1987-ben egy közép-amerikai politikust, Oscar Arias Sánchezt tüntették ki a Béke Nobel-díjjal. Azon talán lehet vitatkozni, hogy érdemes volt-e a Costa Rica-i elnök erre a nagy megtiszteltetésre, hiszen a nevéhez fűződő közép-amerikai béketerv ekkor még messze nem vált valósággá, s magát a koncepciót sem lehet egyértelműen neki tulajdonítani, de az nem kétséges, hogy 1987 után a térség már nem az a hidegháborús válsággóc, aminek – valószínűleg némi túlzással – az amerikai külpolitika korábban hitte, és ez Arias Sáncheznek is köszönhető.
A konfliktus középpontjában Nicaragua állt, ahol 1979 júliusában vette át a hatalmat a Szandinista Nemzeti Felszabadítási Front (FSLN), egy jobbító-nevelő baloldali mozgalom. Mindenütt volt és számos helyen ma is van ilyen az ágrólszakadt latin-amerikai országokban, ahol a (többnyire bennszülött) nyomorgó nincstelenekkel szemben egy szociálisan érzéketlen, korrupt földbirtokos-katonai-politikai elit pöffeszkedik. A mozgalom névadója, Augusto César Calderón Sandino az amerikai megszállás ellen harcoló parasztvezér volt a harmincas években. Vezetői, akiknek az irányításával elzavarták az országból a közpénz-éhes Anastasio Somoza Debayle diktátor-örököst, nem voltak ugyan bolsevikok, lehet, hogy diktatúrát sem akartak, abban viszont biztosak voltak, hogy hatalmon akarnak maradni. Úgy tűnik, a hatalom megszerzésének és megtartásának szovjet mintájú technikáiban sem voltak járatlanok. A Reagan-adminisztrációnak (amely nem szívesen bíbelődött a fogalmak árnyalt meghatározásával) ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy a szandinistákat marxistáknak, kommunistáknak, vagyis a Gonosz megtestesítőinek, Moszkva kreatúráinak lássa, kiknek a segítségével az ellenség megvetheti a lábát az amerikai szárazföldön, a Jó világának küszöbén.
Ráadásul nicaraguai uralmuk veszélyeztette a szomszéd országok, délről Costa Rica, északról Honduras stabilitását is, főleg attól kezdve, hogy 1981-ben a szandinistákkal szemben álló erők is megszerveződtek – főként a korábbi Nemzeti Gárda tagjaiból –, és innen, elsősorban hondurasi táboraikból hajtották végre akcióikat. Ráadásul a szandinisták fegyverrel támogatták a majdnem szomszédos El Salvador gerilláit, a kormánycsapatok és a jobboldali halálosztagok ellen harcoló Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Frontot (FMLN) is. A nyolcvanas években összefüggő válsággóc jött tehát létre Közép-Amerikában.
A Reagan-kormány külpolitikai célkitűzései között a „Csillagok háborújaként” emlegetett Stratégiai Védelmi Kezdeményezés után második helyen rögtön a közép-amerikai rendezés, vagyis a szandinisták megbuktatása állt. A nicaraguai rendszer ellen harcoló felkelők, a kontrák támogatása mellett Washington erőteljes gazdasági nyomással, egy idő után embargóval igyekezett célt érni.
Természetesen kezdettől fogva voltak diplomáciai próbálkozások a feszültség enyhítésére. Mexikó már 1982-ben közvetlen tárgyalásokat sürgetett az Egyesült Államok és a Daniel Ortega vezette nicaraguai kormány között. Egy évvel később Mexikó, Kolumbia, Panama és Venezuela külügyminisztere – az úgynevezett Contadora Csoport – együttesen látott hozzá egy béketerv kidolgozásához, amely azonban nem nyerte el Washington rokonszenvét, mert magába foglalta a kontrák támogatásának a felfüggesztését is. 1986-ra ennek a tervnek már a harmadik változata futott zátonyra, részben továbbra is az Egyesült Államok, részben a Tegucigalpa Csoport néven egységbe forrt Costa Rica, El Salvador és Honduras ellenállásán, amely mögött szintén amerikai nyomást lehetett sejteni.
A keményvonalas reagani külpolitika csak azt fogadta volna el megoldásként, ha a szandinisták megbuknak. Ennek elméletileg két lehetősége volt. Az első a kontrák által amerikai támogatással rájuk mért vereség, ami nyilván nem tekinthető tárgyalásos opciónak. A másik a belső liberalizálódás, demokratizálódás, amely megfosztja a szandinistákat a politikai hegemóniától. A nicaraguai vezetés számtalanszor ígéretet tett ugyan az ország demokratizálására különféle tárgyalásokon, de a Reagan-kormány kétségbe vonta – mint időközben és később is bebizonyosodott, nem alaptalanul –, hogy Ortegáék állni fogják a szavukat.
