Moszkvában 1939. augusztus 24-ére virradó éjszaka Sztálin jelenlétében a szovjet és a német külügyminiszter aláírta a két ország közötti megnemtámadási egyezményt. Sztálin alattvalói közül sokan megdöbbentek, mások viszont megnyugodtak, mondván: legalább nem lesz háború. Ekkor a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékáról a közvélemény még nem tudhatott. Hruscsov emlékiratából kitűnően a Ribbentrop érkezését megelőző napon Sztálin még nekik is csak annyit mondott, hogy „Hitler megtámadja majd Lengyelországot, elfoglalja és protektorátussá teszi. Lengyelország keleti része, ahol beloruszok meg ukránok laknak, a Szovjetunióhoz kerül. Mi természetesen helyeseltük ezt, bár vegyes érzelmekkel fogadtuk.”[1]
Annyi tény, hogy a Legfelső Tanács, a szovjet törvényhozás előtt 1939. október 31-én Molotov már gúnyosan „ideológiai háborúnak” nevezte az angol és a francia „uralkodó osztályok”, a „háborúpárt” antifasiszta mozgalmát, amelyet az idejétmúlt középkori vallásháborúkhoz hasonlított. „Egy ilyesfajta háborúnak azonban semmiféle igazolása nem lehet”, folytatta a szovjet külügyek irányítója a Pravda 1939. november elsejei számában közreadott szöveg szerint. „A hitleri ideológiát, miként minden más ideológiát, lehet elfogadni vagy elutasítani. Ez politikai nézetek kérdése. De minden ember megérti, hogy egy ideológiát nem lehet erővel elpusztítani, háborúval véget vetni neki. Ezért értelmetlen, sőt bűnös dolog olyan háborút folytatni, amilyen a hitlerizmus megsemmisítésére indított háború, amelyet a demokráciáért folyó harc hamis zászlajával fedeznek…” Ebben a beszédében Molotov a felállva tapsoló küldöttek üdvrivalgása közepette bejelentette, milyen nagy terület és azon hányféle népesség került a Szovjetunióhoz. A felsorolás végén mintegy mellékesen említést tett a „nem egészen egymillió zsidóról” is. Ezenkívül különös módon a felek sem a diplomáciai tárgyalások során született dokumentumokban, sem a szovjet–német egyezmény sajtóbeli visszhangjában nem említették a zsidókérdést.
Pedig Molotov beszédének korlátolt érvelése, az idézőjelekbe csomagolt gúnyolódás együttvéve jeladás volt az 1930-as évek végén újra fellángoló antiszemitizmus hívei számára a Szovjetunióban. A szovjet zsidóság várható sorsáról a Nation tudósítója egy hágai keltezésű táviratában azt írta, hogy a német hatóságok úgy tudják: a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásától számított fél évben egy központi rendelettel a szovjet zsidókra is kiterjesztik a nürnbergi törvények hatályát. Erre természetesen nem került sor, de a szovjet vezetés cinkos hallgatása egy ponton túl így is a hitleri népirtás egy előidézője lett. Hiszen a szovjet sajtó volt az egyetlen információs forrás azok számára, akik – tudván arról, hogy mi vár rájuk – még el tudtak volna menekülni a hitleri hadsereg elől. „Elképesztő, milyen keveset tudnak a zsidók az irántuk való viszonyunkról és arról, hogyan bánunk a zsidókkal Németországban meg a nem túl messzi Varsóban”, írta Berlinbe S. Sonderführer 1941 júliusában a megszállt Belorussziából. „Ha nem volnának ilyen alulinformáltak, nem tennének fel olyan kérdéseket, hogy mi Németországban teszünk-e különbséget a zsidók meg más állampolgárok között. Ha azt nem is várták, hogy a német kormányzás alatt az oroszokkal egyenlő jogokkal rendelkeznek majd, mégiscsak azt hitték, hogy ha továbbra is szorgalmasan dolgoznak, akkor békén hagyjuk őket.”[2]
A „jó Gescheft”
A német megszállásig, a Barbarossa-terv megvalósításáig azonban a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése után még csaknem 22 hónap telt el. Ezalatt Németország lerohanta Lengyelországot, és kitört a második világháború. A Vörös Hadsereg alakulatai 1939. szeptember 17-én bevonultak Kelet-Lengyelország azon területeire, amelyek a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka értelmében Moszkva fennhatósága alá kerültek.[3] A szeptember 28-án Moszkvában Molotov és Ribbentrop aláírásával véglegesített felosztás értelmében a Szovjetunió hosszas alkudozás után feladta a független Lengyelország létrejötte előtt a cári birodalomhoz tartozó területek egy részét. Ennek fejében Litvániát 1940 júniusában Lettországgal és Észtországgal, illetve Nyugat-Belorussziával és Nyugat-Ukrajnával együtt a Szovjetunióhoz csatolták. A határmódosítás nem volt vértelen: a Vörös Hadsereg bevonuló alakulatai különböző adatok szerint 2500-3000 embert veszítettek, és mintegy 200 000 lengyel hadifoglyot ejtettek. Közülük több mint 15 000 tisztet az NKVD emberei később a katyni erdőkben és két másik gyűjtőtáborban brutális módon kivégeztek.[4] Mások a Szovjetunió náci lerohanása után a gulágra vagy a birodalom távoli, keleti régióiba kerültek, ahonnan az életben maradottak egészen az 1950-es évek végéig évente olykor 80-90 ezres tömegekben repatriáltak.
Az 1939-es határmódosítással a Kremlnek hirtelen 11 és fél millió új alattvalója lett, köztük 1 109 000 zsidó; az 1940 júniusáig csatolt valamennyi területen – tehát a három balti államban, Kelet-Lengyelországban, Besszarábiában és Bukovinában – összesen kétmillió zsidó került szovjet fennhatóság alá.[5] Ez a népesség gyökeresen más volt, mint az ekkor már 22 éve bolsevik uralom alatt élő, jórészt „homo sovieticus”-szá vált, kulturális gyökereit veszített szovjet zsidóság. Míg az utóbbiak a csaknem nemzedéknyi idő alatt elhagyták a zsidó kisvárosokat – a stetleket –, feladták régi, hagyományos foglalkozásaikat, és általában szakítottak őseik kulturális, vallási szokásaival, addig lengyelországi testvéreik túlnyomó többsége változatlanul kereskedő vagy kisiparos, kézműves volt. Többnyire a saját kisvállalkozásában, idegen munkaerő alkalmazása nélkül dolgozott, gyermekeit a chéderbe járatta, öltözködésében, viselkedésében nem egyszer töretlenül őrizte a századelő, sőt a múlt század hagyományait.
