„Minden embernek megadatott, hogy megismerje önmagát, és hosszan elgondolkozzék.” E hérakleitoszi mondattal indítja önéletírását Oskar Kokoschka. Elgondolkozzék, de nem hosszan, hanem sokszor, és megírja, de még többször – így a mai magyar változat. Elvégre – ha már Hérakleitosz –, minden változik, panta rhei, még az alapélményeink is.
Igazán csudálom azoknak a fiatal prózaíróknak a bátorságát, akiknek első kötete nemcsak szimplán „önéletrajzi ihletésű” írásokból áll össze, hanem a mű teljes egészében a szerző önéletrajza. Nem azért, mert egy induló írónál a pálya elején talán még nem jött el az idő egy élet összegzésére, hisz egy önéletrajznak nem feltétlenül kell az életutat summázni. (Az ilyen tartalmú tökéletes műre egyébként is csak a halál adna módot, de az ismert körülmények miatt mégsem ad.) Még csak azért sem, mert nagyon rizikós az idejekorán jött kitárulkozás, hanem mert – tapasztalatom szerint – megvan annak a veszélye, hogy később már sohasem lesz mód egy másik hiteles, esetleg hitelesebb autobiográfiát készíteni, vagy akár még csak egy másik könyvet sem. Nem gondolom, hogy aki önéletrajzzal kezdi írói pályafutását, már eleve ki is írta magát az irodalomból, és jobb, ha felhagy a további próbálkozásokkal, mert haláláig megmarad egykönyves szerzőnek, de hogy ezután vért fog izzadni egy jó könyvért, abban biztos vagyok.
Az is meglehet, hogy az önéletrajzzal debütáló szerző valójában nem bátor, inkább csak a dolgok könnyebbik végét fogja meg, mert hát nincs olyan unalmas élet, amivel legalább egy vékonyka könyvet meg ne lehetne tölteni, és nincs az az egyszerű fikció, aminek a logikus megkonstruálása nem jelentene komoly munkát.
Retus
Igazándiból persze az tud csak kellemetlen lenni, ha egy közéleti ember (politikus, publicista, más efféle csudabogár) ifjúkori hevületében sietősen veti papírra azokat az élményeit, történeteit, amelyeket ott és akkor fontosnak tart. Politikai nézeteket ugyanis minden további nélkül vissza lehet (és sokszor vissza kéne) vonni, de élettörténeteket már nem. Ugyanazokból a történetekből eltérő következtetések levonásáért sem zúgolódik annyira a közönség, mint ha a történeteket meghamisítják, megcsonkítják, át- vagy kiretusálják. Gondoljunk csak bele, mi volt a kellemetlenebb 1990-ben: Pozsgay részvételét megmagyarázni a lakitelki tanácskozáson, vagy kiretusálni őt az eseményről készült filmből és az MDF történetéből. Mert amíg a már rögzített „történetekhez” hozzá lehet férni, és egy demokráciában erre nyilván mód van, addig a hamisítót mindig a lebukás fenyegeti. És az különösen nagy blamázs, ha a korábban nagyon is fontosnak tartott személyes történeteinket valamilyen nyilvánvaló és ostoba céllal meghamisítják. A fenti megállapítások maradéktalanul persze csakis demokratikus körülmények közt érvényesek, de hát most azok vannak.
Az alábbi idézetek szerzője újságíróként is kacérkodott az irodalommal, önéletrajzi élményeit egészen 1995-ig irodalmi formába öntötte, és ezzel párhuzamosan azokat publicisztikáiban is felhasználta. Jelenleg egy millenniumi tv-sorozatot készít, ezzel együtt publicisztikáiban továbbra is inkább a saját (legalábbis interiorizált) élményeire támaszkodik. De ezek nagyon különböznek az 1995 előttiektől.
1. idézet:
„Aztán elmentem iskolába, s mivel családomat apai ágon Nyugat-Németországba zavarták még negyvennyolcban, így tetőtől talpig Levi’s-ben látogattam a Virányos utcai kis koszost, ahol Csorba néni olajos fűrészporral seperte fel a folyosót, és vállig ért a hajam, és Balogh Imre bácsi úttörővezető pajtás megkérdezte, mi is az én nevem. Mondtam, Bayer Zsolt, s akkor azt üvöltötte, hogy »milyen név az, hogy Bayer, akinek tisztességes neve nincs, annak becsülete sincs!« Mióta ilyen szép nagy fiú lettem, és egyre többen hiszik rólam, hogy értelmiségi vagyok, aki időnként szerepet vált, ezt a történetet mindig úgy folytatom, hogy másnap az én apám bement az iskolába, és iszonyúan pofán vágta Balogh Imre bácsit. Apám nem ment sehová. Családom végigülte a hatvanas éveket a fekete-fehér Orion előtt, táncdalfesztiváltól táncdalfesztiválig, Ki mit tud?-tól Ki mit tud?-ig, műkorcsolya vb-től műkorcsolya vb-ig, eszükbe sem jutott, hogy ők a kádári konszolidáció manipuláltjai. (…) Ha maradok [a Fidesz sajtóosztályának vezetője], lassan elhiszem, hogy hős vagyok, és elfelejtem, hogy az apám a hős, akinek volt ereje nem bemenni pofán vágni Balogh Imre bácsit – miattam.”