Ebben a helyzetben kezdett körvonalazódni 1986–87 fordulóján az Arias-terv, eredetileg amerikai–Costa Rica-i közös kezdeményezésként, a Nicaraguával szemben túl engedékenynek ítélt Contadora-javaslat helyettesítésére. A tervezet azonban olyannyira átformálódott, mire 1987 augusztusában aláírták, hogy már alig tükrözött valamit az amerikai törekvésekből, viszont egy táborba tömörítette a közép-amerikai államokat.
Arias föllépéséig a hondurasi fővárosról elnevezett Tegucigalpa Csoport egységes és Washingtonnal egy hullámhosszon politizáló blokként vette körül Nicaraguát. Arias, bár eredetileg határozottan szembehelyezkedett a szandinistákkal, 1986-ban mégis ő képviselte a Costa Rica-i elnökválasztáson a békepárti alternatívát, amelynek elegendő súlya is volt a győzelemhez a véderővel egyáltalán nem rendelkező országban, az egyetlenben, amely Közép-Amerikában demokratikus hagyományokat tud felmutatni. Arias már a kampányában is az ország kényszerű militarizálódása ellen érvelt, később pedig világosan megfogalmazta Costa Rica alapvető problémáját: az ország 300 kilométeren határos Nicaraguával, és nem egyeztethető össze a gazdasági (ezen belül főleg idegenforgalmi) érdekeivel, hogy a szomszéd országban háború legyen. Ezért – ha úgy tetszik, opportunizmusból, ha úgy tetszik, pragmatizmusból – ellenezte a fegyveres harcot és szorgalmazta a tárgyalásos rendezést. Ráadásul helyre kívánta állítani Costa Rica hagyományos semlegességét is. Így közös platformra került Mario Vinicio Cerezo Arévalo guatemalai elnökkel, aki az „aktív semlegesség” nézetét vallva kívül maradt a Tegucigalpa Csoporton. (Mindazonáltal Guatemalának is megvoltak a maga halálbrigádjai, felkelői, hol százas, hol ezres nagyságrendben elkövetett politikai gyilkosságai és más jogsértései.)
Miközben az amerikai megoldási elképzelések egyértelműen Nicaraguára koncentrálódtak, az Arias-terv egységes, összefüggő javaslatokat tartalmazott, amelyek valamennyi leendő aláíróra vonatkoztak. A szükséges demokratikus változásokra, a saját erőből elvégezhető tennivalókra helyezte a hangsúlyt, nem pedig a külső (amerikai–szovjet) katonai tényezőkre. Így – a korábbi Contadora-javaslatokkal szemben – a kontrák amerikai támogatásának kérdését is kivonta a reflektorfényből. Nicaragua, El Salvador és Guatemala számára egyszerre indítványozta a fegyverszünetet, a nemzeti megbékélési bizottságok felállítását, párbeszédet a kormányok és nem fegyveres ellenzékeik között, a szabadságjogok mindenféle korlátozásának a felfüggesztését, más országokban működő gerillamozgalmak fegyveres támogatásának a megszüntetését. Egyik kormány legitimitását sem tette kérdésessé, s ezzel elérte, hogy Nicaragua is legitimnek tekintse El Salvador kormányzatát, és elálljon az FMLN támogatásától. Emiatt fogadta el a béketervet végül José Napoleón Duarte salvadori elnök is, miután hosszú ideig habozott, s el is érte az aláírás elhalasztását. Időközben viszont Arias hosszú körutat tett Nyugat-Európában, és politikai támogatást szerzett az elképzeléséhez. A tervezetnek volt egy érdekes, csak évekkel később megvalósult eleme is: egy közép-amerikai parlament megválasztása. Ennek a testületnek az ötlete Cerezo guatemalai elnöktől származik, aki a térség problémáinak regionális voltát hangsúlyozta ezzel. Az összefogás szándékának lehetett egyfajta Amerika-ellenes éle is, de kiolvasható belőle a közép-amerikai országok vágya is a politikai érettségre, a felnőtté válásra.
