Bár 1970 óta dolgozol a Magyar Televízióban, most csak az 1989 utáni időszakról szeretnélek kérdezni. Egyik készítője voltál ugyanis a televízió meghatározó közéleti vitaműsorainak, a Napzártának, a Krétakörnek, majd hosszabb kihagyás után a Mélyvíznek. Minthogy immár Mélyvíz sincsen, sőt a közszolgálati televízió jelenlegi vezetése kilátásba helyezte az elbocsátásodat, szeretném, ha elmondanád, van-e valami közös ezeknek az egymás után kimúló műsoroknak a sorsában.
Engedj meg egy rövid kitérőt az 1989 előtti időszakra. Én a Magyar Televízióban eltöltött huszonnyolc év alatt nem titokban dolgoztam, hanem a legteljesebb nyilvánosságban. Azok közé tartozom, akiknek visszamenőleg sincs semmi szégyellnivalójuk. Nekem nem kellett a rendszerváltáskor az archívumba szaladnom, hogy eltüntessem korábbi munkásságom kínos dokumentumait – amint ezt mások lázas munkával megtették. Egészében pedig a mából nézve is értékesnek tartom, amit a hetvenes–nyolcvanas években a Magyar Televízió produkált a közművelődés, a művészetpártolás, a szórakoztatás területén. Én magam a sport kivételével minden műfajban dolgoztam: belpolitikai, ismeretterjesztő, művészeti műsorokban, az egykor divatos össznépi vetélkedőktől a koncertközvetítésen át a magazinműsorokig. Ahhoz a szerencsés generációhoz tartozom, amelynek még módja volt minden műfajt kipróbálni, és még mesterei is voltak, akiktől tanulhatott. Ezek után jött 1989, amikor az MTV kettes csatornája önálló életre kelt. Ez volt az első kísérlet a betonkeménységű, monolit struktúra fölbontására. Ez nem csupán politikai indítékból történt; szakmai szükségszerűség és követelmény volt. Ennek megfelelően heves ellenállásba ütközött. A politikai helyzet akkori cseppfolyósságából adódóan a politikai ellenállás jóval kisebb volt, mint a szakmai. A TV 2 sorsát is ez pecsételte meg: váltig állítom, hogy bár politikai felhangok is voltak, azért kellett megszűnnie abban a formájában, mert rövid két és fél év alatt fájdalmasan bizonyította mindazoknak, akik kimaradtak belőle, hogy már Magyarországon is lehet gazdaságosan, rugalmasan, korszerűen televíziózni. Amiből súlyos következtetéseket kellett volna levonni, például azt, hogy egy korszerű televíziónak egészen más szerkezetben kell működnie, ami sokak számára az évek vagy évtizedek óta őrzött pozíciójuk, kisebb-nagyobb szemétdombjuk és hatalmuk megkérdőjelezését is jelentette volna. A TV 2 tehát alig dugta ki a fejét a földből, mindenki meg akarta szüntetni. Előbb Nemeskürty István, aztán meg Hankiss Elemér is azzal kezdte elnöki működését, hogy „a TV 2-t pedig meg kell szüntetni”. Nahlik Gábor nem fenyegetőzött, hanem megtette. Ma is azt mondom, rövidlátó, öngyilkos lépés volt.
Ezek szerint a Napzárta sorsát a Magyar Televízió kettes csatornájának sorsához kötöd.
A Napzárta a maga emlékezetes cipzáras főcímével a TV 2 1989. januári indulásától létezett, de mértékadó, nagy befolyással rendelkező közéleti vitafórummá ’89 őszén vált, amikor Baló György került az igazgatói székbe, aki nem is rejtette véka alá, hogy számára a Napzárta a csatorna legfontosabb műsora. A többi műsort a munkatársak gondjaira bízta, a Napzártát pedig magához vonta, és megnevezte közülünk azokat, akiket a napi közéleti vitaműsor készítésére szerkesztőként, műsorvezetőként, adásrendezőként alkalmasnak tart. Igazi műhelymunka alakult ki az ő szellemi irányításával és szerkesztői-műsorvezetői közreműködésével. Ez volt az a pezsgő, dinamikus időszaka a magyar politikai életnek is, amelyre oly sokan gondolunk vissza részben nosztalgiával, részben kicsit keserűen, hiszen a szabadság eufóriájában valószínűleg sok mindent elrontottunk mi is. Az azonban tény, hogy akkor mind a Magyar Rádióban, mind a Magyar Televízióban voltak fórumai a nyilvános eszmecseréknek, sőt más intézményekben is éjjel-nappal „konferenciáztak” az emberek. A Napzárták egy része is úgy született, hogy ezekre az értelmiségi összejövetelekre elmentünk kamerával, fölvettük a vitát, és szerkesztett, rövidített változatát egy-két napon belül közzétettük a műsorban. Több tucat friss, rövid átfutású, de nagyon igényes dokumentumfilmet is készítettünk a XX. század olyan történelmi személyiségeiről, konfliktusairól és eseményeiről, amelyek ismerete a jelen megértése szempontjából akkor nagyon fontos volt. A közönség talán a stúdióban lezajlott vitákra emlékszik a legélénkebben. Nyitott végű élő adások voltak – tehát addig tartott egy beszélgetés, amíg érdemi volt. Azért lehet csak