2. idézet:
„Képzeljék el, hogy engem kisiskolás koromban tanított a Balogh Imre bácsi. Az különös kegye a sorsnak, ha valakit tanít a Balogh Imre bácsi… Balogh Imre bácsi úgy kezdte, hogy újságpapírból zabálta a szalonnát, színeseket böfögött, és az volt neki a legszebb álma, hogy lesz egyszer egy másik inge is. Aztán felszabadultunk – erről az imént már beszámoltam –, és Balogh Imre bácsit kiemelték. Elvégzett egy gyorstalpalót, és mindjárt tanár úr lett őbelőle. Orosz-földrajz szakos. Egy leckével járt előttünk mindig, egyem meg a szívét, egyem meg a szívét, és mámoros lett, megrészegült, és kitárult előtte a létezés. Úttörővezető is lett a Balogh Imre bácsi – az különösen jól állt neki. (…) Hatéves voltam, első elemis, és a nagyszünetben szaladgáltam a folyosón. Nem tudhattam én, hogy az életemmel játszom. Nem tudhattam, hogy Balogh Imre bácsi a folyosóügyeletes, és Balogh Imre bácsi őrjöngve szeret folyosóügyeletes lenni. Megállított… Rám ordított… – Hogy hívják magát? – ezt ordibálta. Bayer Zsolt – leheltem én. – Milyen név az, hogy Bayer? Akinek tisztességes neve nincs, annak becsülte sincs! – sikoltozta felém Balogh Imre bácsi, szegény… Estig sokat sírtam akkor, majd megkérdeztem apámat, hogy miért nincs nekünk tisztességes nevünk. Apám másnap elkísért az iskolába. Udvarias ember az én apám, sokat ad a formára, kopogott is illendően a tanári szoba ajtaján, majd benyitott, köszönt, és érdeklődött, hol találja Balogh Imre tanár urat. Fölemelkedett székéről a sertés, és indult érdeklődve apám felé. Éppen kellő távolságba ért, amikor egy akkorát, de akkorát ütött egyenesen az arca közepébe, hogy eltűnt az Imi mindjárt az asztalok alatt. – Jó napot kívánok! Engem Bayer Ottmárnak hívnak…”
Én és énke
A két idézet más és más időszakban keletkezett, más és más helyen jelent meg, így nyilván eltérő a szövegek kontextusa is. A különbségek azonban nem csak az eltérő szövegösszefüggésben, meg a második citátumban árulkodó három pontok hemzsegő használatában érhetők tetten, hanem a politikai környezet és a személyes létállapot meghatározta beszédhelyzet tekintetében is. Mindkét szöveget egy 1963-ban született férfi írta, akit Bayer Zsoltnak kereszteltek ágostai rítus szerint, és születése óta budai lakos (ezek a jellemzők később még fontosak lesznek, különösen a szerzőnek). Az első idézet forrása egy olyan írás, amit az Élet és Irodalom rendelt meg Bayertől, és jelentetett meg 1993. szeptember 10-én. A publicisztika szerzője akkoriban vált meg a Fidesztől, ahol addig különféle megnevezésű funkciókban lényegében sajtófőnökként tevékenykedett. Az Én című írás (alcíme: Átfogó tanulmány az „értelmiségi szerepváltások” című ciklusból) valójában udvarias elhárítása annak a tolakodó igénynek, hogy a nyilvánosság előtt számoljon be távozása okairól, és még inkább annak, hogy rántsa le a leplet a Fideszről. A párt székházügye ekkor pattant ki, és ismert volt, hogy Bayer lemondása ehhez és/vagy a tisztázatlan pénzügyletek elleni tiltakozáshoz (is) köthető. (Ezt azonban Bayer nyilvánosan csak az 1994. október 21-i népszabadságos cikkének – ma már a szerző által jelentéktelennek tekintett – soraiban ismerte el, amikor azon háborog, hogy az újságok újból és újból Fidesz-közeli cégek ügyleteiről csámcsognak: „Dr. Simicska Lajos és Tóth Béla miatt hagytam el a pártot. Ugyanis nem szerettem őket. Nagyon nem. Dr. Simicska körül egyre több volt a fegyveres őr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia alsón.” Későbbi írásaiban Simicskának is megbocsátott, mert megértette akkori lépéseit.)