Az Arias-tervet magába foglaló előzetes béke-megállapodást 1997. augusztus 7-én írták alá a guatemalai fővárosban, az öt érintett ország kétnapos csúcstalálkozójának záróaktusaként. Washingtont ez annyiban lepte meg, hogy legalább Honduras elzárkózására számítottak, de nem ez történt. José Azcona del Hoyo hondurasi elnök, a térség szandinistaellenes intranzigense is engedett a nyomásnak, nem akart az évek óta első és egyetlen, aláírásközelbe jutott megállapodás magányos kerékkötője lenni.
Reagan amerikai elnök feltételesen üdvözölte a dokumentum aláírását, mondván, hogy az Egyesült Államok a saját, valamint a nicaraguai ellenállás érdekeinek függvényében segíti majd a benne foglaltak megvalósítását. Két nappal az aláírás előtt, tehát az utolsó pillanatban Reagan egyébként egy alternatív javaslatot jelentett be, amely sokban támaszkodott az Arias-tervre, de a szandinistákat szigorúbban kényszerítő, azonnali tuzszünetet és hatvan napon belüli szabad választásokat, határozottabb demokratikus intézkedéseket követelő pontokat tartalmazott. A tervezet, amelynek kidolgozásában jelentős szerepe volt a washingtoni képviselőház elnökének, James Wright texasi demokrata képviselőnek, alighanem az utolsó kísérlet volt azzal a végső/hátsó törekvéssel, hogy a törvényhozás megszavazza a kontrák további katonai támogatását. (A javaslat elfogadása és a szandinisták által történő megszegése lett volna az alkalom erre.)
Csakhogy miután kiderült, hogy a titokban Iránnak eladott amerikai fegyverek árát továbbították a hivatalos csatornák megkerülésével a nicaraguai felkelőknek, már végképp nem sikerült a kontrák mellé állítani a közvéleményt. A reagani külpolitika egyik legfontosabb alakítója, Elliott Abrams panaszolta egy évvel később egy tanácskozáson, hogy egy közvélemény-kutatás szerint El Salvadort több amerikai hiszi az Egyesült Államok ellenségének, mint ahányan szövetséges országnak. A megkérdezettek 61 százalékának pedig az a meggyőződése, hogy a Szovjetunió a nicaraguai kormánnyal szemben szít kommunista felkelést. A világot jókra és rosszakra osztó lapos külpolitikai propaganda tehát nem hatotta át különösebben a lakosság tudatát.
Ráadásul a szandinistákkal szemben álló erők támogatásából sem volt sok haszon. Az Egyesült Államok által erőteljesen segélyezett közép-amerikai országok mindegyike súlyos gazdasági válságban volt a nyolcvanas évek második felében. El Salvadorban ekkorra már a költségvetés nyolcvan százalékára rúgott az amerikai támogatás, ugyanakkor a gazdagság kevesebb kézben összpontosult, mint valaha. A kontrák táborát pedig újabb és újabb, részben személyes ellentétek osztották meg, a fegyveres ellenállás finanszírozására folyósított pénzek egy része is eltűnt kézen-közön.
A legrosszabb gazdasági helyzetben azonban maga Nicaragua volt. Nem is csoda, hiszen 1987-re költségvetésének már több mint negyven százalékát tették ki a hadikiadások. A szovjet, kínai és kelet-európai gazdasági és katonai támogatás s a nem jelentéktelen nyugat-európai humanitárius segítség sem tudta pótolni azt, amit az 1985 óta érvényben lévő amerikai embargó elvont az országtól. Managuai adatok szerint az infrastruktúrát és a termelő kapacitásokat hét év alatt ért háborús károk mértéke meghaladta az egymilliárd dollárt. Felgyorsult a pénzromlás, 1988-ra pedig már hiperinfláció sújtotta az országot. Mindez olyan erős kényszert jelentett, hogy a szandinisták már csak ezért sem kerülhették meg az Arias-terv előírásait. 1987 őszén látványos gesztusokat tettek, politikai foglyok százait engedték szabadon, elindították a nemzeti párbeszédet, újra engedélyezték a korábban betiltott ellenzéki sajtó működését. Az első, januári mérlegkészítés valamennyi aláíró országban rámutatott hiányosságokra, nem volt kivétel Nicaragua sem. 1988 közepén a kontrák és az USA szerződésszegésére hivatkozva ismét szűkítették a szabadságjogokat, de aztán végleg visszatértek a béketerv előírásaihoz. Ez valószínűleg összefüggött a szovjet katonai támogatás megszűnésével.
1990 februárjában a nemzetközi ellenőrzés mellett rendezett szabad választásokon a szandinisták legnagyobb meglepetésükre vereséget szenvedtek. A konszolidáció azonban még évekig tartott – akárcsak El Salvadorban. Guatemalában pedig máig sem rendeződtek a viszonyok.