ami pedig fontos, az az október 28-i bejegyzés utolsó öt mondata. Mert őszinte.

„Ezek a diákok például, ugye, nem „funkcionális alapszervet” meg más ilyen marhaságokat akartak. Hanem – úgy van, bizony – szabadságot. Persze mi is azt akartunk. Csak nem így hívtuk, és szégyelltük volna, ha így hívja valaki. És képzetlennek, tájékozatlannak és hülyének néztük volna azt a valakit.”


Mindezzel szemléletileg is szemben áll Hegedűs István mesterkélt hangú és kibicsaklott stílusgyakorlata. Ezt egyébként sajnálom, s sajnálom a szerzőt is, aki mára nagyobbat csalódhatott egykori harcostársaiban, mint én a magam képzelt szövetségeseiben. Hiszen az övéi végigvitték a hatalomért indított küzdelmet, s o tudja, miért nincs most velük, s az én volt társaim tényleg vállalkozók lettek (Nagy Imre, Gyurcsány Ferenc stb.), s én is tudom, miért nem vagyok velük!

Ezt persze nem megítélő, csak leíró szándékkal mondom, hiszen volt elöljáróink ráéreztek: nekik nem a mi jövőnk a tét, hanem csak az, hogy az ő unokáik burzsoák lesznek vagy proletárok, s a maguk módján megadták a választ.

Vállalkozó egyébként bárki lehet. Azonban e főnevet Hegedus István majdnem szitokszóként kezeli. Persze lehet, ez csak az én nevemhez tapasztva szitokszó, s célja a Médiahajó intézményét gyanússá tenni. Ezt is lehet.

Mégis. Az a szeptemberi közéleti kirándulás a nemzeti médiapolitika formálásának állomása volt és marad. Dolgozunk. Az E.N.A.M.I.K.É ismeri az idő szerepét. Volt és van bennünk elég alázat, kivárni ennek érvényesülését.

• Visszabeszélő