Egy nyughatatlan ember egy nyughatatlan filmben. Elsöprő lendület és kifogyhatatlan energia. Vér és arany. Fantázia és fanatizmus. Formabontás és formateremtés. Bereményi Géza második játékfilmjével 1989-ben ott folytatta, ahol A tanítványokkal 1985-ben abbahagyta. A tanítványok rendhagyó történelmi portréi és tablója után az Eldorádó az ötvenes évekről szóló magyar filmekbe lehelt új életet. A történelem megfoghatatlan, kiismerhetetlen, örökké változó és örvénylő folyamat az Eldorádóban, de formálható, gyúrható és alakítható – ha kellően szuverén egyéniség kerül szembe vele. Bereményi mindegyik filmjében központi szerepet játszik a dinamizmus. Főhősei gyakran hipertevékeny emberek, de talán az Eldorádóban a leginkább.
Nem a megszokott értelmiségi vagy hatalom-belterjes káderperspektívából látjuk az ötvenes éveket, hanem a külső körökből, a Teleki téri piac kavargó, sűrű, áttekinthetetlen világából. Az Eldorádó mélyebbről merít, mint az előző film, és az ösztönökről, a zsigeri energiáról, a legyűrhetetlen életerőről mesél. Natúra, vaskos, földközeli realitás és már-már szürreálisba, de legalábbis lázálomba forduló kalandosság kettőssége zihál a képein és a történetében. Egy csoport helyett most egyetlen férfira figyelünk, a piac legyűrhetetlen királyára, aki úgy hiszi, fanatikus hittel, erővel – és persze arannyal minden megoldható. Népi, népmesei figura, inkább balkáni vagy mediterrán sztereotípiákat ébreszt az emberben. Bereményi Eldorádója Kusturica és Fellini filmjeit idézi fel távolról.
Semmi sem lehetetlen, a csoda is az erős akaratú emberrel történik meg. Még a halál is visszafordítható (legalábbis a gyermek halála). Mert saját magát végül, a forradalom zűrzavarában már nem tudja megmenteni, a fiú pedig képtelen arra, hogy átvegye az apa szerepét. A tanítványokhoz hasonlatosan az Eldorádó is az apák generációjáról mesél, a kipusztuló erőről, a népmesei lendület elsorvadásáról.
Nincs megállás, csak körkörös örvénylés. Az operatőr, Kardos Sándor az eldugott sarkokba is beférkőzik, mindent körbejár, a legapróbb gesztust is megmutatja. A kamerája gyakran szinte önálló szereplője a jeleneteknek. (Kardos egyike a kísérletezés, a szokatlan beállítások, az extremitások iránt leginkább nyitott operatőreinknek. Nem véletlen, hogy olyan rendezők – Jeles, Bereményi – állandó alkotótársa, akik maguk is kedvelik a furcsa, formabontó megoldásokat.)
Bereményi filmjét 1989-ben féltucat kategóriában is Félixre (a legjobb európai filmnek járó díjra) jelölték, végül a legjobb rendezés díját kapta. A fesztiválsikerek szempontjából 1989 talán az utolsó nagy éve a magyar filmnek. A Recsk 1950–53 lett a legjobb európai dokumentumfilm, Enyedi Ildikó első játékfilmje, Az én XX. századom pedig Cannes-ból hozta haza az Arany Kamerát.
1989 amúgy kétfelé húzó év. Történelmi dokumentumfilmjei a tabuk végét, a Kádár-korszak lezárását jelzik (Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia sokkoló recski szociográfiáját majdnem százezren nézték meg, de még az ekkor mozikba kerülő, sokrészes Pergőtűz is több mint harmincezer nézőt vonzott). Enyedi Ildikó debütálásával pedig egy új rendezőgeneráció lépett színre. Az én XX. századomat a következő két évben Janisch Attila, Kamondi Zoltán, Szász János, Szőke András, Monory M. András, Sopsits Árpád és Szabó Ildikó filmjei követték. Ha nem is egységes stíluseszmény és szemlélet jegyében, de ők alkotják az évtizedforduló magyar filmjének legújabb hullámát.
A tabuk és a cenzúra kimúlásával mintha egy rövid időre az a nagy ábránd is életre kelt volna, hogy a magyar filmtörténetben tátongó lyukak valahogy kipótolhatók. Előkerültek a korábbi évek betiltott filmjei, köztük az Álombrigád, a Pócspetri és a Bebukottak. Balázs Béla-díjat kapott Ember Judit és Jeles András. (Jeles azonban visszautasította a díjat – ha a cenzúrának vége is, ő nem akart a korábbi cenzoroktól kitüntetést kapni.)