A második idézet forrása idén január 21-én és 22-én jelent meg két részben, Helyzetjelentés negyven év kommunizmus után címmel a Napi Magyarországban. Bayer ma a kormányoldal egyik vezető publicistája, aki késhegyre menő vitát folytat az ellenzéki – Bayernak tulajdonított kifejezéssel – megmondó emberekkel. A küzdelem hevessége talán jobban érthető, ha tudjuk, hogy a publicista 1993-ban és 1994-ben a Népszabadság főmunkatársa volt, 1995-ig gyakran közölte a 168 Óra, és azóta tévézik. Az MSZP–SZDSZ kormánykoalíció megalakulásáig tartó időszakot tartja ő a „csókos gyerek” korszakának, amikor a („magát liberálisnak nevező”) sajtó kézről kézre adta, annak egyik zsebcicája volt. A látványos szakítást két egymással összefüggő körülmény siettette, az 1998-as választási kampány, ahol is a Fidesz-alapító Bayer pártja gyorstüzelő skriblere lett, és egy kényes plágiumügy, amikor is György Péter vádjaira Bayer kontrollját vesztve reagál. „Igenis állítom, hogy a magyar újságíró-társadalom olyan, amilyen, és mert nagy része az előző rendszerben tanulta a szakmát, bizony zsigereiben érzi, melyik nagy, szent fenékbe kell beleomolnia egy kis sarzsiért. (…) Állítom, mert tudom: a magyar újságíró-társadalom tele van gazemberekkel. »Nincs norma, hát nincs forma, nincs tradíció…« – bizony, György Péter úr, ebben mélyen egyetértünk. Össze van itt keverve a szar a fossal, és már annyira megbocsátottunk mindenkinek, hogy Ön szerint én vagyok az egyik közellenség a szakmában. Higgye el, Uram, vállalom minden mondatomat, amelyet a tévében elmondtam, mert sokszor és nagyot tévedtem, de soha egyetlenegyszer sem mondtam úgy valamit, hogy tudtam, az ellenkezője igaz. A magyar újságíró-társadalom nagyobb része viszont nem mondhatja el magáról. Ilyesmiről, minderről vitatkozhatnánk egymással, de az »álfiatal«, »ál-lila«, »politikai giccs« nem vitaalap. Ez nulla. Ez beteges, aljas kis gonoszkodás… Ezzel az erővel a körzője hegyét is belebökhetné a seggembe, György Péter úr, és akkor legalább pofon vágnám. (…) Ön, Uram, nem párbajképes.” (ÉS, 1998. január 9.) A párbaj és az ellenfelek párbajképtelensége itt válik nála leitmotívvá, ahogy korábban az volt a vaníliaillat, a fekete-fehér tv-sorozatok, a kakasos zizi meg a vasárnapi kirántott hús.
Két éve Bayer Zsolt helye a vélemény-újságírás jobboldalán, a jelenlegi kormányoldalon van. Nem is akárhol, annak a széle tájékán. Publicisztikáinak témaválasztása, hangütése, következtetéseinek tendenciái egyszerre idézik a kormányértelmiségiekét (Tellér Gyulát, Schmidt Máriát) és a legalpáribb szélsőséges sajtótermékekét. A publicisztikáiban megnyilvánuló személyes, de mégiscsak hetykén fiatalos hangütés azonban még ma is, bár mind kevésbé, összetéveszthetetlenné teszi jelenlegi kenyereseivel.
Sebek
De most vissza az idézetekhez. Mi változott a történetmesélésben hat és fél év alatt? Bayer hajlama az idősűrítésre érzékelhetően tovább erősödött. Az első történetből kitűnik, hogy az iskolát kezdő hatéves szerzőnek 1969-ben vállig érő haja volt és farmert viselt. Azért ez figyelemre méltó önállóság egy szigorú (de, mint más írásaiból kiderül, igazságos) budai családban felnőtt kisfiúnál. De még figyelemreméltóbb, ahogy egymásra torlódnak az időrétegek a másik idézetben. Bevonulnak az oroszok, és az előbb kiemelt, majd gyorstalpalóval tanárrá lett Balogh Imre tanítani kezdi Bayer Zsoltikát. Mikor is? 1945-ben vagy ’46-ban, amikor bejöttek, és legott (orosz) tanárrá ütik Imi bácsit? De hát a szerző 1963-ban született. Vagy Imi bácsi mégsem az oroszoktól kapja a diplomáját, hogy Budán taníthasson felső tagozatos gyerekeket (az oroszt ugyanis csak ötödiktől oktatták akkoriban)? De hát azt írja, hogy elsős volt, az meg 1969-ben volt. Szóval, a pofon 1969-ben, a gyorstalpaló meg minden valószínűség szerint 1973-ban. Volt akkor még gyorstalpaló? Csak így lehetett. Így sűrűsödik és folklorizálódik egy tanár alakjában a negyvenéves kommunizmusból majdnem húsz mitologikus év.
