Az „átmeneti gazdaságok” kutatóinak társaságában három vonatkozásban szokás a puha költségvetési korlátot emlegetni. Először is egyes intézmények működésének tömör és neheztelő minősítéseként (legyen szó akár a bankszektorról, akár az egészségügyről, vagy akár egy egész ország költségvetéséről) használatos a fogalom; ilyenkor a puha költségvetési korlát diagnosztizálása potenciálisan veszélyes fejleményekre hívja fel a figyelmet. Olykor a fogalom említése nem más, mint puszta főhajtás (az egyébként ilyenkor a rendszergazdász szerepébe állított) Kornai János előtt. Végül az átmenetgazdaságtant a szerződéselmélet irányából megközelítő elemzők tartják kongeniálisnak a puha költségvetési korlát fogalmát azon sematizált és agyonelemzett gazdasági szituációval, amelyben a „megbízó” (principal) sehogy sem tudja elérni, hogy az „ügyvivő” (agent) ne a maga számára legkedvezőbb projektet indítsa be, ahelyett hogy a megbízó érdekeinek leginkább megfelelőt választaná.
Az már viszont kevésbé gyakori, hogy e kutatók szükségét látnák a terminus használatának körültekintően megindokolni, és még ritkább, hogy kimerítően és megfelelő tájékozottságot mutatva tárgyalnák a fogalom mibenlétét avagy eredetét.
Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem azért van így, mert a puha költségvetési korlát valamiféle speciális magyar ügy lenne, amelynek tanulmányozását, mint nyelvünkét, a külföldiek hajlamosak lennének idő előtt feladni. Már csak azért sem, mert az összes, a kérdéskör tanulmányozásában perdöntő irat rendelkezésre áll angolul (és sok más nyelven) is.
De közelítsük meg ezt a kérdést kicsit óvatosabban. Mitől érezheti valaki, hogy még mindig adósak vagyunk a puha költségvetési korlátot körülvevő doktrínák feltérképezésével és ezáltal az átmenetgazdaságok elemzésében játszott szerepének esetleges újraértékelésével? – Induljunk ki abból az állításból, hogy az átmenet elején a hajdani szocialista gazdaságok a gazdasági rendszerek egy adott típusát alkották. Az átalakulás végére reményeink szerint a legfejlettebb ipari országok gazdaságaihoz válnak hasonlatossá, némely helyi sajátosságok megtartásával. Akkor majd az ilyen érett piacgazdaságokra érvényes legjobb elméletek segítségével kutathatjuk őket. De amíg ezen átmenetgazdaságok még hordozzák a múlt terhes örökségét, addig kutatói munkánk során a néhai szocialista gazdasági rendszert leghívebben bemutató doktrínákra is szükségünk lehet. És magától értetődő, hogy az ilyen doktrínák legjelesebbjei érdekelnek bennünket leginkább. Ha pedig ráadásul meg vagyunk győződve arról is, hogy az átmenetnek még koránt sincs vége, akkor önként adódik az a következtetés, hogy Kornai János munkássága éppen most és nagyon is közvetlenül releváns számunkra, az átmenetgazdaságok kutatói számára.
Főáram és rendszer
A fentiekben megindokoltuk, miért kell Kornai János politikai gazdaságtanát kitartóan és alaposan tanulmányoznunk. Mégsem feledkezhetünk meg arról a komoly nehézségről, amelyet a fenti okfejtés is, implicit módon, magában rejt. Minden figyelmes olvasójának azonnal feltűnik: Kornai János nem törekszik különösképpen arra, hogy gondolatait a jól bejáratott gazdaságelmélet nyelvén fogalmazza meg. Attól sem riad vissza, hogy nyilvánosság elé tárja a mainstream közgazdaságtan egyes előfeltevéseivel szembeni fenntartásait. Még csak azt sem lehet mondani, hogy nem ismerné alaposan az oly sokak által készpénznek vett doktrínákat, sőt még azt sem, hogy ellenséges lenne velük szemben. Ezért hát, ha tényleg meg akarjuk érteni elméletének vagy elméleteinek jelentőségét, akkor el kell hagynunk a számunkra olyannyira ismerős terepeket. Számomra mégis úgy tűnik, hogy eddigi életműve értelmezésének legjobb stratégiája az, ha elméletét a sztenderd elméletekhez viszonyítjuk. Ez persze csak akkor lehetséges, ha kérdésfelvetéseihez és előfeltevéseihez a lehető legnagyobb óvatossággal és nyitottsággal közelítünk.
