Sokáig tépelődtem, hogy Karsai László Lőni vagy túlélni? című írására magánlevélben vagy nyilvánosan reagáljak. Meg kell magyaráznom, miért. Először is: elfogult vagyok. Ismerem és tisztelem azokat az egykori cionista ellenállókat, akikről Avihu Ronén Karsai által megbírált könyve szól. Egy évtizeddel ezelőtt ismerkedtem meg velük Izraelben. Akkor jártam először ott, az ország megragadott, a somérokkal hosszú beszélgetéseket folytattam, s a velük felvett interjúkból rádiósorozatot és Benedek István Gáborral egy interjúkötetet (Tépd le a sárga csillagot, Pallas, 1990) publikáltam. Másodszor: Avihu Ronén nem ismeri, irodalomjegyzékében sem említi a mi kötetünket. Ha tehát elmarasztalom a Harc az életért című könyvet, akkor személyes érintettségem a sértődöttség vagy a féltékenység gyanúját keltheti fel, s ez a látszat kínos. Már meg is fogalmaztam Karsai Lászlónak egy magánlevelet, amikor úgy döntöttem, hogy mégis a Beszélő nyilvánosságához fordulok. Ennek oka pedig az, hogy az antifasiszta ellenállásról manapság nagyon kevés szó esik. Ezen belül még kevesebb a zsidó önmentésről. Márpedig mindkettőről jó lenne higgadt, tényszerű és a politikai felhangoktól tartózkodó eszmecserét folytatni.
Avihu Ronén kötetét véleményem szerint nem lett volna szabad kiadni ebben a formában. Amikor izraeli barátaim elküldték nekem a magyar nyelvre fordított kéziratot, s azt elkezdtem olvasni, azonnal szóltam, meg is írtam nekik, hogy szerkesztetlen, magyartalan, még dolgozni kell rajta. Sok tartalmi kifogásom volt, azok egy részét most Karsai László is megírta a Beszélőben. Az általunk összeállított kötetben, hasonlóan Avihu Ronén módszeréhez, az interjúalanyok egyenként mondták el a történetüket. Mi nem minősítettük a cselekedeteiket. Többen egymástól függetlenül is előadták ugyanazt az eseményt, többnyire hasonlóan emlékeztek rá, ez arra utal, hogy a lényeget illetően hitelesen. Nem éltünk forráskritikával. Nem tanulmányoztuk a levéltári anyagot, nem volt időnk külföldi kutatásra, egyébként sem történelmi szakmunkát kívántunk készíteni. Annyit mindenesetre megtettünk, hogy a Tépd le a sárga csillagot! című kötetbe beemeltünk egy 1948-ban kiadott cionista kiadványt (tanulmányt), amelynek címe: A Hasomer Hacair a zsidó ellenállási mozgalomban. A mi kötetünk (és a tucatnyi rádióműsor) szándéka a figyelemkeltés volt. A magyar történelemnek egy addig szinte (?) teljesen ismeretlen elemét kívántuk felmutatni a történelme felé hirtelen intenzív érdeklődéssel forduló közönségnek.
Szerencsétlen volna mai fejjel túlmagyarázni akkori törekvésünket, hiszen újságírókként különleges, Magyarországon ismeretlen, illetve elfeledett, és nem utolsósorban hellyel-közzel szenzációs elemeket tartalmazó anyagot birtokoltunk, amit vétek lett volna nem kiadni. Érzelmi okok is motiváltak minket: kisgyerekként mindketten érintettjei (hogy ne mondjam, megszenvedői) voltunk az 1944-es vészkorszaknak, s annak összes következményét egész életünkben cipeljük. Hogyne lelkesített volna bennünket a találkozás egykori hősökkel. Benedek István hétévesen lágerben volt. A mi családunk (hamisított) svájci védlevelét ma is őrzöm, a soméroktól származik. A gettóbeli éhezésre emlékezem: kiderül, hogy megpróbáltak enyhíteni rajta. Cselekedtek valamit, amikor legtöbben nem (miért nem, más kérdés).
