Megnyitásának százötvenedik évfordulóját ünnepelte a Nemzeti Színház. Volt kiállítás, ünnepi kiadvány, nemzetközi tudományos tanácskozás a nemzeti színházak múltjáról és jövőjéről, s természetesen díszelőadás: Az ember tragédiája. Csak új bemutató nem volt. A Bánk bánnal készültek, de nem készültek el vele. Máskülönben az évad egésze sem tükrözte a nevezetes évfordulót.
A tanácskozáson mindenki egyetértett abban, hogy korszerűen kell a hagyományokat ápolni és az új értékeket felmutatni, de a budapesti Nemzeti ebben az évadban sem jeleskedett sem a korszerű hagyományápolással, sem az új értékek bemutatásával. Feltűnően hiányoztak a Nemzeti repertoárjából a mai magyar drámák. Az ország első színháza jelentős korszakaiban a kortárs dráma élesztője és fóruma is volt, de ennek a feladatának már jó ideje nem tett eleget.
A színház és a drámaírók kapcsolata soha nem volt felhőtlen, de ebben az időszakban kifejezetten barátságtalannak tűnt. A színházak arra panaszkodtak, hogy az írók nem veszik figyelembe a színházi szempontokat, olyan műveket írnak, amelyek egyrészt érdektelenek, mert nem a társadalom problémáiról szólnak, másrészt formailag, dramaturgiailag kiérleletlenek, bemutathatatlanok.
A drámaírók viszont azt sérelmezték, hogy a színházak korszerűtlen játékmódjuk, konzervativizmusuk miatt nem tudnak mit kezdeni a kor problémáit a kor színvonalán megfogalmazó, tehát nem klasszikus dramaturgiájú darabokkal.
E feszültség feloldására született meg – többek között Békés Pál (amerikai tanulmányútján nyert) tapasztalatai és Radnóti Zsuzsa kezdeményezése nyomán – dramaturgok, kritikusok és drámaírók közös gondolataként, hogy kell egy hely, ahol ezeket az új szemléletű drámákat meg lehet ismerni, meg lehet beszélni, és szembesíteni lehet a színház praxisával. A tervet felkarolta a zalaegerszegi színház akkori vezetője, Ruszt József, így lett a Drámaírók Nyílt Fórumának helyszíne Zalaegerszeg, illetve a városhoz közeli egervári kastély – mindmáig.
Évente hat-nyolc új darabot vehetnek kézbe a Fórum résztvevői, ezeket alaposan elemzik, s kettőt közülük a műhelymunka szintjén próbálni kezdenek a színház színészeivel. A nyílt próbákon ellenőrizni lehet, hogy a elméleti elemzés következtetései hogyan s milyen mértékben ültethetők át a színpadi gyakorlatba, s ami a leglényegesebb: a szerzők, akik aktív résztvevői a próbáknak, meggyőződhetnek arról: mi az, ami működik, s mi az, ami nem. Ezeket a tapasztalatokat sokan beépítették írói munkásságukba.
1987-ben harmadik alkalommal ült össze a Nyílt Fórum. Forgách András, Tolnai Ottó, Kiss Irén, Sárosi István, Zalán Tibor, Sántha József és Sipos András egy-egy műve került terítékre. A műhelybemutató keretében a Mandulákat maga az író, Forgách András rendezte, Tolnai Ottótól A tűzálló esernyőt pedig Paál István.
A vállalkozó szellemű Radnóti Színpad gyakorlatilag minden évadban tartott új magyar drámapremiert. Ebben az évben Kárpáti Péter Szingapur, végállomás című színművét tűzte műsorra. A darab egy fiatalember margóra kerülésének krónikája. A csepeli környezetnek, a lumpen szereplők világának jellemzésében a kemény dokumentarizmus és a lírai látásmód együtt érvényesült.
A Katona József Színház is egy olyan darabot mutatott be, amely „hihetetlenül pontosan tudja megmutatni az emberi nyomorúságot és az élet mocskát, az emberi maszk alatt rejlő állatot”. Így jellemezte Ljudmilla Petrusevszkaja Három lány kékben című darabját egy orosz kritikus, s e darabot rendezte meg – emlékezetes Három nővér-előadása után alig több mint egy évvel – Ascher Tamás. Petrusevszkaja darabja mai Három nővér-parafrázis. Ascher előadásában a főszereplők magányos nők, gyerekkel vagy anélkül, elhagyottak, becsapottak, kisemmizettek, akik férj, barát és szerető után vágynak, tisztességesebb életre, biztos megélhetésre áhítoznak.
Különböző jellegű Hamlet-előadások születtek ebben az évben, de közös volt bennük az, hogy felerősödött Rosencrantz és Guildenstern szerepe, s elhalványult vagy egyenesen megszűnt Fortinbrasé. A Rockszínház és a Grópius Társulat (az Universitas Együttes utódja) koprodukcióban rockoperaként játszotta a Hamletet Katona Imre rendezésében. A címszerepet Nagy Feró énekelte és alakította, de Waszlavik Gazember László is fellépett. Hamlet „civil”, míg az udvar bábmozgású, elidegenített világként jelenik meg. Két clown játssza Ros és Guild szerepét, ők a cselekmény mozgatói. Magányos hős harcol a társadalom ellen, s ebben nem számíthat sem barátra (Horatio), sem nemes vagy nem nemes utódra (Fortinbras), nincs is szükség rájuk.
A Hold Színháza – a hajdani Orfeó Bábegyüttes utódja – a Hamlet-történetet eleve Rozengildék hunzutságai címen mutatta be. Malgot István magas színvonalú mozgásszínházában is a két barát-udvaronc a főszereplő, az ő ármánykodásuk áldozata Hamlet, aki inkább bohóc, mint dán királyfi, s aki soha nem győzhet, mert a királyok és udvaroncaik mindig újraszületnek.
Összetettebb és hagyományosabb előadás jött létre Kolozsvárott Tompa Gábor irányításával. Az előadás egyik meghatározó jellegzetessége itt is a művészet mint metafora. Itt is főszereplővé vált Rosencrantz és Guildenstern mint besúgók és a hatalom készséges mindenesei, s itt is mellékes szerep jutott Fortinbrasnak: meg sem jelenik, csupán hangszórón keresztül adja ki parancsait. Tompánál két clown kíséri végig az előadást. Ők a sírásók, a színészcsapat tagjai, de akkor is megjelennek, ha szöveg szerinti szerepük nincs. Az egérfogó-jelenetben nagyon hangsúlyos a „színház a színházban”, s metaforikussá válik a jelenet befejezése: a király kirohanása után megindulnak a reflektorokkal teli trélerek, s a földre nyomják a királyi udvar népét. A leghátsó traverzen mint keresztfán felfeszítve lóg a Shakespeare-maszkos Színészkirály. Ebben az előadásban Horatio szerepe is megnő, ő a művész-barát, aki az előadás végén egyedül marad Hamlet holttestével, s amikor a vasfüggöny lassan leereszkedik, alóla futva, kúszva menekíti ki Hamlet személyes tárgyait. A leeresztett vasfüggöny előtt térdelve zokog a művész, akinek sorsa az értékek védelme, megmentése.
Nyílt és világos üzeneteket kódoltak ezek az előadások: ez a világ a besúgók, a talpnyalók, a hatalom kritikátlan kiszolgálóinak világa, még a fortinbrasi „jó vég”-nek sincs esélye, s csak a művészetben lehet bízni: az emberi értékek továbbélnek. Mondhatjuk: naiv és idealisztikus művészhit fogalmazódott meg ekképpen. De akkor legalább még megfogalmazódott.