Ezen gondolatok előrebocsátásával szeretnék a következőkben Kornai János cikkéhez néhány megjegyzést fűzni.
A melegágy
Figyelemre méltó, hogy a cikk angol nyelvű változata a New Palgrave nevezetű közgazdasági lexikon azon új sorozatában jelent meg, amely a Közgazdaságtan és a jog szótára címet viseli. A szócikk címe magyarul: „Törvényi kötelezettség, nemteljesítés és puha költségvetési korlát.” Jogi kérdésekről többször is szó esik a cikkben, a legprominensebb helynek nekem a végső gazdaságpolitikai következtetésekről szóló rész tűnik (950–951. o.[1]). Világos, hogy a puha költségvetési korlát mindenekelőtt gazdaságelméleti és a politikai gazdaságtani terminus, így hát a jogi dolgokkal való kapcsolata áttételes. Bizonyos szempontból viszont ez a kapcsolat problematikus.
Először is egy puha költségvetési korláttal jellemezhető szituációban gyakran éppen az a gond, hogy az egyik fél kötelezettsége ellenére nem fizet (941–942. o.). Ugyanakkor azt mondhatjuk, hogy a jelenség melegágya a szocialista gazdaság egész berendezkedése (949. o.). Ez az állítás összefér avval az állásponttal, hogy bizonyos jól körülírható helyzetekben a puha költségvetési korlát decentralizált piacgazdaságokban is megjelenik.
A hajdani szocialista gazdaságokban a központhoz való viszony sok esetben fontosabb volt a vállalatok számára, mint horizontális kapcsolatai a beszállítókkal és a vevőkkel. A központtal való kapcsolat legfontosabb aspektusait sokszor nem jogi szempontok vezérelték: a terv nem szerződés, helyesebben, nem feltétlenül szerződés. Ugyanakkor az adott vállalat fizetési (vagy más) kötelezettségeinek elmulasztását a központ is zokon vehette, de nem elsősorban azon az alapon, hogy sérült a szerződés; hanem azon, hogy a vállalat nem felelt meg a központi elvárásoknak. A központosított tervgazdaság nem a horizontális szerződések betartására és betartatására épül. Így hát a puha költségvetési korlát krónikus elterjedtsége a gazdasági rendszer szerződésekhez való viszonyát is tükrözi. Tehát: a jelenség nemteljesítéssel való jellemzése, sőt definiálása (941–942. o.) már azt feltételezi, hogy a háttérben piac- vagy vegyes gazdaságokat kell sejtenünk.[2] Ez a jellemzés tehát eltakarja azt a fontos tényt, hogy a fogalom a szocialista gazdaság elemzése során keletkezett;[3] és azt is, hogy az ilyeténképpen újonnan meghatározott fogalom alkalmazása ilyen (jobbára letűnt) gazdaságok tárgyalásakor külön értelmezést kíván.
Érdemes ezzel kapcsolatban megfigyelni azt is, hogy a puha költségvetési korlát alapvetésként kezelt matematikai modellje, Dewatripont és Maskin játékelméleti munkája[4] (948. o.), közel sem állítja a középpontba azt a kérdést, hogy miként lehet a puha költségvetési korlát kedvezőtlen következményeit megfelelő szerződéses fogásokkal kivédeni. A következő megjegyzés erre a modellre vonatkozik.
Modell, elmélet, privatizáció
Kornai János elismerőleg és prominens helyen említi Dewatripont és Maskin 1990-ben készült és 1995-ben publikált tanulmányát (944., 948.). Nem emeli ki azonban, hogy ez a tanulmány olyan módszertanra épül, amelynek követése majdhogynem kizárja, hogy a puha költségvetési korlát teljes fogalmának elemzésére alkalmazzuk. Sőt megítélésem szerint jelentősen félreértelmezi azt. Először is, Dewatripont és Maskin a központ és a fegyelmezetlen vállalat viszonyát Stackelberg-játékra redukálja.[5] Ez a játék azonban olyannyira általános stratégiai szituációt jelenít meg, amely aligha azonosítható a puha költségvetési korlát jelenségkörével. Világos, hogy a jelenség általánosítható, és ezáltal megvilágítható egy sor, az eredetivel rokon jelenség (944. o.). – Nem igaz azonban az, hogy az általánosítás e lehetőségére először Dewatripont és Maskin hozzájárulása hívta volna fel a figyelmet. Viszont művük jelentős mértékben felerősítette ezt a tendenciát, éppen formalizmusa miatt.
