[Mi mit tehet?] [2]
1996 novemberében hosszadalmas tárgyalássorozat vette kezdetét a Fővárosi Bíróság épületében, dr. Varga Zoltán tanácsa előtt. Az ügyész a vádlottat, Lupis Józsefet – aki az 1990. évben elfogadott első „újkori” értékpapírtörvény (1990. évi VI. tv.) égisze alatt az elsők között alapított brókercéget – milliárdos kárt okozó csődbűntett, másodsorban különösen nagy értékre elkövetett sikkasztás, harmadsorban pedig folytatólagosan művelt magánokirat-hamisítás bűntettének elkövetésével vádolta. A vádlott – már-már megható módon – bűnösnek vallotta magát az utolsó pontban, a többi vádat viszont tagadta. A bíróság ehhez képest első fokon felmentette őt az első vádpontban, elmarasztalta viszont a másodikban és a harmadikban, s a 250 000 Ft pénzbüntetés mellé kiszabott 2 év fegyházbüntetést, utóbbit egyúttal 3 évre mindjárt fel is függesztette…
Lupis József „kisiparos” mesterkedéseitől elindulva, dilettánsok irányította brókercégecskék üzelmein át az utóbbi évek nagy „dominódőléseit” tekintem át az alábbi írásban. Teljes esetkatalógusra semmiképp sem törekszem, néhány közös vonást azonban mindenképpen könnyen felfedezhetünk az alábbi ügyekben. Hogy elöljáróban csak néhányat említsünk: a brókercégek nem vezették rendesen a nyilvántartásokat (szándékosan vagy hozzá nem értésből vagy a technikai-szellemi háttér hiányosságaiból fakadóan – a kárt szenvedett ügyfél számára édes mindegy), eljátszották az ügyfelek letétjeként általuk kezelt pénzt és értékpapírokat, végeredményben pedig – ahogy mondani szokták – a lovak közé hajították a gyeplőt, és úsztak az árral (meg az apállyal).
Óhatatlanul felvetődik az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet felelőssége: szívesen áttekintettem volna a felügyelet eddigi vizsgálataiból levont következtetéseit (ha vannak ilyenek), de többszöri megkeresésem ellenére a nem csekély létszámú szervezetben nem akadt ember, aki hajlandó lett volna segítséget nyújtani a munkámban, vagy akárcsak valamilyen válaszra méltatni. Nagy segítséget kaptam viszont a Budapesti Értéktőzsde Titkárságától, a Kereskedési Szabályzatot és a Tagi Szabályzatot, amelyből árnyalt kép nyerhető arról, hogy milyen eszközök (például szankciók) állnak a tőzsde rendelkezésére a rend fenntartására és a piac prudens működéséhez szükséges szabályok betartatására. A befektetővédelem aktuális helyzetének jellemzéséhez kiváló forrásként szolgált a Befektetővédelmi Alap (Beva), ahol igazi műhelymunka folyik: a gárda (élén vezetőjével, dr. Farkas Péterrel, aki személyes konzultációval volt segítségemre) felismerte, hogy nincs a világon az a befektetővédelem, mely képes lenne kompenzálni a nem megfelelő módon és hatékonysággal szabályozott és ellenőrzött (azaz felügyelt) értékpapír-piaci szolgáltatók által okozott károkat, aránytalan és elviselhetetlen terhet róva a tisztességesen működő brókercégekre.
A kezdetek
A Lupis Brókerház Rt. 1991. január 1-jétől, az Első Amerikai–Magyar Értékpapír-kereskedelmi Rt. jogutódjaként, 125,1 M Ft jegyzett tőkével kezdte meg működését. Az átalakulóban lévő pénzpiac ingoványain lavírozó brókercég azonban – karöltve az 1992-ben megroggyant Ybl Bankkal és a Gyomaendrődi Vállalkozói Takarékszövetkezettel – 1993 decemberében már csak 0,22 százalékos likviditási rátával „büszkélkedhetett”, amikor is 2,7 Mrd Ft rövid távú kötelezettséggel szemben már csak mintegy 609 M Ft-nyi forgóeszközt tudott felmutatni, a mérleg pedig több száz milliós veszteségről árulkodott. Mit tesz ilyenkor a leleményes brókerház-tulajdonos? Az ügyész szerint csupán annyit, hogy – az éppen esedékes tartozásainak rendezésére – határidős értékpapír-ügyleteket (ún. repókat) kötögetett, amelyhez a „rávalót”, azaz a hitelt bizonyos költségvetési szervezetek, úgy mint a Magyar Honvédség, a MÁV, az Országos Közoktatási Intézet és különböző vállalatok, az Ikarus, New Trend Kft., a Club Tihany által rendelkezésére bocsátott pénzeszközök biztosították.
Miután Lupis már a kamatokat sem tudta fizetni, 1994. június 21-én csődegyezséget ajánlott hitelezőinek, akiknek ekkorra már circa 3,15 Mrd Ft-tal tartozott. Az ügyész előterjesztése szerint a vádlott sikkasztás bűntettét követte el, mégpedig oly módon, hogy egy 419,72 M Ft névértékű, az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság (OTF) tulajdonában álló s a brókernél letétbe helyezett államkötvénypakettet 1993 novemberében sajátjaként eladta az OTP-nek, hogy némi készpénzhez jusson, s hitelezői szívét lágyítsa. Mindezek tetejében még „házi készítésű” (azaz: hamis) letéti igazolásokkal manipulálva különböző szerződéseket kötött.
Az ügyész, dr. Misi Mária börtönbüntetés kiszabását, vagyonelkobzást és a perköltségek viselését kérte a vádlottra. Az ügyvéd, dr. Orosz Balázs azonban ezt nem hagyta annyiban, s a vádpontok kissé nyakatekert cáfolatába kezdett, miszerint:
1. A fizetésképtelenség nem feltétele, hanem eredménye a csődbűntettnek, hisz maga a csőd olyan fizetési moratórium, melynek révén a fizetésképtelenség bekövetkezése elkerülhető, ily módon a fizetésképtelenség léte nem elégséges a csődbűntett igazolásához, nem is szükséges, s azt hovatovább bármilyen – likviditási gondoktól nem érintett – társaság is elkövetheti.
2. A sikkasztás bűntette azért nem valósulhat meg, mert az OTF által tulajdonolt értékpapírok összevont címletben pihentek a BÉT értéktárában, majd pedig a KELER-ben, azok soha nem kerültek a brókerház birtokába, azaz nem felelnek meg a „dolog” Ptk.-beli fogalmának. Ha viszont nincs dolog, azt megőrzésre nem vehették át, azaz nem jöhetett létre érvényesen a letéti szerződés sem, s nem is volt min elkövetni a bűntettet. Orosz doktor szerint „nem létezett olyan letéti jog, mellyel Lupis József jogellenes manipulációt végezhetett volna”.
3. Vádlott és védője bűnbánóan elismerte a magánokirat-hamisítást és a vádlott tevékeny megbánást tanúsított, melynek enyhítő körülményként történő figyelembevételét, s a másik két vádpont elegáns elejtését kérte az ügyvéd a T. Bíróságtól.
