Nagy megtiszteltetés ért a Beszélő 1999. júniusi számában: Szakolczai Attila, az 1956-os Intézet munkatársa nyolc teljes oldalon keresztül foglalkozott közelmúltban megjelent könyvemmel, Szegény történelem címmel.
Az már a „visszhangértékelés” szempontjából közömbös körülmény, hogy a kritikus ezen nyolc oldalon egy fél sor pozitív megállapítást sem tesz; vagyis hosszan és kitartóan szapul engem és könyvemet. Így is jó érzés tölthet el, ha már az 1956-os Intézet munkatársa és a Beszélő ilyen bőven foglalkozik művemmel, s ennyire vissza akar tartani mindenkit elolvasásától, talán mégis valami fontosat sikerült alkotnom. (Ezt látszik alátámasztani más lapokban megjelent öt dicsérő kritika, s az a tény, hogy a könyv második kiadása is fogyóban van.)
Vagyis nem kellene reagálni, egy hosszú, teljesen elutasító kritikára sem, hiszen léte a sajtó és kritika szabadságát bizonyítja. Az a tény, hogy mégis válaszolok az írásra, egyetlen okból ered: úgy látom, hogy az elutasító vélemény sokkal, de sokkal mélyebb eredőjű, mint egy rossz vagy jó könyvről alkotott vélemény, ellentéteinknek világ- és történelemszemléleti gyökerei vannak. Ez viszont már megér egy válaszcikket.
Vitánkat megértendő a Tisztelt Olvasóval, szeretnék elmondani egy-két tényt Ez itt a vértanúk vére című könyvemmel kapcsolatban, amelyre ugyan utaltam a könyv bevezetőjében és első fejezetében, de láthatóan mindez elkerülte a kritikus figyelmét.
Könyvemben öt 1956 utáni megtorlási per történetét dolgoztam fel az eredeti iratanyag alapján. A munka megkezdésekor néhány nagyon fontos koncepcionális kérdést el kellett dönteni.
Először is nyilvánvaló volt, hogy a perekből az „igazságot” nem lehet kideríteni. Ennek két oka van: először is a koncepciós eljárások lényege, hogy az eljárásokban lényegtelen a valós történés, az igazság. Minden koncepciós eljárás kiindulópontja a hazugság, a valóság meghamisítása az eljáró hatóságok részéről. Másrészt az eljárás alá vontak is sokszor – teljesen érthetően és elfogadhatóan – védekezésként letagadnak vagy meghamisítanak tényeket. Vagyis ezen ügyekben az „Igazság” egyes, a per szempontjából részletkérdésnek tűnő esetekben, vagy a perhez csatolt dokumentumok alapján ismerhető meg. Ezért nem kerestem kapcsolatot a perek túlélőivel, s nem hivatkoztam a történettudomány megállapításaira sem; ez egy újabb párhuzamos könyvet igényelne.
Vagyis pertörténetet írtam. S itt van az első nagyon súlyos ellentétem a kiváló kritikussal, akinek láthatóan fogalma sincs ezen műfaj sajátosságairól. Egy pertörténet önmagában vizsgálja meg és mutatja be az eljárást.
A pertörténetekből sokszor nem derül ki az igazság. Hivatkoznék Eötvös Károly A nagy per című kiváló könyvére, melyből nem tudható meg, hogy mi történt voltaképpen az áldozattal, Solymosi Eszterrel – erre nem is törekszik a kiváló szerző –, de azt az eljárás ízekre szedésével pontosan megtudjuk, hogy mi nem történt vele. Vagyis Eötvös Károly bemutat egy téves, félresikerült, alaptalan, politikai indulatoktól sem mentes eljárást, de kísérletet sem tesz arra, hogy megállapítsa, hogyan is halt meg Solymosi Eszter. Hosszan és meggyőzően bemutatja az alaptalant. Vagy hivatkoznék Szolzsenyicin Gulag szigetek című művére. Itt a szerző túlélők visszaemlékezései és hiányos dokumentumok alapján világot megrázó képet fest a szovjet koncepciós eljárásokról és a megsemmisítő koncentrációs táborokról. A könyv egészében valós és megrázó, de mivel önmagában mutatja be az eljárásokat – a teljes valóság szempontjából bizonyára számos tévedést tartalmaz. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Gulag szigeteket a megjelenése után szovjet „tudósok” hasonló lendülettel támadták mint „valótlant” a szovjet sajtóban – ugyanúgy, ahogy Szakolczai Attila engem támad.)