késő este ilyen típusú műsort készíteni, mert „open end”-re más napszakban nincs mód. A mostani Mélyvíz is ugyanezen az elven működött. A Napzártában jelentek meg először – immár az első nyilvánosságban – azok a személyek és gondolatok, amelyekről addig legfeljebb a második nyilvánosságban lehetett olvasni vagy hallani. Ettől volt revelatív az, ami a képernyőn estéről estére történt. Végül is az utóbb önmagát rendszerváltó értelmiségnek nevező elit itt vált ismertté. Élénken emlékszem a velük való kapcsolatunkra: tíz év távlatából is azt kell mondanom, hogy mindenki azonos bánásmódban részesült, függetlenül attól, hogy mit képviselt. Egy közéleti vitaműsor készítője nem engedheti meg magának, hogy ítéletet mondjon vagy véleményt formáljon a vendégek álláspontjáról. Mi, a műsor készítői, azt tartottuk a legfontosabbnak, hogy olyan légkört teremtsünk, amelyben a legjobbat tudják kihozni magukból. Talán ennek is köszönhető, hogy mindazokkal az utóbb akár magas tisztségbe került emberekkel, akik ott tették meg az első lépéseiket a nyilvánosságban, a mai napig jó a viszonyom, pártállásuktól függetlenül. Vagyis valószínűleg ők maguk is így emlékeznek: semmi sem korlátozta őket abban, hogy a legjobbat produkálják, ami a képességükből, tehetségükből telt.
Én azért kívülállóként nem egészen így látom, hiszen nem véletlen, hogy Baló György akkoriban kezdte megalapozni rossz hírnevét a jobboldali politikai körökben.
Nem, a vele kapcsolatos úgynevezett bizalomvesztés a ’90-es választási műsor kapcsán következett be. De ez egy külön történet, igazából ugyanis semmi sem történt abban a műsorban. Csakhogy azokban, akik utóbb megvádolták őt, annyi belátás sem volt, hogy elővegyék a felvételt, és megnézzék, miről is beszélnek. Felfújták a semmit, és Baló nyakába varrták.
Szerintem a Balóval szembeni jobboldali támadások a választási műsornál tetőztek, és a róla szóló ítélet akkor vált véglegessé. De mindez előbb kezdődött. A Napzárta szerintem szokatlanul új volt szellemében és szemléletében: nyitott volt, részrehajlás nélküli, és valóban a vitázó felek igazságán és képességén múlt a vita végkicsengése. Aki nem állta meg a helyét, az csak magára vethetett – volna, ha saját kudarcát nem háríthatta volna át a műsorkészítőkre. De megtehette és meg is tette.
Kétségtelen, erre is volt példa. Történt ekkoriban még valami: sok közszereplő itt tapasztalta meg először, hogy a nyilvánosságnak valóban nagy ereje és jelentősége van – különösen akkor, amikor a nyilvánosság még egyet jelentett a monopolhelyzetben lévő állami rádióval és televízióval. És bár többek közt ez a nyilvánosság tette őket azzá, amivé lettek, utóbb, amikor már hatalomban voltak, úgy gondolták, hogy ha a nyilvánosság ekkora fegyver, akkor nem szabad bárki kezébe odaadni. Az a biztos, ha nálunk van, vagy mi mondjuk meg, kinek a kezében legyen. Ez a balgaság úgy befészkelte magát a fejekbe, hogy azt sem vették észre, időközben lényegesen átalakult a nyilvánosság szerkezete, és már nem egy lyukból fúj a szél. A nyilvánosság korlátozásának értelmetlenségéről az új magyar demokrácia kormányainak egyikét sem sikerült meggyőzni.
Volt-e a politikának szerepe abban, hogy a Napzárta megszűnt?
Megint csak azt mondom, hogy a Napzárta nem elsősorban politikai okokból szűnt meg, noha ez a televíziós szakmai kérdés is átpolitizálódott. 1992 tavaszán világossá vált, hogy a TV 2 önállósága a végét járja. Ez abban nyilvánult meg, hogy Peták István, aki ott volt a TV 2 indításánál is, visszatért a Magyar Televízióba, és partnere volt Nahlik Gábor alelnöknek – az elnök, Hankiss Elemér feje fölött, háta mögött –, hogy az MTV-t újból centralizálják. Amikor ’93 elején Hankiss Elemér lelépett a színről, ez meg is történt. A Napzártát Peták már ezt megelőzően átalakította „Napzárta előtt”-re: megszűnt adászáró műsor lenni, és húsz percre korlátozták az adásidőt. Ezzel teljesen kiherélték, alibiműsor lett belőle. Most ugyanez történt a Mélyvíz helyén elindított Zárórával. Műsor ugyan van, csak éppen azt a funkciót nem képes betölteni, amire hivatott.
Amit most indokként elmondtál, én azt is politikai oknak tekintem. Mondtuk: ha egy álláspont vagy egy nézetrendszer konzekvensen alulmarad a vitákban, az nem szerkesztői és műsorvezetői elfogultság miatt van, hanem mert nincs kellő érvkészlete vagy igazsága. Ebből olyan görcsök alakulhatnak ki, amelyek hatalmi pozícióból aztán önkényes intézkedéseket szülnek. Nahlik Gábor ilyen önkényes döntések végrehajtója volt.