Az ítélet végül is, mint említettem, enyhe, inkább csak figyelmeztető jellegű volt. A bíróság az indoklásban kifejtette, hogy a vádlott nem követte el a csődbűntettet, mivel a hitelezők érdekeit látnivalóan nem akarta veszélyeztetni, amit az is alátámaszt, hogy önbejelentését csupán a Belügyminisztérium feljelentése előzte meg. A bíróság véleménye szerint a bróker „túlzottan kockázatosnak tűnő manőverei megmaradtak a józanság határain belül”. Megállapította továbbá, hogy az összevont címletű értékpapír igenis megtestesíti a hozzá kapcsolódó jogokat és kötelezettségeket, és lehet bizony az is az elkövetés tárgya, miként a bróker a tulajdonos beleegyezése és tudta nélkül fedezetként a rábízott dolog felett sajátjaként rendelkezett. Az ítélettel azonban sem a vád, sem a védelem nem volt elégedett, s mindketten fellebbeztek. (A másodfok már szigorúbb büntetést hozott, ami az egységes joggyakorlat hiányát mutatja.)
A Lupis-ügyben a jól behatárolható tulajdonosi struktúra, az egyszemélyi vezetés viszonylag jól meghatározta a felelősségre vonhatóság határait is. Az okozott veszteség, bár nem volt csekély, csak egy zártabb „klubot” érintett, felháborodott kisbefektetők hada ekkoriban még nem ostromolta az egyébként eleinte tisztességes hírnévnek örvendő Lupis brókerháza táját.
Az Allied Investment Rt. botránya 1998. február 20-án, 2 évvel a Lupis-ügy kezdete után robbant ki: a BÉT titkárságvezetője, Pacsi Zoltán felfüggesztette az Allied Investment Értékpapír-kereskedelmi és Tanácsadó Rt. kereskedési jogát, azaz kitiltották a tőzsde valamennyi szekciójából, mivel nem jelentette be tulajdonosváltozását, továbbá készfizető kezességet vállalt alaptőkéjének száz százalékára, miközben az 1997. évi főkönyvi adatait sem véglegesítették még 1998. február elejéig. Ekkor ugyanis már az új Épt. (1996. évi CXI. törvény) vezényli a tőkepiaci szereplőket, amely előírja, hogy a befektetési szolgáltató a szerződéseiről egységes, időrendi nyilvántartást köteles vezetni, ennek tartalmaznia kell az ügyfél nevét, a szerződés tartalmát, a beérkezés és a teljesítés (megszűnés) módját és idejét. Az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet (ÁPTF) utóellenőrzést kezdett a brókercég összes termeiben, s viszonylag hamar kiderítette például, hogy egy bizonyos vitatott – a Generálbróker Rt. KELER-számláján befagyasztott – részvénycsomag jogos tulajdonosa nem az Allied Investment, hanem Bőcs község önkormányzata (aki ugyan korábban tulajdonosa is volt az utóbbi brókercégnek, mindaddig, míg el nem adta a delaware-i bejegyzésű Dar and Ko cégnek).
A felügyelet egyébként némiképp következetlennek bizonyult, mivel az említett értékpapíroknak a KELER-nél történő befagyasztását nem, a határozat feloldását viszont megjelentette a Magyar Tőkepiacban, az ÁPTF hivatalos lapjában, s a felemás nyilvánosság „kabátlopási ügybe” keverte az egyébként vétlen Generálbrókert is.
A felügyelet 1998. február 20-i hatállyal végül felfüggesztette az Allied Investment Rt. KELER Rt.-nél vezetett számlái feletti rendelkezési jogát, 1998. február 23-i hatállyal pedig a befektetési szolgáltatási tevékenységének végzését is, és felügyeleti biztost rendelt ki a céghez. A 8 fiókkal rendelkező Allied megroppanása a felügyeleti biztos felmérése szerint 1823 ügyfelet, többségükben magánszemélyeket – érintett érzékenyen, mintegy 1,6 Mrd Ft befektetési értékben. A szívszorító bizonytalanságban az érintetteknek némi reménysugarat csak a már létrehozott Befektetővédelmi Alap garanciájának igénybevétele nyújtott, amelynek az Allied Investment Rt. 1997. szeptember 13-tól a tagja volt.
A kártalanítási eljárás el is kezdődött, és – a Beva jelentése szerint – 234 befektető részére összesen 102 607 117 Ft kártalanítás került kifizetésre, az 1 M Ft/befektető összeghatárt is figyelembe véve. A Beva 103 igény elutasításáról döntött.
A CB Bróker Rt.-ről 1998. június 19-én – egy egyébként derűs pénteki napon – rövid hír jelent meg a napilapokban: a kiterjedt vidéki ügyfélhálózat (szegedi székhely, 10 más vidéki városban iroda, kb. 10 000 ügyfél, 6 Mrd Ft-os állomány) és intenzív reklámtevékenység révén a legnagyobbnak számító független vidéki brókercég nyilvántartási szabálytalanságok miatt felügyeleti korlátozással sújtatott, s a káosz kibogozásáig új ügyfelektől megbízásokat nem fogadhat el. A brókercég azonnal beszüntette „áldásos” tevékenységét, s közhírré tette, hogy önkorlátozással él, és a helyzete tisztázódásáig a régi ügyfelektől sem vesz föl megbízásokat, sőt az élő megbízások teljesítését is felfüggeszti, kizárólag a transzfermegbízásokat fogadja (igaz, egyidejűleg a transzferdíjat az ötszörösére emelve). Az ügyfelekhez hasonló mértékű tájékozatlanságban szenvedő vidéki ügyfélszolgálati munkatársak felvették ugyan a transzfermegbízásokat – hősiesen állva a rohamot –, ám a teljesülési időt firtató kérdésekre már csak a kezüket tudták széttárni, s holmi felügyeleti biztos eljöveteléről rebegtek.
A felügyeleti biztos Déri Viktor, a CIB Bróker Rt. volt vezérigazgatója személyében hamarosan meg is jelent a szegedi központban (a „végek” tehát továbbra is felügyelet nélkül maradtak), s minimum 3 hétre, de maximálisan is hetekben mérhetőre taksálta azt az időt, amikorra „képbe kerül”, és az ügyfelek hozzájuthatnak a CB-nél lévő értékeikhez, bár az ez idő alatt lejáró kincstárjegyek kamatozása „természetesen” nem hosszabbodik meg, vagyis az ügyfelek veszteségeként jelentkezik.
A CB Bróker az ügyfelek valamennyi értékpapírját, az előírások és a kiadott letéti igazolások tanúsága szerint is, letétként vette át (illetve beszerzés után ki sem adta azokat fizikai valójukban) és helyezte el a KELER Rt-nél vezetett értékpapírszámláján. A Polgári Törvénykönyv 462. § (1) bekezdés szerint a „letéti szerződés alapján a letéteményes köteles a letevő által rábízott dolgot időlegesen megőrizni”. A Ptk. 463. § (2) bekezdés szerint továbbá „a letéteményes a jogosan igénybe vett harmadik személy magatartásáért úgy felel, mintha a dolgot ő maga őrizte volna”, és a 466. § (1) bekezdés szerint „a letevő a dolgot bármikor visszakövetelheti”. Vagyis az ügyfelek értékpapírjai soha nem kerültek a brókercég tulajdonába, és ebből sok más következtetés mellett az is adódik, hogy ha – bármilyen a működésével összefüggő okból – nem tudta az ügyfeleknek a lejárat pillanatában, vagy akkor, amikor ők kérték – márpedig a rossz hírek hallatán azonnal kérték – kiadni, köteles lett volna azok után legalábbis kamatfizetési kötelezettséget vállalni.