E nehéz életu, antiszemita kilengésektől gyötört népesség képviselői nem egy helyen vörös virágcsokorral és ünnepi köszöntőkkel fogadták a bevonuló szovjet csapatokat.[6] Megjelenésük ugyanis akkor és ott azt jelentette, hogy ezek az emberek családjukkal együtt megmenekültek a biztos haláltól. Hiszen elterjedt a náci megszállás alatt lévő városokban javában folyó népirtás híre, s az is, hogy a „parazita életmódot folytató zsidóknak a társadalomtól való elszigetelésére” a németek már 1939 októberében bécsi zsidókat hurcoltak a lublini területre.[7] Tudták, hogy egyes helyeken az ukrán és a lengyel csőcselék együttműködik a németekkel. A kelet-lengyelországi zsidóság ezért úgy érezte, hogy a Vörös Hadsereg alakulatai az életet hozták el. A velük érkező új társadalmi rendszert abban a pillanatban még csak nem is érzékelték. „Ki törődött a kommunizmussal?” – mondta erről egy kortárs. „Ki figyelt a népgazdaság elméleti problémáira, amikor közvetlen életveszély fenyegette? A kérdés, hogy jó vagy rossz rendszer lesz-e ez, lényegtelen volt.”[8] Egy másik korabeli dokumentumból kiderül, hogy nem is egy olyan lengyelországi stetl akadt, amelyben a Vörös Hadsereg érkezését a messiási idők eljövetelének tulajdonították. Sztálinról meg úgy vélték, hogy ő maga a Messiás.[9] Egyes esetekben nem a helyi lakosság tájékozatlansága, hanem az érkezők propagandaszólamai miatt: a lengyelországi zsidók megnyerése érdekében ugyanis a Vörös Hadsereg zsidó tisztjeinek utasításba adták, hogy a velük való érintkezés során igyekezzenek megnyerni őket. „Zsidók, a Messiásotok végre megérkezett!” – kiáltotta például egy szovjet kapitány, amikor alakulata bevonult Glinianyi községbe.[10]
Sokan még a németek által megszállt Varsó főleg zsidók lakta északi kerületeiből és a kisvárosi gettókból is vörös uralom alá siettek. „A zsidó fiatalság mint elűzött madárraj repült a Bug folyó mögé, a gázkamrák meg a krematóriumok martalékául hagyva az öregeket, menekvést és jobb jövőt keresve magának a világproletariátus honában, amely oly váratlanul néhány tucat kilométernyi közelségbe került Varsóhoz” – írta az események egyik részese és áldozata. „A németek nem tartották vissza a menekülőket, de botokkal meg puskatussal még egy utolsó leckét adtak nekik útravalónak; bemutatót a maguk faji mítosz-filozófiájából. A demarkációs vonal túloldalán pedig hosszú báránybundájukban, hegyes Bugyonnij-sisakjukban és kivont karddal az osztálymítosz őrei üdvözölték a bolygó vándorokat, és pórázukról elengedett farkaskutyákkal vagy géppuskasorozattal várták az Ígéret Földjére érkezőket.”[11]
Az Európa közepén kialakult erőviszonyok sok tekintetben a náci uralomtól való megmenekülésen kívül is új helyzetet teremtettek a kelet-lengyelországi zsidóság számára. A kortársak emlékezete szerint a korábban állandó utcai zaklatásokhoz, antiszemita gúnyolódáshoz szokott gyerekek felszabadultan konstatálták, hogy reggelenként végre nyugodtan, háborítatlanul mehetnek iskolába. A hosszú ideje gazdasági válság sújtotta, militánsan nacionalista Lengyelországban magukat jövőtlennek érző zsidó fiatalok pedig számos helyen úgy érezték, az új világ – amelyben most először nem tekintik őket másodrendű állampolgároknak – soha nem remélt lehetőségeket tartogat számukra. Igaz, a politikai elit továbbra is zárva maradt előttük. Erre utal, hogy az 1939 októberében tartott nyugat-ukrajnai és nyugat-belorussziai törvényhozási választásokon 1495 képviselőből csak húsz, illetve 926-ból 72 volt a zsidó, többségében asszimiláns. A csatolt területeken 1940 márciusában tartott legfelső tanácsi választásokon pedig a zsidó közösség egyetlenegy tagja sem kerülhetett a testületbe. De korábban elképzelhetetlen társadalmi státusnövekedést jelentett már az is, hogy a Szovjetunióból érkezett és a kulcspozíciókat kézben tartó vezetők felügyelete alatt a kelet-lengyelországi zsidók szerepet vállalhattak a helyi adminisztráció alsó posztjain. Főleg az ukrajnai és belorussziai régióban azonban 1940 folyamán szerepük annak arányában csökkent, ahogy Moszkva a helyi szláv lakosság rátermett képviselőit mindenütt tudatosan előtérbe tolta.
Érdekes módon eleinte a szovjet megszállók politikailag rá voltak utalva a zsidókkal való együttműködésre, mivel ragaszkodtak a lengyel földön érvényesíteni szándékozott rendszer ekkor már régen csak szavakban érvényesülő hivatalos ideológiai elveihez: az egyenlőség eszméjéhez, az osztályszempontokhoz és a „proletár internacionalizmushoz”. A lengyel kommunista pártot azonban, mint trockista szervezetet, Sztálin utasítására még 1939-ben feloszlatták, a nyugat-ukrajnai és nyugat-belorussziai kommunisták vezetését pedig azzal (az 1930-as évek második felében a Szovjetunióban gyakori) váddal állították félre, hogy ellenséges titkosszolgálatok ügynökei voltak.
Szovjet deportálás
Ebben a helyzetben a lengyel zsidóság szegényebb, illetve politikailag elkötelezett rétegei valóban „felértékelődtek”. Örömük azonban nem tartott sokáig. Az annektált területek erőszakos szovjetizálása során az új hatalom állami tulajdonba vette a bankokat, a gyárakat, a nagyobb házakat. A nagybirtokokon megindult, de erős ellenállásba ütközött a kolhozosítás és a szovhozosítás. Miközben a társadalom alsóbb rétegei és a baloldali fiatalok gyorsan megélhetéshez jutottak az alakuló államigazgatási struktúrában, a régi középosztályhoz tartozó zsidó családokban sokan elveszítették megélhetésüket. Elkezdődtek az 1917 utáni bolsevik vezetés hazai hatalomgyakorlását idéző, „osztályszempontú” letartóztatások is, és fokozatosan felerősödött az e közegben különösen sokkoló hatású ateista propaganda. Igaz, a gazdagoknak, a papoknak, az értelmiségieknek a társadalmi életből való eltávolítása elsősorban a lengyel népességet érintette. A szovjet hatóságok már a kezdet kezdetén 210 000 embert kényszermunkára küldtek a birodalom keleti tartományaiba,[12] és ez tovább mélyítette a lengyel lakosság zsidóellenességét. Később Anders tábornoktól Kot moszkvai lengyel nagykövetig számos lengyel antifasiszta politikus, értelmiségi is indignálódottan emlékezett hazája zsidó polgárainak e hónapokban tapasztalt „kollaborálására”, amelynek nagyrészt a kitelepítések második hulláma, a zsidó „burzsoázia” deportálása vetett véget.