Abban, hogy a pofon elcsattant-e Imi bácsi orcáján vagy zsebben maradt, nem szívesen foglalnék állást. De az első szöveg kétségkívül őszintén elénk tárja, hogy később mire számíthatunk: „mióta ilyen szép nagy fiú lettem, és egyre többen hiszik rólam, hogy értelmiségi vagyok, aki időnként szerepet vált, ezt a történetet mindig így folytatom”. Tehát minél nagyobb és szebb egy fiú, meg minél több értelmiségi szerepet vált, annál nagyobbat fog szólni a pofon.
Bayer kommunizmus utáni kétrészes helyzetjelentése még számos meglepetést tartogat. Ezek jobb megértéséhez azonban nem árt, ha segítségül hívjuk eddigi egyetlen könyvét, az 1995-ben az Osiris Kiadó által jegyzett Tündértemetőt, amelynek rövid írásaiból, tárcáiból összeáll az író önéletrajza, képet kaphatunk eszméléséről, eszményeiről, családja történetéről. Egyáltalában nem kellemetlen olvasmány, legalábbis az affélének, mint amilyen magam is vagyok, aki nagyjából egy időben voltan gyerek a szerzővel. Többször mesterkélt, máskor fals ugyan a nosztalgiázó hangütés, és sokszor bántó a szerző önszeretete, de ennek – úgy látszik – Magyarországon megszakíthatatlan hagyománya van (itt természetesen nem a mesterének tekintett Krúdyra, hanem például az egykori munkahelyén, a Népszabadságban megjelenő írásokra gondolok).
Bayer publicisztikája, véleményírásai egytől egyig valami személyes élményből sarjadnak, állásfoglalásai ott nyernek igazolást, és végül fogadalmakként, fájdalmas sikolyokként oda hullnak alá. Nincs ezzel semmi baj. Az elszakadt WC-lánc szülte globális következtetéseknek is komoly tradíciója van honi publicisztikánkban, nincs az a jelenség, tevékenység, élmény vagy állapot, amiből bármilyen tartalmú magvas következtetés ne született volna. Bayer publicisztikájának sajátélmény-anyaga már benne van a Tündértemetőben. Az 1995 előtti időkben született írások esetében primer módon, a mostanában születetteknél meg másképp, átformálva vagy elhallgatva, olykor kitalálva.
Bayer könyvében rögzített élményei személyesek és a családban elsajátítottak. Mint fentebb láthattuk, mára ezek az eltérő forrású élmények gyakran kibogozhatatlanul összekeverednek, nemcsak egymással, hanem vándoranekdotákkal, politikai érvként használt folklórelemekkel. Úgy válik a nagypapa sérelme húsbavágóan átélhetővé az unokának, ahogy a szerző sérelme a magyarországi németségnek, gyakran a nemzetnek, vagy ahogy a németországi németek sérelme a nem globalizált, igazi Európának. De persze csak a sérelmeknél van így, az előző nemzedékek bűne már nem öröklődik. Ahogy egy korábbi cikkében öntudatosan írja: „Ezért a kettős morál és a sajtó által (is) fenntartott látszatvilág, amely szerint a zsidó szenvedés az egyetlen igazi méltánylandó és megfellebbezhetetlen szenvedés, amelyért immár ötödik évtizede szüntelenül vezekelnünk kell. Én már nem tudok bocsánatot kérni a zsidóságtól.” (Napi Magyarország, 1998. november 4.)
Irány az identitás
Tipikusan ilyesféle írás a Helyzetjelentés is. Bátor szembenézés másoknak tulajdonított bűnökkel. Vegyük sorra a Napi Magyarországban megjelent szöveg maradék történeteit!