Sok évtizedes emigráció után ebben az évben tért vissza Magyarországra Szőts István. Esztergomban kétnapos szakmai szemináriumon elemezték a filmjeit, a Filmintézet pedig újra kiadta a Röpirat a magyar filmművészetről című 1945-ös írását. 1989-ben még az is lehetségesnek tűnt, hogy Szőts leforgathatja valamelyik régóta dédelgetett történelmi filmtervét…
Felfedezésszámba ment a Filmszemlén bemutatott Hat bagatell is – hat dokumentarista alkotó főiskolai vizsgafilmje, köztük olyan (azóta sem sokat emlegetett és még kevesebbet vetített) remeklések, mint Fehér Györgytől az Öregek vagy Tarr Béla pattanásig feszült, kilakoltatásos helyzetgyakorlata, a Hotel Magnezit.
Dárday István és Szalai Györgyi új filmje a dokumentarista „paradigmából” kilépve, nem a hétköznapoknak, hanem a rendszerváltásnak – és a médiumváltásnak – a krónikája. A dokumentátor főhőse nyereséges videomásoló műhelyt üzemeltet, ebből akarja finanszírozni hétköznapjainak csillogó luxusát (oldsmobil, díszes villa, dekoratív szerető) – no meg monumentális archív filmgyűjteményét. Akár egy mozgóképes enciklopédiában, az ’56-os forradalomtól a prágai tavaszig, az atomkísérletek filmdokumentumaitól Sztálin temetésének képsoráig mindent begyűjt, megőriz és szortíroz. Az újgazdag vállalkozó és a videovilág dokumentátora: egy személy, de két sors. A két sors, a történet két szála azonban csak ritkán és nehezen találkozik, még a véletlen fatalizmusát működésbe hozó dramaturgia is hiába próbálja összehozni őket a film végén.
Lányi András eddigi utolsó filmje, Az új földesúr különleges, sokrétegű esszéfilm. Ha jobbról nézem, rendhagyó és szellemes Jókai-adaptáció. Ha balról: vitriolos parabola az egymásba játszatott Haynau- és Kádár-korszakról. Ha felülről: kollázstechnikájú darab, asszociációs játék, politikai és történelmi enciklopédia. (Viharos Filmszemle-siker volt, a beavatott és az utalásokat értő közönség lelkes tapsokkal honorálta a játékos anakronizmusokat és célzásokat.)
Tímár Péter új műfajt próbált meghonosítani a magyar filmben. A Mielőtt befejezi röptét a denevér nem tiszta zsánerfilm. Groteszkbe csavarodnak benne a thriller sablonjai. A kezdetben behízelgő mosolyú főhős sokszorosan és ellentmondásosan motivált: homoszexuális, pedofil és titkosrendőr. Ez így túl sok. A motivációknak ez a túlburjánzása inkább a „rendszerváltó hangulat”, semmint a dramaturgiai tudatosság eredménye volt.
Forgács Péter különleges privátfilmes időutazásai is 1989-ben kezdődtek. A Privát Magyarország első része, a Dusi és Jenő máig a sorozat egyik legjobb darabja. Forgács sejtelmes archeológiája a harmincas-negyvenes évekbe, a magyar polgárság mindennapjaiba vezet vissza egy hihetetlenül ügyes kezű és érzékeny operatőr filmnaplójának a segítségével. A háború előtti és az ostrom utáni Tabán ködös, hófútta utcácskái, szertartásos kutyasétáltatások, családi ünnepek és együttlétek – a karcos, raszteres fekete-fehér amatőr felvételek önmagukban is hihetetlen erős hangulatot sugároznak. A visszafogott narráció és Szemző Tibor szuggesztív, minimalista zenéje révén pedig időtlen, meditatív szépségű leletté lesz a hétköznapoknak, egy család életképeinek ez a minuciózus krónikája.
Az Isonzótól a Pergőtűzig, a Törvénysértés nélkül-től a Recskig, az Eldorádótól A dokumentátorig a magyar filmek elsöprő többsége azt mutatta meg sokkoló részletességgel, hogy milyen is volt ez a XX. század. Enyedi Ildikó ártatlanul komoly filmje pedig arról mesélt, hogy milyen lehetett volna. Az én XX. századom a múlt század legvégéről tekint előre. Azt a pillanatot örökíti meg, amikor még úgy lehetett tekinteni a XX. századra, mint a korlátlan lehetőségek századára. A fény, az elektromosság, a távíró, a kommunikáció századára, amikor az ember az uralma alá hajtja a technikát, de nem veszíti el a kapcsolatát a természettel sem. Csodálatos a világ – ez volt film munkacíme, végül csak a film végén, Edisonnak a Földet körbejáró táviratában szerepel ez a mondat. Csoda és rácsodálkozás, kacérság, ártatlanság és naivitás szerelmi háromszögtörténete Az én XX. századom. Olyan javakban dúskál, amelyek a korábbi évtizedek magyar filmjeiből jobbára hiányoztak.