A másik oldalon azonban már tudtak a másik alternatíva, a náci megszállás következményeiről. Sőt voltak olyan települések Kelet- és Nyugat-Lengyelország érintkezési pontjain, amelyek német kézről kerültek szovjet fennhatóság alá. Lakosainak így személyes tapasztalatuk volt a zsidókérdés „végleges megoldásának” programjáról, amely Przemysl városában például hatszáz ember azonnali lemészárlásával vette kezdetét. Ennek fényében érthető a kortársi vallomás, amely szerint „a szovjet bevonulás után megnyugodtak az emberek. Többé nem kellett félniük a tömeggyilkosságtól.”[13]
Pedig a holocaust későbbi, gyilkos hatékonyságát Kelet-Lengyelországban sajátos módon a szovjet megszállók által 1939 szeptembere és 1941 júniusa között érvényesített nemzetiségi politika határozta meg. Az új hatalom vehemens propagandakampány keretében a zsidók megmentőjeként lépett fel, és a megszállást ideológiailag alátámasztó, főleg lengyelellenes inszinuációk keretében többek között neves szovjet zsidó történészekkel kimondatva, hogy „Kelet-Európa zsidói az észak-afrikai közösségek szintjére süllyedtek volna, ha a rothadó Lengyelország állóvizében maradnak”.[14]
A szovjet megszállók első dolga az volt, hogy „a vallás ópiuma” elleni lépésként felszámolja a zsidó élet fórumait. Ezzel atomjaira hullott az információszerzés, az önszerveződés, a döntési mechanizmusok infrastruktúrája. Egyebek mellett megszűnt a közösségeknek a szombati gyertyák bevételéből származó tetemes adójövedelme; a térség többi etnikumának politikai pártjaihoz hasonlóan felszámolták a zsidó mozgalmakat, likvidálták a szabad sajtót. Az egyetlen meghagyott, cenzúrázott jiddis nyelvű lap az ateista propaganda szócsöveként működött, a kevés számú jiddis színház pedig a „nemzeti forma, szocialista tartalom” jelszavát érvényesítő sztálini kultúrpolitika jegyében alakította repertoárját. A kortársak feljegyezték, hogy az utcán találkozó zsidók egy idő után másról, mint az időjárásról már nem mertek beszélni a szovjethatalom hónapjaiban. A társadalmi élet fő színterének számító templomi találkozókra se vállalkoztak, mert a hatalom – a Szovjetunióból érkező és a helyi közösségből verbuvált, forradalmi érzelmű zsidók segítségével – átfogó ateista propagandába kezdett. A vallási iskolákat két hónap alatt mindenütt felszámolták. A „cionistagyanús” héber nyelv használatát betiltották, és helyette kötelezővé tették az orosz transzkripció szerint alkalmazott jiddist. Nem csoda, hogy Luck városában például a zsidók már a megszállás napján azt mondogatták egymásnak: a szovjet bevonulás megmentette őket a halálos ítélettől – de rögtön életfogytig tartó börtönre változtatta azt.
Ez a felismerés sokakat menekülésre késztetett, de már nem volt hová menni. Egy korabeli memoár megörökítette „a német zóna” határán, Biala Podlaska vasútállomáson lejátszódott, kísérteties jelenetet, amelynek részvevői – egy keletre és egy vele szemben, nyugatra tartó vonat zsidó utasai – az öklüket rázva próbálták figyelmeztetni egymást: „őrültek vagytok, hová mentek?!”[15] Ezt a helyzetet írja le Gustaw Herling-Grudzinski is: „…ugyanazok az emberek, akik néhány hónappal korábban az életük kockáztatásával eljutottak az Ígéret Földjére, most ellenkező irányba: a fáraó fogságába kezdték el Exodusukat.”[16]
A szovjet és a német megszállási zóna közötti határt 1939. szeptember 28-án véglegesítették, egy hónap múlva pedig lezárták. Addig Nyugat-Lengyelországból hatszázezer ember menekült el. Köztük mintegy 308 000 volt, akit a korabeli lengyel statisztikák jiddis vagy héber anyanyelvűnek tüntettek fel. Mivel azonban Nyugat-Lengyelországban a magukat zsidó vallásúaknak tartók száma 12 százalékkal felülmúlta a jiddis és héber anyanyelvűekét, a Kelet-Lengyelországba került zsidók számát összesen 346 000-re becsülik.[17] Ellátásukról az ott élő, körülbelül egymillió-háromszázezer fős izraelita közösség tagjainak kellett gondoskodniuk. Itt mutatkozott meg a megszüntetett zsidó intézmények hiánya: noha a családoknál, zsinagógákban, iskolákban elszállásolt menekültek ellátását nagy konyhák segítségével szinte mindenütt – főleg a kisvárosokban – sikerült viszonylag zökkenőmentesen megszervezni, a segélyszervezetek nélkül egyre nehezebb volt megoldani a feladatot. Különösen 1940. január elseje, a zloty forgalomból való kivonása után, amikor a lakosság elveszítette addig rubelre át nem váltott megtakarításait.