Az általuk követett módszertan természetéből adódik, hogy amikor absztrakt, játékelméleti keretben megfogalmazott munkájukat alkalmazni kívánjuk egyes gazdasági szituációkra, terminusaik interpretálásra szorulnak. Feltéve, de meg nem engedve, hogy az ő modelljüket vesszük kiindulópontnak a puha költségvetési korlát elemzésekor, akár a fogalom eredeti felépítésének elemeit is visszanyerhetjük. De sok minden mást is: ahol csak Stackelberg-szituációt sejtünk, már bele is vághatunk a helyzet követelményeire szabott értelmezésbe.
Figyelemre méltó, hogy ők maguk a modelljüket habozás nélkül alkalmazták annak a kérdésnek a megvilágítására is, hogy miben áll az ún. angolszász pénzügyi rendszer specifikuma az ún. német-japán pénzügyi rendszerrel szemben. És ki merné állítani, hogy ez a pénzelméleti kérdés szoros kapcsolatban van a puha költségvetési korláttal?
Mivel a Dewatripont–Maskin-modellel egy másik írásban részletesebben foglalkozom, itt csak néhány további rövid megjegyzést teszek. Először is: még ha el is fogadjuk, hogy modelljük „megragadja” a puha költségvetési korlát lényegét, akkor sem magyarázza meg, hogy miért nem tudta a szocialista gazdasági központ megfegyelmezni a vállalatokat. Ha a vállalat mint Követő alulteljesít, a modell szerint ez a központnak ex post kárt okoz. Mivel a Harsányi-doktrína szerint a játékszituáció ex ante átlátható mindkét fél számára, a központnak jobb lenne, ha bele sem kezdene a vállalattal való interakcióba. Az interakció lezárását a szocialista központ is megtehette volna, bezárhatta volna a nemteljesítő vállalatokat – de ezt csak a legritkább esetben tette. Vajon miért nem? Erre a kérdésre még visszatérek.
Kornai János kiemeli, hogy a privatizáció hatásos ellenszere lehet a puha költségvetési korlátnak (950. o.). Azonban Dewatripont és Maskin modellje szerint se nem oszt, se nem szoroz, hogy a vállalat magánkézben van-e: az általuk előtérbe helyezett egyetlen orvosság a jelenség ellen a bankrendszer likviditásának szétaprózódása. Egyértelmű viszont, hogy egy jelentősen privatizált gazdaság esetében, éspedig nyilvánvaló okokból, a puha költségvetési korlát jelensége kevésbé gyakori.[6]
Magatartási szabály
Az eredeti elképzelés szerint a puha költségvetési korlát fogalma nem elszigetelt jelenségtípust jelöl, hanem újratermelődő társadalmi és gazdasági rendellenességet (942. o.).
A puha költségvetési korlát magatartási szabállyá alakul. Na már most: mivel a probléma gyökere a szocialista gazdaság természete, avagy a paternalizmus, a puha költségvetési korlát elvben minden vállalat központtal való viszonyát jellemezheti. Valamint: lennie kell olyan normának vagy sztenderdnek, amelyhez viszonyítva a jelenség okozta rendellenességek felmérhetők. Ilyen lehet például a vállalat bajból való kimentésének költsége. Ki viseli ezt a költséget? Ceteris paribus, csak más vállalatok viselhetik.[7] Akkor viszont ezekkel a vállalatokkal éppen nem a puha költségvetési korlát játékszabályai alapján alakul a központ viszonya.[8]
Az iménti okfejtés olyan absztrakt gazdasági rendszerről szólt, amelyben a gazdasági központ több vállalattal állt kapcsolatban. Esetleg egyikkel így, a másikkal úgy bánt. Hogyan lehetne alkalmas a Dewatripont–Maskin-modell a puha költségvetési korlát jelenségkörének kimerítő elemzésére, ha csak egy tipikusnak tételezett, diadikus központ–vállalat viszonyt tárgyal?
Diktált monopólium
Visszatérve arra a kérdésre, hogy miért nem zárta be a szocialista gazdasági rendszerben a központ a tartósan veszteséges vállalatokat, válaszul szolgálhat az, hogy a központ felelősséggel viseltetett a vállalat termékéért: nem engedhette meg, hogy más vállalatok vagy a lakosság a termék nélkül maradjanak. Ez a válasz azt feltételezi, hogy a kérdéses vállalat egyedül állított elő valamilyen terméket. Tehát monopolhelyzetben volt. Adódik a következtetés, hogy így a puha költségvetési korlát jelensége összefügg annak a piacnak a szerkezetével, ahol a vállalat tevékenykedik.[9]
Kornai János ritkán hangsúlyozza ezt az összefüggést.[10] Véleményem szerint ennek az az oka, hogy a puha költségvetési korlátot az állami beavatkozás nélkül működő hatékony piac torzulásának tekinti. A hatékony piacok elméleti képe pedig, úgy látom, számára az általános egyensúlyelmélet. A monopolista piacszerkezetet azonban a részleges egyensúlyelmélet keretében szokásos és célszerű tárgyalni. A részleges egyensúlyelmélet keretében viszont a hatékony piacok jellemzése nehezebb lesz, sőt elementáris erővel törnek fel az ún. piacelégtelenségeket tárgyaló érvek és modellek. Azonban a puha költségvetési korlát doktrínája számára komoly hozadékkal járhat a részleges egyensúly elmélete felé való elmozdulás.