A somérokról szóló kötet az addig szokásos megközelítés, hogy ti. „a zsidók, mint a birkák” ellentételét mutatta fel, s ez a példa éppen egy évtizede, a rendszerváltozás bizonytalanságai, szorongásai idején, a jobboldal felélénkülése, a világnézeti „búvópatakok” felszínre törése (ezt lehetne durvábban fogalmazni) közepette nagyon fontosnak tűnt fel. Az csak a történelem iróniája, hogy mire a könyvet kinyomtatták, a Pallas Kiadó megszűnt. A kötegeket raktárba vitték, a terjesztéssel senki nem törődött. A könyv lassan azonban ismertté vált, más forrás híján elég gyakran idézték is. Ám ez már a könyv sorsa.
Tíz évvel ezelőtt a könyv előszavát azzal fejeztem be, utalva a „feltámasztott” 1948-as összeállításra, hogy ez „a tanulmány vázlata egy később megírandó történelmi munkának, amely felölelte volna 1942–1944 eseményeit. Ez a tanulmány máig nem készült el. Legyen ez a riportkönyv adalék egy majdani igényes kötethez.” Mire gondoltam, mikor az idézett mondatokat megfogalmaztam? Arra, hogy 1988-ban megjelent ugyan Randolph L. Braham hatalmas összefoglalója, de abban vajmi kevés jutott a halucoknak. A megjelenítés arányával voltam elégedetlen. Talán igazolja is akkori hiányérzetemet az újabb, átdolgozott kiadás. (Szakmailag ellenőrizte: Karsai László és Molnár Judit. Apropó: az előző kiadásban Schmidt Mária vetette egybe a fordítást az eredetivel és szaklektorként is feltüntették. Hová lett legalábbis a fordítást illetően? A mondatokat ugyan nem ellenőriztem, de benyomásom szerint nem változott eredendően a fordítás. Ő nem vállalta tovább vagy őt nem vállalta a kiadó?)
Braham mindkét kiadásában önálló fejezetet kapott a mentés és ellenállás. Ennek ellenére az szerepel a Beszélőben, hogy „Magyarországon nem volt semmiféle érdemleges baloldali, kommunista vagy jobboldali konzervatív antifasiszta ellenállás, legalábbis nem olyan, amely ténylegesen fegyverekkel is segíteni tudta volna az üldözött zsidókat”. Ebből azt olvasom ki, hogy csak a fegyveres harc az igazi ellenállás, másfajta cselekedet, mint például az embermentés, nem az. A valóságban fegyveres akció is előfordult, de persze nem volt jellemző. Cvi Erez ismert izraeli történész például hat esetet tart bizonyítottnak. (Tépd le… 41. oldal.)
Szerintem nem „filozófiai kérdés”, hogy mi számít ellenállásnak, és mi nem. A cselekedetek tudomásul vétele, a tények összegyűjtése alapján kialakítható a fogalom szakmai, történészek körében általánosan elfogadható definíciója. (Már ha egyáltalán van kutatási szabadság, a tények megismerhetők, mert tudjuk, nem mindig voltak azok, de az most nem ide tartozik.) Kevéssé hiszem, hogy ennek köze legyen az izraeli belpolitikához vagy Kasztner ügyéhez. Az események minősítése már valóban politikafüggő, de az viszont a budapesti somérokat illetően legalább annyira múlott a mindenkori magyar politikai körülményeken, mint az izraeli belső viszonyokon. Feltételezem, hogy az izraeli közvélemény sem teljesen egységes e tekintetben, s főként nem minden időben.
Az ellenállás definíciójaként természetesen Jehuda Bauer fogalmazását fogadom el. Minden cselekedet (vagy nemcselekvés, a felszólítások, intézkedések megtagadása) ellenállás, amennyiben lehetetleníti, gátolja, keresztezi a náci tervek végrehajtását. Még akkor is, ha közvetlenül nem szolgálja az üldözöttek társadalmi kohézióját, legfeljebb egy kis csoport, egy család vagy akár egy ember méltóságát segít átmenteni jobb időkre. Ebben az értelemben ellenállás a német gépkocsi vagy a Gömbös-szobor felrobbantása (Thassy Jenő, illetve a Marót-csoport), zsidók vagy orosz hadifoglyok rejtegetése (Demény és társai), hamis igazolványok gyártása és terjesztése, sőt akár egy ember önmentése, sikeres bujkálása is. Mindez megtörtént. Ebben az értelemben tagadhatatlan, hogy volt antifasiszta ellenállás Magyarországon, még ha a történelmi folyamatot lényegesen nem is volt képes befolyásolni.