Ekkor már sokkal nehezebb volt a német–szovjet demarkációs vonal átlépése. Kelet-Lengyelország határán a Vörös Hadsereg tisztjei és katonái mind gyakrabban visszafordították a menekülő zsidókat: a szovjet fél már 1939. november 15-én tiltakozott a németeknél, amiért azok egész települések lakosságát a Szovjetunió új határai mögé terelik. Keitel tábornok december ötödikén jelentette feletteseinek, hogy Sztálin emberei sorozatosan visszaküldik a menekülőket. „Gyakorlatilag úgy zajlik a dolog, hogy például az erdőben egy csendes helyen áttoloncolunk ezer zsidót az orosz határon, de 15 kilométerrel arrébb visszajönnek, és az illetékes orosz parancsnok igyekszik rábírni a németet, hogy vegye át újra a szállítmányt.”[18] Ebben az időben Moszkva és Berlin között valóban lehetett némi ellentét a zsidó menekültkérdés kezelésében. Erről azonban alig esett szó a két vezetés között 1939 tavasza és 1941 júniusa közötti sűrű levelezésében, a mindig feltűnően jó hangulatú felső szintű baráti találkozókon, ahol Sztálin nem győzte rátukmálni Berlinre a szovjet gazdasági segítséget, hogy ennek fejében „szláv vértestvéreket” kapjon.[19] 1939. december 17-én Potyomkin helyettes külügyi népbiztos von Schulenburg német nagykövettel folytatott megbeszélésén tiltakozott a zsidó csoportok szovjet területre dobása ellen. „Schulenburg – írta jelentésében a szovjet diplomata – rendkívüli felháborodást mutatott, és kijelentette: még ma kapcsolatba lép Berlinnel, és követelni fogja, hogy hagyják abba a zsidóknak a Szovjetunió területére való erőszakos átküldését.”[20]
1939. november elsején és másodikán, amikor Kelet-Lengyelország megszállt területei formálisan a Szovjetunió részévé váltak, az egy évvel korábban elfogadott szovjet állampolgársági törvény értelmében minden ott tartózkodó személy megkaphatta a szovjet állampolgárságot. Ezzel azonban eleinte kevesen éltek. Volt, aki úgy hitte, a háború már nem tart soká, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Mások a családtagjaik miatt vagy más okból féltek elvágni a Lengyelországhoz fűződő szálakat. Megint másokat az riasztott vissza, hogy ez esetben az új állampolgárokra vonatkozó szovjet törvény 11. paragrafusa értelmében korlátozták volna a lakóhelyüket és mozgásukat.
A térségben egyre keményebbé váló szovjet politika jegyében 1940 tavaszán Moszkvában úgy döntöttek, hogy a menekülteket válaszút elé állítják: vagy elfogadják a szovjet állampolgárságot, vagy visszatérnek náci megszállás alatt lévő eredeti lakóhelyükre. Azokat a zsidókat, akik az utóbbi mellett döntöttek, az NKVD e célból felállított helyi bizottságai letartóztatták, és – a lengyel társadalom más, nem kívánatosnak nyilvánított csoportjai, így a földbirtokosok, gyárosok, sőt a hivatalnokok után – 1940 júniusában a Szovjetunióba deportálták. Az egymillió embert, köztük mintegy félmillió zsidót érintő akció során – amelyet az időközben letartóztatott Genrih Jagoda helyett a szovjet politikai rendőrség, az NKVD élére került Lavrentyij Berija irányított – sokan már útban Szibéria felé meghaltak, mint az első világháború alatt, amikor a cári Oroszország több százezer kelet-európai zsidót száműzött a birodalom távoli részeibe.
A letartóztatottakat Berija különböző kategóriákra – trockistákra, arisztokratákra, kozmopolita elemekre, kereskedőkre, eszerekre, papokra és „zsidó nacionalista ellenforradalmárokra” – osztotta. Az utóbbiak sorában ott volt többek között Viktor Alter és Henryk Elrich, két nemzetközileg ismert szocialista, a lengyelországi Bund alapítói, akik foglyokból hamarosan Lavrentyij Berija személyes tárgyalópartnerei, majd újra az NKVD rabjai és áldozatai lettek. És ott volt egy Menachem Begin nevű fiatal lengyelországi cionista is. Neki a szovjet fogság poklából később sikerült megszöknie, és 1942-ben már fegyverrel a kézben harcolt Palesztinában a zsidó állam megteremtéséért; az 1970-es évek végén Izrael Nobel-békedíjas miniszterelnöke lett. Sokan azonban – ugyancsak százezrek – nem élték túl a szovjet deportálást, amely egészen a Szovjetunió elleni német támadásig folytatódott. A zsidó foglyokkal teli utolsó vonat 1941. június 21-én hagyta el Lengyelországot a Szovjetunió irányába.[21] Ezután sok helyen elszabadult a pokol. A helyi lakosság már a német bevonulás előtt elkezdte „felelősségre vonni” az ott maradt zsidókat. A pogromok, megaláztatások sorában vissza-visszatérő mozzanat, hogy a zsidó lakosságot erőszakkal kényszerítették a rövid szovjet megszállás alatt számos kelet-lengyelországi városban felállított Sztálin-szobor lerombolására.[22]
A baltikumi tragédia
A nem egészen ötezer fős észtországi zsidóság helyzetén a lengyelországi közösség katasztrófájához képest viszonylag keveset változtatott a szovjet megszállás, amelynek végén az észtországi burzsoázia, illetve értelmiség prominens képviselőivel együtt négy-ötszáz zsidót Szibériába deportáltak. Sokkal súlyosabban érintette a Vörös Hadsereg és főleg az NKVD alakulatainak megjelenése a mintegy 93 ezer lettországi zsidót, akik odáig – a független lett állam alig két évtizedes történetében – viszonylag kedvező helyzetben voltak. A kis közösség a XVI. század elejétől bukkant fel ebben a térségben: a dokumentumok 1536-ban említik először a helyi zsidókat. Számuk egy évszázaddal később alakult ki végleg, amikor a Hmelnyickij 1648–1653-as ukrajnai pogromjai után észak felé menekülő családok egy része a majdani Lettországban, főleg a kikötővárosként korán nemzetközivé vált Rigában telepedett le. A társadalmilag, sőt helyileg is elkülönült népességnek az első világháborúig alig volt kapcsolata a lettekkel és más lettországi nemzetiségekkel. A lengyelországi, a litván vagy a nyugati határszéli orosz településekhez képest ezért kisebb volt az antiszemitizmus hatása. Az 1905-ös forradalom Lettország számára már egyfelől a lett és zsidó radikálisok, másfelől a balti német és az orosz „imperialisták” szembenállását jelentette. A baloldali, részben az orosz szociáldemokrata mozgalmakban a lettek nagy számban vettek részt[23] – nem véletlenül váltak fogalommá a lett lövészek a bolsevik hatalomgyakorlás első éveiben –, így nem alakult ki a Lengyelországban vagy Litvániában közkeletű „kommunisták-zsidók” képlet. Az önálló állam kikiáltása után elfogadott 1922-es alkotmány pedig a háború utáni Európában egyedülálló módon egyenlő jogokat, sőt kollektív kisebbségi jogokat biztosított a mind politikailag, mind vallási szempontból roppant heterogén lettországi zsidóságnak, számottevő részvétellel a szejmben és részben a kormány munkájában is.[24]
A helyzet paradox módon 1934 után sem romlott, amikor Karlis Ulmanis katonai puccsát követően egy (talán Mussolini uralmához hasonlítható) hevesen baloldal-, de nem zsidóellenes, egyszemélyes, profasiszta diktatúra jött létre az országban. A zsidókat sújtotta, hogy a sajtószabadság eltörlése nyomán a korábbi 14 jiddis és héber újságból 1937-re már csak két lap maradt, és gyermekeik helyzetét az egyetemi felvételinél nehezítette a rigorózus lett nyelvvizsga. Ám diszkriminatív törvényeket nem fogadtak el Lettországban, és az antiszemitizmus nem vált hivatalos ideológiává. Bár más antiszemita röpiratok mellett már megjelent a Sioni bölcsek jegyzőkönyve, és működött a „Lettországot a letteknek, kenyeret és munkát a letteknek!” jelszóval a harmincas évek elején megalakult – a romániai Vasgárdára és az észt VABS-ra emlékeztető – Perkonkrusts rohamosztag. Mivel azonban ennek és más szélsőséges csoportoknak a tevékenységét a mégoly jobboldali hatalom az 1930-as években komoly retorziókkal sújtotta,[25] nem keltettek közvetlen veszélyérzetet a lettországi zsidóságban.