Persze, addigra már a kormányzó pártoknak üldözési mániájuk volt, nem tudtál olyat csinálni, amit ne gyanakvással fogadtak volna.
Emlékszem rá, többször okozott nektek is problémát, nemcsak a rádiósoknak, hogy egyáltalán találjatok embert a másik oldalról is, aki hajlandó részt venni egy beszélgetésben.
Így van, de ez mind a mai napig probléma. Aki politikai paranoiában szenved, ezer kifogást talál arra, hogy miért nem vesz részt egy vitában. A Mélyvíz kapcsán is kerültünk ilyen helyzetbe: azzal próbálták meghiúsítani egy-egy téma tárgyalását, hogy kibújtak a részvétel alól. Én nem voltam rest, rengeteg időt és energiát fordítottam arra – ennek ezer dokumentuma van a különböző kormányhivatalokban –, hogy hónapokig dédelgetett témáinkban újra és újra kísérletezzek a meghívásukkal. Azt sohasem engedtem, hogy úgy kerüljön terítékre egy kérdés, hogy nincs jelen az összes létező, komoly álláspont képviselője. A makacsságunknak köszönhetően, lehet, hogy a tervezettnél később, de többnyire mindent sikerült tető alá hoznunk; egy-két olyan téma volt a húsz és fél hónap alatt, amelyről – vitapartnerek híján – végleg le kellett mondanunk.
Egy példát mondj, kérlek…
A Sulinet. A tavalyi kormányváltást követően rögtön augusztusban felvettük a kapcsolatot ebben az ügyben Pokorni Zoltánnal. Azt a választ kaptam, térjünk rá vissza októberben, mert nagy dolgok vannak készülőben, és ehhez idő kell. Októberben további türelmet kértek, februárig. Már januárban újra nyüzsögtünk, hogy kitűzzük az adás időpontját. A lényeg az, hogy végül kifutottunk a ’98/99-es tanévből úgy, hogy sem az oktatási miniszter nem vállalta, se egy államtitkár, se egy helyettes államtitkár, de még egy főosztályvezető sem kapott felhatalmazást rá, hogy eljöjjön egy sulinetes beszélgetésre. A nyári vakáció idején már júliusban jelentkeztünk, hogy augusztus 31-e, a tanévnyitás előestéje: Miniszter úr, Sulinet! Mi volt a válasz? Október. Erre voltam kénytelen Pokorni Zoltánnak elküldeni azt a faxot, amelyben sajnálattal közlöm, hogy idén októberben nagy valószínűséggel már nem fogjuk tudni a Sulinetet műsorra tűzni, mert több jel utal arra, hogy addigra nem lesz Mélyvíz. Most sem értem, hogy több mint egy év alatt miért nem tudott az oktatási kormányzat valamiféle álláspontot kialakítani az ügyben, és azt nyilvánosan képviselni.
Visszatérve a Napzártához: a húszperces, immár Napzárta előtt címet viselő műsort már nem ti csináltátok, ha jól emlékszem…
Nem, mert odébbálltunk. Azt mondtuk, én magam is, hogy a Napzárta megcsúfolásában nem szeretnék részt venni. De akkor már külsősként dolgoztam, mert ’92. április elsején kiléptem a Magyar Televízióból. Ebben szerepet játszott a Napzárta „átalakítása” is, de a fő oka az volt, hogy már leplezetlenül zajlott az a centralizációs, sőt restaurációs folyamat, amit én szakmai okokból elfogadhatatlannak tartottam, és nem akartam a részese lenni, hiszen én akkor a TV 2 úgynevezett vezető szerkesztője voltam. Külsősként készítettem még műsorokat mind a két csatornának, elsősorban dokumentumfilmeket, ismeretterjesztő sorozatokat. Így jött ’92 őszén a Krétakör, ami az MTV 1-en ment kéthavonta. Talán emlékszel rá, három karéjban háromszor tizenkét vendég volt a stúdióban, és egy-egy aktuális közéleti témáról – menekültügy, közoktatási reform, lakásprivatizáció – vitatkoztak. Volt két markáns álláspont és ezek szakértői, továbbá a harmadik oldal, olyan „civilek” akik időnként beleszóltak, belekérdeztek a szakemberek érvelésébe. A vitákat Baló György vezette. Ez a műsor nem futotta ki magát, mert ’93 szeptemberében jött a bojkott. Akkor már dúlt a médiaháború. Ez a műsorkészítői kör három sorozatműsorban volt érintett. Párhuzamosan készült a Csak nézünk, mint a moziban, a Krétakör és Feledy Péter kezdeményezésére az 56 perc ’56-ról című dokumentumfilm-sorozat. ’93 augusztus-szeptemberére befejeződött az MTV restaurációja: az összes volt pártkáder, aki addig nem szaladt el jó messzire, csak lapított, újra helyzetbe került; ott lihegtek lelkesen Nahlik Gábor körül, hiszen bennük volt a legnagyobb készség az igazodásra, a köpönyegfordításra. Ami ennél is sajnálatosabb, ekkorra az egész műsorfolyam szalonképtelenné vált.