Csak 1999. január 1-je óta köteles a KELER a befektetési szolgáltató és annak ügyfeleit megillető befektetési eszközöket és pénzeszközöket – külön jogszabályban előírt módon – elkülönítve kezelni (Épt. 213. § [6] bekezdés). A jogszabály egyúttal felhatalmazást ad a kormánynak arra, hogy rendeletben állapítsa meg a számlák elkülönített kezelésére, valamint e számlák feletti rendelkezési jog gyakorlására vonatkozó szabályokat (Épt. 247. § [1] bekezdés f) pont). Az elkülönített számlavezetés azonban csak szükségmegoldás, mert egy jól működő piacon, ahol dominál a megbízhatóság, a brókercég nyilvántartásán belül minden pillanatban kiválóan elkülönül a saját vagyon az ügyfélvagyontól, és remélhetőleg a központi KELER-számla végösszege megegyezik a kettő összegével. Nem szabad ugyanis elfeledkeznünk arról, hogy az elkülönített számlavezetés további költségeket ró az ügyfelekre.
A problémák mindazonáltal nem voltak újkeletűek, csupán a nagyközönség nem értesülhetett róluk. A brókercég ugyanis nem kellő körültekintéssel szervezte meg a nyilvántartást, ráadásul – holott a cég még a tőzsdetagsághoz elegendő személyi és tárgyi feltételeket sem tudta összehozni, s így tőzsdei kereskedési joggal sem rendelkezett – magabiztosan belevágtak kockázatos ügyletekbe is. Ez törvényt is sért, ha a játékot jóhiszemű ügyfelek pénzéből finanszírozzák, elvileg függetlenül attól, hogy nyernek, avagy veszítenek rajta, hisz a korábbi nyereségekből aligha juttattak vissza az ügyfeleknek. Pedig az értékpapírtörvény egyértelműen kimondja, hogy a befektetési szolgáltató a rendelkezése alatt álló ügyfélkövetelést saját maga vagy másik ügyfele érdekében átmenetileg sem használhatja, és köteles biztosítani, hogy az ügyfél az értékpapírjáról, illetve pénzeszközéről bármikor rendelkezni tudjon (Épt. 101. § [1] bekezdés).
Az igazi nagy baj azonban az 1997. év végi tőzsdezuhanás táján következett be, amikor drasztikusan és váratlanul zuhantak a részvényárfolyamok, miközben a CB saját számlára s megannyi ügyfele megbízásából is nagy összegben játszott a határidős tőzsdén.
És persze veszített. A megbízók között – mint azt egyébként azóta más brókercégek kapcsán is hallhattuk – voltak olyanok, akik nem töltötték fel időben (vagy soha) a határidős pozíciók pénzügyi fedezetét, vagy a telefonon leadott megbízás alapján megvásárolt részvények árát egyszerűen nem fizették be, látván a további áresést. A CB pedig nem átallott „átcsoportosítani” a különféle ügyfélszámlák között, vagyis egyes ügyféltartozások kiegyenlítésére más ügyfelek pénzét használta föl, bízva abban, hogy később visszaadja majd a „kölcsönt”.
A Csongrád Megyei Rendőrfőkapitányság gazdaságvédelmi osztálya, Tóth Molnár István alezredes vezénylete alatt, a vezérigazgató ellen számviteli fegyelem megsértésének vétsége és sikkasztás bűntettének alapos gyanúja miatt nyomozást is indított. A nyomozás szerint alapos volt a gyanú, hogy a brókercég az ügyfelek pénzének egy részét az alkalmazottak nevére szóló számlákon helyezte el, s ezzel – a rábízott pénzzel sajátjaként rendelkezve – megvalósult a sikkasztás bűncselekménye, legalább mintegy félmilliárd forint értékben. Az átirányításokat (transzfereket) egyébként a megemelt díjat befizetők értékpapírjai esetében is önkényesen és esetlegesen teljesítették, s a felügyeleti biztos megérkezésével végképp – mint utóbb kiderült, több mint egy évre is akár – bennragadtak az ügyfélkövetelések.
Mivel a társaság – szerencsére?! – 1997. szeptember 17. óta tagja volt a Befektető-védelmi Alapnak (Beva), a befektetőknek maradt annyi reményük, hogy ha a vizsgálat lezárul, akkor 1 M Ft erejéig talán majd csak hozzájuthatnak elkallódott követeléseikhez. A hosszadalmas és határozatlan felügyeleti vizsgálat – melynek élén Déri Viktort követően még legalább 2 másik felügyelő is megfordult, egyikük az Alliednél edződött Baronfeind Tamás – alatt a befektetők semmilyen személyre szóló tájékoztatást nem kaptak, kizárólag a sajtóból és egymástól szerezhették ellentmondó információikat.
Egyebek mellett azt, hogy a felfüggesztett – s kis időre rendőrségi őrizetbe is került – vezérigazgató, Zádori Judit volt és maradt a felügyelőbiztos legfőbb támasza, és a háttérben ő hozta a döntéseket a transzferek sorrendje és mértéke tekintetében. Továbbá azt, hogy a felügyelet már 1998 márciusában is folytatott vizsgálatokat a CB Brókernél, s ugyanazok a hiányosságok, amelyek később a felfüggesztéshez vezettek, már akkor is fellelhetőek voltak, méghozzá hasonló nagyságrendben. De akkor miért nem előbb történt meg a felfüggesztés?
A történet különben viszonylag jól (?) végződött, mivel a Befektetővédelmi Alap – miután a pénzügyi fedezetet nehezen bár, de előteremtette – valóban helytállt az ügyfelekkel szemben a törvényi mértékben (1 M Ft). Már-már szinte „szerencsésnek” mondhatók a CB Bróker pórul járt ügyfelei, mert az ő brókerük még a nagy dömping, a nagy dominódőlés előtt ment tönkre, s így a Bevának meg nem volt teljesen kiürülve a kasszája. Egyet azonban egészen biztosan megtanulhattak. Hiába mondja ki az értékpapírtörvény mindjárt az első fejezetében, hogy „a törvény célja, hogy minden, a hatálya alá tartozó személy az e törvényben meghatározott jogait és kötelezettségeit jóhiszeműen, az ilyen személytől elvárható gondossággal eljárva… a befektetők érdekeinek megóvásával gyakorolja”, senki sincs biztosítva afelől, hogy ez valóban így is történik. Több garanciát jelentene, ha a büntető törvénykönyv (1978. évi IV. tv. – Btk.) kiegészülne egy olyan passzussal, ami szigorúan tiltaná és büntetőjogi szankciókkal sújtaná a nem saját vagyonba tartozó értékek, például befektetői letét összeolvasztását a saját vagyonnal, ami bármelyik pillanatban (nem csak csőd esetén) azt a látszatot keltheti, hogy a társaság hitelezői arra is éppúgy igényt tarthatnának. árnyalni lehetne a csődtörvényt (1991. IL. tv.) is ennek szellemében, hiszen a 4. § (2) bekezdése például azt mondja, hogy „a gazdálkodó szervezet vagyona a tulajdonában (kezelésében) levő vagyon”. NB. a letét éppen a befektetési szolgáltató kezelésében lévő, mások tulajdonába tartozó vagyonnak tekinthető.
