Skip to main content

Szeptemberi Front

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Szeptember közepén meglepő dokumentum jelent meg két hetilapban, az Új Tükörben és az Élet és Irodalomban (valamint kivonatosan a Heti Világgazdaságban): az „Új Márciusi Front” alapító felhívása. Az egész újságoldalt elfoglaló politikai dokumentumhoz utóiratot is fűztek, amelyből kiderült: márciusban született, de nyilvánosságra hozatala csak most vált lehetségessé.

Maga a szöveg hasonlít az utóbbi hónapok hasonló funkciójú politikai dokumentumaihoz, meg el is tér tőlük. A válság tényének leszögezése, a változások, reformok szükségességének hangsúlyozása hasonlóvá teszi a Hálózat, a Demokrata Fórum, a Fidesz, a Szárszói Front dokumentumaihoz, egész hangvétele azonban eltér tőlük. A legfontosabb különbség alighanem az, hogy ebben a felhívásban még ma is pozitív csengése van a szocializmus szónak, pozitív hagyomány nemcsak 1918, de 1919 is.

Ami a legfurcsább, az kétségtelenül az aláírók összetétele: Kádár hivatalos életrajz-írójától, az ellenzék ellen inszinuációkkal harcoló főszerkesztőtől a reformer KB- (ma már PB-) tagon és a Mozgó Világ „bitorló” főszerkesztőjén, majd pedig a pártból időközben kizárt három kontesztáló pártértelmiségin át a monori találkozó előadóiig terjed a névsor.[SZJ] Az utóbbiak közül négyen ott vannak a Hálózat alapító nyilatkozatának aláírói között.

Ezen a tényen nincs mit meglepődni. A Hálózatról jól tudjuk: koalíció, különféle politikai törekvések, „szabad kezdeményezések” koalíciója azon a közös platformon, amelyet az alapító felhívás rögzített. Kevésbé nyilvánvaló – és a felhívás megjelenését követő nyilatkozatok el is kenték –, de szemlátomást koalíció az „Új Márciusi Front” is. Olyan koalíció, amelyben a fent említett különböző politikai hátterű emberek lépnek fel együtt, bizonyára abban a hitben, hogy az ebben az alapító felhívásban rögzített közös platform jobban összefűzi, mint amennyire nyilvánvaló nézeteltéréseik elválasztják őket.

Tudni lehet, hogy a társaság összehozása nem ment könnyen. A kezdeményezők független, reformszándékú, baloldali csoportosulást igyekeztek létrehozni. Úgy akartak önálló politikai állásfoglalást kiadni, mozgalmat indítani, hogy közben a párttag résztvevők ne kerüljenek összeütközésbe a pártfegyelemmel. Megannyi politikai fából vaskarika. Hogy mennyire, azt két olyan tény mutatja, melyekről csak hallomásból tudhat a közvélemény. Az aláírók egyikét, Fekete Sándort olyan súlyosan megbántották mindjárt az első összejövetelen, hogy a továbbiakon sohasem jelent meg, csak külön írta alá a dokumentumot. A másik: a párttag résztvevők törekvését a pártszerűségre a még Kádár vezette Politikai Bizottság azzal honorálta, hogy Nyers Rezső részvételét határozatilag megbélyegezte, három párttag résztvevőt – egyéb bűneiket is figyelembe véve – kizárt a pártból, és a főszerkesztőkkel előre közölte: szó sem lehet a felhívás közléséről. A szöveggel kapcsolatban az akkori PB mindenekelőtt ’56 újraértékelésének igényét, az európaiság hangsúlyozását, a hatalom megosztására való törekvést kifogásolta.

Jött azonban a pártértekezlet. Nyers bekerült a PB-be, az őt elítélők többsége pedig kikerült belőle. A szöveg, amely márciusban még bombaként robbant volna bele a közéletbe, ma már szinte elavult. Egyeseknek úgy tűnik, hogy az egész az új pártvezetés manipulációja az értelmiség egy részének integrálására.

De vajon valóban elavult-e a szöveg, idejétmúlt-e a fellépés? Fölülről manipulált akcióról van-e szó?