Más kérdés, hogy mit miként kell utólag méltányolni. Világos, hogy nagyobb elismerés jár ki azoknak, akik saját életük kockáztatásával másokat is menteni próbáltak, mint a bujkálóknak. Magától értetődő, hogy egy történész utólag figyelembe veszi a feltételeket és a körülményeket is: például a diplomaták viszonylagos védettségét, a Szlovákiából átszökött fiatalok kiszolgáltatottságát, a falusi zsidók igen korlátozott lehetőségeit. Avihu Ronén mindezt nem teszi meg, vagy nem elég alapos. Egy szakmailag felkészült kritikusától viszont elvárom, hogy ne hagyjon kétséget az ellenállás mibenléte, annak elismerése iránt. Sajnálom, hogy ezt az igényt a Beszélőben megjelent írás nem elégíti ki, hiányolom, hogy nem egyértelmű abban, hogy igenis volt ellenállás, amely megérdemli a további kutatásokat.
A hajdani somér fiatalok Izraelben az ötvenes-hatvanas években valóban furcsa helyzetben találták magukat, erre Mose Alpan (Elefánt Márton néven született, a beceneve Pil, vagyis elefánt, s nem Pál, mint nyilván figyelmetlenségből, de zavaróan több helyen szerepel) szavai jól mutatnak rá. Később azonban a vélekedés megváltozott. 1994-ben a Jad Vasemben, a magyar zsidóság tragédiájának ötvenedik évfordulóján megrendezett ünnepi megemlékezésen például jelen volt és beszélt az államelnök, Rabin miniszterelnök, s a menóra egyik emlékeztető lángját – a somér embermentők képviseletében – éppen Mose Alpan (Pil) gyújthatta meg.
A nyilvánosság nálunk sem független a politikától. Az egyik politikai kurzus, sajátos indítékai alapján, mind a tényeket, a megtörtént eseteket, mind az azokban részt vett személyeket el/megtagadhatja, egy másik később ugyanazokat kitüntetheti, amint ez Magyarországon meg is történt. Másfél éve a magyar belügyminiszter Bátorságért érdeméremmel tüntette ki a somérok egy csoportját. Az MTI 1998. február 25-én adta ki a hírt. Ez talán egy megjegyzést megérdemelt volna most a Beszélőben is.
Avihu Ronén könyve megjelent Izraelben héberül. Birtokomban van ugyan egy példánya, de sajnos nem tudom olvasni. Így a róla szóló ottani kritikákat se ismerem, ha voltak egyáltalán. Ám most nem ott, hanem itt, Magyarországon magyarul jelent meg a könyv, fél évszázaddal az események után. A megítélésnek is a mai, hazai elemzésből kellene kiindulnia. Arról kellene írni, hogy miként keveredtek politikai gyanúba a somérok, mert együttműködtek Demény Pál csoportjával, hogyan vetült rájuk a cionista mozgalom 1949-es önfeloszlatásának ódiuma, egyes megmozdulásaik miként váltak a kommunista ellenállás legendáriumának részeivé, és miként terheli meg a történetüket még a mai fejekben is a cionizmus „átokszó” jellege. Ez részben tisztázta volna, miért hiányzik Aczél György a könyvből, mert nem lehetett tudni, hogy az illegális kommunisták egyike-másika cionista volt. A magyar változatnak biztosan kellett volna ezzel is foglalkoznia. (Itt jegyzek le egy anekdotát. Amikor készültünk kiadni az interjúfüzért, Benedek István Gábor felkereste Aczélt, aki izraeli utazása előtt interjút adott neki. A beszélgetés a somérokról, az embermentésről szólt. Rövidesen Aczél találkozott Pillel, Gurral s másokkal. Közös emlékeik felidézése könnyekig meghatotta, majd hazajött, s nem járult hozzá a korábbi interjú megjelenéséhez. A kötetben mégis megjelent egy vele készített beszélgetés. A Thetaj Kelet ugyanis, mint minden oda érkező prominens vendéget, őt is megkereste. A lapban megjelent interjút beemeltük az általunk készítettek közé. Ez ellen Aczél nem tiltakozott. Évekkel később Benedek István Gábor a Szombatban [rövidítve] közreadta az általa felvett beszélgetést is.)
