A Bastille bevételének kétszázadik évfordulója alkalmából, 1989. július 6. és 12. között öt kontinens több száz történésze tolongott a Sorbonne termeiben. A francia forradalom képe címmel megrendezett, nemzetközi történészkonferenciáról azonban éppen azok a francia történészek maradtak távol, akik az elmúlt évek során megújították a forradalom történetírását. Nem tartott előadást Mona Ozouf, Guy Chaussinand-Nogaret, Denis Richet – és távol maradt a francia forradalom történetírásának „királya” is.
Ezt a különös címet François Furet kapta a francia újságíróktól. A Magazine littéraire már 1988 őszén bejelentette, hogy „a bicentenárium historiográfiai jelentőségét kétségkívül François Furetnek és a Raymond Aron Intézet, valamint a Saint-Simon Alapítvány köré szervezett segítőtársainak könyvei adják meg.”[1] Ekkorra ugyanis már a könyvesboltokban voltak Furet új kötetei, La République du Centre (A centrum köztársasága), Dictionnaire critique de la Révolution (A forradalom kritikai lexikona) és Histoire de la Révolution (A forradalom története) címmel.[2] Legalább ilyen jelentőségű volt az a The French Revolution and the Creation of Modern Political Culture (A francia forradalom és a modern politikai kultúra létrehozása) című, három kötetből álló, majd később négy kötetre bővülő, monumentális tanulmánygyűjtemény, melynek harmadik kötetét többedmagával szintén ő szerkesztette.[3] Mindezen kötetek azóta (Furet korábbi könyveivel együtt)[4] a forradalom historiográfiájának „alapművei” közé kerültek. És hogy szerzőjük mégsem volt jelen a bicentenárium párizsi világkonferenciáján, ez azzal magyarázható, hogy François Mitterand elnök Furet ellenfeleit bízta meg a tudományos találkozó megszervezésével.
A francia forradalom történetírásán belül ugyanis három irányzat különíthető el egymástól Franciaországban. Az Akadémia körül csoportosuló, inkább elbeszélő, mint elemző jellegű műveket író, a forradalmat határozottan elítélő történetírók irányzata az egyik; a Sorbonne forradalomtörténeti tanszéke és az Annales Historiques de la Révolution française című folyóirat körül csoportosuló, marxista szemléletet valló vagy ehhez közel álló, a forradalmat az osztályharccal és a társadalmi-gazdasági haladással összekapcsoló történészek köre a másik; a harmadik pedig az úgynevezett „revizionista” irányzat, amely az Ecole des Hautes Etudes en Sciences Sociales és a Raymond Aron Intézet körül szerveződött meg. Bár aligha lehet egy-egy történetírói irányzatot megfelelően jellemezni képviselői többségének politikai rokonszenvével, és minden csoportban akadtak kivételek is, talán mégsem egyszerűsítjük le túlzottan a valóságot, ha azt mondjuk, hogy az első csoport a politikai jobboldalhoz, a második a marxista baloldalhoz, a harmadik pedig a politikai liberalizmushoz kapcsolódott. Nathan Tarcov, a Chicago Egyetem politikatudományi professzora úgy fogalmazott, hogy François Furet „mindenki másnál nagyobb szerepet játszott a franciaországi liberális gondolkodás újjáéledésében.”[5]
A „revizionista” irányzat képviselői a forradalmat nem gazdaságilag meghatározott társadalmi átalakulásnak, hanem elsősorban politikai és kulturális jelenségnek tekintették. Számukra a forradalom nem osztályharc volt, hanem „a demokrácia születése… A régi rend az emberi egyenlőtlenség és az abszolút monarchia világa volt, 1789 zászlaján azonban megjelentek az emberi jogok és a népszuverenitás. Ez a szakítás tárja fel legmélyebben a francia forradalom egyszerre filozófiai és politikai természetét; ez adja meg számára az eszmény méltóságát és a kezdet-jelleget; ebből kell kiindulnunk, hogy megértsük azt az eseményt, amely kétszáz év vitái és kutatómunkája után is érintetlen enigmaként őrzi rejtélyét… Ami 1789 és 1799 között megsemmisült, az nem a társadalom lényege volt, hanem kormányzata és elvei.”[6]
1989-re tulajdonképpen teljessé vált a revizionista iskola győzelme. Nézeteik széles körben elterjedtek, könyveiket számtalan nyelvre lefordították, ha pedig a legkülönbözőbb újságok, rádiók vagy tévécsatornák riporterei megkérdeztek valakit a francia forradalom problémáiról, ez szinte minden esetben François Furet vagy irányzatának egy másik képviselője volt. Egy-egy marxista véleményét csak akkor tették közzé, ha vitát kívántak provokálni. Erre azonban egyre ritkábban került sor: a nyolcvanas években a Francia Kommunista Párt visszaszorulásával és a Szovjetunió presztízsének megsemmisülésével a marxizmus vonzereje is rohamosan csökkent Franciaországban.
François Mitterand azonban mégsem Furet-re és munkatársaira bízta a bicentenáriumi kongresszus megszervezését, hanem a Sorbonne marxista iskolájára. Hogy miért? Talán nem is annyira saját szocialista meggyőződése vagy marxista neveltetése miatt, hanem valószínűleg azért, mert a francia forradalom a marxisták interpretációja szerint volt leginkább „ünnepelhető”. Ők a forradalmat a (valamennyi áldozatot igazoló) társadalmi haladás nagyszabású győzelmének tekintették. Furet és társai ezzel szemben úgy látták, hogy a régi nemesség egyáltalán nem volt dekadens, élősdi osztály, a régi királyság pedig nem volt zsarnoki jellegű, sőt a társadalmi-gazdasági fejlődést sem korlátozta. Az állam és a társadalom demokratizálása természetesen ezzel együtt is elkerülhetetlen volt, a folyamat erőszakos jellegének a megünneplését azonban semmi sem indokolja. Ha pedig a forradalmi terror és a diktatúra nem a nemesség és a polgárság társadalmi ellentétének szükségszerű eredménye volt, hanem egy sajátos ideológiai és politikai helyzet egyedi következménye, akkor egyetlen későbbi forradalmat és diktatúrát sem igazolhatunk a francia forradalomra való hivatkozással.
A „nagy” forradalom nem egyetemes érvényű példa többé, amelynek emlékét csak levett kalappal idézheti fel az utókor, hanem egyedi jelenség. Ami pedig a következményeit illeti, nem egy új gazdasági-társadalmi rendet vezetett be (a kapitalizmus csak ötven évvel később, az 1840-es években indult fejlődésnek Franciaországban), hanem tisztázta és kodifikálta a korábbi évszázadok társadalmi átalakulásának eredményeit: az országot immár nem a rang, hanem a vagyon előkelősége kormányozta. Igaz, következményei között ott szerepel a törvény előtti egyenlőség és a képviseleti rendszer is, amelyet egyetlen későbbi rezsim sem tagadhatott meg, a gazdasági fejlődést azonban jó időre visszavetette, rendkívül sok kulturális értéket megsemmisített, legriasztóbb következményeit pedig Bibó István fogalmazta meg a leghatásosabban: ekkor született meg a két „legterméketlenebb” embertípus: a hivatásos forradalmár (aki csak erőszakos megmozdulással tudja elképzelni a változást) és a hivatásos reakciós (aki még a legbékésebb reformoktól is retteg). Az újabb történészek ráadásul abban is egyetértenek, hogy a forradalom társadalmi következményeit az „akinek sok van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik” elv nevében foglalhatjuk össze: a tulajdonos rétegek megszilárdították társadalmi pozícióikat, a nemesség viszonylag könnyen átvészelte a vihart, amelytől a legszegényebbek szenvedtek a legtöbbet.
Mit ünnepeljünk tehát, ha a francia forradalom nem az emberiség felszabadítását elősegítő, egyetemes érvényű példa, nem maga a nagybetűs Forradalom, hanem egyedi történelmi fordulat, amelynek eredményei távolról sem igazolják a számtalan áldozatot? Mitterand azonban ünnepelni akart, mint baloldali neveltetésű francia s mint nemzete világtörténelmi jelentőségét felnagyítani kívánó nacionalista, nem fogadhatta el a revizionisták következtetéseit. „A francia forradalom – jelentette ki – nem volt mindig hű saját elveihez, de mégis olyan ideál volt, amelynek nevében a nép a tizenkilencedik és a huszadik században is harcolhatott, mégpedig olyan kontextusban, amelyben a nemzeti és társadalmi kérdések egyre nagyobb jelentőségre tettek szert. Nagyon sok európai, latin-amerikai, ázsiai és afrikai nép is ennek nevében léphetett fel a Nyugat uralmi törekvései ellen. Amikor pedig 1948-ban egy pusztító világháború után felmerült az igény az emberi jogok megerősítésére, megint csak az 1789-es nyilatkozat volt az, amely az ENSZ által elkészített egyetemes nyilatkozatot sugalmazta.”[7] Aki így vélekedett, annak jobban megfeleltek a hagyományos marxista társadalomtörténeti interpretáció dicshimnuszai, mint a liberális iskola kutatási eredményei. Pedig a forradalom hagyományos marxista társadalomtörténeti interpretációjának (rövidebben: az osztályharc elméletének) tarthatatlansága egyre nyilvánvalóbbá vált. Ennek az volt egyik legszembeötlőbb bizonyítéka, hogy azok a marxista történészek, akik interpretációjukat a polgárság fejlődésére és állítólagos forradalmi törekvéseire alapozták, képtelenek voltak önálló szócikket szentelni a polgárságnak az évfordulóra kiadott, forradalomtörténeti lexikonjukban.[8] A francia köztársasági elnök azonban ezt nem vette észre.
„Mitterand egységes blokk gyanánt akarta megünnepelni a forradalmat” – nyilatkozta erről Furet nyolc év múlva. „Én azt mondtam neki: »Nem mehet tovább 1789-nél, a többi nem ünnepelhető.« Ő ezt nem fogadta el. Ráadásul mint Michel Rocard és Raymond Barre barátja, nem is voltam neki különösebben rokonszenves. Mitterand – aki, köztünk maradjon, egyáltalán nem ismerte a történelmet – mindent Michel Vovelle-nek[9] adott. Engem igen gondosan félreállítottak. De a közvélemény nekem adott igazat.”[10]
Ez alighanem így igaz. Furet egyik leghíresebb tanulmányának az volt a címe, hogy A francia forradalom befejeződött.[11] A franciák nagy része ennek megfelelően viselkedett 1989 nyarán. A párizsiak tömegesen menekültek vidékre vagy külföldre az ünnepi felfordulás elől. Ahogy egy újságíró megfogalmazta, „otthagyták Párizst a külföldieknek, a tudósoknak és a szegényeknek”. Az évfordulóval senki sem törődött különösebben, egyesek pedig „ellenagitációt” folytattak: a nyugati megyék önálló folyóiratot adtak ki, amelyben hónapokon át nem jelent meg más, mint a forradalmi terror helyi áldozatainak névsora. A június 13-a éjjelén megrendezett utcabálokon sokkal többen viseltek magukon Batman-emblémát, mint kokárdát, mivel a bemutatás előtt álló amerikai (!) filmet reklámozó pólókat ingyen osztogatták az utcán. A július 14-i, Jean-Paul Goude által rendezett, nagyszabású felvonuláson a XVIII. századi forradalomnak szinte egyetlen motívuma sem jelent meg, eltekintve a nemzetiszínű lobogóba burkolózott Jessye Norman által előadott Marseillaise-től. Felvonultak a Tienanmen téri mészárlást felidéző kínaiak: egy ház nagyságú, kerekeken gördülő kínai dob körül némán tolták kerékpárjaikat. A Szovjetuniót, melynek már csak két éve volt hátra, az orosz konstruktivizmus jelmezeit viselő figurák és egy kerekeken gördülő jégpálya jelképezte, amelyen táncosnő korcsolyázott egy fehér medvével. Afrikát és Amerikát káprázatos zenekarok képviselték, Franciaországot egy dobosokkal kísért, óriási mozdony, Nagy-Britanniát pedig vízfüggönyt lövellő tűzoltóautók. A legmegdöbbentőbb látványt „Farida keringőzői” nyújtották, akik a Maghreb-vidéket idézték fel, bár attól tartok, Észak-Afrika népe aligha ismert volna rá bennük a saját kultúrájára. Húsz-harminc koromfeketébe öltözött, csodálatos fejdíszekkel ékesített szépség keringett a Champs-Élysées-n óriási, széttáruló, két-három méter magas, fekete szoknyákban – valamennyi szoknya alatt egy-egy személyautó méretű gépezet biztosította a mozgást –, ölükben pedig egy-egy kisfiút tartottak, akik szamurájnak, tirolinak, harlekinnek vagy éppen torreádornak öltöztek. Elképesztő, felejthetetlen látványt nyújtottak – a huszadik századi látványtervezés remekművei azonban semmilyen kapcsolatban sem álltak a francia forradalom konkrét eseményeivel, tulajdonképpen bármelyik ünnepen megjelenhettek volna, a világ bármely pontján.
Furcsa ünnep volt, és furcsa tudományos konferencia. Amíg a francia forradalomról rendezett előadásokat hallgattuk, Magyarországon visszaállították Bandholtz tábornok szobrát, megnyílt a Zsidó Világkongresszus irodája, eljött hazánkba az amerikai elnök, és meghalt Kádár János. Haláláról már a francia sajtóból értesültünk, mire hazajöttünk, el is temették. A vasfüggönynek hat hete, a berlini falnak fél éve sem volt hátra. Minden recsegett és ropogott Európában, csak a Sorbonne professzorai voltak nyugodtak és méltóságteljesek, hiszen Mitterand ezt a világkonferenciát nekik adta. Egy ausztrál történész hitetlenkedve csóválta a fejét mellettem a nézőközönség soraiban a marxista közhelyek hallatán, s finoman érdeklődött, hogy mit szólunk ehhez mi, európaiak? Mit szólhattunk volna? Egyesek már levonták a történelmi változásokból a következtetéseket, mások még reménykedtek abban, hogy az új világ összeegyeztethető lesz a régi dogmákkal, s olyanok is akadtak, akik nyíltan vállalták a szélsőséges nacionalizmust. A szovjet történészek ekkorra már megtartották saját országukban azt a konferenciát, amelyen leszámoltak a francia forradalom osztályharcon alapuló interpretációjával, a Sorbonne-on azonban még sokan hangoztatták a régi tételeket. Egy csinos szlovák történész asszony pedig mosolyogva javította ki az egyik előadót: ne nevezze magyarnak a Martinovics-összeesküvés egyik résztvevőjét, hiszen Bratislavában született! Küldöttségünk számomra legkedvesebb tagja, a felejthetetlen Benda Kálmán tanár úr erre mélységes nyugalommal szót kért, és megkérdezte a hölgyet, hogy mivel Königsberget ma Kalinyingrádnak hívják, hajlandó lenne-e szovjet filozófussá nyilvánítani Kantot?
Azt a tényt pedig, hogy a forradalom legjelentősebb francia történetírói távol maradtak a bicentenárium hivatalos ünnepségeitől, talán úgy is értelmezhetjük, hogy az új utakat kereső történetírás aligha vállalhatja a mindenkori politikai rendszer aktuális igényeinek kiszolgálását. Nem hiszem, hogy túl sokan forgatnák manapság a párizsi konferencián elhangzott előadásokat tartalmazó vaskos köteteket. Az évforduló tudományos szempontból legfontosabb előadásaira nem a Sorbonne-on, hanem a revizionisták chicagói (1986), oxfordi (1987), párizsi (1988) és kaliforniai (1992) konferenciáin került sor, a tanulmányokat The French Revolution and the Creation of Modern Political Culture sorozatcímmel tették közzé.[12] A történészek persze sohasem győzik meg egymást álláspontjaik igazáról vagy elfogadhatatlanságáról, maga a történelem az, amely fordulataival más és más színben tüntet fel egy-egy eseményt az utókor szemében. Mialatt Párizsban a professzorok a francia forradalomról szónokoltak, sorra összeomlottak azok a kelet-európai államok, amelyeket „forradalmi” örökségüket hangoztató kommunista pártok irányítottak. Majd két év múlva látványosan megsemmisült az a hatalom is, amelynek alapítói nyíltan vallották, hogy a francia forradalmi terror és diktatúra példáját kívánják követni. Mégpedig anélkül semmisült meg, hogy bármilyen vállalható szellemi örökséget hagyott volna maga után.
Jegyzetek
[1] Magazine littéraire, 1988. octobre, 18. o.
[2] Ez utóbbi magyarul is olvasható az Osiris Kiadó jóvoltából A francia forradalom története címmel (1. kiadás: 1996, 2., javított kiadás: 1999).
[3] The Transformation of Political Culture. Ed. François Furet and Mona Ozouf. Oxford, New York, 1989, Pergamon Press.
[4] Ezek közül magyar nyelven sajnos csak a Penser la Révolution français jelent meg a Tanulmány Kiadó gondozásában Gondoljuk újra a francia forradalmat címmel (Pécs, 1994).
[5] Idézi Alan Riding a New York Times 1997. július 16-i számában (21. o.).
[6] Furet bevezetőjéből a Dictionnaire critique de la révolution française című kötethez (Párizs, 1988, Flammarion, 7–8. o.).
[7] The Unesco Courier, 1989. June, 7. o.
[8] Lásd: Dictionnaire historique de la révolution française. Párizs, 1989, Presses Universitaires de France. A parasztság, a nemesség és a munkásság önálló szócikket kapott!
[9] A marxista irányzat ekkori vezető személyisége, a világkonferencia szervezője.
[10] L’Histoire, 1997. juin, 18–19. o.
[11] Furet, François: Gondoljuk újra a francia forradalmat. Pécs, 1994, Tanulmány Kiadó, 13–86. o.
[12] Volume One: The Political Culture of the Old Regime. Ed. K. M. Baker. Oxford, New York, 1987, Pergamon Press; Volume Two: The Political Culture of the French Revolution. Ed. C. Lucas. Oxford, New York, 1988, Pergamon Press; Volume Three: The Transformation of Political Culture. Ed. François Furet and Mona Ozouf. Oxford, New York, 1989, Pergamon Press; Volume Four: The Terror. Ed. K. M. Baker. Oxford, New York, 1992, Pergamon Press.