Vagyis mindkét szerző az eljárások valóságát mutatja be, és nem a ténykutató történettudomány valóságát. Ez más műfaj! Hivatkoznék arra is, hogy egy teljes jogszerűség és alaposság mellett, jogállamban folyó bírói eljárásokról sem tudjuk meg jó néhány esetben, mi volt a valóság – egész egyszerűen azért, mert a legnagyobb jóhiszeműség mellett is tévedtek az eljáró hatóságok.
Így egy jó pertörténetből megismerhető az eljárás, de általában nem ismerhető meg a tényleges valóság.
Szakolczai Attila pedig pont ezt kéri számon rajtam. Kifogásai két nagyobb csoportba sorolhatók.
Egyrészt – véleménye szerint – nem ismerem az 1956-os szakirodalmat, mivel nem hivatkozom rá. Tény, nem vagyok 1956-ra specializált történész, de még csak jogtörténész vagy büntetőjogász sem. (Eötvös Károly sem volt az!) Nyugtassam meg Szakolczai Attilát: könyvtáramban vagy 30 monográfia van 1956-ról. Azért hivatkoztam csak Zinner Tibor, Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor műveire, mert egyedül csak e könyvek, tanulmányok foglalkoznak a megtorló eljárások jogi kereteivel. Amivel én is foglalkoztam. A ténykutató történettudomány eredményeire más okból is célszerűtlen hivatkozni a perek kapcsán; egész egyszerűen – publikációk hiányában – ma még nem tudható számos esetben, mi is történt valóságosan a perek hátterében. Kérdezem tisztelettel Szakolczai Attilától: tudjuk-e valóságosan, mi történt a Köztársaság téren? M. Kiss Sándor és Kahler Frigyes kiváló munkája ellenére mindent tudunk már a mosonmagyaróvári vérengzésről? Ki volt az 1956-ban kivégzett Dudás József valójában? Mit tett a KGB 1956-ban Magyarországon és a megtorlás során ügynökein keresztül? – és még sorolhatnám a kérdéseket oldalakon át, melyre ma még nem tudjuk a választ.
Másrészt – véleménye szerint – megengedhetetlen, hogy az eljárások alapján, a tényekre vonatkozóan feltételezésekbe bocsátkozom. Szíves elnézést. Ha még ennyi a fehér folt, miért nem engedhető meg a periratok alapján – az írói szabadság alapján is – a bizonytalan kérdésekben a feltételezés. Amelyeket későbbi kutatások – melyekre én is számítok – vagy megerősítenek vagy megcáfolnak.
Ennyi a műfajbeli viszontválaszom Szakolczai Attilának.
Van azonban egy sokkal nagyobb baj Szakolczai Attila kritikájával. Miközben számon kéri rajtam a valós tényeket s elítél feltételezéseimért, egy szót sem szól a könyv lényegéről és a könyv tartalmának 90 százalékáról. Könyvem túlnyomó részében ugyanis szó szerint idézek. A megtorlási eljárások jegyzőkönyveiből, vádiratokból, ítéletekből. Jogilag értékelem ezeket a szövegeket. Borzasztó nehéz lenne ezekről a megrázó idézetekről és jogi értékelésükről azt állítani, hogy nem valósak. Persze tudom, ez a rész roppant kellemetlen. Kiderül belőle, hogy létezett Magyarországon egy tízezres nagyságrendű megtorló apparátus, amely a jogrendet teljesen félretéve 1946–1963 között terrorhadjáratot folytatott az egész lakosság ellen. Nyomozók, verőlegények, bírók, ügyészek, pártapparatcsikok. Akiknek neve és tevékenysége megismerhető a könyvből. Akik dolguk végeztével nemegyszer a civil életben bukkantak fel a következő évtizedekben megbecsült szakemberként.
Vagyis ha ezen perek kutatása tovább folytatódik, s esetleg teljes egészében feltárulna ez a tízezres nagyságrendű terrorapparátus, további roppant érdekes nevek százai bukkannának fel. Talán át kellene értékelnünk hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekbeli értelmiségünk egy részének szerepét?