Ez mit jelent?
Akkor kezdődött a „pufajkázás”. A műsorainkba ugyan még nem nyúltak bele, de már előállt olyan helyzet, hogy a leadott, elfogadott műsor köré olyan bemondószöveget írtak az alkotók tudta nélkül, ami megengedhetetlen egy civilizált ország köztelevíziójában. Ilyen helyzetben már hiába készítesz szuverén módon műsort, semmi biztosíték nincs rá, hogy előtte-mögötte nem hangzik-e el valami olyan szöveg, amely téged is bemaszatol. Ekkoriban jött egy üzenet, hogy a Csak nézünk, mint a moziban megszűnik. De csak üzenet jött, a műsorkészítőkkel a döntéshozók közül senki sem volt hajlandó szóba állni. Mi szerettük volna tudni az okot, föltettük írásban a kérdéseinket, válasz nem jött. Egyszer csak ránéztem a naptárra, és láttam, hogy a következő héten van három műsorunk, abból kettő élő – rájöttem, hogy a mi kezünkben is van valami. Írtunk még egy levelet, hogy a műsor megszüntetésével kapcsolatban szeretnénk hallani a szakmai érveket, mert ha nem, hétfőn délben tizenkét órakor befejezzük a munkát, és a három műsort – valamennyi főműsoridős volt – nem fejezzük be. Hétfő délig a szokott tempóban dolgoztunk, majd mivel továbbra sem szólt hozzánk senki, tizenkét órakor összecsomagoltunk, a félkész műsorokat átadtuk a gyártásvezetőknek, és hazamentünk. Másnaptól ki voltunk tiltva a Magyar Televízióból.
Ezt honnan tudtátok?
Engem egy rendész ért el még reggel otthon, és elhaló hangon, de nagyon kedvesen azt mondta: Juditka, ne jöjjön, mert nem engedhetjük be. Több mint egy évig nem mentem be a Magyar Televízióba. Amikor mi nyolcan erre a lépésre elszántuk magunkat, körülbelül tudtuk, mire számíthatunk. Az ultimátummal demonstrálni akartunk. Ezért – és ezt nagyon nehéz volt megértetnem még Horváth Ádámmal is, aki ’94 őszén visszahívott – senkit sem kell rehabilitálni, aki ebben a bojkottban részt vett. A Magyar Televízió akkori vezetői ráadásul olyan ostobák voltak, hogy ebben az esetben sem tudták, hogyan kell bánni az eszközzel, ami a kezükben van. Ugyanis nem azt csinálták, hogy a három műsor helyére szép csendben betesznek valami mást, hanem írtak egy bennünket ostorozó szöveget, és azon a héten háromszor, főműsoridőben elmondatták a bemondóval. Óriási ingyenreklámot csináltak a bojkottunknak. Lábjegyzet: együtt maradtunk, és nyolc hónapon át mi készítettük a kazettán terjesztett Drótot. Szabadon, függetlenül és felelősen. Szóval, ahogy műsort kell készíteni egy demokratikus ország felnőtt közönségének.
Horváth Ádám visszahívott ’94 nyarán, mégis öt vagy hat év telt el a Krétakör és a Mélyvíz közt, tehát hosszú ideig nem csináltál vitaműsort. Ennek mi az oka?
Horváth Ádám arra kért, foglalkozzak pályakezdő fiatalokkal. Tudta, hogy én ezt korábban önszorgalomból is csináltam. A műsorstruktúrában lógóban maradt perceket és egy szerény költségkeretet ajánlott azoknak a művecskéknek a megvalósítására, amelyek ebben a műhelyben készülnek. Másfél évig tehát főfoglalkozásban a RÉS című sorozatot és a fiatalokat babusgattam. Közel kétszáz bemutatásra érdemes műsor született, és 20-25 kezdő szagolhatott bele a műsorkészítés mesterségébe. Ekkor már Sipos Pál volt a művelődési és oktatási szerkesztőség vezetője. Az ott készülő ismeretterjesztő műsorokban, Pécsi Vera Éjjeli menedékében és az akkor induló Repetában ismét együtt dolgoztam azokkal, akikkel a TV 2 tapasztalatait őriztük. ’95 őszén aztán egyszer csak rájött valaki, hogy mindjárt millecentenárium van, a Magyar Televízióban meg semmi sincs. Volt ugyan két évvel korábban egy pályázat, de a több száz pályamű hegyekben állt egy irodában. Horváth Ádám ezeket is rám bízta, nézzem át őket, és tegyek javaslatot, mi lenne belőlük megvalósítható. Tettem javaslatot, de a pályázatokból szinte semmi sem valósult meg – a Magyar Televízió szégyenére, mert emberek százait bolondították, akik lelkesen írták a műsorterveket, forgatókönyveket, és végül mind a szemétkosárba került. Januárban, minisztersége első napjaiban Magyar Bálint kereste föl Horváth Ádámot és Székely Ferenc alelnököt, mert ő is rájött, hogy millecentenárium