Vegyük figyelembe, hogy a szocialista gazdaságokban egy vállalat nem esetlegesen volt vagy nem volt monopolhelyzetben. Maga a gazdaságirányítás tette nagyon sokszor monopolistává. A legtöbb kelet-közép-európai és kelet-európai szocialista országban az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején agresszív központosító kampánnyal „szervezték át” a vállalatok profilját.[11] Sok helyen az volt a törekvés, hogy bizonyos termékeket csak kevés vagy egyetlenegy vállalat állítson elő. Érdekes kérdés, hogy miért gondolta a gazdaságirányítás, hogy ezzel a gazdaság hatékonysága nőni fog – de ezen a helyen nem kísérlem meg a válaszadást. Esetleg azt gondolták, hogy számukra, a központ számára, így jobban átláthatóvá válik a gazdaság. Valószínű, hogy a szándékok között volt a központ gazdasági hatalmának növelése is. Bármi is legyen a válasz, olyan egyedi piacszerkezetet hoztak létre ezzel az átszervezéssel, amelyet igen nehéz a hagyományos egyensúlyelméletek eszköztárával leírni. Márpedig a piacok működésének más analitikus elmélete aligha van. Ám ha figyelembe vesszük, hogy a vállalatok azért folytattak egymással tranzakciókat, jogosult lehet a következő, itt csak vázlatosan kifejtett fogalom bevezetése.
Elvben leírhatjuk, listára vehetjük a gazdaságban egy adott időszakban lejátszódó összes tranzakciót. Továbbá: tételezzük fel (mintegy gondolatkísérletképpen), hogy az összes aktuális tranzakciós kapcsolatot fel kell bontani az adott időszakban. Kikhez fordulhatnának, kikkel működhetnének együtt ilyenkor az egymással bejáratott kapcsolatban álló felek? Hívjuk a tényellentétes tranzakciók listáját a potenciális tranzakciók hálózatának. Na már most a (fentebb említett módon átszervezett) szocialista gazdaságokat jellemezhetjük úgy, hogy ezekben a tranzakciós hálózat nagyon szorosra van fűzve: a szokásos partnerek elvesztése esetén alig van olyan fél, akikkel (jelentős veszteségek nélkül) kapcsolatba léphet a tipikus vállalat. A potenciális tranzakciók hálózata nagyon szegényes. Ezzel szemben a fejlett piacgazdaságokban a potenciális tranzakciók hálózata, úgy tűnik, igen gazdag.
Ezek a megfontolások jelentős mértékben hozzájárulhatnak a puha költségvetési korlát elméletének gazdagításához. Először is doktrinálisan megalapozott választ adnak arra a kérdésre, miért tűrhette el oly sokszor a gazdasági központ, hogy egyes vállalatok tartósan veszteségesek legyenek: mesterséges monopolhelyzetük miatt nem tudta csődbe juttatni őket. Másfelől kibővítettük az arra vonatkozó hipotézisek körét, hogy miben is állt a központ paternalizmusa: abban, hogy maga szabta meg azon termékek körét, amelyek előállításáért felelősséget vállalt. És abban is, hogy bízott benne, a termék előállítását rábízhatja néhány vagy olykor csak egy vállalatra.
Ez a módosítás gazdaságelméleti jellegű: mivel az eredeti koncepció a puha költségvetési korlát jelenségét a paternalizmusra, későbbi kiegészítések pedig a szocializmus politikai és hatalmi viszonyaira vezetik vissza[12] – ezért nem meglepő, ha valaki ezt a koncepciót inkább institucionalistának tartja. Az általam javasolt módosítás a piacszerkezetet mint alapvető további magyarázó tényezőt vezeti be: és mivel a piacok működését és sajátosságait meggyőződésem szerint csak egy gazdaságelmélet tudja megfelelően elemezni, a puha költségvetési korlát elméletének ekképpen cizellált változata „közgazdaságibb” koncepciót tükröz.