Kisfiúként családjával Budán élt a Sas-hegy tövében, a kicsinyke Táltos utcában. („Aki Budán születik és nő fel, Budán is marad többnyire. Csak ritkán, akkor is szükségből költözik át Pestre. Budán maradt az apám is, megnősült, megszülettem.” Morális, így politikai tartalmat tulajdonít tehát annak, hogy valaki Pesten születik. A pesti gyakran és szükségtelenül költözködik, míg a budai patrióta ragaszkodik gyökereihez.) Járt arra handlé meg jeges, meg „zsíros, szegényszagú kalapos” koldus, akinek persze mindig adtak pénzt. A Tündértemető Táltos utcája még egy vidám kis oázis a nagyvárosi sivatagban, familiárisabb az élet, mint egy faluban, a gyerekek Négy páncélos és a kutyát játszanak. Mára viszont Bayernél a nemzeti (nagy)létünk temetőjévé vált, mert itt zajlott az ostrom a legtovább. A házukba elszállásolt német katonák jóban voltak a lakókkal, és persze a szerző apukája még csokit is kapott, bár elismeri, ebben szerepet játszhatott az is, hogy a nagypapa német származású volt. Bezzeg a tatárképű oroszok gyilkoltak, sőt egymást és a lovakat is ütötték. Bayerék gyerekként – borzongató élmény – koponyákra, rohamsisakokra is bukkantak (a Tündértemetőben inkább az édességekről, a Csorba nénitől csent dianás cukorkáról, gyakori bujálkodásokról és egy olyan vidéki ásatás élményéről ír, ahol török kori sírok után kutattak). „Azt gondolom azóta valamiért, láttam a fiúk koponyáját, akik ’45-ben csokoládét adtak apámnak, majd elindultak egy hajnalon, hogy kitörjenek az ostromgyűrűből Budaörs felé.”
Bayer Zsolt öntudatosan sváb származásúnak vallja magát mostanában. A Tündértemetőben ezt a kérdést is egy kicsit máshonnan közelítette meg. Az anyai ágat ott tisztán református magyarok alkotják, míg az angyali apai nagymama tót. De hát az identitás megválasztása nem volt véletlen, hanem történelmi szükségszerűség vagy annak legalább a felismerése, és mint később kiderül majd, tudatos döntés eredménye: sorsközösség vállalása a kommunizmus áldozataival. A gúnyneve sokáig „Náci” volt – emlékezik borzongva most. Mert aki sváb, az náci (itt a pajtások nemzetiszocialista értelemben használták, és nem az Ignác, Ince, Inocenció, Ignatyij becézett alakjaként) „így állt össze kicsi fejükben a világ”. Ez oly mélyen megsebezte gyerekként a publicistát, hogy boldogan futott a többiekkel focizni, és „erős, egészséges és szép kisfiúként el sem tudtam képzelni, mi lesz majd ebből a kedves, gyerekes és nagyon vicces nácizásból”. A seb annyira mély volt, hogy egyetlen korábbi írásban sem találtam nyomát, és csak 25 év után sajoghatott fel, ez a mostani fájdalom viszont annál rettenetesebb. Bár a közvélemény-kutatások nem igazolják Bayer félelmét, a magyar nép nagyrabecsülését a német nép iránt nem sikerült eltüntetni sem a negyvenéves kommunizmusnak, sem a nácizmusnak, sem a megszállásnak, de még az ’54-es berni katasztrófának sem.
Rangrejtve
Bayer németsége, amilyen későn nyerte el méltó helyét személyiségében, annál fontosabbá vált. A publicista, bár állandó ellenérzéseit hangoztatja a globalizálódással meg a modern tömegmédiákkal szemben, egy-két vívmányukat maga is használja, elég legyen csak annyi, hogy igazi Yosarian néven megszállott résztvevője az egyik csevegő fórumnak az Index című internetes újságban. Tamás Gáspár Miklósnak az Élet és Irodalom 1999. november 26-i számában megjelent cikkéről például – amely a Tar Sándor-üggyel foglalkozik, és amelynek egyik mondata így szól: „Kedves János, be van bizonyítva, hogy az általatok követendő példának tartott Gauck-modell tökéletes katasztrófa, az egyesült Németország weimarizálódásának egyik legfőbb oka” – a következőket írja: „Szóval »jóléti rendőrállam« [itt TGM az NDK-ra gondolt – a szerző], egyesült Németország weimarizálódott... Nem tehetek róla, ahogy Woody Allen meghallja a »biboldószert«, úgy hallom meg én, ha lenácizzák Németországot, és a németeket, úgy általában. Tényleg, egy kérdés: az elmúlt hetekben megnéztem egy rakás hollywoodi eksönmúvit a tévében. Címeket ne kérdezzetek, nem emlékszem, de volt egy olyan, amikor a gonosz terroristák elrabolnak egy vonatot, és jön Sirály Pista megmenteni az emberiséget, aztán egy másikban a gonosz terroristák elrabolnak egy atomfegyverekkel felszerelt tengeralattjárót, aztán azt is megmenti valaki. Viszont: az összes moziban – nem tudtam nem észrevenni – minden terroristát valamilyen tipikus német néven szólítanak. Ebben a tengeralattjárósban külön jó volt, hogy a terroristák szerbek – fő az aktualitás! –, viszont az egyiket azt hiszem Klausnak, a másikat meg Hermannak hívták. Amikor pedig a Bruce Willis a Drágán add az életedben kikúrja az összes rosszfiút a felhőkarcolóból, akkor, lehet, hogy el sem hiszitek, de az összes rosszfiú német. Na már most: egész Hollywood zsidó biznisz – zsidók alapították, zsidók pénzelik, zsidók tartják fenn, ez oké... De így kétezer küszöbén miért gondolják, hogy ezt lehet?” Vagy egy TGM-interjú kapcsán: „Abban persze biztos vagyok, hogy ha elkezdek majd forradalmi marxista rendszerkritikákat hallani, akkor megyek az én szeretett Németországomba. (Amely ország TGM szerint természetesen náci ma is. Szegény, bolond TGM.)” Az írásunk szempontjából itt most nem az lényeges, hogy valójában mit gondol TGM (tudomásom szerint egyáltalában nem azt, amit Bayer megkapó ötletességgel kihüvelyez megnyilatkozásaiból), hanem az, ahogy Bayer összekapcsol, interiorizál, sőt kisajátít két sokszor megénekelt kérdést, hogy a zsidók ott bábáskodtak Hollywoodnál, illetve hogy az amerikaiak nem szeretik a németeket (ahogy a japánokat se). Érvelését hamisnak tetsző személyes részletekkel támogatja meg: „az elmúlt hetekben megnéztem egy rakás hollywoodi eksönmúvit a tévében. Címeket ne kérdezzetek, nem emlékszem (…) Viszont: az összes moziban – nem tudtam nem észrevenni – minden terroristát valamilyen tipikus német néven szólítanak.” Mert hát mi végre az egész hókuszpókusz, ha végén mint Mórickának, mindenről az jut az eszébe?