Ilyen előzmények után ez a réteg katasztrófaként élte meg a szovjet uralmat. Egyes visszaemlékezések arról tanúskodnak ugyan, hogy az 1940. június 17-én Rigába érkező tankokat zsidók is üdvözölték a pályaudvar melletti téren.[26] Mások szerint azonban az orosz nyelvű szónoklatokat hallgató, bőrcsizmás ünneplő idegenek egy gondosan megrendezett színjáték keletről odaszállított szovjet résztvevői voltak: Andrej Visinszkij, Moszkva lettországi helytartója a bevonulásnál nem hagyott teret a spontaneitásnak.
Gőzerővel indult meg a mindennapok szovjet mintára történő átalakítása is. „Milyen drámai módon megváltozott az életünk 1940-ben, miután a szovjet hadsereg megszállta Lettországot!” emlékezett az eseményeket tizenéves kislányként átélt, majd naplója és más túlélők tanúságtétele alapján később több könyvet publikáló Gertrude Schneider. „Mindent azonnal megfojtottak, ami a zsidó kultúrához vagy identitáshoz tartozott. Ami pedig a gazdasági szférát illeti, az összes pénzügyi, illetve magánvállalkozást állami tulajdonba vették.”[27] A pacifikálás részeként a szovjethatalom igyekezett szembeállítani egymással a letteket és a zsidókat, a bolsevik jelenlétet az antiszemitizmus elleni fellépés eszközeként tüntetve fel. A propaganda-hadjárat részeként a hivatalos lett nyelvű szövegekben a „zsidó” szó semleges orosz megfelelőjét, az „ebrejst” kezdték használni – noha az éppen az antiszemita konnotációjú lett változatnak felelt meg a lettül (de nem oroszul!) neutrális „ziddel” szemben. A nyelv szférájában vívott „osztályharc” röviddel később, Lettország náci megszállása alatt kezdte éreztetni hatását.[28] A megszállás utolsó napjaiban pedig – 1941. június 14-én, tehát közvetlenül a Szovjetunió német lerohanása előtt – az NKVD alakulatai ötezer zsidót deportáltak a birodalom keleti végeire.[29]
Hasonlóan súlyos helyzetbe került az ekkor már közel fél évezrede Litvániában élő zsidóság, amelynek érdekeit az 1918 decemberében megalakult első önálló litván kormányban dr. Jacob Wygodzki személyében még külön „zsidóügyi” miniszter képviselte. A mintegy 150 000 fős közösség kiterjedt jogait, saját törvényhozási frakcióját, az európai zsidóság körében ritkaságnak számító, nagyszámú és magas színvonalú oktatási, kulturális intézményét, bankjait – s ezekkel együtt sokakban a litván nemzeti függetlenség iránti lojalitás tevőleges megnyilvánulásait – azonban 1926-ban elsöpörte a lényegében szélsőjobboldali hatalomátvétel. A világháború kitöréséig terjedő időben ezért sokan emigráltak; a mintegy húszezer ember távozása átalakította a legnépesebb litvániai kisebbség szerkezetét. Mások politikailag radikalizálódtak, aminek egyik jeleként az apró kommunista párt tagjainak fele, kulcsfiguráinak pedig a többsége zsidó volt. A politikai antiszemitizmus megnyilvánulásai mellett szintén ebbe az irányba terelték a litvániai zsidóságot az 1930-as évek gazdasági okokból hozott korlátozó intézkedései. A hatóságok például számos helyen a szombatot tették meg a hivatalos piaci napnak, vasárnap viszont minden kereskedést megtiltottak. Közvetlenül a világháború kitörése előtt a kis ország egymástól viszonylag távol eső városaiban egymástól látszólag függetlenül, korábban elképzelhetetlen zsidóverésekre, gyújtogatásokra került sor. A nyilvánvalóan reményeit és jövőjét veszített fiatalságnak azonban ekkor már nem volt hová menekülnie, minthogy a palesztinai brit bevándorlási engedélyre évekig kellett várakozni.[30]
Amikor – közel két évtizedes elszakítottság után – a százezer fős zsidó közösséggel rendelkező Vilnát visszacsatolták Litvániához, a negyedmilliósra nőtt zsidóság a balti állam lakosságának már több mint egytized részét adta. Ezt a réteget újabb vérveszteség érte az 1939. szeptember 18. és október 28. között eltelt mintegy hat hétben, amikor az ország a Molotov–Ribbentrop-egyezményhez csatolt titkos záradék első szakaszának megfelelően a szovjet érdekszféra része lett. A litvániai zsidó polgárok közül a Vörös Hadsereg előbb sok jómódú embert letartóztatott. Moszkva képviselőinek visszavonulásakor pedig a leszerelt és Szovjetunióba szállított gyárak munkásait családostul a birodalom belső részeibe irányították. Több ezer fiatal, baloldali zsidó, a rendőrség és a munkásőrség tagja szintén elmenekült Litvániából, ahol a szovjet csapatok távozása után a litván rendőrség bátorításával több városban véres pogrom tört ki.
Másrészt viszont ezerszámra érkeztek a zsidók ebbe a régióba: a lengyel hadsereg hadifogolytáborokba került, majd onnan kiváltott katonái. Ezerötszázan a litván–lengyel határ közötti senki földjévé vált Suwalki vidékéről; őket később dél-litvániai városokban telepítették le. Vilnán keresztül mintegy 15 000 ember menekült litván területre a szovjet, illetve a német megszállás elől; köztük politikusok, írók, értelmiségiek, fiatal cionista aktivisták és a jesivák tanárai, diákjai. A litvániai zsidókétól eltérő mentalitást képviselő, harcias és intelligens menekültek kovnói találkozójukon 1940 kora nyarán megpróbáltak felkészülni a német megszállás alatti fegyveres önvédelemre. Rendszeres járőröket szerveztek, fegyvereket gyűjtöttek, kommunikációs rendszert alakítottak ki. 1940. június 15-én azonban – aznap, amikor Párizs elesett – nem a német, hanem a szovjet hadsereg alakulatai szállták meg Litvániát, s hamarosan annektálták a kis országot. A Lettországhoz és Észtországhoz hasonlóan megtartott törvényhozási választások után, 1940. július 21-én a három országban egyszerre kikiáltották a szovjethatalmat. Két héttel később pedig a szovjet Legfelső Tanács határozatával a Szovjetunió részének nyilvánították a balti államokat.