Nehéz lenne megmondani, hogy ez a módosított magyarázat endogén avagy exogén (948–950. o.). (A modell szempontjából adottnak, külső adottságnak kezelt tényezőket nevezzük exogénnek, míg a modell azon elemeit, amelyek értékeinek meghatározása a modell feladata, endogénnek.)
Továbbra is lehetséges, hogy a puha költségvetési korlát elméletét a központ és az adott vállalat diadikus viszonyaként ragadjuk meg; sőt azonosíthatjuk annak okait is, hogy a kérdéses vállalat miként kényszerítheti ki későbbi kimentését. De ezek az okok tárgyalhatóak a gazdasági rendszer olyan jellegzetességeinek figyelembevételével is, amelyek kívül esnek a diadikus kapcsolat körén. Például a paternalizmust erősítő és implicit módon fait accomplit teremtő összgazdasági piacstruktúra elemzésével.[13]
Kész helyzet
Ha a puha költségvetési korlát gyökere a paternalizmusban keresendő, akkor a szocializmus politikai rendszerének felszámolása után a kóros jelenségnek el kell tűnnie. Ha viszont a puha költségvetési korlát magyarázatába bevonjuk a szocialista gazdaságokat jellemző szoros, monopolisztikus piac- vagy tranzakciós struktúrát is: azt kell mondanunk, hogy a kóros jelenség akkor szűnik meg, amikor ezek a struktúrák felszámolódnak. – Természetesen ennek a „felszámolásnak” alapvető politikai feltételei vannak, köztük magának a szocializmus politikai rendszerének a megszűnése.
És valóban: bár a volt szocialista országok majd mindegyike már az „átmenet” legelején parlamentáris demokráciát, „többpártrendszert”, vezetett be, a puha költségvetési korlát jelensége jóval a politika intézményi átalakulása után sem szűnt meg kísérteni. Ennek legközvetlenebb megnyilvánulása a „sorbanállásnak” elkeresztelt fizetési válság.[14] Az újonnan megalakult kereskedelmi bankok fizetésképtelen vállalatok tömkelegével igyekeztek boldogulni, de a problémás hitelek nagy része arra volt visszavezethető, hogy az adós vállalatok ügyfeleinek nagy része is fizetésképtelen volt. Először is, nehéz volt megállapítani, hogy az egymásnak tartozó vállalatok közül melyik is igazán felelős a bajokért. Ezenkívül a mértéktartó feltételezések szerint pontosan a nagy monopóliumok és ügyfeleik generálták a válságot. Végül nem lehetetlen, hogy ezek az évtizedekkel ezelőtt kialakított nagyvállalatok tudatosan, mintegy túlélési stratégiaként választották a nemteljesítést, bízva abban, hogy az ő inputjaikra vagy outputjaikra specializálódott partnereik nem lesznek képesek hamarjában új ügyfeleket találni, tehát maguk is fizetésképtelenek lesznek. Így hát saját nemteljesítésük összgazdasági krízist okozhatott (949–950. o.), amely a bankokat kész helyzet elé állította, és a gazdaságpolitikáért felelős szerveket bankkonszolidációra (és ezáltal egy „alsóbb” szinten a hitelfeltételek újratárgyalására) sarkallta. De az ily módon való kimentésre éppen a monopolisztikus tranzakciós struktúra miatt számíthattak.
Abban a sémában, amiben Kornai János a puha költségvetési korlát fogalmát először explikálta, nem volt különösebb jelentősége annak, hogy pontosan melyik „állami szerv” áll konfliktusban a nemteljesítő vállalattal. Éspedig azért nem, mert úgy tűnt, hogy az részletkérdés, vajon a pénzügyminisztérium, a meglévő bankok vagy valami más entitás próbálja fizetésre ösztökélni a vállalatokat. A szocializmusban a pénznek alárendelt szerepe volt, csak a központ akarata számított.
Mégis, a puha költségvetési korlát diadikus sémájában a leggyakoribb feltételezés szerint a vállalattal szemben egy a finanszírozásáért felelős egység áll. Ezeknek gazdasági rendszereken áthidaló neve általában: bank. A leggyakoribb asszociáció szerint a puha költségvetési korlát fizetési, finanszírozási válságot jelent. Dewatripont és Maskin fent idézett tanulmánya is ebből indult ki; és a „sorbanállás” divatszava is ilyesfajta szituációkat takar.