Dől a dominó
Sajnos a folyamat ezzel nem állt meg. Az 1998 őszén bekövetkezett (újabb) tőzsdekrach, a részvényárfolyamok zuhanása kapcsán még inkább felszínre kerültek a hazai brókerágazat gyöngeségei. Felügyeleti intervenciók, tevékenységi engedélyek felfüggesztése, milliárdos ügyféleszközök veszélyeztetettsége, a nyomozóhatóság kénytelen fellépése, spekulánsok tömeges bukása – tipikus hírré vált. Az 1998-as év termése volt többek között a Hofmann-Schneider, a LaSalle és a Globex Brókerház bukása.
A Hofmann-Schneider Értékpapír Rt. ügyvezetője 1998 tavaszán „elpanaszolta” a felügyeletnek, hogy keresi bár, de nem találja a társaság igazgatóságának elnökét, a tulajdonos Herbert Wernert (az illetőt közben április 11-én Bécsben vizsgálati fogságba, majd később házi őrizet alá helyezték, s hűtlen kezelés és csalás vádjával vizsgálatot indítottak ellene, mivel bécsi illetőségű értékpapírcége megrogyott): az ÁPTF erre azonnal két felügyeleti biztost is kirendelt a céghez, majd befektetési szolgáltatói tevékenységét 1999. január 20-ig felfüggesztették. A határozat indoklásából kiderül, hogy a felügyelet a cég saját kérelmére rendelt ki felügyeleti biztosokat, mivel a társaság egyszemélyi tulajdonosa – és egyben igazgatóságának elnöke – egy külföldi természetes személy „tevékenysége ellátásában tartósan akadályoztatva volt”. A felügyelet engedélyezte a Bre-Wor Observer Brókerház Értékpapír-kereskedő és Tanácsadó Rt. részére a befektetési vállalkozásban történő 100 százalékos tulajdonszerzést és a szerződéses kötelezettségek átvállalását, s az összeolvadás bejegyzése és a névváltoztatás folyamatban van.
A LaSalle Értékpapír Rt.-hez 1998. szeptember 8-án rendelt ki biztost a felügyelet, s azonnal felfüggesztette tevékenységét, kezdeményezte a vezérigazgató felmentését. Az indoklás szerint a brókerház kétes származékos ügyleteket kötött, más ügyfeleinek eszközeihez nyúlt, és az elszenvedett veszteségek miatt reális közelségbe került annak a veszélye, hogy az ügyfelekkel szemben fennálló kötelezettségeinek nem tud majd eleget tenni. Ezen kívül a nyitott határidős pozíciókhoz szükséges elszámolóházi fedezetet nem tudta ügyfeleitől maradéktalanul beszedni (az ügyfelek egy része elszökött a veszteség elől).
A LaSalle egyik közismert partnere, a Graboplast Rt. kb. kétmilliárd Ft-nyi értékpapírral „ragadt be” a mindössze 104 M Ft-os tőkéjű – ám milliárdos vagyonokat kezelő – brókercéghez. (A kétmilliárd a vegyipari vállalat akvizícióira volt félretéve, állampapírok képében vagyonkezelés céljából adták át a LaSalle-nak, az értékpapírok azonban a brókercégnél eltűntek-elúsztak, megtépázva ezzel a Graboplast-részvények tőzsdei renoméját is.)
A többnyire szóban kötött szerződésekből (holott az Épt. 71. § [1] bekezdés szerint: „A befektetési szolgáltató által kötött szerződést a befektetési szolgáltató üzletszabályzata által előírt módon írásba kell foglalni”) csak lassan rajzolódott ki az ügyfélmegbízások és -követelések tényleges állománya. A gyorsan súlyosbodó helyzetet tetézte és a homályt fokozta a LaSalle Tőzsdeügynöki Rt. (a brókercég 60 százalékos tulajdonosa, árutőzsdetag) tulajdonosának, Morvay Gábornak az öngyilkossága. Ő és a társaság tisztségviselői egyébként már egy ideje szerettek volna túladni a cégen, s – úgy tűnt – a vevő is felbukkant egy ciprusi off-shore cég színeiben, a felügyelet azonban nem adta áldását az ügyletre, mondván, hogy bár egy off-shore cég önmagában nem feltétlenül szalonképtelen, de ügyelniük kell arra, hogy „jó gazdához” kerüljön a brókercég.
A Globex Brókerház Rt. tevékenységét 1998. szeptember 11-i hatállyal függesztette fel az ÁPTF, miután a kötvénykibocsátások miatt már hónapok óta rossz hír övezte a Globex-cégalakulathoz tartozó brókervállalatot. Az indok: a társaság számítástechnikai rendszere műszaki hiba folytán alkalmatlanná vált ügyfelei eszközeinek nyilvántartására. A brókerház nem tudott elszámolni továbbá a kezelésére bízott milliárdos önkormányzati részvényvagyonokkal, a helyhatósági eszközöket a Globex-csoport azóta már felszámolás alatt álló tagjai által kibocsátott papírokba invesztálta (többek között a felügyelet által 1998 tavaszán az átlagosnál nagyobb kockázatot hordozónak minősített Globex-kötvényekbe). A Globex Holding vezetői ellen egyébként büntetőügy van folyamatban.
1999-ben a újabb ügyek kezdődtek el és vannak folyamatban, hiányzó ügyfélpénzekre bukkantak (illetve nem bukkantak) a Pest-Budánál, erős csapásokkal felügyeleti vizsgálat indult a Kereskedelmi és Hitelbank brókerházánál, felfüggesztették a Pakett Bróker Rt. tevékenységét, felügyeleti revizorok szállták meg a Generalbróker Rt. irodáit, ellenőrzik a Bankár Befektetési Rt.-t és a Postabank Értékpapír Rt.-t, s legújabban a London Bróker felügyeleti biztos irányítása alá helyezéséről lehetett hallani, visszaélések gyanúja miatt.
A Pest-Buda Értékház Rt. felfüggesztését 1999. február 4-én rendelték el, a 70-80 M Ft-nyi ügyfélkövetelés pedig július 20-i hatállyal nyilváníttatott „befagyottnak”, de a Beva kasszájának kongó üressége miatt az ügyfelek legkorábban jövőre juthatnak az értékpapírtörvényben egyébként garantált (kb. 45 M Ft) pénzükhöz. A felügyeletnek a vizsgálat során legalább annyiban „szerencséje volt”, hogy a brókercég vezetője késznek mutatkozott az együttműködésre, a társaság nyilvántartásai áttekinthetőek voltak, az ügyfélbefektetések nagyobbik része pedig előkerült. A Pest-Buda klientúráját és befektetéseiket, a cég egyes vagyontárgyait, néhány munkatársát és szegedi fiókjának bérleti jogát a Dunaholding Brókerház Rt. már át is vette ez év áprilisában.
A London Bróker Rt.-t 1999. augusztus 26-tól irányítja felügyeleti biztos. A felügyelet ellenőrei helyszíni vizsgálataik során megállapították: a cég nyilvántartási rendszerének problémái miatt bizonytalan, hogy maradéktalanul kielégíthetőek-e az ügyfelek igényei. A társaságnak kb. 8-10 ezer ügyfele egyelőre csak annyit tudhat, hogy a felfüggesztés és a felügyeleti biztos mandátuma szeptember 10-ig szól. Addig a London Bróker nem nyújthat befektetési szolgáltatásokat és nem rendelkezhet a KELER-számlái felett sem. A felügyelet szerint van remény a működőképesség helyreállítására: potenciális befektető jelentkezett a társaságnál, aki tőkeemeléssel szeretne részesedést szerezni a cégben. A felügyelet határozatát szükségképpen BÉT-felfüggesztés (kereskedési jog szüneteltetése) is követte. A cégnek ez idő alatt is gondoskodnia kell arról, hogy a már létező szerződéseket az ügyfelek felmondhassák. Sajnos a vizsgálatok előrehaladtával visszaélések gyanúja is fölvetődött, a brókercégtől kifelé irányuló átutalások megnövekedett száma és nagyságrendje miatt.
