Amikor a Beszélő szerkesztőségétől megkaptam a megtisztelő megbízást, hogy én írjam a nagyhírű sorozatban az összefoglaló alapsztorit vagy micsodát az 1990. esztendőről, gondolkodás nélkül (s mint kiderült, dőrén és fölületesen) elvállaltam.
De mint kiderült, fogalmam se volt róla, mire vállalkoztam. A kanonizált legenda, amelyet hosszú ideig magam se kérdőjeleztem meg, spontánul, lassan, észrevétlenül alakult ki, és hagytuk, hagytam, hogy porként lepje be valóságos emlékeinket.
A legenda azt mondja, hogy mindenféle bajok ellenére az 1990. tavaszi választásokon a plurális képviseleti demokrácia diadalmaskodott, „akkor még volt, kérem, lelkesedés”, de később, mintha vackorba haraptunk volna.
Ám elővettem az akkori előjegyzési naptáraimat, belelapoztam újságokba, eszembe jutott a valódi 1990, és rájöttem, hogy hiába árnyalnám és finomítanám a kanonizált legendát, a kanonizált legenda mégis hazugság maradna; a valóságos emlékeimet pedig vagy nem értem, vagy nem merem érteni.
A négyigenes népszavazás óta, majd amikor időközi választáson januárban képviselő lettem, száz és száz politikai összejövetelen mondtam beszédet, időnként hatalmas tömegek előtt, és fölfedeztem, hogy tízezrekkel gondolkozom együtt, megszűnt évtizedes magányom, ezer szónoklat eredményeképpen majd rossz álomként eltűnik a gyűlölt diktatúra, és – milliomodmagammal – új, szép, szabad hazára teszek szert.
1990. januári megválasztásomról a Stern német magazin evvel a címmel számolt be: Gazsi, wir lieben Dich – ezt egy transzparensről fordították le, amellyel választóim ünnepélyesen bekísértek az Országházba. Négy-öt hónappal később az általános választásokra készült plakátjaim fényképe (fekete festékkel jelképesen kiszúrt szem, horogkeresztek és Dávid-csillagok) a The Economist címlapján jelent meg, hogy tudassa a világgal: megvan még a régi jó Kelet-Európa, amelyet a sablonos antifasiszta filmek hirtelen időszerűvé vált ósdi paneljaiból a matinék minden látogatója ismert Dundee-tól Chichesterig, Tijuanától Anchorage-ig.
A halálos fenyegetések miatt gyermekeimet rendőröknek kellett őrizniük.
Én és barátaim a bolsevik parancsuralom maradványai ellen véltünk harcolhatni, amikor hátba támadtak bennünket azok a vetélytársaink, iménti szövetségeseink, akikről legföljebb azt gondolhattuk korábban, hogy kicsit talán előítéletesek, kicsit talán simlisek (vö. Pozsgay–Szilvásy–Nemeskürty-féle tévékuratórium), de azért alapvetően demokraták és a többi.
A jobboldal 1990-i választási kampányának dermesztő, földolgozhatatlan emlékét elfojtottuk magunkban, pedig effélével sem addig, sem azóta nem találkoztam: az emberi lény bámulatos dolgokra képes. A kampány egyébként aligha volt eredményes: a magyar nép józan volt, mint általában mindig; az SZDSZ és a Fidesz nem kapott sokkal kevesebb szavazatot, mint amúgy is kapott volna. Az akkori nemzeties jobboldalról elterjedt téves kép (mértéktartó, kompromisszumkész, fontolva haladó) rövid idő alatt nem módosulhatott, azt, ami történt, csak a politikailag tájékozott kisebbség vette észre – a jobboldal őrjöngései az első szabadon választott parlamentben érezhetően meglepték a közvéleményt; nekünk, akik az első vonalban kaptuk az érett illatú lövedékeket, ez sajnos már nem volt újdonság.
Mindegy.
A szabadság pillanatában valami történt, amiről nem illik, nem merünk, nem tudunk beszélni. Mint a horrorfilmekben, a járókelők derűsen csevegtek, az antediluviális fenevad morranása belevegyült a gépkocsik monoton zajába, miközben a csinos fiatalasszony a kontyát igazította, háta mögött az ablakon benézett a Rém. Mire a fehércseléd megfordult, Godzilla már tovahaladt. Minden rendben. (Ettől szokott bepisilni a nézőközönség.)
Minden rendben – a dolgot elfelejtettük.
Amikor az általános választások után a fölsőházi teremben először összeült az SZDSZ képviselőcsoportja (majdnem százan voltunk), rossz volt nézni a sápadt, megviselt, karikás szemű embereket: gyötrelmeken estek keresztül. Danis Gyuri, Pető Iván, Monostori Anikó egy ideig gyűjtötték a rágalmazó, gyalázkodó, gyűlölködő röpcédulákat, plakátokat, leveleket, újságcikkeket – Danis kiállítást akart belőlük rendezni (emlékszem egy hosszú, gondosan kalligrafált levélre, színes kiemelésekkel és aláhúzásokkal, amely azokat a kínzásokat részletezte, amelyekben a levélíró és elvbarátai kívánták részesíteni Tölgyessy Pétert; ki is volt sikeres ellenjelöltje a IX. kerületben?… hagyjuk), de az anyag olyan kétségbeejtő volt, hogy letett róla.
