Koalíció és felelősség

Kétféleképp is olvashatták Kis János cikkét a Beszélő júniusi számában azok, akik eleve elutasították az MSZP-vel a koalíciót. Voltak, akik elsősorban a belépés hűvösen távolságtartó védelmét találták benne, amiért 1996-ig, „a fordulat évéig” ésszerű kockázatvállalást lát a szövetségben, és a Tocsik- (furcsa, hogy nem Szokai-) ügynek tulajdonítja a vereséget. Ez adott lehetőséget Hornnak a „ledaráláshoz”.

Mások az 1996 utáni kilépés hiányolását érezték a cikk fő mondanivalójának, mintegy önkritikát a pártvezetés nevében – noha a szerző formálisan már nem is tartozott hozzá a vizsgált időben. Az utóbbiak szemével nézve érdemes részletesebben is megvizsgálni a cikk állításait. Elsőnek az tűnik fel, hogy Kis János nem tesz különbséget a vereség okainak felsorolásánál a kívülről is látható és a csak bennfentesek által észlelhető okok között.

Az előbbiek közé tartozik természetesen maga a koalíció és a vállalati területek birtoklása körüli alku sikerdíja. Nem említi viszont azokat a vitákat a koalíciós felek között, amelyekben Horn először visszavonulni látszott, hogy a második menetben azután bolondot csináljon partneréből. A leglátványosabb ezek közül talán Suchman úr minisztersége és a központi különrendőrség felállítása volt. Igazi vereségnek a miniszterelnök számára talán csak a vagyonadó ötlete bizonyult. Ezek a történetek nemcsak az SZDSZ gyengeségét leplezték le ország-világ előtt, de azért is ártottak, mert – leginkább az egyéni népszerűségi listákból következtethetően – a demokratikus vitákhoz nem szokott magyar közvélemény szemében mindenki és minden párt népszerűsége csökkent, ha vitába bonyolódott. A legnépszerűbbek azok maradtak, akikről nem esett szó, esetleg mert nem csináltak vagy nem csinálhattak említésre méltót. Amikor a koalíciós tanács megegyezett, kerüli a nyílt vitákat, ez az SZDSZ számára még nagyobb hátrányt hozott: teljesen összemosódhattak a koalíciós partnerek közötti különbségek.

A Bokros-csomag ódiuma és dicsősége jobban kötődött a liberálisokhoz, sajnos a bennfentesek körében szerzett jó pontok a választáskor kevesebbet estek latba, mint a közönség átkozódásai. Itt térek rá azokra a tényezőkre, amelyek csak a bennfentesek között és azok számára is inkább utólag váltak nyilvánvalóvá. Az emberek az MSZP-től inkább a régi rendszer visszatérése miatt féltek 1994-ben, nem attól, hogy tagjai, vezetői a kapitalizmus építése közben saját előnyükre használják fel összeköttetéseiket. Csak a Duna-gát ügye volt olyan az 1997-hez kötődően említett események közül, amely a lakosság jelentős részét szembeállította a Horn-kormánnyal. Ebben az ügyben épp az SZDSZ állította meg a miniszterelnököt. A szavazatvesztés okaiként a cikkben említett ügyek csak a párt belső magvát, régi híveit tántoríthatták el. Ezek számára azonban nem volt alternatíva, hisz a másokhoz fordulók és a szavazástól távol maradók zömét nem közöttük kereshetjük.

Nagyon nem értek egyet a cikknek azzal a megállapításával, hogy az MSZP áll a legközelebb az SZDSZ nyugatias, világi, modern beállítottságához. A magyar pártstruktúra fő választóvonalát a jövő szempontjából ugyanis nem az jelöli ki, hogy miként tekintenek az „égi szárnyasra”, a turulra, hanem az, mi az álláspontjuk az állam és a gazdaság kapcsolatáról. Ez a kérdés a nyugati országokat is megosztja, és semmi köze az állam és az egyház viszonyához. A magyar pártok között azonban egyedül az SZDSZ vezető közgazdasági szakértői között találni a politikusokat befolyásoló olyan hangadókat, akik nyíltan ellenzik a korporatív, etatista, merkantilista és protekcionista jelzőkkel illethető nézeteket. Ezek a közgazdák a szociális piacgazdaságot az eredeti erhardi értelemben fogják fel, így az egyéni felelősségnek az alanyi jogú állami gondoskodásnál nagyobb hasznot tulajdonítanak. A többi párt ebből a szempontból ma alig különbözik egymástól, mint azt a Bokros elleni koncentrált jobb- és párton belüli MSZP-oldali támadások bizonyítják. Horn pedig végig az ókor óta divatos jó király szerepét játszotta, akit a rossz tanácsadók választanak el az egyszerű néptől.

Nem szerencsés ezt az ellentétet, amely a liberális gazdasági elvek és a szociálisan hátrányban lévők érdekei között rövid távon fennáll, azzal elkendőzni, hogy a populizmus és a liberális vagy konzervatív gazdaságpolitika közti összeütközést a pártkatonák és a választók közti különbségként írjuk le. Az SZDSZ akkor marad hű a liberalizmushoz és a jövő század várható gazdasági és politikai valóságához egyszerre, ha a társadalom minden rétege számára azt hirdeti, hogy egyes rétegeknek a rendszerváltozás válságával járó lemaradása átmeneti jelenség a szocialista rendszerben is meglévő elosztási különbségek megszűnése és az új különbségek kialakulása között, mert az egyenlőség csak a szegénység és az elmaradottság egyenlősége lehet. Továbbá igyekszik megértetni, hogy a felemelkedés nem történhet egyszerre, meg kell teremteni előbb azt a gazdagságot, amely nem hoz ugyan egyenlő jólétet, de egyedül képes azokat az anyagi alapokat megteremteni, amelyek a felzárkózást és az elesettek megsegítését lehetővé teszik. (Egy mondatot az önhibájukon kívül elesettek és kirekesztettek méltóságáról: ezt azok fenyegetik leginkább, akik félnek, hogy anyagi helyzetük romlása miatt közéjük kerülhetnek.)

A Kis János által említett két lemaradó réteg a valóságban nem akkor kerül jobb helyzetbe, ha a meglévő gazdaság nyújtotta koncokon marakodik, hanem ha az egész gazdaság jövedelemtermelő képessége nő, s ehhez csak az SZDSZ-nek van nemzetközi összehasonlítással igazolt programja. A magyar társadalom többsége számára azonban ez a modell idegen vagy ismeretlen. Talán nem tévedek nagyot azzal a feltételezéssel, hogy az SZDSZ-t azért hagyták cserben a Fidesz javára Nyugat-Magyarországon meg másutt is, mert nem akarta, meg nem is tudta azt a patrónusi támogatást nyújtani klienseinek, amelyet a magyar társadalom zöme elvár, s amelyben szavazói közül sokan 1990-ben meg ’94-ben még bíztak.

Politikailag ebből az következik, hogy a pártnak meg kell győznie, magához kell vonzania azokat, akik számára ezek az elvek legkevésbé meglepőek. Ezek az emberek legvalószínűbben a Fidesz (benne Rabárék), az MDNP és a Békesivel jellemezhető MSZP-szárny soraiban találhatók. S jó volna tudni, a távol maradók közül mennyi a közömbös és tudatlan vagy tudatlanul az összeesküvés elméletére hajló, s mennyi a kétségbeesett naiv, aki csak olyan pártra szavaz, amely mindenben az ő elveit követi. Ezeket sem szabadna magukra hagyni.