Ezután az NKVD alakulatai elárasztották a régiót, és Szerov tábornok vezetésével megkezdődött a térség pacifikálása. Az események a kelet-lengyelországi és lettországi forgatókönyv szerint követték egymást. A szegényebb, illetőleg a fiatalabb zsidók közül igen sokan támogatták az ország szovjetizálását – bár a még 1941 elején is csak 1968 tagú kommunista pártból addigra mindössze 355 volt a zsidó. Mivel azonban a hivatalokban a szovjet uralom alatt igen sok zsidó gazdasági és más szakembert alkalmaztak, másutt pedig az irányítás olyan kulcspozícióiba kerültek, ahol korábban nem alkalmaztak zsidókat, a litvánok számottevő része, miként a lengyelek meg a lettek, „zsidó uralomnak” tekintették a szovjet megszállás e korszakát. A német közreműködéssel, az Abwehr koncepciójának megfelelően létrehozott Litván Aktivista Front ekkortól tudatosan készült a zsidóság eljövendő kiirtására. De később, a náci megszállás alatt még a szélsőséges eszméktől idegenkedő litvánok közül is sokan a szovjet korszakban őket ért vélt vagy valós sérelmek miatt fordultak az üldözöttek ellen.[31]
A zsidóság tehetősebb rétegeit viszont tönkretette az egy évig és hét napig tartó szovjet uralom. Hogy mennyire, az a száraz számadatokból is érzékelhető: a törvényhozási határozattal már négy nappal a megszállás után állami tulajdonba vett 986 litvániai gyár közül 560, az ősszel nacionalizált (évi 15 000 dollárnak megfelelő bevételnél több profitot termelő) 1595 üzlet közül pedig 1320 volt zsidók birtokában.[32] A szovjet hatóságok ezreket tettek tönkre a kisebb forgalmú boltokat sújtó új büntetőadókkal, illetve a földtulajdonnal rendelkező zsidók kolhozokba kényszerítésével. A megszállás után azonnal betiltott kisebbségi mozgalmak sorában – amelyek vezetői közül sokan börtönbe kerültek és csak Litvánia náci lerohanása után szabadultak ki – a zsidó szervezetek, társaságok is ott voltak. Hasonló sors várt a jobb- és baloldali cionista csoportokra, a Bund képviselőire és a szintén szovjetellenesnek, illetve ellenforradalminak minősített első világháborús veteránszövetségekre.
A zsidó értelmiséget nehéz helyzetbe hozta a zsidó lapok betiltása – csupán egy vilnai és egy kovnói újság jelenhetett meg a szovjet érában –, a héber nyelvű könyvek elkobzása és a jiddis könyvek besorolása a városi könyvtárakba. Igaz, a hivatalnokok és a szakmunkások a korábbinál jobb helyzetbe kerültek az új rendszerben – az viszont minden zsidó családot rosszul érintett, hogy gyermekeit új, szokatlan körülmények között kellett iskolába járatnia. A Litvániában mindig igen nagyszámú zsidó alap- és középfokú oktatási intézményeket[33] ugyanis állami felügyelet alá helyezték, és azoknak a tanároknak, akiket nem tiltottak el a katedrától, külön tanfolyamon el kellett sajátítaniuk a szovjet oktatási módszereket. Hasonlóképpen nagy gondot okozott, hogy az új hatalom mindenki számára kötelezővé tette a szombati munka- és tanítási napon való részvételt. A felsőoktatásban ezzel szemben javult a zsidó diákok helyzete, mivel ingyenessé váltak az egyetemek, és megszűnt a numerus clausus.
A litvániai zsidóság helyzetét végül megpecsételte, hogy a német lerohanás előtt alig egy héttel, 1941. június 14-én a szovjet hatóságok az ország egész területéről 35 000 embert, köztük 7000 zsidót – politikusokat, különböző pártok aktivistáit, katonatiszteket, értelmiségieket, gyárosokat, de még kisebb boltok tulajdonosait is – letartóztattak és teherszállító vagonokban Szibériába, valamint az orosz Távol-Északra deportáltak, a gulág kényszermunkatáboraiba, ahol többségük elpusztult az éhségtől, a fagytól, a napi 12 órás bányamunkától vagy fakitermeléstől.
Őket követték a Szovjetunió elleni német támadás kaotikus napjaiban a Hitler és a litván nacionalista csoportok terrorja elől menekülő litvániai zsidók. Igaz, közülük sokan nem jutottak át a szovjet határon, és a bombázások vagy a fegyveres bandák áldozatául estek. Akiknek viszont sikerült a menekülés – illetve akiket a kormányhivatalok, a pártapparátus zsidó munkatársai, a baloldali értelmiség tagjai, a tisztek és a tisztiiskolások közül sikerült evakuálni –, azok többnyire a Szovjetunió közép-ázsiai városai felé igyekeztek. A viszonylag kedvező éghajlatú, olcsóbb köztársaságban, távol a fronttól kis litvániai zsidó közösségek jöttek létre. Az ezekben kitört tífuszjárványok miatt azonban a hatóságok kisebb falvakba, kolhozokba telepítették le őket. A Szamarkand közelében lévő, Kaganovicsról elnevezett kolhozban a fiatal kovnói cionistáknak még 15 fős csoportot is sikerült alakítaniuk. Később ez lett a Palesztinába, majd Izraelbe menekült zsidó fiatalok levelezési és találkozási pontja, afféle főhadiszállás az úton lévőknek. A litvániai zsidók kis közép-ázsiai közösségeinek időnként az egykori litvániai szovjet kormány is segítséget nyújtott; többek között a Gorkij, Taskent városában és máshol működő hat gyermekotthon fenntartásához. Ezek a kis közösségek is részei voltak annak a közegnek, amely nagyon sokat segíthetett volna a barna veszedelem legyőzésében a Szovjetuniónak – ha Moszkva nem árulja el a régió országait és bennük elsősorban az európai zsidóság egy minden tekintetben meghatározó részét.