Elfelejtettük a tragikus katzenjammert 1990 nyarán; a kormányzás, a közélet az istennek se akart beindulni; Sz. akadémikus elnökletével a parlament tüstént bohócot csinált magából; a reformok elakadtak; hiába mondtuk, voulez-vous donc en fin gouverner; a jobboldal energiája kimerült a borzalmas választási kampányban; pár hónap múlva az önkormányzati választásokon totális vereséget szenvedett; a taxisblokád végzetesen szembeállította a plebejus rétegekkel – beindult ez a hogyishívják, ami máig tart, Kalasnyikov-, ÁVÜ- és Szerencsejáték Rt.-botrányokkal, címervitával, abszurd költségvetésekkel, közundorral, bizalmi deficittel, masszív, kiheverhetetlen csalódással.
A liberálisok akkor rémültek meg végképp attól (ezt az Új Generáció nem értheti, s ez pompás), hogy a nemzeties középosztály radikális része, amely redukálhatatlan, s amely soha nem fog megváltozni, valami lényegit, valami szubsztanciálisat képvisel, ami a liberális politika híveinek örökkön-örökké pokollá fogja tenni az életét (ez a rémület alapvető a Fidesz későbbi fordulatában, „az agresszorral való azonosulás” morbid pszichózisának ismert logikája szerint, vö. jüdischer [jungdemokratischer] Selbsthass). A liberális párt végképp elgyávult, s ezt ugyan utálom, de sajnos értem.
De ezek részletek. Szimptómák.
Az okok elemzésére egyszerűen nem bírok gondolni. A szív megszakad.
A rendes, becsületes, mazochista pesti, pécsi, szombathelyi liberális ilyenkor azt szokta mondani, hogy nézzük meg, mi milyen hibákat követtünk el, sat.
Hibáink (s különösen: hibáim) bőséggel voltak, de aligha, sőt biztosan nem függenek össze avval a primordiális, felejthetetlen (és fölidézhetetlen) borzalommal. Elménk épségét csak úgy őrizhetjük meg, ha mégis elfelejtjük vagy letagadjuk.
Így viszont nem lehet írni. 1989-ről igen, 1991-ről igen, amikor a dolog még, ill. már nem volt nyilvánvaló; de 1990-ről nem lehet (szerényebben: nem tudok) tisztességesen beszélni.
Az elfojtás, az átvitel sat. őszinte és csaknem teljes; az igazság őszinte föltárása ellen becsületes, gondolkodó, mély emberek tiltakoznának becsületesen és mélyen.
Nagyon nem szeretek, de olykor kénytelen vagyok veszekedni; de nem vitázhatom avval, hogy a visszaemlékezés fájdalmas volna. S ha valaki nem a bűneit akarja letagadni, hanem a szenvedését, akkor szerintem nincs mit tenni.
Különben is fáradt vagyok: írja meg más. Majd.
Az olvasótól bocsánatot kérek: nem teljesítettem föladatomat. De gondolja meg az olvasó: ha képes volnék teljesíteni, bizonyára azt mondaná, meg vagyok bántva. Ez Magyarországon diszkvalifikálja az elemzőt. Az, ha bánt, az nem. A sebzettség diszkreditálja az erkölcsi érzést. A szenvedély az észt. Az ész a szenvedélyt.
Maradjunk abban, hogy nem értem, mi történt. Azt mondtam: „Szabadság.” Azt válaszolták: „Zsidó!” Lehet, hogy ezt megszoktuk – a dolog elvégre nem új –, de lássuk be, nem értjük. (Pláne, hogy ezt nem csak és nem is főleg zsidóknak mondják. Ez sem új, de ez is érthetetlen, ha jobban meggondoljuk.) Mint a régi tréfában: magyarázni, azt tudom, de nem értem, nem értem.
Ezek, sejtem, nem a „reális problémák”, ez utóbbiakról írtam, írok, írni fogok. Az könnyű. De megérteni a tapasztalataimat, ezeket a tapasztalatokat, ehhöz még nem vagyok talán elég idős. Elég merész. Elég kegyetlen.
A szokásos („történelminek” álcázott) válaszokat persze ismerem (beleértve a sajátjaimat), de nem elégítenek ki. Korábbi szabadságmozgalmakat nem tört így meg az efféle. De Kelet-Európában (amiről írok, nem kizárólag magyar sajátság): fonff, csörr, platty.
Nem lehet elviselni. Nem lehet megbeszélni. Nem lehet megbocsátani. Nem lehet megértetni.
Nem szégyellem. Nem vagyok rá büszke. Nem vagyok képes megsiratni.
Ezért nem múlik el, és ezért nincs semmi értelme.