Talán ezért nem kutatta az 1956-os Intézet a koncepciós eljárások történetét? Talán ezért támadtak hasonló lendülettel a Kahler Frigyes, M. Kiss Sándor vezette tényfeltáró bizottság háromkötetes művére, mert ebből is kiderült számos kellemetlen tény, néhány későbbi főszereplőre?
Részletekben nem szeretnék vitatkozni, de egy-két pontot csak apróságként megemlítek. Vitatja Szakolczai Attila azt a megállapításomat, hogy Szénási Géza, a kor legfőbb ügyésze „hajtotta végre a teljes megtorlási folyamatot”. Megdöbbenek. Azt leszámítva, hogy bizonyos ügyekben ő képviselte a vádat, s minősíthetetlenül alacsony színvonalú vádiratokkal és perbeszédekkel küldött halálba embereket (például Szabó bácsit, Dudás Józsefet), a kor legfőbb ügyészének tudta nélkül akasztottak fel négyszáz embert, s küldtek börtönbe ezreket?
Ezért nem állapítható meg a felelőssége a megtorlás egészéért? Talán Visinszkij nem felelős a szovjet koncepciós eljárásokért? Nyilván az esetek nem kis részében kívülről utasították – ez azonban felelősségét nem csökkenti.
Más. Szakolczai Attila láthatóan nem érti, mi történt a Mansfeld Péter-ügyben s a forradalomban szereplő pesti srácokkal. Az 1957. évi 34. Tvr. 16. §-a hozta létre azt a lehetőséget, hogy fiatalkorúakat szervezkedés miatt halálra lehessen ítélni. A jogszabálynak azonban visszaható hatályt nem mertek adni, vagyis a forradalomban való részvételért egyetlen fiatalkorút sem lehetett volna halálra ítélni. Ezért kellett egy „beugratást” szervezni Mansfeld Péternek egy 1958-ban elkövetett cselekménnyel, amiért már „jogszerűen” (dehogy, abszolút jogellenesen!) halálba lehetett küldeni az 1956-os hőst. Ezért nem merték Szigetvári Istvánt és a többi pesti srácot halálra ítélni. Ezért volt „elképesztőn jogtalan” fk. Deák Gábor, fk. Novák Károly első fokú halálra ítélése, amit már másodfokon nem mertek meghagyni. De az első fokú halálra ítélés azt bizonyítja, hogy ily módon is meg akarták törni a forradalom fiatalságát. A Mansfeld Péterrel kapcsolatos feltételezés ürügyén megkérdezhető Szakolczai Attilától: nem hallott még Berkesi Andrásról és Thompson kapitányról? Elképzelhetetlen, hogy a jól bevált módszer tovább élt?
Nem folytatom.
Szakolczai Attilától láthatóan teljesen idegen és ismeretlen egy más hivatás szakemberének más műfajú közelítése 1956 és a megtorlás feltárására. Nyugtassam meg, az általam nagyrabecsült Kahler Frigyes szaklektorsága mellett, 2–2 nemzetközileg ismert büntetőjogásznak és jogtörténésznek mutattam meg a kéziratot. Mind az öten őszintén gratuláltak, kisebb korrekciós javaslataikat végrehajtottam. A kész könyvet számos ismert jogásznak megküldtem; mindenki gratulált. Ami persze nem jelenti azt, hogy 1-2 kisebb kérdésben, adatban nem tévedhettem volna; kb. 5000 közölt adat esetén ez elkerülhetetlen.
A kritikusnak láthatóan az a legelfogadhatatlanabb, hogy az 1956-os Intézet körén kívül, más kutató más módszerekkel másról ír, mint ők és ő. Kritikájából ez a másság iránti mérhetetlen elfogultság és türelmetlenség sugárzik. Pedig a harag rossz tanácsadó. Szabad hazánkban, szabad tudomány esetén elkerülhetetlen, hogy mások, másként, mást kutassanak, mint ahogy azt Szakolczai Attila eltervezi.
Ezért a tévedésért sajnálom Szakolczai Attilát és az 1956-os Intézetet, és őszinte szívvel köszönöm ezt a reklámot neki és a Beszélőnek, melyet könyvem kritikájával okoztak.
(Dr. Jobbágyi Gábor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar Magánjogi Intézetének intézetvezető egyetemi tanára)
Hivatkozott cikkek
- Visszabeszélő [7]