Ugyanígy a megállíthatatlan elmórickásodás stációinak egyike az Imi bácsiból, az ostromból, az oroszok rémtetteiből és a mostanában felsajgó gúnynévből levont következtetés is. Ami nem kevesebb, mint hogy fel kell rúgni azt az aljas, velejéig rohadt konszenzust, „ami naponta az orrunk alá dörgöli a náci múlt iszonyú bűneit, és mélységes hallgatózásba burkolózik a kommunizmus leírhatatlan rémtetteivel kapcsolatban. (…) Közép-Európa kommunizmusból alig kilábalt nemzetei pedig azért ülnek nyakig ebben a »konszenzusban«, mert észre sem vették, hogy gyakorlatilag minden hatalom azok kezében maradt, akik először lágerekbe zárták, akasztófára küldték, majd negyven éven át megfosztották nemzeti identitásától, önbecsülésétől, javaitól, munkája értelmétől, hagyományaitól – az emberi civilizáció évezredes létezési formáitól.” Hát ki is van ma kormányon? Hát igen, idevezet az idő eszeveszett összesűrítése, ott is sűrű, ahol hígulnia kéne. Bizony, így már érthető, hogy bár Bayer neve számos kinevezés idején szóba került, miért maradt csak kormánypárti, jobboldali megmondó ember.
Műremekek
A Helyzetjelentésben persze a Nyugat is megkapja a magáét Bayertől: legalább annyira felelős a kommunizmusért, mint a kommunisták. Mert a nácizmust nem tűrték, a kommunizmust meg igen. Vajon magát a Harmadik Birodalmat nem terheli-e felelősség a negyvenéves kommunista uralomért? Azért ha más nem is, de van egy icipici differencia, ami a Nyugat elvtelen viselkedését némileg magyarázza: míg a németek katonailag támadták meg a nyugati demokráciákat komoly veszteségeket okozva így nekik, a ruszkik szövetségesek voltak a nácik leverésében, és valójában szemtől szembe katonailag soha nem konfrontálódtak a Nyugattal. Ha ugyan a háború utáni időszakban egyformán és mindig ilyen elvtelenül viselkedtek: a legyőzött és megszállt Nyugat-Németországnak jutott bőven a Marshall-segélyből, valamint a kommunisták legnagyobb háborgásától kísérve bevették a NATO-ba, ami a szovjetekkel és a többi kommunista szatellit-állammal nem történt meg. Nem csoda, hisz azt épp velük szemben hozták létre a galamblelkű nyugatiak, mint ahogy a hidegháború, a fegyverkezési verseny sem Hollandia és Belgium közt zajlott. És a saját konszenzusuk sújtotta nyugati hatalmak a Közös Piacot sem Bulgáriával vagy az NDK-val közösen működtették, hanem az NSZK-val.
