Mindenki Kockának hívta. A Brassai utcai postaládájára Dr. Neumann, Tompa, Constantinescu E. volt kiírva, mintha nem is egyetlen ember nyitogatná naponta a fából készült, sötétbarna ládikát, hanem több, és több fajta, román, magyar, zsidó... Ám a névtáblán minden nemi és faji előítéletet szó szerint keresztülhúzó, ceruzával, féloldalasan, rendetlenül odavetett szó állt: Kocka. Ez a szó őt jelentette, és mint név tiszteletlenség volt persze, de mégis kitüntető, mert a tisztelet eltávolít, a gúny és a becenév közel hoz. Márpedig ha valakit úgy hívnak, hogy Kocka, akkor nemcsak neve van, iktatható, anyakönyvezhető hivatalos neve, hanem hívják is valahogy, de persze csak azok, akik tudják, hogy ő ő, vagyis nem bárki más, aki lehet Dr. is, Neumann is, Tompa is, Constantinescu is, E. is, hanem csak ő maga lehet. Kocka csak egy volt. Nevét alacsony, tömzsi alakjáért kapta, ami öregasszonyosan takarta a hajdani nem szép, de vonzó nőt. Nyolcvanévesen őszülő, de eredeti szőkésbarna színét még sejtető hullámos haj, valamikor érzéki, vastag ajkak, mély, dohányos hang, csoszogás és a ráncos arcból kivillanó, még mindig valami hedonizmust üzenő kék szempár maradt az egykori nőből. Jó kedélyének semmi más tartalma nem volt már, mint a humor és az élni tudás ott felejtett mosolya. Barátom volt. Úgy, ahogyan a hétéves a nyolcvanévessel barátkozik, vagyis igazán és komolyan, hiszen semmi, de semmi más életrajzi, lelki vagy testi közös pont nem volt lehetséges, csak maga a kortalan együttlét. Így lehetett a közös ösvény maga a barátság, a tegeződés, a megannyi különbséget cáfoló kölcsönösség és egyenjogúság, mindaz, ami attól lett értékes, hogy nem volt alapja, de mégis vállaltuk. Mondták, hogy a múlt században született, ami ma pontatlan, mert azóta már múlt századból is lett új. De nem is a századon volt a hangsúly, hanem a múlton – Kocka maga volt a múlt. Az összes többi felnőttről lehetett tudni, hogy hányban született, Kocka életének kezdete nagyszüleim számára is csak az általuk meg nem tapasztalt múltat jelentette, amit nem lehet és talán nem is kell konkrét évszámhoz kötni. Unokájával együtt sem tudtam még rekonstruálni, hogy hányban halt meg: Kockának életideje volt, nem életkora.
Dr. Neumann. Akkor hívták így, amikor az orvosok még doktorok voltak, házhoz jártak, verseket szavaltak, és szép számban voltak közöttük Neumannok is. Kocka okos volt, olvasott és rossz orvos. Polgári szakmáját csak rövid ideig gyakorolta, melyből a hagyományos feleség státus váltotta ki, a hagyomány, melyet tagadott, akárcsak a családot, amely mégis volt neki, három fiúval, akiket hosszú évekre magukra hagyott, hogy több ideje jusson gyűlésre járni egy igazságos világ megteremtésének elérése érdekében. Mire én a szomszédja lettem, már nem volt se család, se doktor, se Neumann, se elv, se társ, Kocka volt: a maga rendetlenségének rendjével, és így volt ez rendjén. A század politikai pszichoterápiái után csak a személyiség maradt, pontosabban, ami abból maradt – magára vagy másra. Nem volt már se hit, se gyülekezet, csak a hely, ami maga az ember, a személy, vagyis Kocka, akiben mindez a történelmi csoportterápia lezajlott.
A lakásban terjengő, enyhén émelyítő pacsuliszag és az illattalan öreg embertest kontrasztja egy hajdani női élet, egy hajdani élet romjaira figyelmeztette a látogatót. A rom szónál nincs tömörebb nyelvi lehetőség Kocka lakásának, lénye fizikális jegyeinek, egész tárgyi környezetének leírására. Általános, következetes rom-lét. A tárgyak tökéletes következetlenséggel osztoztak a tágas, világos, kétszobás, 1938-ban felépült Bauhaus társasház első emeleti lakásának terén. Mintha valaki különös gonddal választott volna el mindent mindentől, nehogy véletlenül a rendszer legkisebb maradványa kompromittálná a káosz eme egyedülálló példáját. A lépcsőházból a teraszra léptem, ahonnan a Fellegvár látszott, jobbra az óvoda és egy emelet magasságából a ház hűvös, hosszúkás udvara, ami udvarnak és kertnek is kevés volt, de a cseresznyefáért és az orgonáért mégis kiérdemelt valamilyen nevet. A teraszról balra lehetett a hosszú előszobába lépni, ahonnan jobbra a nagy, fényes konyha nyílt, az előszoba végén jobbra a szoba, ahol sose jártam. A baloldali ajtó Kocka szobájára nyílt, Kocka életére nyílt, pontosabban arra, amit a magas kilincs lenyomása után ebből még gyerekként láthattam, a szemben lévő falnyi ablaksor fényében, a hajdani unitárius iskolával szemben, a nagy rendetlenségben, ahol a papucs, a tea, a könyv, az újság, egy fénykép és a tegnapi ebédmaradék az ősköd kellékeiként vették őt körül, mint egy lényt, aki még meg sem érkezett a Földre, hiszen minden tárgy helye és funkciója súlytalan volt. Szobájának ez az antikozmosza szemmel láthatólag nem zavarta őt. A szoba közepén kerek asztal, szemben komód, rajta József Attila, Lenin és Sztálin képe. Az utóbbiért anyám évekig nem állt vele szóba. A kép, azt hiszem, el is tűnt a látható panoptikumból, hogy a lassan leépülő elme emlékezetének végérvényes panoptikumába kerülhessen át, ahol kifelé már nem kell vele elszámolni, és befelé már nem lehet.