Nem csak az nyilvánvaló azonban, hogy a nemteljesítő vállalat hitelkapcsolatokon túl is képes költségvetési korlátjának felpuhítására – például egyedi árak kialkudása, szubvenciók és adókedvezmények révén (941–943. o.). Az is világos, hogy a költségvetési korlát keménysége pontosan a hitelfelvételi lehetőség figyelembevétele nélkül definiálható a legjobban. Ha a vállalat hitelt vesz fel, költségvetési korlátja bizonytalanná lesz, több erőforrással rendelkezhet, mint amennyit megtermelt. Mindaddig, amíg hitelezői úgy ítélik meg, hogy befektetésük meg fog térülni, a vállalat tartósan veszteséget termelhet. Abszurddá csak akkor válik a helyzet, amikor a vállalat – noha mindig is veszteséget termelt, és a normális banki ítélet szerint nem is fog nyereséget termelni – mégis hatalmas erőforrásokhoz jut. Még abszurdabb, amikor ez egy egész gazdaságra jellemzővé válik.
Tegyük fel tehát, hogy a költségvetési korlát hitelkapcsolatok révén puhul. Ekkor, úgy tűnik, a hitelezés „konzervatív elve szerint annak kell leginkább hitelt adni, aki tulajdonképpen hitel nélkül is működni tudna” (947. o.). És: „kemény költségvetési korlát mellett a tartósan nyereséges vállalatnak több esélye van arra, hogy önfinanszírozásra építse a beruházást, és arra is, hogy hosszú lejáratú hitelt kapjon erre a célra” (948. o.). Igen ám, de ez nem pontosan így van. Vegyünk csak egy példát. Az éppen felálló, esetleg speciális tevékenységet folytató kisvállalatok beindításának bevett módja a venture capital általi finanszírozás: itt a hitelező hosszú távra nagy kockázatot vállal az adott gazdasági tevékenység beindításának érdekében. Persze, ha az induló vállalat nem mutat megfelelő előmenetelt, finanszírozását leállítják.
Általánosabban, a hitelfinanszírozás mostanában bevett (modern) elmélete a következőképpen veti fel a problémát. Tekintsük a vállalatnak nyújtandó hitelt önálló vagyontárgyként. Ha a vállalat a hitelt megkapja, ez az extra vagyontárgyként értelmezett likviditás koalíciót alkot majd a vállalatnál már meglevő vagyontárgyakkal (management, tőke, szervezeti felépítés, know-how, üzletfelek stb.) Ha az új koalíció értéke (itt: jövőbeli jövedelemtermelő képessége) jelentősen megnő az új likviditás nélkül értelmezett régi koalícióhoz képest, akkor érdemes hitelt nyújtani. A mi szempontunkból az húzandó itt alá, hogy mindennek, elvben, csak esetleges kapcsolata van a múltbéli jövedelemtermelő képességgel. Ehelyett az számít, hogy a hitelezők milyennek látják a jövőbeli lehetőségeket: ennek értékelésében csak instrumentális szerepet kap a múlt értékelése.
Mindez egy különös feszültségre mutat rá a puha költségvetési korlát elméletében. Ez a feszültség megint csak a puha költségvetési korlát hátteréül szolgáló piacelmélet sajátságaira vezethető vissza. Ez a háttérelmélet, az általános egyensúly elmélete nem képes a fenti koalíciófogalom kezelésére. Az a „mostanában bevett elmélet”, amelyre fentebb utaltam, az elmúlt évtizedek szerződés- és játékelméleti fejleményeiből táplálkozik. Ebben a keretben azonban a költségvetési korlát értelmezése más, mint az egyensúlyelméletekben: a vállalat költségvetési korlátja az, amit a vele stratégiai, szerződéses viszonyban lévő partnerekkel való interakcióban megszerezhet.
Feszültségek, feladatok
Az eddigi megjegyzéseimmel kapcsolatban felmerülhet a következő ellenvetés: túlságosan nagy hangsúlyt fektettem a puha költségvetési korlát koncepciója és az uralkodó formális elméletek diktátumai közötti feszültségre. A tartósan veszteséges vállalatok piaci helyzetét javasoltam figyelembe venni, és ez az általános és a részleges egyensúly elméletei közötti feszültség felemlegetése révén vált lehetségessé. Az az igen hevenyészett javaslat, amit a hitelfelvételi lehetőségek és a kemény költségvetési korlát fogalmának revideálására tettem: az egyensúlyelméletek és a játékelmélet (és így a szerződéselmélet) alapszemlélete közötti különbségtétel tételezésén áll vagy bukik.