Látni kell: a szükséges politikai változásokhoz nem elegendő, ha a liberális, népi, nemzeti gondolat hívei látják be azok szükségességét. Nem elegendő, ha a párton és a szocialista eszmevilág követőin kívül alakul ki egyetértés a követendő utat illetően. Fontos, hogy szocialista eszmei platformon is megfogalmazódjék és a párton belül is követőkre találjon a történelmi kompromisszum, a „társadalmi szerződés” gondolata. Erre ad némi esélyt az Új Márciusi Front fellépése.

Kétségtelen: a felhívás Hálózat-tag aláírói olyanokkal léptek koalícióba, akik politikai háttere fölöttébb kérdésessé teszi ezt a lépést. De olyan platformon történt ez a megegyezés, ahol a másik félnek kellett elfogadnia éveken, évtizedeken keresztül elutasított, sőt megbélyegzett álláspontot.

Hiba lenne figyelmen kívül hagyni, hogy a felhívásnak azokat a mozzanatait, amelyeket tavasszal a régi pártvezetés elítélt, ősszel sem tette magáévá az új. Az a tény, hogy párttagok, köztük egy PB-tag nyilvánosan vállalja ezt az álláspontot, és ezt a mai pártvezetés (előbb a PB, majd a KB is) tudomásul veszi, a politikai tevékenység új távlatait nyitja meg precedensként a politizáló párttagok ezrei, tízezrei számára. Ugyanakkor az apparátusban érthető megrökönyödést vált ki a PB-tag politikai együttműködése a pártból kizártakkal és az oda politikai okból be sem lépettekkel.

Ez az, ami miatt, ha fenntartásokkal is, de üdvözölni lehet az Új Márciusi Front fellépését. Látni kell ugyanakkor a veszélyt is: a pártvezetés valószínűleg megpróbálja majd, hogy integrálja, az értelmiségi mozgalmak leszerelésére használja fel az Új Márciusi Frontot. Ha ez sikerül neki, akkor megszűnnének e fellépés előnyei. Hogy sikerül-e elkerülni ezt a nemkívánatos fejleményt, az azon is múlik, hogy a másik oldal mennyire tolerálja a „kettős tagságot”, a hídépítést. Ha reménytelennek tartanánk a politikai együttműködést a párton belüli és a párt körüli reformer törekvésekkel, akkor elleneznünk kellene ezt. Ha azonban fűzünk hozzájuk némi reményt, akkor rokonszenvvel kell tekintenünk az Új Márciusi Frontra.




Szerzőnk megfontolandó érvekkel száll szembe a Márciusi Front szeptemberi jelentkezését kísérő általános ellenszenvvel.

A magunk részéről ugyan nem várunk valódi újdonságokat a reformkommunizmustól avagy revizionizmustól, mégis úgy véljük, hogy a párton belül és a párt körül intézményesülő reformfrakció előrelépés lehet a monolit párthoz képest a politikai kibontakozás útján.

Szkeptikussá az Új Márciusi Fronttal szemben az tesz bennünket, hogy a felhívás kibocsátói között olyan figurákat találunk, mint például az érzékeny Fekete Sándor, P. Szűcs Julianna vagy Gyurkó László, akik éveken át védelmezték az MSZMP-t és a Kádár-rendszert mostani fronttársaiktól, valamint a szövetségbe hívottaktól, s csak Kádár végóráiban tették meg az önmentésükhöz feltétlenül szükséges pálfordulást. (S nem is mind először.) Ennyire gyönge a reformfrakció?

A Front, amelynek márciusban nem volt politikai ereje világra jönni, szeptemberben már alighanem halva született. Programjának szép, a legtöbb felelősséggel gondolkodó ember számára elfogadható pontjai feloldódtak a reform- és megújulás-retorika szó- és szólamözönében. Nem mindegy, hogy az igaz szavakat mikor, hogyan mondják ki! E féléves késlekedés ismét azt a tapasztalatunkat mélyíti el, hogy a párt nem a társadalmi, gazdasági, szellemi fellendülés motorja, hanem jó esetben utánfutó, többnyire azonban fék.

A Beszélő szerkesztősége

































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon