Az 1981. december 13-án bevezetett hadiállapotot 19 hónap után, 1983 nyarán, a július 22-i kommunista ünnepre időzítve oldották fel. Az internáltak többségét hazaengedték – utolsó csoportjuk az 1986-os amnesztiával szabadult. Ekkor az állambiztonsági szervek létszáma meghaladta a sztálini időszak „csúcsát”: 40 ezer funkcionárius szolgált a „cég” kötelékében, akik gyakran még a verésektől, kínzásoktól, sőt a gyilkosságoktól sem riadtak vissza, Jerzy Popieluszko atyán kívül ennek több áldozata volt.
Takarítás a széleken
Az erőtlen és bátortalan korrekciós kísérletek a gazdaság állapotán vajmi keveset változtattak, a hadiállapotot közvetlenül követő rövid fellendülés elmúltával megint ugyanazok a negatív jelenségek mutatkoztak, mint korábban, és a jegyrendszer is változatlanul érvényben maradt. A politikai helyzet az 1970 utánihoz hasonlított, annyi különbséggel, hogy a rendszer most már időlegesen sem tudott tömegeket maga mellé állítani személycserékkel és ígéretekkel. Az emberek nem hitték el, hogy a párt hathatósan támogatja a demokratizálást célzó reformokat. A bizalmatlansághoz hozzájárult az is, hogy a „belső egyensúly” érdekében a régi, jól bevált taktikát alkalmazva a központi pártszervekben időről időre „takarítást végeztek a széleken”, vagyis folyamatosan fegyelmezték a „betont” és a „reformerek” maradványait.
A LEMP – ellenérzései ellenére – a katolikus egyházat is megpróbálta felhasználni, hogy jobb képet alakítson ki magáról. Ez hamvába holt ötletnek bizonyult. II. János Pál pápa lengyelországi látogatásai során (1983, 1987) arra buzdította a lengyeleket, hogy „ne csüggedjenek”. 1983-ban a Jaruzelskivel négyszemközt folytatott beszélgetésben a pápa „egyetlen hatalmas koncentrációs táborként” jellemezte az országot. Mégsem tagadhatták meg a „legnagyobb lengyeltől” a hazalátogatás lehetőségét, hacsak nem akartak belekezdeni a hadiállapot tömeges terrort jelentő „második szakaszába”. Lassan ráébredtek arra, hogy akkor csillapíthatják le a közvéleményt, akkor van esély a stabilizációra, ha megegyeznek az egyházzal, és elfogadják a Nagy Közvetítő szerepében.
A tömegtámogatás hiányának tényén nem változtatott, hogy az 1985-ben megtartott szokásos népfrontlistás „választásokon” a hivatalos adatok szerint a Szolidaritás bojkottfelhívása ellenére a lakosság 78,8 százaléka vett részt. Igaz, hogy kifejezetten emelkedett azok aránya, akik úgy vélték, az 1981-es hadiállapot végső soron a „kisebbik rosszat” jelentette egy szovjet fegyveres beavatkozással szemben, de ettől a lengyel vezetés még nem lett népszerűbb. Jaruzelski tábornok és legközelebbi munkatársai szintén kezdték belátni, hogy semmilyen reformot nem lehet végrehajtani a társadalom aktív támogatása nélkül. Az emberek passzívak voltak és bizalmatlanok, nem óhajtottak „kapcsolatba kerülni” a hatalommal. Ráadásul Mihail Gorbacsov 1985-ös megválasztása és az ezzel párhuzamosan meginduló „peresztrojka” tükrében a „kisebbik rosszra” való utalgatás devalválódott.
A „Szolidaritás-ellenzék” egységes elutasító magatartása arra késztette a vezetést, hogy kerülő utakat igyekezzen eljutni a „társadalomhoz”. Ezért úgy döntöttek, népszavazást rendeznek, hogy így ismertessék el programjukat. Ez azért is előnyös húzásnak ígérkezett, mert siker esetén nem lettek volna egy konkrét politikai erő vagy társadalmi csoport lekötelezettjei. Kiírták hát a népszavazást 1987 novemberére. A feltett kérdéseket nagy általánosságban fogalmazták meg („a gazdaság állapotának javítása”, „a politikai élet mély demokratizálása”), tulajdonképpen nem tettek mást, mint az addig is unalomig ismételt varázsszavakat (reform, demokratizálás) bocsátották a köznép elé, a konkrét gyakorlati lépések felvázolása nélkül. Az annyira óhajtott társadalmi támogatást elsöprő arányban akarták megszerezni, emiatt – a két évvel korábbi „választások” eredményén felbuzdulva – igen magas követelményeket támasztottak önmagukkal szemben: a népszavazás akkor eredményes, ha igennel szavaz a jogosultak 50 százaléka plusz 1 fő, noha ilyen esetben rendszerint a szavazatok 50 százaléka plusz 1 fő is elegendő szokott lenni. Ez igencsak megkönnyítette az ellenzék feladatát, amely bojkottra vagy „kétszer nemre” szólította fel az embereket. A hivatalos adatok szerint a részvétel 63,3 százalékos volt, az első kérdésre a szavazók 66, a másodikra 69 százaléka felelt igennel. Ez azt jelentette, hogy – bár csak 5 százalék híján, de – egyik „igen” válasz sem érte el az alsó határt. Ezután a vezetésnek tudomásul kellett vennie, hogy ha nem akarnak majd megint erőszakhoz folyamodni a rendszer fenntartása érdekében, akkor csak egyetlen esélyük maradt: megosztani a hatalmat az ellenzékkel, hogy megszerezzék az áhított támogatást a reformprogram számára.
1988. július 11–16. között Mihail Gorbacsov hivatalos látogatást tett Lengyelországban. Melegen üdvözölték, mert politikája és elődjeihez képest mutatott nyitottsága elismerést keltett. Amikor a varsói Királyi Palotában értelmiségiekkel találkozott, szembeállították őt a Brezsnyev-doktrína és az állami szuverenitás kérdésével. Gorbacsov a helyszínen csak annyit felelt, hogy a választ később küldi. Ezt a lengyelek már úgy értelmezték, hogy Gorbacsov nem a Brezsnyev-doktrína híve.
1988 augusztusában ismételten sztrájkok törtek ki – előbb Sziléziában, majd a Tengermelléken. Ezeket részben a Szolidaritás ellensúlyaként és tagjainak átcsábítására 1984-ben létrehozott állami „érdekvédelmi” szerv, az Országos Szakszervezeti Egyetértés inspirálta. Ennek vezetője, Alfred Miodowicz úgy gondolta, hogy a gyakorlatban is megmutatja a társadalmi problémák iránti érzékenységét. Ráadásul a hatmillió tagot számláló s ilyen értelemben valóban a Szolidaritás konkurenciáját jelentő szakszervezeti szövetség jelentős része elégedetlen volt a dolgok állásával, és főként saját vezetésének semmittevésével. Az Országos Szakszervezeti Egyetértés az 1985 novembere óta hivatalban lévő, Zbigniew Messner vezette kormány megbuktatására játszott, amit végül el is ért: 1988. szeptember 19-én a kormány lemondott, nyolc nappal később új kabinet alakult Mieczyslaw Rakowski vezetésével. Rakowski a Gomulka-féle normalizáció propagálására 1957-ben létrehozott, de az 1960-as évektől kezdve szabadabb hangvételű írásaival tekintélyt és magas olvasottságot elért Polityka című hetilap főszerkesztője volt (1958–82), a LEMP-ben a „kitartó revizionisták” egyikének számított. A Rakowski-kormány nem akart gesztusokat tenni az ellenzéknek, meghagyta szóvivőnek a közutálatnak örvendő, de mazochista kéjjel hallgatott Jerzy Urbant, és első döntései egyikeként elrendelte a Gdanski Hajógyár bezárását. A gazdasági indokok jóformán senkit sem érdekeltek, a határozatot a Szolidaritás bölcsőjével szembeni bosszúként értékelték.
Mindeközben már augusztus 20-tól kezdődően a lengyel Püspöki Kar és Lech Walesa, a Szolidaritás elnökének felhatalmazásával a köztiszteletnek örvendő Andrzej Stelmachowski professzor (a varsói Katolikus Értelmiségi Klub elnöke) előzetes megbeszéléseket folytatott Józef Czyrekkel, a LEMP Központi Bizottságának titkárával. Augusztus 26-án minderről tájékoztatták a KB éppen zajló ülésének résztvevőit. A bejelentést viharos vita követte, de az egybegyűltek végül is beleegyeztek az ellenzékkel való párbeszéd megkezdésébe. Másnap Jaruzelski jobbkeze, Czeslaw Kiszczak belügyminiszter és PB-tag nyilvánosan is kifejezte készségét a párbeszédre a „különféle társadalmi és munkáscsoportok képviselőivel”. A feltétel a Lengyel Népköztársaság alkotmányos rendjének elfogadása volt, ami nem látszott teljesíthetetlennek, mégis lehetőséget adott a hatalom számára, hogy válogathasson a tárgyalófelek közül. Néhány próbálkozás után azonban be kellett látniuk, hogy az ellenzék az apróbb szakadások ellenére egységesen felsorakozott Walesa mögött.
Augusztus 31-én Kiszczak tábornok Varsóban találkozott Lech Walesával, Stanislaw Ciosek, a PB póttagja, valamint Jerzy Dabrowski püspök jelenlétében. Az eseményről kiadott hírügynökségi közlemény arról számolt be, hogy a „felek megvitatták a kerekasztal-tárgyalások megszervezésének előzetes alapelveit és a lefolytatás módját”. Szeptember 16-án Kiszczak másodszor is tárgyalt Walesával, ezúttal a Varsó melletti Magdalenkában, a Belügyminisztérium exkluzív villájában. Mindkettejüket elkísérték tanácsadóik, és jelen voltak a Püspöki Kar képviselői is. Megállapodtak, hogy október második felében megkezdődnek a „kerekasztal-tárgyalások”. Erre azonban akkor mégsem került sor – az erre az alkalomra elkészített asztalt szétbontották. Először is időközben kormányváltás történt, de nem ez volt a leglényegesebb ok, noha Rakowski miniszterelnök kijelentése, miszerint a lengyeleket „nem érdekli a kerekasztal, csak az, amit a sajátjukon találnak”, nem volt éppen szerencsés megfogalmazás. A fő ok abban rejlett, hogy nem alakult ki a LEMP vezető szerveinek álláspontja a Szolidaritás legalizálása ügyében, amit az ellenzék alapfeltételként szabott. Illetve létezett többségi álláspont, csak éppen elutasító, és minden azon múlott, hogy Jaruzelskinek sikerül-e ezt megváltoztatnia. A pártapparátus jó része ugyanis 1981. december 13. után, ahol csak tudott, törlesztett a Szolidaritásnak a tőle elszenvedett „sérelmekért”, és esze ágában sem volt még egyszer szerephez juttatni őket.
A helyzetet a hatalom részéről rosszul kiszámított manőver mozdította ki a holtpontról. Alfred Miodowicz, aki a hatalomtól állítólag független Országos Szakszervezeti Egyetértés vezetőjeként akkoriban már a PB tagja volt, nyilvános televíziós vitára hívta ki legfőbb ellenségét, Lech Walesát. A Politikai Bizottság némi ingadozás után belement ebbe. Arra számítottak, hogy a jó szónok hírében álló Miodowicz könnyen elboldogul Walesával. A vitára november 30-án került sor, és ezen a Szolidaritás vezére megsemmisítő vereséget mért ellenfelére. Neki ugyanis Miodowiczcsal ellentétben nem kellett taktikáznia, egyszerű igazságokat közölt, amire partnere képtelen volt érdemi válaszokat adni. Walesa győzelme mellett a tény, hogy az addig a „volt Szolidaritás volt vezetőjének” aposztrofált Nobel-békedíjas politikus megjelenhetett a képernyőn, ismét a lengyelek millióiban erősítette meg azt a hitet, hogy nélküle és a Szolidaritás nélkül semmiféle kibontakozás nem képzelhető el. Jaruzelski férfiasan beismerte: „Azt hittem, Miodowicz kikészíti őt.”
A KB december 20–21-i ülésén ismét megvitatták a Szolidaritáshoz való viszonyt. Személyi változásokat is végrehajtottak: négy keményvonalas helyére „liberálisabb” nézeteket vallókat választottak, köztük a már említett Cioseket. Rakowski az ülés résztvevőinek feltett néhány kérdést, amelyet át kellett gondolniuk, és amelyre a plénum 1989. január 16–17-re tervezett második részén választ kellett adniuk. A kérdések lényegében a Szolidaritás legalizálására vonatkoztak. A januári tanácskozás nem szűkölködött drámai fordulatokban. A „beton” azonnal koncentrált támadást indított a pártvezetés ellen, amelyet kapitulálással és minden lehetséges bűn elkövetésével megvádolt. A tanácskozás szünetében Jaruzelski, Kiszczak, Florian Siwicki (Jaruzelski közeli munkatársa, nemzetvédelmi miniszter, a PB tagja) és Rakowski úgy döntöttek, bizalmatlansági indítványt kezdeményeznek önmagukkal szemben. Ez ügyes húzásnak bizonyult, mivel még az általuk képviselt politikai vonalat ellenző KB-tagok sem tudtak megfelelő saját jelöltet kiállítani. Végül A LEMP KB álláspontja a politikai és a szakszervezeti pluralizmus kérdésében címet viselő dokumentumot 143 igen, 32 nem és 14 tartózkodás ellenében elfogadták. Így elhárult a legfőbb akadály a kerekasztal-tárgyalások megkezdése elől. Már csak egy volt hátra. A tárgyalásokat a hatalom részéről vezető Kiszczak tábornok közölte ugyanis, hogy nem egyeznek bele az ellenzék két meghatározó alakjának, Jacek Kuronnak és Adam Michniknek a tárgyalásokon való részvételébe, mert szélsőségeseknek tartják őket. Ezt Walesa nem fogadhatta el, már csak azért sem, mert a megállapodás értelmében bár mindkét félnek meg kellett neveznie jelöltjeit, de egyáltalán nem volt szükség a másik oldal beleegyezésére. A hatalom végül ez ügyben is meghátrált.
A Szolidaritás-küldöttség összetételét az 1988. december 18-én életre hívott, Lech Walesa mellett működő Állampolgári Bizottság határozta meg. Ez a testület 135 tagot számlált, titkára pedig az 1976-ban létrejött Munkásvédő Bizottság egyik volt vezetője, Henryk Wujec lett.
A nagy közvetítő
A kerekasztal-tárgyalások 1989. február 6-án kezdődtek meg a varsói Helytartói Palotában, a Miniszterelnöki Hivatal épületében. Az erre a célra készült hatalmas kerek asztalnál összesen 57 személy foglalt helyet a kormány, illetve a Szolidaritás képviseletében. Kilenc ünnepélyes megnyitóbeszéd hangzott el, köztük a társelnök Walesáé, a másik társelnök Kiszczaké és Miodowiczé. A Püspöki Kar részéről a tanácskozáson megfigyelőkként vettek részt Bronislaw Dembowski és Alojzy Orszulik atyák (ez utóbbi már régóta aktívan részt vett az előkészítésben, ma a Püspöki Kar tagja). A katolikus egyház formálisan nem képviseltette magát a tárgyalásokon, noha elévülhetetlen szerepet vállalt annak tető alá hozásában és lefolyásában. Kétségtelenül a Nagy Közvetítő volt.
A plenáris üléseket a televízió folyamatosan közvetítette, maga az érdemi munka, a vita és az álláspontok kidolgozása három nagy csoportban zajlott (gazdaság- és társadalompolitika, szakszervezeti pluralizmus, valamint politikai reformok), ezek összesen kilenc alcsoportra (többek között a jogrend, a tömegtájékoztatási eszközök, a bányászat és a mezőgazdaság reformját tárgyalták) és három munkacsoportra oszlottak. A munkába bevont tanácsadók és szakértők létszáma több százra tehető. Ez a hatalmas „gépezet” két hónapon át dolgozott, ámde látható eredmény nélkül, ami a közvéleményt nyugtalanítani kezdte. A viták természetesek voltak, hiszen a politikai rendszer teljes átépítéséről volt szó, és senki sem tudta pontosan, hogyan is fog ez végződni. Néhány alkalommal válsághelyzet alakult ki, amelyet szűk körű találkozókon oldottak fel, minden esetben a Püspöki Kar képviselőinek jelenlétében, a már említett Magdalenkában. Ezt a BM-villát azóta is egyfajta mesterségesen táplált hamis mítosz lengi körül. A Szolidaritás jobbszárnyának háttérbe szorult része és a szakszervezeten kívüli jobboldali ellenzék újra és újra azzal vádolja az akkori főszereplőket, hogy az egész rendszerváltást kedélyesen előre lejátszották a kommunista hatalommal, az új pozíciókért cserébe átmentették a LEMP-nómenklatúrát. Erre nemrégiben ráerősített a Lengyel Televízió is, amely a 10. évforduló kapcsán dokumentumfilmet vetített a kerekasztal-tárgyalásokról. Ez kiváltképp abból állt, hogy a Magdalenkában titokban, a Szolidaritás-oldal tudta nélkül felvett s a mai napig Kiszczak tábornoknál található több tíz órás filmfelvételből kiválasztották az üdvözlő pohárköszöntőt, majd a csaknem két hónappal későbbi zárót, és azt ismételgették felváltva, azt a látszatot keltve, mintha az egész történet egy nagy eszem-iszom kvaterkázás lett volna.
Az ülésekkel egy időben sztrájkok zajlottak, és radikális, a hatalommal való párbeszéd lehetőségét elutasító csoportok által szervezett tüntetések. Ezeket a rendőrség gépesített tartalékegységei durván szétverték, és az erről készített tudósítások keveredtek a tévében a kerekasztalról szóló beszámolókkal.
Április 5-én került sor a kerekasztal záró plenáris ülésére. Ez sem nélkülözte az elmaradhatatlannak tűnő „drámai” fordulatot, mivel Miodowicz, aki következetesen ellenezte a Szolidaritás legalizálását, az ünnepi felszólalók sorrendjének megváltoztatását követelte. Meg volt ugyanis győződve arról, hogy a már meghatározott sorrend csökkenti szakszervezete rangját. Azzal fenyegetőzött, hogy kivonul a tanácskozásról. A vita egészen odáig fajult, hogy a helyzet tisztázásáig még a televíziós közvetítést is félbeszakították. Végül teljesítették Miodowicz követelését, Kiszczak és Walesa után övé lett a mikrofon.
Az elért megállapodás értelmében a Szolidaritás ismét legálisan tevékenykedhetett, létrehozták a parlament második házát, a szenátust, valamint az Államtanács helyett széles jogosítványokkal felruházva életre hívták a Lengyel Népköztársaság elnöki intézményét (a tervek szerint Jaruzelskivel az élen), a zökkenő- és konfrontációmentes átmenet érdekében elfogadták a parlament két házára kiírandó kompromisszumos választásokat. Ez azt jelentette, hogy a szenátusban az összes helyet szabad választások útján töltik be, míg a szejmnek csak 35 százalékát, a többi mandátum automatikusan a LEMP-et és csatlós pártjait, az Egyesült Néppártot és a Demokrata Pártot illeti. Az így megválasztandó parlament dolgozza majd ki az új demokratikus alkotmányt és választójogi törvényt.
Április 7-én, a kerekasztal-tárgyalások befejezése után két nappal a szejm elfogadta a „Lengyel Népköztársaság alkotmányának módosításáról” szóló határozatot, amely többek között tartalmazta a (nép)köztársasági elnöki intézmény és szenátus felállítását. Ez utóbbi azért is bírt szimbolikus jelentőséggel, mert a parlament felső házát mint a II. Lengyel Köztársasággal (1918–1939) való kontinuitás egyik alapvető intézményét a kommunisták által durván meghamisított 1946-os népszavazás nyomán törölték el. Az akkori, manipulált eredmények szerint a szavazók 67 százaléka mondott igent a szenátus megszüntetésére, míg a valóságban mindössze egynegyede. 1989. április 13-án az Államtanács a választások időpontját június 4-re és 18-ra tűzte ki. Négy nappal később a varsói Vajdasági Bíróság bejegyezte a Szolidaritás szakszervezetet, majd ezt követően a Paraszt Szolidaritást is.
„Tiétek az államelnök, miénk a miniszterelnök”
Május 8-án jelent meg a Gazeta Wyborcza (Választási Újság) első száma, a lap főszerkesztője Adam Michnik lett (ma is ő vezeti a lapot – közben 1991-ben levetették fejlécéről a Szolidaritás emblémáját –, amely hétközbeni 650 ezres és hétvégi 850 ezres példányszámával az egyik legbefolyásosabb lengyel sajtótermék). Ebben az első számban az Állampolgári Bizottság összes parlamenti jelöltjének fényképét közölték, mindegyik mellett Lech Walesa szerepelt, innen az elnevezés: „Lech csapata.” A lengyel rádióban április 28-án, a tévében május 9-én jelentkezett először a Szolidaritás Stúdió. Június 2-án ismét legálisan napvilágot látott a Szolidaritás Hetilap, Tadeusz Mazowiecki újbóli főszerkesztésében. A választási kampány során egyik fél sem kímélte a másikat, mindeközben a radikális csoportok figyelemfelkeltőnek szánt akcióikkal élezték a társadalmi feszültséget. Az ellenzék ötletes falragaszokkal jelent meg, elsöprő sikert aratott az a plakát, amely Gary Coopert ábrázolta a nevezetes Délidőben című westernből. A magányos seriff Szolidaritás-jelvényt viselt.
Figyelembe véve a tét nagyságát és azt, hogy ezúttal valóban garantálták a választások tisztaságát, a részvétel meglepően alacsonynak bizonyult. A június 4-i első fordulóban a jogosultak 62,7 százaléka, míg a két héttel későbbi másodikban mindössze 25,5 százaléka járult az urnák elé. (Éles kontrasztként éppen a választások napján Pekingben a kommunista hatalom véres és kegyetlen akciót indított a Tienanmen téren szabadságot és demokráciát követelő egyetemisták ellen.) Akik elmentek, többségükben a Szolidaritásra voksoltak. A 100 szenátusi helyből már az első fordulóban 92-t a Szolidaritás jelöltjei tölthettek be, ehhez jött még a második fordulóban hét hely. Ez az arány önmagáért beszélt (a be nem jutott Szolidaritás-jelölt volt az egyetlen, aki nem készített fotót Lech Walesával, alul is maradt egy független helyi vállalkozóval szemben). Még ennél is jobb volt az eredmény a szejm esetében. A megszerezhető 161 mandátumból a Szolidaritás már az első körben 160-at magáénak mondhatott, és később azt az egyet is megszerezte.
A választások első fordulója mindenki számára meglepetést okozott. A választásokért felelős KB-titkár az egyik pártfórumon még a megmérettetés előtt néhány nappal is azért aggódott, hogyan fogadja majd a nyugati közvélemény, ha a Szolidaritásnak egyetlen mandátumot sem sikerül szereznie. Erre az optimisták megvigasztalták, hogy egy-két hely azért csak jut neki. Ugyanekkor a túloldalon azon töprengtek, hogyan viselkedjen majd a Szolidaritás 20 vagy valamivel több mandátuma birtokában. Mindez arról tanúskodik, hogy a főszereplők nem rendelkeztek kielégítő információkkal a társadalom hangulatáról. Ez az Állampolgári Bizottság esetében még érthető is, hiszen nem juthattak hozzá a közvélemény-kutatási adatokhoz.
Június 23-án a Szolidaritás parlamenti képviselői és szenátorai létrehozták az összesen 560 fős két házban a 260 tagot (99 + 161) számláló Állampolgári Frakciót, amelynek vezetőjévé Bronislaw Geremek professzort (a jelenlegi külügyminisztert) választották. Június végén Walesa kijelentette, hogy a frakció nem alkot koalíciót a LEMP-pel. Július 3-án a Gazeta Wyborczában megjelent Adam Michnik Tiétek az államelnök, miénk a miniszterelnök című cikke, amely éles vitát váltott ki a Szolidaritásban. Noha többen a felvetést korainak tartották, rövid idő elteltével mégis ez a forgatókönyv valósult meg. Ehhez nagyban hozzájárult az, hogy Walesa támogatta Michnik elképzelését. Érdemes szó szerint idézni a cikk lényegi mondanivalóját:
„Mi módon győzheti le egy demokratikus mozgalom a sztálinista nómenklatúrát forradalom és erőszak nélkül? Állítom, hogy csak a demokratikus ellenzék és a hatalmon lévő tábor reformszárnyának szövetsége révén. Lengyelország ilyen lehetőség előtt áll. Vegyük fontolóra: nem könnyű kilábalni az egyeduralkodó kommunista rendszerből. Ez eddig senkinek sem sikerült. Következésképpen egy példa nélküli dologba kell belevágnunk. (…)
Egy új, minden nagy politikai erő számára elfogadható megállapodásra van szükség. Egy újra, amely ugyanakkor a folyamatosságot is biztosítja.
Ilyen megoldás lehet az a megegyezés, amelynek értelmében a Lengyel Egyesült Munkáspárt jelöltje lesz az államfő, a miniszterelnöki tárca és a kormányalakítási megbízás pedig a Szolidaritás jelöltjének jut. Egy ilyen államfő biztosítani fogja a hatalom, a nemzetközi szerződések és a katonai szövetségek folytonosságát. Egy ilyen kormány a lengyelek hatalmas többségének felhatalmazásával rendelkezik majd, és biztosítja a gazdasági és politikai rendszer következetes átalakítását. Csak egy ilyen hatalmi rendszer valósíthatja meg a gyakorlatban a „nagykoalíció” követelményét, csak ennek van esélye arra, hogy megfelelő segítséget kapjon az ország gazdasági újjáépítéséhez. És ez a rendszer hiteles lesz Lengyelország és a világ számára is.”
A cikk megjelenésekor egy párizsi konferencián feltették a kérdést Vagyim Zaglagyinnak, Gorbacsov tanácsadójának, mi a véleménye Michnik írásáról és miként viszonyul majd a Szovjetunió egy esetleges Szolidaritás-kormány megalakításához. Zaglagyin röviden azt válaszolta, hogy mindez „lengyel barátaink belügye”. Ami azt jelentette, hogy ha jönnek is tankok, hogy a folyamatot visszafordítsák, azok csak lengyel harckocsik lehetnek. De ebben a fázisban már ezeket sem akarták küldeni.
Mindezek után július 19-én a Nemzetgyűlés (a szejm és a szenátus együttes ülése) köztársasági elnökké választotta Wojciech Jaruzelski tábornokot – egy szavazati többséggel. A Szolidaritás nem állított ellenjelöltet, és az Állampolgári Frakció jó néhány képviselője be sem ment az ülésterembe vagy szándékosan érvénytelen szavazatot adott le, hogy megkönnyítse Jaruzelski megválasztását. Figyelemre méltó, hogy az új elnök minden pártból (így a „társutas” Egyesült Néppárt és a Demokrata Párt képviselőitől), még a sajátjából is kapott ellenszavazatot. Megválasztása után a tábornok lemondott a LEMP KB első titkári funkciójáról, helyére Mieczyslaw Rakowski került.
Jaruzelski államelnök – mint a „győztes” párt egyik vezetőjét – Kiszczak tábornokot kérte fel kormányalakításra (a választások után a Rakowski-kormány a parlamentarizmus szokásainak megfelelően lemondott). Hamar kiderült, hogy Kiszczak nem képes erre. Ezzel egyidejűleg a Szolidaritás kulisszák mögötti megbeszéléseket kezdett a LEMP két csatlóspártjának vezetőjével, Roman Malinowskival (Egyesült Néppárt) és Jerzy Józwiakkal (Demokrata Párt). Mindkét párt – miután még aktívan közreműködött Jaruzelski elnökké választásában – gőzerővel igyekezett kitörni a LEMP gyámsága alól és átmenteni magát a jövő számára. Augusztus 17-én Kiszczak hivatalosan kérte Jaruzelskit, mentse fel őt a kormányalakítási megbízatás alól. Ugyanezen a napon Walesa, Malinowski és Józwiak nyilatkozatot adtak ki, amely szerint „azon felelősségérzettől vezéreltetve, hogy Lengyelország kilábalhasson a gazdasági válságból, kifejezik készségüket, hogy Lech Walesa, a Szolidaritás elnökének javaslata alapján létrejöjjön a nemzeti felelősség koalíciós kormánya”. (Roman Malinowski egy szűk hónap múlva távozni kényszerült az Egyesült Néppárt éléről. Egy ideig betöltötte még a Lengyel–Szovjet Baráti Társaság elnöki tisztét. Józwiak egészen 1990 február végéig maradt posztján, aztán ő is távozott. Pártja egy évvel később követte őt a süllyesztőbe. Az Egyesült Néppárt a történelmi Lengyel Néppárt nevet vette fel, azóta is parlamenti párt, sőt 1993 és 1997 között a posztkommunistákkal alkotott koalíciós kormány tagja volt.)
Két nappal később Jaruzelski elfogadta Kiszczak lemondását, és a népszerű katolikus ellenzékit, Tadeusz Mazowieckit bízta meg kormányalakítással. Augusztus 24-én a szejm miniszterelnöknek választotta Mazowieckit 378 igen szavazattal, négy nem és 41 tartózkodás mellett. Ő lett az első nem kommunista lengyel miniszterelnök a második világháború után, és kormánya létrejöttével a kommunista rendszer megszűnt létezni hazájában. Igaz ez akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a Mazowiecki-kormánynak szűk mozgástere volt, különösen a külpolitikában, és a törvényhozó hatalom képviselői „1/3-szabad” választások révén kerültek a szejmbe. Az első teljesen szabad választásokat 1991 októberében tartották, és 1990 őszén választottak először köztársasági elnököt.
Az új miniszterelnök expozéjában kijelentette, hogy a jogállamiság talaján álló kormányra van szükség, minden állampolgárnak biztosítani kell a nemzetközi szerződések, előírások és konvenciók alapján őt megillető jogokat. Meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy az állampolgárok érezzék a szabadságot, a biztonságot, és ezzel egyidejűleg részt is kell vállalniuk a demokrácia gyakorlásában. Elhangzott az is, amit azóta oly sokan citálnak: „A múlt és a jelen közé választóvonalat húzunk. Csak azért fogunk felelni, amit mi csináltunk, hogy kivezessük Lengyelországot a megtörtség állapotából.” Ugyanis szinte azonnal cikkek és nyilatkozatok tömege jelent meg, amelyek szerzői csak az első mondatot olvasták el, és ennek alapján azt vetették rosszindulatúan Mazowiecki szemére, hogy a régi hatalmi elitnek tiszta lapot adott, hogy azok elkerülhessék a felelősségre vonást. Ezek a vádak főleg a Szolidaritás jobbszárnya és a Szolidaritáson kívül állók részéről hangzottak el, noha a megszólalók egy része tökéletesen tisztában volt azzal, hogy valótlant állít, de a politikai harcban ez nem számított.
A koalíció
1989. szeptember 12-én a szejm 402 igen szavazattal, egy tartózkodással, ellenszavazat nélkül elfogadta a miniszterelnök által beterjesztett koalíciós kormánynévsort. A 24 tagú kabinet felét adta a Szolidaritás, négy-négy tárca jutott az Egyesült Néppártnak és a LEMP-nek, három a Demokrata Pártnak. A Rakowski-kormányból az újba is átkerült Czeslaw Kiszczak tábornok – miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter –, valamint Florian Siwicki tábornok nemzetvédelmi miniszter. A külügyi tárcát – pártonkívüli függetlenként – Krzysztof Skubiszewski professzor vette át, akinek addigi politikai szerepvállalása kimerült abban, hogy 1986-ban Jaruzelski tábornok invitálására tagja lett a hatalom által felállított – egyébként szinte az egész ellenzék által elutasított – Konzultációs Tanácsnak. A legfontosabb kinevezés egy addig szélesebb körben ismeretlen fiatal tudományos munkatársé a varsói Tervezési és Statisztikai Főiskoláról: Leszek Balcerowiczé, aki miniszterelnök-helyettesi és pénzügyminiszteri tárcát kapott. Az ő nevéhez fűződik a gazdasági reform bevezetése és végrehajtása, amely alig néhány év alatt kiemelte Lengyelországot a csődből. Színes egyéniségnek bizonyult, és nagyon fontos szerepet játszott a Balcerowicz-féle gazdasági sokkterápia kiváltotta társadalmi elégedetlenség lecsillapításában Jacek Kuron, aki a munkaügyi és szociálpolitikai tárcát irányította. Jóllehet egyikhez sem értett sokat, de szakmailag felkészült munkatársakkal vette körül magát, és csak ritkán avatkozott bele a munkájukba. Kuron nem volt szakember, de képes volt a kormányprogram ráeső részét megvalósítani, emellett szót értett az emberekkel, s ha nem is minden esetben győzte meg őket, akkor is megszerezte bizalmukat. Ő lett az első politikus, aki tudatosan és hatásosan használta fel a televízió nyújtotta lehetőségeket. Hetente jelentkező műsorát – amelyet ellenfelei Esti Mesének neveztek – tömegesen nézték, és a politikusok bizalmi rangsorát is magasan vezette.
A kormányban sok egyéniség volt, másrészt viszont a novíciusok határozott többséget alkottak. Az eltérő múltú, különféle nézeteket vagy értékrendet valló miniszterekből Mazowieckinek nagyon gyorsan sikerült ütőképes, tenni akaró és egymás iránt lojális csapatot formálnia. Nem következett be az, amire sokan számítottak: konfliktusok Jaruzelski és Mazowiecki között. Bevált az „együttélés” politikája. Jaruzelski elnökként arra törekedett, hogy az átalakulás Lengyelországban vérontás nélkül menjen végbe, Mazowiecki pedig realista politikát folytatott, és teljesen tisztában volt a még mindig fennálló belső és külső veszélyekkel. Ez utóbbihoz elég csak annyit megemlíteni, hogy 1989 augusztusában Nicolae Ceausescu azzal az indítvánnyal állt elő, hogy a Varsói Szerződés hajtson végre katonai beavatkozást Lengyelországban. Szerencsére ehhez már nemigen talált partnereket.
A kormány hamarosan fontos külpolitikai sikert könyvelhetett el, amely az országot a területe és a lakosság lélekszáma alapján Európában – a lengyel politikusok szerint – az őt megillető helyhez legalább két lépéssel közelebb vitte: Helmut Kohl nyugatnémet kancellár kezdeti ellenkezése ellenére Lengyelország végül is bekapcsolódott a 2 + 4 állam (NSZK, NDK és a négy nagyhatalom: USA, Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország) konferenciájába az egyesülendő Németországról. Gyorsan felvették az 1967-ben moszkvai utasításra megszakított diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. Az új Lengyelország leendő pozíciója azonban legfőképp attól függött, sikerül-e az átmenet a szocialista gazdaságból a kapitalistába. 1989 decemberében terjesztette elő Balcerowicz pénzügyminiszter a szejmben 11 pontból álló, a jogi megalapozással együtt mindössze négy hónap alatt előkészített csomagját (ez többek között a pénzügypolitikát, a vállalatok tevékenységét, az adókat, a deviza- és vámszabályokat és a bankszektort érintette). Ezt a szejm – a hitelekre és monopóliumokra vonatkozó 11. pont elvetésével, amelyet kidolgozatlannak talált – megszavazta, és a bevezetés időpontját 1990. január 1-jére tűzte ki.
Balcerowicz a lassan hiperinflációba átforduló pénzromlás megfékezését tartotta a legfontosabb feladatnak. A vállalatoknál progresszív adót vezetett be a bérek normatív mértéket meghaladó emelése után, szigorúan rögzítette a dollár árfolyamát, felemelte a kamatlábakat, és csökkentette a deficites népgazdasági ágakba áramló állami dotációt. Mindez igazi sokkterápiának bizonyult. Az árak januárban 40-50 százalékkal nőttek, az infláció decemberhez képest mintegy 80 százalékos volt. Az év folyamán a munkanélküliek tábora egymillió fővel gyarapodott. Már január végén állami ellenőrzés alá kellett vonni a liszt és a péksütemények árát, mert az szédületes tempóban emelkedett. A társadalom teljesen felkészületlen volt egy ilyen drasztikus lépésre. Az elégedetlenség sztrájkokban és különféle tiltakozó megmozdulásokban nyilvánult meg. A kedélyek lecsillapítása Kuronra, a Szolidaritásra és mindenekelőtt az akkor hatalmas tekintéllyel bíró Walesára várt, aki mindenhol ott termett, ahol jelenléte szükségesnek mutatkozott. Ugyanakkor szította a feszültséget, és a sérelmet szenvedett nép szóvivőjének szerepében tetszelgett Alfred Miodowicz, az Országos Szakszervezeti Egyetértés elnöke (aki 1991-ben tűnt el a politikai színtérről). Balcerowicz nagy lelkierővel és vaskövetkezetességgel védte reformja alapelveit. Nem engedett a minden oldalról érkező nyomásnak, a támadásoknak. Az első eredmények már néhány hónap múltán megmutatkoztak. Előbb az infláció növekedését, majd magát a pénzromlást is sikerült megfékezni. A Mazowieckit követő kormányok többé-kevésbé Balcerowicz politikáját folytatták (még ha ezt gyakran maguknak sem vallották be), aminek köszönhetően Lengyelországban az éves infláció 1999-ben hét százalék körül alakul.
A reform nagy vesztesei – mind a mai napig – a keleti, amúgy is elmaradott régiók lakói és főként a mezőgazdasági termelők. A reform elmélyítette a társadalmi különbségeket: az egyik oldalon kétmillió munkanélküli – plusz a családtagok, a másik oldalon viszont állandóan növekszik a tehetősek és a nagyon tehetősek még ma is meglehetősen szűk csoportja. Ilyen radikális és fájdalmas reformot csak Lengyelországban hajtottak végre, az ebből következő gazdasági sikereket is csak Lengyelország tudta felmutatni. Amikor Balcerowicz előterjesztette programját, kijelentette, hogy „ennek nyomán a színlelt életet a sikeres élet váltja majd fel”. Ez annyiban mindenképpen igaz, hogy megszűnt a jegyrendszer, a többórás sorbanállások a boltok előtt, az üres pultok, az arrogáns kiszolgálás, az eladók megvesztegetése: az üzletek a reform nyomán hirtelen tele lettek áruval, s ma már rémálomnak tűnnek az 1980-as évek lengyel hétköznapjai, az akkori ellátás.
Az állampárt 1990 januárjában utolsó, XI. kongresszusán feloszlatta önmagát, és a több mint 1200 küldött túlnyomó része megalakította a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciáját, amelynek élére Aleksander Kwasniewski (a jelenlegi köztársasági elnök) és Leszek Miller (több miniszteri poszt birtokosa, jelenleg ismét a párt vezetője) állt. Az új párt a LEMP reformáramlatának folytatójaként határozta meg magát, és 1993-ban – maga köré tömörítve más baloldali csoportosulásokat és szakszervezeteket – már választásokat is nyert.
A Szolidaritás táborában hamar kitörtek a személyi konfliktusok. A legnyilvánvalóbb ellentét Walesa és Mazowiecki között alakult ki. Walesa Gdanskban maradt, de a legendás város már nem vonzotta mágnesként a külföldi politikusokat és újságírókat. A nem kommunista miniszterelnök legalább annyira érdekesnek bizonyult, mint a Szolidaritás vezére. Walesa nagyon rosszul viselte az érdeklődés hirtelen megcsappanását. Ráadásul a miniszterelnök nem hívta fel őt politikai tanácsokért, és nem hagyta magát irányítani. Walesa tisztában volt azzal, hogy ha ez így megy tovább, élő műemlékké válik. Ezért úgy döntött, harcba száll az elnöki székért. Jaruzelski hajlandónak mutatkozott idő előtt távozni, különösen, hogy kiegyensúlyozó szerepét lassan beteljesítettnek vélte. Az 1990 őszén megtartott köztársasági elnöki választások második fordulójában Walesa győzedelmeskedett, s hamarosan kezdetét vette az egykori Szolidaritást szétverő „harc a csúcson” (Walesa megfogalmazásában: „mindenki mindenki ellen”). Ebben a harcban fő ellenségnek nem a volt kommunistákat vagy a volt csatlóspártból alakult Lengyel Néppártot jelölték meg, a küzdelem a Szolidaritás táborán belül zajlott. Walesa ugyanis mindenképpen szét akarta törni azt a politikai felállást, amely marginalizálta őt. Mindez felemésztette a Szolidaritást, amit a mögöttük álló tömegek értetlenül néztek. Walesa úgy vélte, hogy szakszervezete szétverése automatikusan erősíti helyzetét. Rövid távon igaza volt, a hosszú távú következmények azonban meglehetősen károsnak bizonyultak.