van, és kézenfekvő lenne, ha a minisztérium együttműködne az MTV-vel a jeles évforduló méltó megünneplésében. Az egyik ilyen megbeszélésre engem is elhívtak, hogy ki kéne találni valamit – körülbelül ebből állt a megbeszélés –, az a lényeg, hogy minden nap legyen. Na ebből lett a Magyarok Cselekedetei, ötszázszor öt perc – most ismétli ötödször a Magyar Televízió. Hadd tegyek itt is egy rövid kitérőt. Talán az eddigiekből is kiderült, de szeretném hangsúlyossá tenni, hogy én csapatjátékos vagyok. A műsorkészítés – különösen egy-egy ilyen nagy lélegzetű sorozat – nagyon sok ember kreativitását, összehangolt és fegyelmezett munkáját kívánja. Egy ilyen vállalkozás, mint a Magyarok Cselekedetei, normális ország normális televíziójában legalább egy, de inkább két évi előkészítéssel jön létre. Nekünk erre egy hónapunk sem volt. Mégis megvalósult, mert tudtam, hogy itt vannak azok a kollégák, akiknek a műveltsége, televíziós szakmai felkészültsége parlagon hever már jó ideje, és ha értelmes feladatra hívják őket, csodákra képesek. Jöttek az első szóra, és a csoda megtörtént. Ez is a rugalmas, korszerű televíziózásról szól: produkcióra kell szervezni az alkotóközösségeket, nem hivatali hatalommal beosztani őket a munkára. A hierarchián alapuló hagyományos szervezeti struktúra a tehetség és az alkotókedv legfőbb ellensége, a kontraszelekció melegágya.
És a Mélyvíz?
Még nem futott ki ez a sorozat, amikor ’97 november végén jött Peták István elnöktől egy sikoly, hogy meg kell menteni a műholdra került MTV 2-t. Sipos Pál néhány nap múlva átadta a kettes csatorna korszerű, sávos szerkezetű, ismétlési renddel együtt átgondolt struktúráját, aminek része volt a késő esti, nyitott végű, közéleti vitaműsor is. Az elnök ült rajta egy hónapig, látszólag nem történt semmi, majd december közepén szóltak, hogy január 5-én indulunk. Karácsony és újév volt közben, de elindultunk, mindennapos Repetával, mindennapos Kincsestárral és mindennapos Mélyvízzel, meg az összes többivel. És ez megint annak volt köszönhető, hogy a csapatok pillanatok alatt felálltak, s amikor bementünk a jó öreg I-es stúdióba, műszaki kollégáink az első mondatból megértették, itt az ideje, hogy elővegyék azt a tudást, amit az ős-TV 2 idején szereztek. Csak egymásra néztünk, és mindenki tudta, mi a dolga. Ez nagyon jó kulturális csatorna lett volna, ha a rákövetkező hónapokban – miután Petákot menesztették, és Kővári Pétert kinevezték az MTV 2 élére – nem kezdik el a műsorstruktúrát föllazítani, szétbombázni. Akkor már megint nem az volt a fő szempont, hogy olcsón, jól és a közönség számára is vonzóan működjön ez a program, hanem az, hogy kinek-kinek a saját klientúrája műsort készítsen, pénzt költsön, és megéljen belőle. Egyébként ha egyáltalán nézné valaki azt, ami ma a Mélyvíz helyett Záróra címen fut, látná, hogy az is egyetlen dologról szól: hogyan költsünk el ugyanannyi pénzt ötödannyi munkával és kétharmadnyi műsoridőben, nézettség nélkül. Ezt nevezem alibiműsornak. Ezért is mondom, hogy ez a történet, most már több mint tíz éve, a szakma válságáról és belső háborújáról szól, nem elsősorban a politikáról. Nagyon sok értékes ember van a Magyar Televízióban, és nagyon sok olyan ember is, akinek sohasem lett volna szabad a szakma közelébe kerülni. De itt van 10-15-20 éve, mondjuk szerkesztői állásban. A teljesítménye nulla, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Amihez persze az is hozzátartozik, hogy a kilencvenes évekig semmi sem kényszerítette a különböző szervezeti egységek vezetőit arra, hogy az alkalmatlan emberektől megváljanak. Minek? Elfértek. Bértömeggazdálkodás volt, minden szervezeti egység vezetőjének az volt a célja, hogy minél több ember dolgozzon alatta. Teljesen eltorzult tehát az intézmény alul is, de az utóbbi hat-nyolc év eredményeként felül is: a csúcson zajló személycserék következtében van egy teljesen abnormálissá duzzadt apparátus, amelyre az új vezetők mindig ráültették a saját embereiket, és többnyire nem nyúltak azokhoz, akiket az elődök hagytak ott.
Hányan vannak?