Karsai László írja, hogy Avihu Ronén szövegében, legalábbis annak magyar változatában valóban rengeteg a pontatlanság és a pongyolaság. Egyetértek vele: az az érzése lehet az olvasónak, hogy öreg cionisták mesélnek egymás között maguknak. Olyan embereknek, akiknek nem kell megmagyarázni, hogy mi az a vágújhelyi tanácskozás, az alijázás stb. Mindez körültekintően meg kellett volna magyarázni a mai olvasónak.
A névhasználattal kapcsolatban is van hasonló kifogásom. Amennyiben mai magyaroknak, elsősorban fiataloknak szánták a kötetet elolvasásra, akkor jobban kellett volna érzékeltetni, hogy az ötven évvel ezelőtti tizenévesek, akikkel a vészkorszak gyalázata megtörtént, pontosan olyan magyar (meg szlovák és lengyel) fiatalok voltak, mint a maiak. Hogy Grósz Endre (hebraizált neve David Gur, azaz oroszlánkölyök) meg Teichmann Ernő (Efra Agmon), Fleischmann László (Arje Palgi) s Balogh Sarolta (Sara Reuveni) nem idegenek voltak ebben az országban, hanem ide születtek, itt nevelkedtek, ide jártak iskolába, itt hordták büszkén a Bocskai-sapkát meg a vitézkötéses gimnazista egyenruhát, míg le nem parancsolták róluk, s ki nem tagadták őket a társadalomból. Ha most csak a cionista mozgalomban felvett, illetve a későbbi, hebraizált nevükön szerepelnek a visszaemlékezők, akkor ebből a traumából szinte semmi nem érzékelhető. Akkor ez a történet nemcsak a régmúlt miatt lesz távoli mese a mai olvasónak, hanem azt is fogja hinni, hogy más országból, idegen vidékről kerültek az üldözöttek Magyarországra, s itt külföldiek vívták élet-halál küzdelmüket a németekkel meg a nyilasokkal.
Nem tetszik, ahogyan Karsai kritikája az embercsempészéssel foglalkozik. A Romániába átsegített menekültek számának a koncentrációs táborba hurcoltak számával történő összevetése nem szerencsés. A soméroknak nem lehetett lehetőségük 473 ezer vagonba hajtott ember megmentésére, és nem mulasztottak el kínálkozó lehetőségeket. Igazságtalan tehát arra utalni, hogy miközben összesen 6-7 ezer az átmenekülők száma, százezrek lettek áldozatok. Hogy azután jogos-e „hullámnak” nevezni a „tilulra” (kirándulásra – a fiatal somérok így nevezték egymás között ezt a sok kockázattal járó utazást) vállalkozókat, az, szerintem, lényegtelen.
A védlevelek ügye is megér egy-két szót. Egyetértésem mellett szeretném kijelenteni, hogy noha a védlevelek s a más igazoló iratok nagy mennyiségű hamisítása valóban elértéktelenítette azokat, mégis hasznosak voltak. Először azért, mert a nyilasok adott esetben a valódi papírokat sem tisztelték jobban, mint a hamisakat. Másodsorban pedig annyiban, hogy az üldözött zsidóknak legalább egy része nagyobb biztonságban érezte magát egy hamis irat birtokában, mint igazolvány nélkül, minden esély híján. Buta nyilassal, jóindulatú rendőrrel vagy a magyar nyelvet nem ismerő, de a hamis pecsétet elfogadó német járőrrel találkozva legalább valószínűsége volt a megmenekülésnek, anélkül semmi nem mentett a lebukástól. Továbbá egy lelki tényező is közrejátszott talán, nevezetesen az, hogy egy jónak vélt igazolvány birtokában határozottabb az ember fellépése, mozgása, kevésbé kelt gyanút. Belátom persze, hogy ezt aztán végképp lehetetlen bizonyítani.