Kötvényanomáliák
Bár a kötvény maga is az értékpapírtörvény hatálya alá tartozó instrumentum, ám az általa megtestesített alapjogviszony nem dologra vonatkozó tulajdonjog, mint például a közraktárjegy esetén, nem is tagsági viszonyból eredő jogosultság, mint a részvénynél, hanem pénzkövetelés – vagyis a befektetni vágyó kölcsönadja pénzét a kötvénykibocsátónak, s cserébe kap egy (vagy több) darab papírt, meg egy ígéretet, azaz a kibocsátó (adós) feltétlen és egyoldalú kötelezettségvállalását arra vonatkozóan, hogy a kötvényben megjelölt pénzösszeget, továbbá a pénzösszegnek előre meghatározott kamatát vagy egyéb járulékait, és/vagy az általa vállalt esetleges szolgáltatásokat a kötvény mindenkori tulajdonosának vagy birtokosának (a hitelezőnek) a kötvényben megjelölt időben és módon megfizeti, illetőleg teljesíti.
Kötvényt kibocsáthat bármilyen gazdálkodó szervezet, amely (vagy jogelődje) legalább egy teljes naptári éve működik, és amelynek a felügyelet ezen szándékát az összes törvényes előírás figyelembevételével hivatalosan jóváhagyta.
Ez az eszköz a befektetők körében is népszerűségre tett szert a rendszerváltás utáni években, mivel a kibocsátók általában a banki kamatoknál valamivel kedvezőbb hozamot (vagy speciális szolgáltatást – például telefonkötvény) ígértek, s azóta persze néhányan közülük nem kevés veszteséget is okoztak a nekik hitelt nyújtóknak. Az egyes kibocsátók csődje idején a hitelezőknek még azzal a ténnyel is szembesülniük kellett, hogy alapesetben a kötvény a kibocsátó ún. nem biztosított tartozása, azaz a felszámolási eljárásban a követelés az „egyéb hitelezői követelések” közé – f) pont alá – rangsorol. Magyarul az általában igen költséges felszámolási eljárás után még fennmaradó likvid eszközök szétosztásának sorrendjében a kötvénytulajdonosok nem foglalnak el kifejezetten előnyös pozíciót.
A WVM Lízing és Pénzügyi Rt. 1996 januárjában ment csődbe: maguk a cégvezető-tulajdonosok kezdeményezték a felszámolást, a közgyűléssel január 19-én kimondatták az rt. jogutód nélküli megszűnését, menedéket nyerve ezáltal a hitelezők rohama elől. (A csődtörvény 1991. évi hatálybalépése óta sok esetben tapasztalható jelenség, hogy a felelősök ekként mossák kezeiket, s ruházzák át a felelősséget a csődbiztosokra és felszámolókra.) Hosszas jogi huzavona kezdődött annak kiderítésére, hogy ki és hogyan – szándékosan vagy véletlenül – futtatta zátonyra a céget, és hogy a WVM-kötvények vásárlóival szemben kinek kell(ene) helytállnia. A hitelezők körében nemcsak az együttesen több mint 3 Mrd Ft-tal bennragadt több ezer (kb. 6500) kötvénytulajdonost találjuk, hanem kb. 2,3 Mrd Ft után futó nagybankokat, az adó- és vámhivatalt, valamint a tb-t is.
A hitelezők kielégítése az első perctől fogva bizonytalannak látszott, bár az állami hitelezők és a bankok eleinte lényegesen jobb kilátásokkal bírtak, mivel a köztartozások előkelő helyen állnak a kielégítési sorrendben, a bankok pedig olyan szerződéseket kötöttek, hogy a társaság nem fizetése esetén őket illetik a társasághoz befolyó lízingdíjak (bár ezen szerződések érvényességét a felszámoló vitatta, és igazáért perbe is szállt velük).
Hogyan fordulhatott elő, hogy a felügyelet, a hitelezők és a nagyközönség szeme láttára ilyen rövid idő alatt (1993-ban még azt nyilatkozta az rt. ügyvezető alelnöke, Keresztúry Ferenc, hogy az „unokáiknak csinálják a céget”) saját tőkéjének nyolcszorosáig eladósodott? Ez rejtély, hiszen az értékpapírtörvény előírásai alapján a felügyeletnek – épp a befektetők biztonsága érdekében – folyamatosan ellenőriznie kellett volna az akkori nyilvános kötvénypiac egyik főszereplőjévé lett lízingcéget. Ennek ellenére a társaság egészen 1995 júniusáig bocsáthatott ki vonzó kamatozású kötvényeket, miközben a lízingszakmában már régen rebesgették, hogy bajban van a társaság. Ehhez képest csak a felszámolási eljárás során derült ki, hogy a társaság értékesíthető eszközeiből a tartozások apró töredékére szolgáló fedezet folyhatott volna csak be – már ha a felszámolási költségektől el is tekintenénk, amitől persze a felszámoló Reorg Rt. nyilván nem óhajtott eltekinteni.
A kötvénytulajdonosok egyetlen reménysége ekkor egy a Fővárosi Bíróságon folyó polgári peres eljárás maradt, amelyet a felügyelet kezdeményezett egyetemlegesen a WVM és az annak kötvényeit forgalmazó két brókercéggel, a City Bróker Kft.-vel és a Magyar Hitel Bank Rt. (MHB) érdekeltségébe tartozó Talentum Rt.-vel szemben – a kötvénytulajdonosok pedig „felperesi beavatkozóként” csatlakoztak –, mivel a forgalmazó az értékpapírtörvény alapján a kötvénykibocsátóval együtt felel azért, hogy az utóbbi által kiadott kibocsátási tájékoztató adatai megfeleljenek a valóságnak. Ha a befektetők megtévesztése bizonyítást nyer, az ügyfeleknek kártérítés jár, akár a Talentum mögött álló MHB Rt. (később jogutódja, az ABN Amro Magyar Bank Rt.) zsebéből is, persze csak a jogalap megállapítása után külön indítandó kártérítési perek jogerős kimenetelétől függően. Mármint ha a befektetőknek sikerül még azt is bizonyítani, hogy kifejezetten a félrevezető tájékoztató hatására vásároltak WVM-kötvényeket.
Persze a brókercégek védői azonnal arra hivatkoztak, hogy a WVM mérlegadatait bejegyzett könyvszakértő hitelesítette, így azok valódiságában a brókercégeknek nem volt okuk kételkedni, s jóhiszeműen vettek részt a kötvények forgalmazásában, azt pedig nem írta elő számukra az értékpapírtörvény pontosan, hogy mit és milyen mélységben kellett volna vizsgálniuk, illetve mit kellett volna észrevenniük az adatok pontosságát illetően. Ez azonban nem változtat azon, hogy felelősségük ún. objektív felelősség, ami alól a polgári törvénykönyv szerint nincs kibúvó.
A Fővárosi Bíróság széles körű bizonyítási eljárást folytatott le annak megállapítására, hogy a WVM kötvény-kibocsátási tájékoztatói a valóságosnál kedvezőbb színben tüntették-e fel a cég pénzügyi és vagyoni helyzetét vagy sem. Ezek közül volt olyan, mely egyenesen azt állapította meg, hogy az 1992–1994. évi (3 év) mérlegekben a cég nyereséget mutatott ki, holott valójában mindhárom évben veszteséges volt. Ezt többek között az amortizáció manipulálásával érték el, s így eszközeiket a valóságosnál értékesebbnek tüntették fel, továbbá a tulajdonos cégek közötti belső (fiktív) számlázások útján. 1995-ben aztán végképp katasztrofális helyzetbe került a cég könyvelése, egyes kulcsemberek távozása miatt. A pénzügyi egyensúly pedig tovább romlott, melynek fő oka a rádiótelefon lízing üzletágban felhalmozódott kinnlévőségekben keresendő.
Az elsőfokú bíróság 1998. május 29-én kelt ítéletében megállapította, hogy a per tárgyát képező, a WVM által kibocsátott kötvényekre létrejött szerződések érvénytelenek. Félrevezetőek voltak a tájékoztatók többek között a tulajdonosi struktúra bemutatását tekintve (nem szóltak a vezető tisztségviselők Dr. S. Kft. révén gyakorolt közvetett tulajdonlásáról), egyes tájékoztatók a cégjegyzéki adatokkal nem megegyező tőkeadatokat tartalmaztak, nem valósan tüntették fel a mérleg- és eredmény-kimutatási sémát, nem jelezték a bankhiteleket biztosító mellékkötelezettségeket és lejárataikat, megtévesztőek voltak az ügyfél-elbírálási rendszer tekintetében, nem hívták fel a figyelmet a kockázati tényezők között a kétes követelések összegére, nem jelent meg a tájékoztatókban az 1993. évi mérleghez fűzött korlátozó könyvvizsgálói záradék, nem említették a 450 MHz-es rádiótelefonok vonatkozásában bekövetkezett folyamatos piacvesztést, valamint azt, hogy 1995 első negyedévében gazdaságilag alá nem támasztható, kockázatos befektetések történtek. Így aztán a WVM Lízing Rt. megszegte a valóságnak megfelelő gazdasági, pénzügyi helyzetének érdemi megítélésére vonatkozó tájékoztatási kötelezettséget.
Másodfokon az ügy 1998 nyarán a Legfelsőbb Bíróságon folytatódott, s a kötvénytulajdonosok két érdekképviseleti egyesülete is beavatkozott, valamint az alperesek mellett is voltak magánszemély beavatkozók. A per tárgyát képezte 5 (öt) sorozat 1996-ban kibocsátott kötvény kibocsátási tájékoztatója. A felügyelet (I. r. felperes) szerint az Épt. lex specialis, ezért nem a Ptk. szabályai szerint kell megállapítani, hogy a tájékoztatók félrevezetőek voltak-e, mivel ez objektív fogalom, független a kötvényjegyzők aktuális tudattartalmától. A WVM szisztematikusan elhallgatta, eltitkolta mindazokat a reá nézve kedvezőtlen, súlyosan terhelő tényeket, információkat, amelyekről a menedzsment tudott.
A jogerős ítélet végül 1999. június 14-én megszületett, s kimondta, hogy az első fokú bíróság a tényállást helyesen és alaposan tárta fel, és az abból levont jogi következtetése érdemét tekintve helytálló, azaz a kötvényekhez kötődő szerződések valóban érvénytelenek, mivel az értékpapírok kibocsátási tájékoztatói – objektíve – félrevezető információkat tartalmaztak a lízingcég pénzügyi-gazdasági állapotáról. A döntés lehetővé teszi, hogy a kötvénytulajdonosoknak ne egyenként kelljen bizonyítaniuk a tájékoztatók félrevezető jellegét. Az Épt. 152. § (1) bekezdése szerint ugyanis az érvénytelenség megállapítása esetén az ítélet hatálya a félrevezető tájékoztatással érintett valamennyi szerződésre kiterjed. Érvénytelenség esetén viszont „a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani” (Ptk. 237. § [1] bekezdés), és „aki az érvénytelen szerződés fennállásában jóhiszeműen bízott, ...kárának megtérítését követelheti” (Ptk. 238. § [2] bekezdés). A megállapítási per által kimondott érvénytelenség tehát – az Épt. háttérszabályaként szolgáló Ptk.-ból levezethetően – megalapozza a kártérítési igények külön eljárásokban való elbírálását.
A jogalap tehát a kártérítési perek folytatásához és újabbak indításához megvan, de a WVM-kötvényesek pénzhezjutási esélye változatlanul csekély. Legalábbis a felszámolás során felszabaduló eszközökből vagy a forgalmazók soványka alaptőkéjéből aligha jut nekik túl sok. Elhúzódó pereskedésre lehet számítani, ugyanis a kötvényesek perbe hívták az ABN Amro Bankot is, mivel a bank jogelődjének, az MHB-nak közvetlen irányítása alatt állt a Talentum brókercég, s az akkoriban hatályos társasági törvény szerint „az irányító társaság a közvetlenül az irányítása alatt lévő részvénytársaság tartozásaiért korlátlanul felel” (1988. évi VI. tv., 328. § [2] bekezdés). A WVM kötvényeit a Talentum brókercégnél megvásároló kötvénytulajdonosoknak eszerint igenis lehet keresnivalójuk az ABN Amro Bankkal szemben. Végső soron pedig akár a felügyelet is megtámadható, hiszen minden esetben ő hagyta jóvá az immár jogerősen is megtévesztőnek ítélt tájékoztatók közzétételét.
A felügyelet akár mulasztásos jogsértéssel is vádolható, mivel az értékpapírtörvény előírja, hogy ellenőrizni köteles, hogy az értékpapír forgalomba hozatala megfelel-e a jogszabályoknak és a befektetők biztonságának (Épt. 128. § [1] bekezdés). Lehetősége lett volna továbbá arra, hogy a befektetők érdekét veszélyeztető magatartás esetén az értékpapír forgalmazását felfüggessze.
Ha a kártérítést követelők pert nyernek, azt mindenképpen az államkassza bánja, mivel az ABN Amro Bank (a holland anyabank) már az MHB megvásárlásakor lealkudta a magyar államtól a kérdéses perértéket, legalábbis nagyságrendileg. Az LB-ítéletnek ezen túlmenően precedensértéke lehetne a további ügyekben, például a Reallízing-kötvények esetében.
A Reallízing 96 és Reallízing 2000 kötvényeket két külön cég bocsátotta ki, közös bennük azonban az, hogy a forgalmazó Realbróker Kft. mindkét kötvényre folyamatos visszavásárlási és újraforgalmazási kötelezettséget vállalt, igaz, a kibocsátókkal kötött forgalmazási szerződések alapján, azok hasonló tartalmú háttér-kötelezettségvállalása mellett. A kötvények visszaváltása 1998 júliusa óta azonban szünetel. A forgalmazás önkényes felfüggesztése után az ÁPTF felszólította a Realbrókert, hogy – függetlenül a háttérszerződésektől – tegyen eleget a kötvényesekkel szemben vállalt kötelezettségének, és folytassa a forgalmazást (visszaváltást).