Nem kívánok Bayer Auschwitz-relativizmusával foglalkozni (ahogy Vágvölgyi B. András írja: neorasszizmusával), amiről az immáron jobboldali publicista cikkének második fele szól. Csak nem értem, milyen élmények hatása alatt írja azt, hogy a holokauszttal ma Magyarországon többet foglalkoznak, mint a kommunizmus bűneivel. Magam is úgy gondolom, hogy Kolima egy fikarcnyit sem kisebb gazemberség, mint Auschwitz. (Ezért is nehéz értelmeznem a kommunizmus üldözötteinek egymillió forintos, és a holokauszt üldözöttjeinek 30 ezer forintos kárpótlása közti különbséget.) És hogy a jelenlegi szocialista és liberális politikusoknak is illene ebből levonni a következtetéseket, így persze a dr. Bauer Miklóssal együtt ügyvédkedő Eörsi Mátyásnak. De nem gondolom azt sem, hogy az egyik népirtás bűneinek maradéktalan feltárása, morális és jogi következményeinek levonása ürügyként szolgálhatna a másik embertelenség relativizálására. (Helyesen írja Bayer: „nem tűröm a bűn relativizálását, mert abból csak sértettség, harag és bosszú származik…” – Magyar Nemzet, 1999. március 20.) Azt sem tartom szerencsétlenségnek, hogy a németeknél ma azon vitatkoznak, hogyan lehetne véget vetni a háború utáni öngyűlöletüknek. Azt viszont igen, ha ez csak egy újabb apropos a hígagyú publicistáknak a zsidó bűnök pellengérre állítására. A Martin Walsert hősként tisztelő Bayer egyedül Ignatz Bubist, a németországi zsidó hitközségek vezetőjét nevezi meg, akinek vezetésével az írót „a szalonképes közéletből kiátkozták”. Szóra sem érdemesíti, hogy például Schröder kancellár (Bayer szemében nyilván az egyik konszenzuslovag) nem lát semmi kivetnivalót Walser nézeteiben, és persze a német író nem lett a közélet persona non gratája. Herzog Mór Lipót örökösének igényéről pedig, hogy visszakéri és -perli a Szépművészeti Múzeum családjának tulajdonított műkincseit, erről a „rossz szagú” ügyről csak a Rotschildok mohósága jut az eszébe, akik a bécsi Kunsthistorisches Museumtól nemcsak visszaperelték maguknak a műtárgyaikat, hanem amint kézhez vették, rögtön pénzzé is tették azokat. (Atyavilág, a saját tulajdonukat!) Ironizál azon, hogy az utóbbi időben felvirágzott a „műkincs-visszaszerzési üzlet”, de arról már nem tesz említést, hogy efféle üzlete lenne Magyarországnak az oroszokkal is, ha azok persze hajlandók lennének jobb belátásra térni.
Meglehetősen történelmietlen dolog a kommunistákat és az antifasisztákat szőröstül-bőröstül azonosítani a zsidókkal, vagy azt hinni, hogy a kommunizmus és az antifasizmus csak a zsidóknak jó, és a németeknek rossz. „Lett volna miért megkövetni mindannyiunkat (a kommunistáknak). Azért először, hogy öltetek. Sokáig és sokat. Ha azt mertük mondani, nem voltatok különbek a náciknál, azt feleltétek, de igen, mert a ti szép eszmétek szép volt, humánus volt, jót akart. Ezzel takaróztok? Kétszeres a bűnötök: hazudtatok is, és öltetek is. A nácik legalább nem árultak zsákbamacskát…” (Magyar Nemzet, 1998. május 5.)
„Mint »kortárs« szent hevülettel és mély meggyőződéssel zsidózik. Ám valami azt súgja nekem, hogy ha pogromok lennének, halált megvető bátorsággal bújtatna zsidókat” – írja Bayer Csurkáról 1995. március 21-én a 168 Órában. Megnyugtatásunkra nekünk meg most maga Bayer mondja: „Néha elképzelem, hogy valamilyen katasztrófa közepén vagyok, és módomban áll egy embert megmenteni. Ha egy rokonom is ott van, azt fogom megmenteni. Ha nincs ott rokonom, de van egy magyar, akkor a magyart fogom megmenteni. Ha se rokon, se magyar, akkor a hozzám közelebb állót – eddig stimmel, eddig értem.” (Magyar Nemzet, 1999. március 20.)
Mást mester
Szóvá lehetne tenni Bayer publicisztikai munkásságának bakugrásait, de kivel ne fordult volna elő, hogy néhány évvel később mást gondolt, mint annak előtte. Szokás ezt gondolati merészségnek is nevezni: az ilyen megmondó embernek van bátorsága mást gondolni, és aztán ezt nyilvánosságra hozni. Így vélekedett másképp az igazságtételről Bayer a Népszabadság vezércikkírójaként (1994. február 2.) – Balsai István igazságügy-minisztert bírálva, akit megrótt, mert a nyomozószervekből minden áron eredményt akart kicsikarni –, majd mostanában a Napi Magyarország szemleírójaként (1999. november 13.), amikor azt ígéri az egykori bűnösöknek, hogy „Vlagyivosztoktól a berlini falig sorra kerül mindenki”.