A létszám titkos. A közszolgálati Magyar Televízióban nekem évek óta nem sikerült elérnem, se hivatalosan, se illegálisan, hogy egyszer lássunk egy olyan szervezeti sémát, ahol minden egyes kockába be van írva egy szám: hányan dolgoznak ott. Ez hétpecsétes titok. A szervezeti egységek vezetői is csak azt tudják, hányan dolgoznak náluk, a többi egység létszámáról fogalmuk sincs. Tehát a főszerkesztők fölött állók – igazgatók, főigazgatók, alelnökök, tanácsadók és a hozzájuk kapcsolódó adminisztráció – létszámáról sem lehet tudni semmit. Egy bírósági ítélet – a Népszava keresete nyomán – és az adatvédelmi biztos állásfoglalása egybehangzóan kimondja ugyan, hogy a Magyar Televízió közfeladatot lát el, tehát a működésével kapcsolatos információk közérdekű adatok, de sem a sajtó, sem a magamfajta érdeklődő nem juthat hozzá ezekhez a számokhoz sem.
Lényegében azt mondtad az előbb, hogy ha a Magyar Televízió szakmailag rendben lett volna az elmúlt 10-15 évben, lehettek volna itt bármiféle politikai szándékok, ezek sokkal kevésbé befolyásolták volna a televízió működését.
Azt mondom, hogy a televíziós szakma, legalábbis az a része, amelyik a Magyar Televízióban dolgozik, nem háríthatja át a felelősséget teljes egészében a politikára. Ugyanolyan sáros ebben a történetben, mint a politika. A politika hülye lett volna nem azt csinálni, amit csinált, amikor nyilvánvaló volt, hogy ki lehet játszani egymás ellen az embereket. Miért tanúsítana önmérsékletet a politika, ha látja, hogy mehet előre, mint kés a vajban? Sőt a szakma sok jeles képviselője kifejezetten felkínálkozott, sorozatosan és folyamatosan.
Mindez most a Mélyvíz című műsoron, illetve ismételten rajtad is lecsapódott. Hogyan? Mit mondtak, miért, mi volt a baj vele és veletek?
Tudomásom szerint semmi baj nem volt vele, se a nézői fogadtatását illetően, se a szórványos tévékritikát illetően – hiszen tudjuk, hogy Magyarországon sajnos nincs érdemi televíziós szakújságírás. Nekem személy szerint sok bajom volt vele; szenvedtem például attól, hogy húsz hónap alatt nem tudtunk előbbre lépni, mert szegénységbe és nyomorúságba voltunk beszorítva. Sőt az induláshoz képest egyre rosszabbak lettek a feltételeink. Nem lehetett építkezni és továbbfejleszteni a műsort. Alapelve volt például a Mélyvíznek, és szerintem a sorozat egyik legfőbb erénye, hogy nem csak fővárosiak szerepeltek benne. Teljes joggal éri a Magyar Televíziót hosszú évek óta az a vád, hogy Budapest-központú, noha van számos vidéki stúdiója. Ha mi felhívtuk a drávaszabolcsi polgármestert, a baktakéki iskolaigazgatót vagy a bonyhádi sarki fűszerest – ilyen is volt, szerintem nagyon helyesen – azzal a kissé abszurd kérdéssel, hogy ideugrana-e egy éjszakai beszélgetésre, készségesen jött. Eleinte még az útiköltségét ki tudtuk fizetni – papíron, mert aztán hónapokig nem kapták meg a pénzt –, később már azt sem. Statisztikánk szerint a műsornak több mint ötezer vendége volt a húsz és fél hónap alatt, és nincsenek háromszázan, akik többször is megfordultak nálunk. Vagy az interaktivitás. Nemcsak állandó telefonügyelet volt az élő adás idején – és tartalmilag be is építettük a nézői kérdéseket, véleményeket a műsorba –, hanem magánkezdeményezésként, és a Magyar Televíziótól technikailag is teljesen függetlenül, az adásoknak online internetes kapcsolata is volt, előbb az Internettóval, majd az Indexszel együttműködve. Tudtommal ez egyedülálló a mai magyar nyelvű televíziózásban: párhuzamos síkot jelentett a beszélgetésben, felpörgette, dinamikusabbá tette. Ezt azonban nemhogy nem honorálta senki, hanem ugyanazt a bornírtságot hallom a mi internetes próbálkozásunkkal kapcsolatban, amit a hetvenes években a nézői telefonokkal kapcsolatban. Akkoriban élő adást is csak a fogát szíva vállalt a Magyar Televízió, de a telefonos hozzászólás külön izgalmat okozott, mert féltek attól, hogy az emberek valami olyasmit mondanak a telefonban, amit nem volna szabad. Persze nem ez volt az indok, hanem az, hogy azért nem szabad telefonos hozzászólásokat beépíteni a műsorba, mert csak egy szűk rétegnek van telefonja, és ez igazságtalanság azokkal szemben, akiknek nincs. Most ugyanezt hallom az internettel kapcsolatban: fölösleges és kirekesztő, hiszen internetes hozzáférése csak szűk körnek van, stb… Húsz év alatt ennyit fejlődtek a Magyar Televízió főszerkesztői.
Akkor mégis, mi baj volt a Mélyvízzel?