De Kornai János munkásságának a középpontjában nem ilyesfajta megfontolások vannak; és éppen ezért talán nem ildomos a puha költségvetési korlát tárgyalásakor túl nagy hangsúlyt fektetni az efféle distinkciókra. Képtelenség, hogy egy gazdasági rendszerben a tartósan veszteséges vállalatok túlélése váljon rendszeressé. A puha költségvetési korlát szoros kapcsolatban van a hiánygazdaság újratermelődésével, és elképesztő, hogy egy jóravaló és szorgos emberekből álló társadalom energiáinak nagy részét a hiányjelenségek leküzdésére kell hogy fordítsa. Elképesztő és megalázó, ellentétes minden, a jólét fogalmáról (hogy csupán csak ezt a szempontot említsük) alkotott épkézláb elképzeléssel. A hiánygazdaság és a puha költségvetési korlát közös oka a vállalatok és a gazdaságirányítás paternalista viszonya. Elfogadhatatlan, hogy egy „gazdasági központ” tartósan és tudatosan nebulóként bánjon a gazdaság szereplőivel. És az, hogy a szocialista rendszer ezen ábrázata egy egységes elméleti/gondolati rendszer jóvoltából kirajzolódhatott, aligha múlik azon, hogy pontosan mi is az egyensúlyelméletek és a játékelmélet viszonya.
A gazdaságelmélet számára azonban még akad bőven feladat. Kiemelendő ezek közül annak elemzése, hogy miként szabaduljunk a szocialista gazdaságtól örökölt, még mindig velünk lévő torz vonásoktól. Például, ha elfogadjuk, hogy a puha költségvetési korlát fogalma – nem is csak lazán – összefügg a piacok működésének elméleteivel, akkor a jelenség összekapcsolása a jellegzetes piacstruktúrák elemzésével hasznos gyakorlati következtetésekkel is kecsegtet.
De mindez talán csak adalék ahhoz az alapvető belátáshoz képest, amelyhez Kornai János nagyívű munkásságának tanulmányozása vezet. Eszerint a szocialista gazdaság gyarlóságai a gazdasági jogok rossz allokációjára, és általában is a gazdasági hatalom értelmetlen és gyenge hatékonyságú elosztására vezethetők vissza. A gazdasági javak torz elosztása kritikájának talán nincs is szüksége az általános egyensúlyelmélet formális kritériumaira, de a torzítás azonosításánál szükségünk van azért egy ellenparadigmára. Meglehet, hogy ezt az ellenparadigmát nem a formális elméletek szintjén kell keresnünk, hanem egy olyan kívánatos gazdasági rendszer elgondolásában, amely valóságos és egyben ideális is.
(A Csontos László emlékének szentelt konferencián előadott Notes for an Essay on the Soft Budget Constraint című írás jelentősen rövidített és átszerkesztett változata. A konferenciát 1998. november 27–28-án rendezték, Cselekvéselmélet és társadalomkutatás címmel. Köszönettel tartozom Mink Andrásnak e megjegyzések elkészítéséhez nyújtott segítségéért.)
Jegyzetek
[1] Kornai János cikkére való hivatkozásnál a Közgazdasági Szemle oldalszámaira hivatkozom. 1998/11.
[2] Gál Róbert monográfiája (Unreliability: Contract Discipline and Contract Governance under Economic Transition, 1997, Amsterdam) a puha költségvetési korlát és a szerződési mulasztások kapcsolatának kimerítő elméleti és empirikus elemzése. Az empirikus bázist 1988 és 1993 között kötött magyarországi vállalati szerződések jelentik (tehát egy olyan időszakról és országról van szó, amelyre a klasszikus szocialista gazdaság ismérvei aligha illenek). – Mikor a Notes for an Essay on the Soft Budget Constraint című írásomat készítettem 1995 derekán, sajnos nem tudtam erről a nagyszerű munkáról. Fontosnak tartom itt felhívni a figyelmet arra, hogy a monográfia és az én írásom (és így ezek a megjegyzések) számos párhuzamos és egymást kiegészítő érvet, meglátást és gondolatot tartalmaznak. Lásd még László Géza (1993): Pénz, kereskedelmi hitel és a sorbanállások. Budapest Bank Tanulmányok 10.
[3] Gyakran utalok megjegyzéseim során a puha költségvetési korlát fogalmának keletkezésére, eredetére. Ez nem jelenti azt, hogy tételezendő különbséget látnék eredeti és új verzió között. Mindazonáltal nem érdektelen a fogalom kifejtésének története. Lásd Kornai János munkái közül: Resource-constrained versus Demand-constrained Systems. Econometrica, 1979, 47. 4.,801-819.; A hiány. 1980, Budapest; A puha költségvetési korlát. Tervgazdasági Fórum, 1986, :2.2:1–18.; A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. 1993, Budapest, 8.4 alfejezet.