Jegyzetek
[1] Nyikita Hruscsov: Voszpominanyija. 2. köt. New York, Chalidze Publications, 1981, 66–67. o. Más korabeli források szerint viszont a diktátor augusztus 18-án a Politikai Bizottság ülésén ezt mondta volna: „Az utóbbi húsz év tapasztalata azt mutatja, hogy Európában egy kommunista mozgalomnak békeidőben nincs elég esélye a hatalom megragadására. Egy ilyen párt diktatúrája csak egy nagy háború esetén lehetséges.” Franciaország német megszállását Sztálin kívánatosnak minősítette, mert „a legyőzött Franciaországban nagyon erős lesz a kommunista párt. A kommunista forradalom elkerülhetetlenül kitör, és mi ezt a helyzetet kihasználhatjuk arra, hogy Franciaország segítségére siessünk, és a szövetségesünkké tegyük.
A továbbiakban az összes olyan nép, amely eddig Németország védelme alá esett, szintén a szövetségesünkké válik. A világforradalom kifejlesztésére széles tevékenységi kör áll előttünk.” Az évtizedeken át letagadott beszéd szövege oroszul először a Novij mir címu moszkvai folyóiratban jelent meg. 1994/12., 232–233. o.
[2] Idézi Sz. Svarc: Antiszemitizm v Szovjetszkom Szojuze. New York, izd. Csehova, 1952, 126. o. Svarc érvelésével szögesen ellentétes álláspontot képvisel a mai holocaustkutatás egyik legnevesebb egyénisége, Mordechai Altsuller. Szerinte a nyugati szovjet határszél zsidó lakossága ezer forrásból – a kifogástalan postai, így levél- és telefonszolgáltatások révén, de a személyes találkozások nyomán is – nagyon sok információval rendelkezett a náci atrocitásokról. Mordechai Altsuller: Escape and Evacuation of Soviet Jews at the Time of Nazi Invasion. Policies and Realities. In: Lucjan Dobroszycki–Jefrey S. Gurock (szerk.): The Holocaust in the Soviet Union. New York, M. E. Sharpe, 1993, 77–104. o. Ezt támasztják alá a Jad Vasemben összegyűjtött kortársi emlékezések, amelyekből Altsuller szintén bőségesen idéz. Ám az is kiderül belőlük, hogy a szovjet zsidók a hallott, illetve olvasott információval szemben a személyes tapasztalatuknak hittek, és azt mondogatták: a német megszállás 1918-ban „kulturált”, „kényelmes”, „elviselhető” volt – tehát semmi baj nem származik abból, ha megint a németek lesznek az urak. I. m. 102–103. o.
[3] A folyamat részletesen dokumentált leírását l. Ny. Sz. Lebegyeva: Csetvjortij razgyel Polsi i katinszkaja tragegyija. In: Ju. Afanaszjev (szerk.): Drugaja vojna 1939–1945. Moszkva, RGGU, 1996, 240–265. o. Sztálin olyan nyíltan Hitlerrel akarta elvégeztetni a „piszkos munkát”, hogy Molotov útján megkérte Schulenburg német követet: szóljanak, mikorra szándékoznak elfoglalni Varsót, mert a szovjet csapatok addig nem lépik át a határt. R. J. Sontag (szerk.): Documents on German Foreign Policy. 7. köt. Washington, 1954, 480. o. Idézi Jan Tomasz Gross: The Sovietisation of Western Ukraine and Western Byelorussia. In: Norman Davies–Antony Polonsky: Jews in Eastern Poland and the USSR, 1939–46. London, MacMillan, 1991, 61. o. Az 1990-es években közzétett szovjet külügyi iratokból tudjuk, hogy Potyomkin helyettes külügyi népbiztos nem tudta átadni a Lengyelország elleni szovjet hadüzenetet az éjszaka, ágyából kirángatott moszkvai lengyel nagykövetnek, mert az nem volt hajlandó átvenni. Amíg a két diplomata vitatkozott, az iratot kocsival elküldték a követségre, és azzal, aki ajtót nyitott a csengetésre – feltehetőleg a portással –, aláíratták a hadüzenet átvételét. Moszkva ebben azzal indokolta a megszállást, hogy Lengyelország a német hadműveletek következtében elveszítette fővárosát, ipari területeit, kulturális központját. „Ez azt jelenti, hogy a lengyel állam és kormánya gyakorlatilag nem létezik többé.” Dokumenti vnyesnyej polityiki 1939 god. 2. köt. Moszkva, Mezsdunarodnije otnosenyija, 94–95. o.
[4] A lengyel tisztikar és az értelmiség képviselőinek módszeres likvidálása a balti államokban Berija és Szerov tábornok személyes irányításával ezután elkezdett NKVD-akció elvei szerint folyt, és egyértelműen a nemzeti tudat kiirtását szolgálta.
A katyni tragédiáról újabb adatokat orosz nyelven l. Afanaszjev: i. m. 225–295. o.
[5] Maciej Siekerski: The Jews in Soviet-Occupied Eastern Poland at the End of 1939: Numbers and Distribution. In: Davies–Polonsky: i. m. 110–115. o.
[6] „A bolsevik jelenlét első napjai nagyon szépek voltak. Az emberek kimentek az utcákra, bámulták a tankokat, a gyerekek együtt meneteltek a katonákkal”, emlékeznek a Jad Vasemben őrzött hangszalagokon a holocaust túlélői. Idézi Jan Gross: Jewish Community in Soviet-Annexed Territories on the Eve of the Holocaust. In: Dobroszycki–Gurock: i. m. 158–159. o.
[7] Dalia Ofer: The Holocaust in Transistria. In: Dobroszycki–Gurock: i. m. 143., 153. o.
[8] Idézi Davies–Polonsky: i. m. 16. o.
[9] Uo.
[10] Idézi Louis Rapaport: Stalin’s War Against the Jews. The Doctor’s Plot and the Soviet Solution. New York–Toronto, The Free Press–MacMillan, 1995, 57. o.
[11] Gustaw Herling-Grudzinski: Inoj mir. Szovjetszkije zapiszki. Moszkva, Progressz, 1991, 164. o.
[12] A közel 22 hónapos szovjet megszállás alatt deportáltak számáról máig sincsenek hivatalos adatok, de a szakirodalomban a moszkvai lengyel nagykövetségen megmaradt adatokból és az életben maradtaknak a második világháború után még több mint tíz évig elhúzódó repatriálásából ítélve, mintegy másfél millió lengyel állampolgárt vittek a Szovjetunió távoli, keleti régióiba. Ezek 52 százaléka lengyel, 10 százaléka ukrán és belorusz, 30 százaléka pedig – tehát körülbelül egymillió ember – zsidó volt. Keitz Sword: The Welfare of Polish Jewish Refugees in the USSR, 1941–43. Relief Supplies and their Distribution. In: Davies–Polonsky: i. m. 145., 158. o.
[13] Uo.