Szerintem semmi baj nem volt vele. Egy év után, 1999. január 5-étől a műsor átkerült a kulturális alelnöktől az aktuális műsorok alelnökéhez, az alelnökségen belül az információs műsorok főszerkesztőjéhez, Heltai Péterhez. Ő néhány alkalommal tett nekem megjegyzést négyszemközt a műsorban foglalkoztatott műsorvezetők némelyikére. Szó, ami szó, én ezt meg se hallottam. Ezek ugyanis nem szakmai kifogások voltak, hanem arról szóltak, hogy ő ezeket a műsorvezetőket nem szereti. Amire én eléggé elutasítóan csak azt mondtam, hogy amíg én vagyok a felelős szerkesztő, tartalomról, minőségről szívesen beszélgetek – erre sohasem került sor –, személyekről viszont nem vagyok hajlandó vitatkozni. Te nem szereted, én meg tehetségesnek tartom, bízom benne. Annyira ízetlennek tartottam a személyekről való beszélgetést, hogy még azt sem mondtam ki, ami ilyenkor mindig eszembe jutott: Heltai Péternek ki fogja egyszer végre megmondani, hogy rossz műsorvezető? Hogy ítélkezhet mások felett, aki főszerkesztői hatalmával visszaélve akkor osztja be magát a képernyőre, amikor kedve tartja, de az ő alkalmasságát – mivel önmaga főnöke – senki sem kérdőjelezheti meg. Olyasmiről nincs tudomásom, amit más műsorokkal, így a Szabadság térrel vagy az Aktuálissal kapcsolatban rendszeresen hallottunk, hogy az utóbbi egy évben megszaporodtak a telefonok. A műsorból hazamegy egy vendég, majd rosszalló telefonokat ereszt meg holmi főszerkesztőkhöz és igazgatókhoz, mert úgy érzi, nem bántak vele eléggé kesztyűs kézzel. Én ilyenről a Mélyvízzel kapcsolatban nem tudok. Hajlamos vagyok az egész problémát leegyszerűsíteni arra, hogy a túlélés érdekében másoknak kellett ez a műsorfelület.
A műsorcsere hivatalos indoklása tudomásom szerint az volt, hogy ebben a műsoridőben olyan műsort kell adni, amely nem közéleti, hanem értelmiségi problémákkal foglalkozik: elvontabb, intellektuálisabb, magasabb röptű.
Ez már csak a masni a családi megélhetési problémákon.
Ezért nem merült föl, hogy ha Heltai Péternek szakmai kifogásai vannak a műsor ellen, üljetek le, beszéljétek meg, hogyan lehet ezen változtatni, vagy azt, hogy milyen más ajánlatod van a Mélyvíz helyett, ha nem juttok dűlőre egymással?
Más műsorötletet nem kért tőlem. Amikor az elmúlt fél évben, szerintem teljesen indokolatlanul, fölvetődött, hogy éjfélkor műsort kell zárni, akkor is, ha az adás negyed tizenkettőkor kezdődik, azt mondtam, hogy ha nem lehet a Mélyvízre jellemző műformát megtartani, akkor nem kell Mélyvizet csinálni. De akkor mondják ki, hogy ez nem kell, és adjanak megbízást valakinek egy másik műsorra.
Ez történt, nem?
Nem egészen, mert az az ember, aki a műsort megszüntette, önmagának adott megbízást arra, hogy a Mélyvíz helyén műsort készítsen. A Záróra felelős szerkesztője Heltai Péter, heti szerkesztője Görög Athéna és Kopper Judit. Így most három ember végzi azt a munkát, amit korábban egymagam. Illetve annak a töredékét, hiszen egy-egy adásra nem kell a fél országot mozgósítani, az a négy-öt magyar, aki esténként összehajol, mind itt lakik a szomszéd utcában.
Van ennek az ügynek egy olyan vonatkozása is, ami 1990 óta egyfolytában fölmerül a rádiós-televíziós szakmában: a szolidaritás kérdése. A Mélyvíz esetében volt egy látványos szolidaritási gesztus, amely egy magyar értelmiségitől érkezett, ez Tamás Gáspár Miklós volt. Nem érkezett ilyen a kollégáidtól. Barátaim, ismerőseim, velem ellentétben, különbséget tesznek a tekintetben, hogy kitől várható el szolidaritás, és kinél megbocsátható és indokolható a hiánya. Tamás Gáspár Miklós független magyar értelmiségiként megteheti, hogy élő adásban feláll az utódműsor elején, és szolidaritását nyilvánítva távozik, mondják, de nem várható el ugyanez például Rózsa Pétertől, aki a Mélyvíz egyes számú műsorvezetője volt, majd pénteken elbúcsúzott a Mélyvíz, és ő hétfőn már a Zárórát vezette. Nem várható el, mondják, mert számára ez egzisztenciális kérdés, meg kell élnie valamiből. Te mit gondolsz erről, vártál-e egyáltalán szolidaritást valakitől?