[4] Mathias Dewatripont–Eric Maskin (1995): Credit and Efficiency in Centralized and Decentralized Economies. Review of Economic Studies, 62.4:541–556.
[5] A Stackelberg-játékokban az egyik fél (a Vezető) előnyt húz abból, hogy előbb hozhat egy fontos stratégiai kérdésben döntést, mint stratégiai ellenfele (a Követő). Előnye sokszor abból adódik, hogy fait accomplit alakíthat ki ellenfele számára. Von Stackelberg eredetileg az oligopolista piacokon vizsgálta az „első lépés előnyeit” (1934-ben Bécsben kiadott Marktform und Gleichgewicht című könyvében), majd a negyvenes években megszülető játékelméleti irodalom a fogalmat általános stratégiai helyzetekre is alkalmazta. A puha költségvetési korlát Dewatripont–Maskin-féle elméletében a vállalat a Vezető és bizonyos döntésekkel finanszírozóját (a Követőt) olyan helyzetbe hozhatja, hogy az kénytelen lesz új erőforrásokat „pumpálni” a vállalatba, akkor is, ha az veszteséges.
A puha költségvetési korlát Stackelberg-modelljét már Dewatripont és Maskin előtt kidolgozták. Lásd: Assar Lindbeck–Jörgen Weibull: Strategic Interaction with Altruism – The Economics of Fait Accompli. Journal of Political Economy, 1987, 96.6:1165–1182.; és Mark Schaffer: The Credible Commitment Problem in the Centre-Enterprise Relationship. Journal of Comparative Economics, 1989, 13.3:359–382.
[6] Részletesebben lásd A puha költségvetési korlát stratégiai modellje című írásom 3. pontjában. Megjelenik a Gál Róbert és Szántó Zoltán szerkesztette Cselekvéselmélet és társadalomkutatás című, Csontos László elmékére készült kötetben, az Osiris Kiadónál.
[7] A ceteris paribus kitétel egyik feloldása az lehetne, ha feltételezhetnénk, hogy külföldi adósságokból finanszírozza a központ a kimentés költségeit. De, mondhatná valaki, a puha költségvetési korlát olyan szocialista országokban is meghatározó volt, amelyeknek alig volt külföldi adóssága.
[8] Ezt a kérdést pedzegeti Ambrus-Lakatos Loránd és Csaba Iván: The Effects of Profit Redistribution on the Level of Input Use: A Model of the Socialist Firm. Jahrbuch der Wirtschaft Osteuropas, 1990, 14.2:75–95.
[9] Lásd erről Gál Róbert elemzését is, fentebb idézett monográfiájának 30–62. oldalán.
[10] A jelen cikkben kétszer említi. A puha költségvetési korlát ötödik exogén oka a bajba jutott vállalat monopolhelyzete (949–950.).
A jelenség felszámolásához szükséges gazdaságpolitikai lépések közül az ötödik a monopolhelyzetek kialakulásával szembeni fellépés (951.).
[11] Lásd erről, többek között, Voszka Éva könyveit: Érdek és kölcsönös függőség. 1984, Budapest; és Reform és átszervezés a nyolcvanas években. 1988, Budapest.
[12] Lásd Kornai János A hiány 22. fejezetét és a Szocialista rendszer 3. és 7. fejezeteit.
[13] A diadikus kapcsolat párszerű, két fél viszonyát jelenti (szemben a triadikus kapcsolatokkal például, amelyekben három elem interakciójáról van szó). A társadalomtudományok hagyománya Georg Simmel nevéhez fűzi az izoláció, a diadikus, a triadikus és még több elemű kapcsolatok közötti különbségtétel fontosságának tematizálását. (L. 1908-ban megjelent Soziologie-jának Die quantitative Bestimmtheit der Gruppe című fejezetét.) A Dewatripont–Maskin-modell olyan diádot elemez, melynek két tagja a vállalat és a gazdasági központ. Lehet, hogy a puha költségvetési korlát fogalmát egy triadikus modell jobban megragadhatná.
[14] Lásd erről John Bonin és Mark Schaffer: Bankok, vállalatok, rossz hitelek és csődök Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 1996, 42.2:93–113. és Mark Schaffer: Do Firms in the Transition have Soft Budget Constraint? A Reconsideration of Concepts and Evidence. Journal of Comparative Economics, 1998, 26.1:80–103.
- Játéktér [6]