A botrány kipattanása után a visszaváltásért azonnal sorok kezdtek kígyózni a Realbank-fiókok előtt (brókercége tevékenységének a 100 százalékban tulajdonos anyabank adott otthont, továbbá banki felelősséget sugallt a bank emblémája a tájékoztatókon). A kötvényesek ez esetben – a WVM-tapasztalatok birtokában – sokkal gyorsabban eljutottak a felügyelet felelősségének feszegetéséig: miként engedhette meg például a 11,6 M Ft törzstőkéjű Reallízing Pénzügyi Kft.-nek, hogy korlátlan túljegyzést fogadjon el. Ezen kívül hibáztatják az ÁPTF-et azért, hogy jóváhagyta a kibocsátási tájékoztatót (Reallízing 2000), mely nem figyelmeztetett arra, hogy a kötvény különlegesen kockázatos.
Az ÁPTF tehetetlenségét részben azzal magyarázta, hogy a jelenlegi törvények nem tették lehetővé számára, hogy a Realbank 1998. évi „megszállásával” egyidejűleg a pénzintézettel szorosan együttműködő, ám annak tulajdonosi körébe nem tartozó cégeket is ellenőrizhesse (a felügyeletnek, javára írandó, 1998 elején sikerült megakadályoznia, hogy a Realbank-csoport újabb, több milliárd forintos kötvénycsomagot bocsásson ki zárt körben. A Diósgyőri Acélművek Rt. és kassai tulajdonosa, a Kelet-szlovákiai Vasmű jegyezte volna le a kötvényeket, majd a későbbiekben azokat – tőkeemelés formájában – realbanki tulajdonrésszé alakították volna át, így erősítve meg legalább papíron a tőkehiányos bankot.)
A Real-csoporthoz tartozó cégek, hogy elodázzák a veszteségek leírását, szép hozammal kecsegtető folyamatos kötvénykibocsátások révén a lakossággal akarták finanszíroztatni a deficitet, egymástól szövevényes tulajdonszerzésekkel és hitelfelvételekkel forrásokhoz akartak jutni, hogy azokat esetenként egészen másra használják fel, mint azt a befektetőkkel elhitették. A jóhiszemű befektetőket a Reallízing 2000 kötvény esetén a Realbank kifejezett garanciája is kecsegtette.
Egyébként az üggyel kapcsolatosan a legújabb hír, hogy a kárvallott befektetőknek elszigetelve kell kitaposniuk a járatlan jogi utat, mivel a Legfelsőbb Bíróság egyelőre nem készül jogegységi döntést hozni ügyükben. Egyetlen remény számukra, hogy a Realbank és a kötvényeket kibocsátó Real-cégek felszámolásából nekik is jut majd valamennyi pénz. A Realbróker felszámolóbiztosa szerint ugyanis a Realbankot és a hajdan körülötte működő cégeket csoportként kell kezelni még akkor is, ha a bank nem minden esetben volt tulajdonosa a kötvényeket kibocsátó vállalkozásoknak. Ennek megfelelően a csoport által vállalt tartozást a cégek együttes vagyonából kell kifizetni. A zömében időskorú, megtévesztett kötvényeseknek egyébként hitelezői igényük bejelentésekor további költségekkel kellett szembesülniük, követelésük egy százalékát kellett befizetniük a brókercég felszámolójának kasszájába, hogy egyáltalán nyilvántartásba vegyék őket. Emellett persze célszerű lenne a kibocsátók felszámolásába is bejelentkezniük hitelezői igényükkel, folyamatosan, ahogy ezek az eljárások megindulnak. Ez azonban újabb kiadással jár.
Hasonló volt egyébként a helyzet az ún. Álomkötvényekkel is, ahol az Első Hazai Faktorház torlódó kötelezettségét újabb és újabb kötvénykibocsátással próbálta finanszírozni, hogy a Globex históriáját ne is említsük.
Ki mit tehet?
A szaporodó botrányok láttán egyre többen feszegetik az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet (ÁPTF) felelősségét. Maga a pénzügyminiszter, Járai Zsigmond nyilatkozta 1999. február elején a sajtóban a következőket: „Ha egyik percről a másikra, nem pedig hosszú évek alatt ment volna tönkre például a Postabank, a Realbank vagy a Globex Brókerház, kevésbé vetődne fel a kérdés, mennyire felelős mindezért a felügyelet. Ilyen körülmények között viszont azt gondolom, nemcsak a törvényekben van a hiba, hanem az ÁPTF magatartásában is.” Nemcsak a pénzügyminiszter szeretne azonban erősebb (nem feltétlenül nagyobb létszámú!) felügyeletet, hanem feltehetőleg mindazok a betétesek és tőkepiaci kis- és nagybefektetők, akik már átélték vagy tartanak egy jövőbeni krachtól befektetési szolgáltatójuk háza táján.
A felügyelet az eljárásai során az Áe. rendelkezései szerint jár el, határozata ellen közigazgatási úton jogorvoslatnak nincs helye, csak bírósági felülvizsgálat lehetséges (Épt. 126. §) (a maga hosszadalmasságával és költségességével együtt, de ez nem feltétlenül baj). A befektetési szolgáltatókat jelentési kötelezettség terheli a felügyelet felé a tevékenység megkezdésével és folytatásával, a tulajdonosi viszonyok alakulásával, a személyi kör változásaival kapcsolatban, a számviteli fordulópontokon és a pénzügyi helyzet alakulásáról (Épt. 127. §). (Teljességgel tehetetlen azonban a felügyelet azokkal a „befektetési szolgáltatókkal” szemben, akik erre szóló mindennemű engedély nélkül, önkényesen jelennek meg a piacon, s garázdálkodnak – és persze nem küldözgetnek holmi jelentéseket a felügyeletnek. Előfordul, hogy létező, engedéllyel rendelkező brókercégek tudatos vagy tudatlan közreműködésével teszik mindezt. Ez történt például a Bull Holding Befektetési Tanácsadó Kft. esetében, aki a saját nevében adott megbízásokat a Postabank Értékpapír Rt.-nek tőzsdei tranzakciók bizományosi lebonyolítására, s közben a rávalót ügyfeleitől szedte be, megtévesztve őket a cégnevében szereplő „befektetési tanácsadó” titulussal. A felügyelet egyetlen eszköze az engedély nélküli tevékenység puszta megtiltásán és némi beszedhetetlen bírság kiszabásán kívül csupán a rendőrségi feljelentés volt.) A felügyeletnek joga és kötelessége, hogy az Épt. 128. §-a szerint rendszeresen ellenőrizze a tőkepiaci szereplők tevékenységének törvényességét és a saját szabályzataiknak való megfelelést. A rendszeresség azonban meglehetősen szabadon értelmezhető, tekintve, hogy az Épt. nem mondja meg pontosan, mi tekinthető rendszeresnek. Az ellenőrzés bekért adatok alapján vagy a helyszíne(ke)n is elvégezhető, a megbízólevéllel ellátott személy hivatalos személynek minősül (Épt. 129. §), vagyis elvileg „bármit kérdezhet és bármit megnézhet”.
A szakma reményei és törekvései szerint hamarosan (talán még ez évben) sor kerülhet a tőkepiaci szabályozás olyan kiegészítésére, finomítására, mely az eddigi – sajnos rövid idő alatt nem kevés – tapasztalat absztrakciója révén lehetővé teszi, hogy a felügyelet egy valóban erőskezű, igazi fegyvertárral rendelkező, stabil szakmai rutinnal bíró hatóság legyen, mely – tekintélyéből adódóan – eleve elrettentőleg hat a rakoncátlankodni vágyók számára, s valóban rendszeres és hatékony felügyeletet tud megvalósítani a bajok megelőzése érdekében.
Az 1996. évi CXI. törvény (Épt.) 156. §-ában úgy rendelkezik, hogy azok a befektetési szolgáltatók, akik a befektetési szolgáltatási tevékenységek közül bizományosi tevékenységgel, kereskedelmi tevékenységgel, portfoliókezeléssel, a kiegészítő befektetési szolgáltatási tevékenységek közül értékpapír-letétkezeléssel, értékpapír letéti őrzéssel, értékpapírszámla-vezetéssel, illetve ügyfélszámla-vezetéssel foglalkoznak, a törvény hatálybalépését (azaz 1997. január 1-jét) követő kilencven napon belül kötelesek Befektetővédelmi Alapot létrehozni. A tőkepiac professzionális szereplőinek köre meglehetősen zárt, s az egyes befektetők kizárólag a befektetési szolgáltatókon keresztül vehetnek részt a tőkepiaci folyamatokban, és csak a nekik adott megbízások révén valósíthatják meg befektetési elképzeléseiket, ily módon speciális veszélynek, ún. „brókerkockázatnak” vannak kitéve. Ez abban áll, hogy a befektetőnek nem áll módjában betekinteni és figyelemmel kísérni vagy különösen kontroll alatt tartani a befektetési szolgáltató cégszerű (üzemszerű) működését. Ezt a veszélyt felismerve a fejlett – s nyomukban a fejlődőben lévő – tőkepiacok felügyeleti és törvényhozó szervei, köztük az Európai Unió illetékesei, befektetővédelmi alapok létrehozását szorgalmazták, mely – legalábbis részben – megóvni hivatott a laikus befektetőket azoktól a kockázatoktól, melyek nem szükségszerű velejárói ennek az egyébként önmagában is igen kockázatos terepnek, olyan extra veszély, melyet a befektetővel nem ildomos vállaltatni. (Tehát az intézmény nem a tőkepiaci hullámzások okozta megrázkódtatásoktól óvja a befektetőt, azt a saját kockázatvállalási képessége alapján kinek-kinek magának kell viselnie – mintegy felnőtt módra felelősséget vállalva jó és rossz döntéseiért.)
Magyarországon 1997. április 14-én – a befektetővédelmi rendszerekről szóló EU-direktíva elfogadásával szinte egy időben – már létre is jött a Befektetővédelmi Alap. A Beva egy jogászdoktor ügyvezető igazgatása alatt álló, szerény létszámú munkaszervezettel (a kezdetekben 10, jelenleg 6 fő), esetenként külső szakértők bevonásával dolgozó – egyesek szemében máig marginális – szervezet, mely jogállását tekintve önálló jogi személy, polgári jogi jellegű, közhatalommal nem rendelkező, nem nyereségorientált, független, a törvény (de csak a törvény) szabályainak alárendelt, tehát nem önkormányzó és nem önszabályzó , „sui generis” szervezet, melyet az állam kötelezése alapján a befektetési szolgáltatók (a fent felsorolt tevékenységeket végzők) hoztak létre, és megszüntetni is csak egyedi törvényi rendelkezés alapján lehet. Törvényességi felügyeletét az ÁPTF látja el, gazdálkodását az Állami Számvevőszék ellenőrzi. Tagjai nem tulajdonosai a befizetett vagyonnak. A Befektetővédelmi Alapot koncepcionális kérdésekben héttagú igazgatóság irányítja, melynek összetétele leképezni hivatott a tőkepiac struktúráját. A Beva elnökét a Pénzügyminisztérium nevezte ki, alelnökét és tagjait a BÉT, a PM, az MNB, a KELER és a Bevász (a befeketési szolgáltatók szakmai érdekképviseleti szerve) delegálta. Az igazgatóság struktúrája nagyjából leképezi a tőkepiac professzionális szereplőinek összetételét. A tagok mandátuma a jövőben alapesetben 3 évig tart. Az igazgatóság pályázat útján választotta ki a Beva ügyvezető igazgatóját, dr. Farkas Péter személyében, megbízatása határozatlan időre szól. A Bevához történő csatlakozás a már létező befektetési vállalkozások számára 1997. év végéig volt kötelezően előírva. Azokkal szemben, akik ennek nem tettek eleget, 1998-ban a Beva felügyeleti intézkedést kezdeményezett. A belső szabályok között kiemelkedő szerepe van a befagyás során alkalmazandó eljárás rendjének. Ez a „partitúra” természetesen a tapasztalatok alapján azóta is folyamatos finomításokon megy keresztül.
A Beva megtalálta a befektetőkhöz (különösen az ún. kisbefektetőkhöz) vezető utat, bár elsősorban az inkább szakmai berkekben forgatott Magyar Tőkepiacban, az ÁPTF lapjában szokott megnyilatkozni. Az 1998. évi tevékenységről beszámoló jelentésben a legizgalmasabb fejezet a „Kártalanítási ügyek”: az 1997. évi tőzsdei megrázkódtatást követő időszakban már négy ügyben kezdődött el a kártalanítási eljárás, ezek közül pusztán egyet (Allied Investment Rt.) sikerült az év végéig be is fejezni, és máris elfogyott a pénz! A közzétett határidőn belül a Bevához bejelentett kártalanítási igény kb. 173 M Ft, az ebből ténylegesen kifizetett kártalanítás kb. 102 M Ft volt.
A Beva a tűzoltás helyett most már azzal is próbálkozik, hogy a tűzfészkeket megszüntesse. Olyan árnyalt és egyértelmű jogszabályi keretek, szakszerű felügyeleti-ellenőrzői rutin és olyan magas szintű tőkepiaci morál és széles körű tájékozottság kellene, mely főként a megelőzés (az összeomlások elkerülése) terén vezet eredményre, s csak mintegy „utolsó mentsvárként” kellene fönntartani a Befektetővédelmi Alapot.
Az írás elkészítéséhez nyújtott konzulensi segítségéért köszönettel tartozom dr. Tomori Erika ügyvédnek.
Felhasznált források
Bank és Tőzsde, Világgazdaság, Magyar Tőkepiac, Népszabadság, Népszava, Magyar Hírlap, Budapesti Értéktőzsde Kereskedési Szabályzata, Budapesti Értéktőzsde Tagi Szabályzata, A Befektetővédelmi Alap szabályozásának koncepciója, Az Európa Parlament és Tanács 1997. március 3. napján született 97/9/EC direktívája a befektetési rendszerekről, Jelentés a Befektetővédelmi Alap 1997. évi tevékenységéről, Jelentés a Befektetővédelmi Alap 1998. évi tevékenységéről, A Legfelsőbb Bíróság 1999. június hó 14. napján hozott ítélete szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti perben (WVM).
Hivatkozott jogszabályok
1990. évi VI. törvény és 1996. évi CXI. törvény Az értékpapírok forgalomba hozataláról, a befektetési szolgáltatásokról és az értékpapír-tőzsdéről.
1959. évi IV. törvény A Magyar Köztársaság polgári törvénykönyvéről.
1988. évi VI. törvény A gazdasági társaságokról.
1997. évi CXLIV. törvény A gazdasági társaságokról.
1991. évi IL. törvény A csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról.
1978. évi IV. törvény A büntető törvénykönyvről.
- Játéktér [6]