Amikor Heltai Péter augusztus 30-án közölte velem, hogy szeptember 17-én lesz az utolsó Mélyvíz, én ezt tudomásul vettem – akkor ugye még fölmondásról nem volt szó –, és közöltem a kollégáimmal. Tudtam, hogy a Zárórában nem szeretnék részt venni, és úgy gondoltam, hogy a következő hónapokban semmi másban sem kívánok dolgozni, ami a Magyar Televízióban műsorkészítés címén folyik. Két okból: egyrészt ezzel szerettem volna kifejezésre juttatni a szolidaritásomat azok iránt, akiket az utódműsorba föl se kértek, holott a Mélyvízben figyelemre méltó teljesítményt nyújtottak. Ezek a most kirekesztett szerkesztők, rendezők, műsorvezetők a Magyar Televízió képzett, művelt szakembergárdájához tartoznak, akár külsősök, akár belsősök. Másrészt azért sem, mert úgy látom, kísértetiesen hasonló a helyzet ahhoz, ami ’93 nyarán–őszén előállt, amikor úgy ítéltem meg, hogy a kontextus, mindaz, ami a Magyar Televízió egyes és kettes csatornáján történik, nem vállalható, és nem szeretnék ennek a részévé válni. Ez nem politika, hanem szakma. Mélypontra süllyedt a műsorkészítés, sírnivalóan lezüllött. Ha létezne szolidaritás a mi szakmánkban, az elmúlt évtizedben többször el kellett volna hallgatnia a közszolgálati rádiónak és televíziónak. Néhány percre csupán, hogy a közönség is érzékelje, a médiaháború újabb és újabb áldozatokat szed. Egyébként Tamás Gáspár Miklóst hallva azon a hétfői estén, majd leestem a székről. Nagyon meglepett, először a jelenléte, aztán a lélekjelenléte, hiszen egy médiatudatos emberről van szó. Kalapot emeltem a civil kurázsi előtt. Ami Rózsa Pétert illeti: én őt kitűnő, tehetséges, és a közéleti vitaműsor műfajában a legjobb kvalitású embernek tartom. Nem szerettem volna a helyében lenni azon a hétfői estén, arra gondoltam, hogy én nyomban meghalnék szégyenemben, és nagyon sajnáltam. Amúgy pedig tudom, de ezt tőle kellene megkérdezni pontosan, én is tőle hallottam, hogy milyen aljas módon zsarolták meg, és számára milyen komoly dilemmát okozott a döntés. Így döntött. Szíve joga. Attól én még őt ugyanolyan kitűnő szakembernek tartom, legfeljebb sajnálom, amikor estéről estére látom a vergődését.
Ha a fölmondás is bekövetkezik, bíróságra viszitek az ügyet, mert kétségbe vonjátok a mai televíziós vezetés legitimitását és a felmondás jogszerűségét is. Lehet-e még olyan helyzet, amelyben próbálkoznál a Magyar Televízióval?
Milyen televízióval? Pillanatokon belül nem lesz Magyar Televízió. Nehezen tudok vonzó variációt elképzelni. Inkább csak figyelek. Az értékek, javak elherdálása miatt, ami most folyik, nagyon aggódom. A fikciós területen járatosabb kollégáimtól hallom például, hogy a Magyar Televízió jelmeztárát, amely legalább kétszázmillió forintot ér, most éppen húszmillióért adják oda valakinek. Vagy amikor azt látom, hogy komoly szaktudással rendelkező embereket kergetnek el, noha pótolhatatlan, ami a fejükben van. Vagy: ha mi most nem írunk egy alázatos kérelmet, hogy engedjék már meg, hogy a Mélyvíz 428 adását annak rendje-módja szerint lezárjuk, összevessük a dokumentumaival, és szakszerűen átadjuk az archívumnak, akkor ez nem történik meg. Ilyenkor elkeseredek, persze. Amikor ugyanis ez a fiatalember átadta a levelet…
Milyen fiatalember, milyen levelet?
Csermely Péter hírigazgató azt a levelet, amely arról szól, hogy azonnali hatállyal fel vagyunk mentve a munkavégzés alól. Pécsi Vera vetette fel, hogy na de aznap van még egy adás, azt követően pedig az lenne a kötelességünk, hogy lezárjuk a produkciót, és átadjuk az archívumnak. Azt válaszolta, hogy ezzel nem kell foglalkozni. Ezután írásban kértük, tessék szíves lenni megengedni, hogy eleget tegyünk a kötelességünknek. Nem érdekli őket. De valami sandaság övezi a Magyar Televízió egész archívumát. Megeshet, hogy azt is elkótyavetyélik.
Szerinted van a mögött koncepció, ami ma a Magyar Televízióval történik? Vagy csak az történik, ami általában: erőviszonyok mentén való sodródás?
Az eddigiekhez képest azért ez egy kicsit más, mert most nem a szakma birkózik egymással, ilyen-olyan politikai támogatással vagy hátszéllel, hanem egy teljesen végiggondolatlan szanálásra küldtek ide végrehajtókat. Semmi értelmes cél nem látszik mögötte. Fölsejlik a teljes megsemmisítés szándéka is, aminek ellentmond, hogy sorba állnak az újonnan belépők. Számuk a szóbeszéd szerint már meghaladja a kétszázat. Tehát: szabaduljunk meg ezer embertől, és majd lesz valami – ennyi látszik a felszínen. A tömeges létszámleépítést végrehajtók nem ismerik sem az intézményt, sem azokat, akiket kirúgnak, nincsenek skrupulusaik, és ha befejezték a feladatot, nyilván odébbállnak. Aztán majd lesz valami. De hogy mi? Lehet, hogy alábecsülöm azokat, akik ideküldték őket?
(A beszélgetés 1999. október 11-én készült.)
- Kultúra [6]