De mást gondol ma a történelemről, a hagyományokról is, mint amikor a Kritikában a Horthy-újratemetésről írt: „legalább azt kellene valahogy megmagyarázni, hogy egy magát népinek nevező szellemi, kulturális, politikai irányzat miért ácsingózik a kormányfő sírjánál? Miféle üzenetet, megváltást remél onnan? (…) Nem kéne fölköpni a levegőbe, oszt hamar aláállni? De ezt meg kellett volna kérdezni már a koronás címer és augusztus huszadika megszavazásakor is. Csak már a kérdésnek nincs semmi értelme. S nem tudni, öröm vagy bánat-e, hogy ebben a szerencsétlen »hülyék országában«, ahol sikerült megint (a huszadik század végén!) népi-urbánus álvita mentén megosztani a szellemi elitet, kiderült, hogy a népi oldalnak fogalma sincs, miről beszél, mik az eszményei – s csak egy biztos: »amíg lószar van, veréb is van«. (…) A kordonon belüliekhez meg közöm sincs – maguk Uraim, elmehetnek.” (1993. október 8.) De hát az egykori „szkájparaszt” (Vágvölgyi B. András) ma miért ne gondolhatna mást? Egy tavalyi interjújában ezt mondja: „Az egyetemen magyar-történelem szakos tanárként végeztem, és oly nagyszerű professzoroktól vehettem át a történelemszemléletet, a világlátást, a magyarságtudatot, mint Párdányi Miklós, Závodszky Géza, Salamon Konrád, Hernádi Sándor. Amikor én a nyolcvanas évek közepén elkezdtem egyetemre járni, még nem volt minden olyan egyértelmű, mint ezeken a tanszékeken, hogy meg kell tanítani a hallgatóknak: Magyarországot szeretni kell, a magyar kultúrát és történelmet szeretni és becsülni kell. Mi a diplomával együtt kaptuk az érték tiszteletének tudását. Azt a hitet és feladatot, hogy őrizni kell magyarságtudatunkat.” (Magyar Nemzet, 1999. december 11.) Részben téved, aki azt hiszi, azért idézem az utóbbi szöveget, hogy ellenpontozzam az előzőt. (Bayer maga ismeri el, hogy tanulmányai első három évében csak György Péter előadása nyűgözte le. [ÉS, 1998. január 9.] Az is lehet természetesen, hogy a fent említett tanár urak csak negyedéven oktatták.) Nagyobb baj van ezzel. Itt is az önéletrajz szándékolt, a kurzushoz való igazításával állunk szemben. Nyilván emlékeznek, amikor a jelenlegi kormány intellektuális fölényével kérkedve Orbán Viktor arról beszélt, hogy itt mindenki magasan képzett, egyetemet végzett szakember (nem mintha az előző kabineteknek a végzettségükkel lett volna baj), és még Deutsch Tamást is levizsgáztatta. Bayer sohasem járt egyetemre, pontosabban járt, de mint főiskolás tanult az ELTE tanárképzőjén 1985 és 1991 között, a legutóbbi négy Ki kicsodában legalábbis még ez áll. De hát egy tőrőlmetszett fideszes értelmiséginek nyilván nem lehet csak főiskolai diplomája, még ha csak millenniumi főtanácsadó (volt) is.
Oskar Kokoschka önéletrajzában is hangsúlyosan szerepelnek a gyermekkori és iskolai élmények. A világ megismerése, a tér élménye, és ezeket az élményeket kutatja akár a valóságot nyilvánvalóan meghamisítva, de a szerzőt, a művészt, magát jellemzőn az agg mester. Beszámol például a csecsemőkori(!) emlékeiről, a rácsos ágyról, a neszekre, fényekre feszülő figyelemről, ahogy anyját várta, és a sírásáról. A festő mindezzel a maga expresszív művészetének a forrásvidékét kutatja, miközben valójában gyermekkorát az expresszionizmus eszközeivel konstruálja újjá. Kokoschka soha nem írt újabb önéletrajzot, amiben beszámolt volna, hogy a rácsos ágy valójában nem volt rácsos, sőt baldachinos volt, és az édesanyja neszezése kifejezetten idegesítette, de egyébként sem emlékezhet az egészre. Egy életrajzot írt 1971-ben, és nem hiszem, hogy ez csak azért történt így, mert kilenc év múlva meghalt.
Bayer Zsoltnak talán érdemesebb lenne egy ideig az írás mellett a festészettel is próbálkozni, Rembrandton senki sem kéri számon a sok önarcképét. Nem beszélve arról, hogy a képzőművészkedés köztudottan jó hatással van a személyiségfejlődésre, és ráér majd nyolcvanöt éves korában újraalkotni önéletrajzát. Addig is van még – ha hinni lehet a Ki kicsodáknak – negyvennyolc éve, hátha mégsem lesz az akkor már annyira pokolian nehéz.
- Játéktér [6]