[14] Idézi Jevreji v Rosszii. Isztoriograficseszkije ocserki, 2-ja polovina XIX veka – XX. vek. Moszkva, Jevrejszkij Unyiverszityet, 1994, 111. o.
[15] Davies–Polonsky: i. m. 28. o. Elvileg a menekültek Litvániát választhatták volna úti céljuknak, amely csak 1940 júniusában került szovjet fennhatóság alá. Vilnában addigra mintegy tízezer, földönfutóvá vált zsidó gyűlt össze, főleg értelmiségiek, cionista, bundista politikusok, művészek, pénzemberek. Az annexió után az NKVD innen hurcolta el a legtöbb értelmiségit, litvánokat és zsidókat vegyesen.
[16] Herling-Grudzinski: i. m. 165. o.
[17] M. Siekerski: i. m. 113. o.
[18] J. Felstinszkij: SZSZSZR – Germanyija 1939–1941. 2. köt. Telex, h. n., 1983, 178. o.
[19] L. pl. Sztálin kedélyesen erőszakos beszédét a Ribbentroppal való 1939. szeptember 28-i moszkvai tanácskozás után, amelyben úgy indokolta Vilna és környéke csatolását a szovjet érdekszférához, hogy Németország „vegye (vzjala!) a lublini vajdaságban és a varsói vajdaságnak a Bug folyóval határos északi részén élő négymillió németet. (…) A Németországhoz kerülő területen legalább négymillió lengyel él, ugyanakkor Litvániának csak kevesebb mint kétmillió lakosa van. Németország jó gescheftet (így!) csinál, mert az emberek – ez a legfontosabb, amit kapni lehet.” Dokumenti vnyesnyej polityiki. I. m. 610. o. Sztálin ugyanitt mint az ukrán érdekek védelmezője lépett fel, és még ezt is részletesen megbeszélte a náci német külügyminiszterrel, hogy milyen szovjet olaj-, illetve német kőszénszállításokkal egyenlítik ki a területi „gescheftet”.
[20] Dokumenti vnyesnyej polityiki. I. m. 421. o.
[21] Az áldozatok közül kevesek történetét ismerjük. Talán a legismertebb Julij Margoliné. A filozófia berlini egyetemen végzett doktora, az orosz irodalom szerelmese 1936-ban Lodzból kivándorolt Palesztinába, de három évvel később valamilyen családi ügy miatt rövid időre visszatért Lengyelországba. A háború kitörése miatt ott rekedt, és 1940 júniusában a gulág távoli lágereibe deportálták; hét év kényszermunka után repatriálhatott Lengyelországba, majd Izraelbe, ahol a szovjet lágerekben elpusztult számos lengyel zsidó történetét megírta Putyesesztvije v sztranu ze-ka (Utazás Fogolyországba) címen.
[22] Több településen külön rítussá vált, hogy az egyik zsidónak fel kellett állnia a lerombolt emlékmű talapzatára, a többi zsidót pedig arra kötelezték, hogy „Te hülye Sztálin!” kiáltások közepette verjék és szidalmazzák őt. Andrzej Zbiskowski: Anti-Jewish Pogroms in Occupied Poland. In: Dobroszycki–Gurock: i. m. 178–179. o. A két megszállás között 31 kelet-lengyelországi településen volt zsidópogrom; Lvovban kiugróan sok, 23 leszámolásról maradtak feljegyzések. A fennmaradt dokumentumok és a túlélők vallomása szerint a kegyetlenkedéseket több helyen „a magyar csapatok állították le. Az ukránok emiatt nagyon elégedetlenek voltak, és kikérték maguknak.”
[23] L. Andrew Ezergailis: The Latvian Impact on the Bolshevik Revolution. New York, Columbia University Press, 1983.
[24] A független Lettország első külügyminisztere, Zigfrids Meierovics maga is félzsidó volt; az első szejmben hat, a második és a harmadik szejmben öt zsidó képviselő ült. L. Max Laserson: The Jews and the Latvian Parliament, 1918–1934. In: M. Bobe–I. Michael–Z. Maor: The Jews in Latvia. Tel-Aviv, Assotiation of Latvian and Estonian Jews, 1971, 119. o.
[25] A szervezetet 1934-től újra és újra betiltották, tagjait a szovjet megszállásig, majd a szovjet uralom éve alatt bebörtönözték, illetve száműzték; a szovjet korszakban egyenesen Szibériába. Ezergailis: i. m. (1996) 46–47., 81–84. o.
[26] A. Levin: Csortu cserez zubi. Izrael, 1956, 5–6. A kérdés kiterjedt szakirodalmában egyedül a zsidóság baltikumi történetének tekintélyes krónikása, Dov Levin állítja, hogy a megszállás nyomán lett–zsidó ellentétek törtek volna felszínre. The Jews and the Sovietization of Latvia, 1940–41. Soviet Jewish Affairs, 1975, vol. 5. n. 1. o.
[27] Gertrude Schneider: The Unfinished Road: Jewish Survivors of Latvia Look Back. New York, Praeger, 1991, 121–122. o.
[28] Ezergailis: i. m. (1996) 96–97. o.
[29] Dov Levin: Arrests and Deportations of Latvian Jews by the USSR during the Second World War. Nationalities Papers, 1988, vol. XVI. n. 1., 50–70. o.
[30] Dalia Ofer: Escaping the Holocaust: Illegal Immigration to the Land of Israel 1939–1944. New York, Oxford University Press, 1990, 238–266. o.
[31] Egy SS-jelentés sajnálkozva számolt be róla, hogy hasonló „öntisztító akciókat” Lettországban sokkal nehezebb volt szervezni, mert – főleg Rigában – a zsidóság megsemmisült vagy elmenekült. Svarc: i. m. 129. o. Ennek ellenére a lett kisegítő rendőrségre gyakorolt nyomással sikerült pogromot szítani, amelynek során az összes rigai zsinagógát elpusztították és négyszáz embert megöltek. Az SS Litvániában és Lettországban is film-, valamint fényképfelvételeket készített annak dokumentálására, hogy a zsidópogromokat a helyi „nemzeti erők” szervezték.
[32] Dov Levin: Fighting Back: Lithuanian Jewry’s Armed Resistance to the Nazis, 1941–1945. New York–London, Homes and Meier, 1985, 21–23. o.
[33] 1937-ben 107 zsidó általános iskola volt Litvániában, valamint 45 zsidó iskolai osztály a litván tanintézetekben. Ezenkívül a cionisták külön héber nyelvű oktatási intézményeket, mezőgazdasági tantelepeket működtettek. A virágzó zsidó élet jele volt, hogy 1938-ban összesen 215 zsidó intézetet és társaságot tartottak számon a litván hatóságok. Levin: i. m. (1985) 21–23. o.