Életem első éveire, élete utolsó éveire kiterjedő ismeretségünk kronológiai tévedésként is felfogható, az idő játékaként a néni között, aki a háborúban meg kellett volna haljon, és a kisgyerek között, aki a háború miatt meg sem kellett volna szülessen. Miért is kellene ezek után nénit és csókolomot mondani, a találkozás történelmi valószínűtlensége felülírja az illemet. Barátságunkat kezdettől ez a kötetlenség jellemezte, a még élő és a már élő között. Zsidó származásával, székely, majd román férjével Kocka tipikus huszadik századi kelet-európai családot növesztett (nem nevelt, mert ahhoz sosem volt türelme). Ez a családi eklektika jól elfért az unitáriusok által birtokolt házban és a néhány évtizedenként másként elnevezett úr-szolga társadalom házi állatkertjében. Kocka baloldaliságának egyetlen életképes terméke talán éppen ez a tarka család lett, és a tekintélyelvűség hiánya. „Kocka nekem barátom, pedig ő már olyan öreg, és én még kicsi vagyok”, dicsekedtem én, nem tudván, hogy valójában fordítva van: barátságunkban éppenséggel ő a fiatal, és én vagyok az öreg, aki egész gyerekkoromban voltam. „Kocka süket!” – kiabáltam, ami igaz volt, és emiatt mindenki próbálta befogni a számat, én meg nem értettem, mi a baj, hiszen ha süket, nem hallja, hogy ezt mondom. Hallotta is, nem is. Szelektív volt ez a fogyatékossága, mai napig nem értem pontosan, hogyan működhetett így, ugyanis amikor velem beszélgetett, szinte mindent hallott, anélkül hogy erőlködnöm kellett volna, de a vele lakó anyatársa szavait, akit lenézett, és ezt nem is titkolta, szinte egyáltalán nem értette, nem hallotta, nem akarta vagy nem tudta hallani. Megengedte magának a luxust, hogy csak annyit halljon, csak annyit lásson, csak annyit értsen meg az osztálynélkülinek nevezett osztálytársadalomból – amely állítólag az ő világa kellene legyen, de mégsem az –, amennyit még el tud és el akar viselni. Utolsó élvezete ennek a külső környezetnek a tagadása volt, a nagyon gondos kiválasztása annak, amit és akit még beenged saját káoszába.
Legsikeresebb fiának kudarca maga a siker volt: „még mindig megyei párttitkár”, dicsekedett Kocka, amikor már rég nem volt szokás ezzel dicsekedni. Félmagyar-félzsidóként bennfentes pártfunkcionáriusnak lenni a hetvenes évek Romániájában csak annak lehet dicsekvés tárgya, aki nem él ezen a világon. Márpedig Kocka nem élt ezen a világon; egy olyan világon élt, amely történelmi valóságában sosem, ideálként már nem és még nem létezett, ő maga pedig úgy volt kortárs, hogy nem volt jelen, vagy inkább egyidejű volt, de nem kortárs. Szellemi világtérképe egy sosem volt Atlantisz utópiája, ahonnan nem tudott vagy nem akart megérkezni. Talán azért nem akart, mert tudta, érezte, hogy már nincs hol kikötni; a lerombolt világ partja nincs már, az újé pedig nem olyan lett, ahol érdemes volna lehorgonyozni. Mindaz, amiben hitt, csakis hit maradt, melyben már hinni sem volt illendő. Élete utolsó évében naphosszat állt az erkélyen, utolsó járókájában, ahol a csecsszopó és a nyáladzó az életrajz felett még egyszer összeért. Artikulálatlanul kiabált az utcára, mint aki hangokat hány, mert szava, beszéde nincs már. De ahogyan nem tudjuk, hogy érez-e valamit az eszméletlen ember, azt sem tudjuk, hogy gondol-e még valamit a szenilis, hogy tehát a szenilitás, az elme elborulása kizárja-e a megvilágosodás pillanatait, hiszen magunk sem tudjuk, mikor borul el az elménk, ha tudnánk, nem lenne elborult; a vélt normalitás gőgje nem ad jogot eldönteni, hogy ki a normális. Sosem fogom megtudni, hogy mit értett meg Kocka. Hozott és továbbadott anyagot: gént, tudást és tévedést. Az egyéniséget tagadó politikai rendek és az egyéni halálok együttes erővel sem tudták kiirtani egyszersmind azt is, ami egyéni – magát a vonást, a különöst. A tehetség és a cselekvés képessége még vergődött egy nemzedéknyi időt a családban, az ügyvédek, kereskedők, politikai kalandorok és elvetélt betűvetők túlfinomult, fáradt, neurotikus nemzedékeinek sorában, majd újból gyarapodni kezdett. Azt hiszem, ’83 nyarán mondta egy fiatal rokona a lépcsőházban, az ötös lakás előtt, ahol Kocka lakott, hogy a hónapok óta haldokló jobban van. Örömmel és meglepetten hallottam. A jó hír nem tűnt reálisnak, eviláginak, ahogyan maga Kocka sem tűnt annak azok alatt az évek alatt, amikor ismertem. Másnap halt meg.
- Kultúra [6]