A kritika kitér a hamis iratok árára. Az ezzel foglalkozó bekezdés Gur állításával (senkitől nem kértünk pénzt) szembe szegezi Pil mondatát: aki tudott, fizetett. Akár úgy is lehet érteni: Gur tagadja, Pil bevallja, hogy pénzt kaptak, kértek az iratokért. Ez a beállítás kétségessé teszi mindkettőjük kijelentését. Kellemetlen, hiszen egy illegális szervezet nyilvánvalóan óvakodik könyvelni a kiadásait és a bevételeit, tehát ismét hiányzanak a bizonyítékok. Azt tudjuk, hogy a cionisták kaptak támogatást külföldről, bár nem tudni, mennyit. Nyilvánvaló, hogy az illegális lakások bérét, a hamisításhoz szükséges eszközöket, a hivatásos csempészeket ki kellett fizetni, az élet puszta fenntartásához is pénzre volt szükség. A pénzt pedig elő kellett teremteni. Pil nekem is elmondta, hogy aki elég gazdag volt, fizetett nekik, de nem kértek válogatás nélkül mindenkitől ellentételt. Elmarasztalhatók volnának, ha szelektáltak volna, s aki nem fizetett, papírt sem kapott volna. Pil elmesélt egy esetet: elküldött egy Bergendi nevezetű fiút egy Pozsonyi úti házba hamis menlevelekkel. Egy idős hölgy fogadta, s hálából egy karkötőt és egy gyűrűt adott az ifjú küldöttnek. Kijövet a fiú az ékszereket a csatornába dobta. Te bolond! – mondta akkor Pil neki. – Az aranyat el lehetett volna adni, s a pénzből másokat segíthettünk volna. Szóval, a mi aktivistáink naivak voltak – tette hozzá. (Tépd le… 61. oldal.) Talán én is naiv vagyok, de valamennyi állítást elhiszem. Az élet van ennyire színes. Gurnak nem volt gondja a pénzre, ő a feladata ellátásához megkapta, amire szüksége volt. Pil kénytelen volt időnként seftelni is, hogy megszaporítsa a vagyonukat, mások jó szándékkal adtak, és ismét mások lelkiismeretlenül igyekeztek kihasználni az emberek szorultságát. Egy beszélgetésünk alkalmával Pil elmesélte társainak a Margit körúti fogházból való kimenekítését. Többek között azt mondta, hogy annak a magyar tisztnek, aki a feladatot vállalta, 30 Napóleon-aranyat kellett adnia. Megszerezte.
Az élelmezésről. Megint magánügy: a gettóban tanultam meg éhezni, az utolsó napokban már nem volt semmi élelmiszer. Szó szerint minden elfogyott. Korábban volt sárgaborsó és kevéske szárazbab, ami kitartott talán január elejéig is. Időnként mást is ettünk, nem tudom mit, s hogy honnan kaptuk. Emlékszem a hihetetlen zsibbadtságban, éhségben eltöltött utolsó napokra, amikor már csak egy karosszékben gubbasztottam. A gettó élelmiszerellátásáról a Beszélőben biztosan kutatással megalapozott, alapos kritikának kitett, ellenőrzött adatok szerepelnek. Elfogadom, hogy a hatóságoknak kellett (volna), a Vöröskeresztnek sikerült (amennyire, annyira) élelmezni minket, s bizonyára a számla egy részét állta a Joint. Egyik intézmény jótettét nem akarnám elvitatni. Ám a történésznek azt is számításba kell vennie, hogy az élelmiszert tárolni, szállítani, elosztani kellett, s ehhez munkabíró emberekre volt szükség. Az ellátmányt elvitte valaki a gyermekotthonokba is. A felszabadulást a gyerekek iszonyú körülmények között érték meg, sokan meghaltak közülük. Mennyivel többen pusztultak volna el, ha azt a keveset se kapják meg, amihez többek között a somérok segítették őket? Kik voltak? Hányan voltak? Talán sokan voltak, talán kevesen. Több tízezernyi ember ellátását egyetlen kis csoport bizonyára képtelen lett volna ellátni. Ismeretem szerint eddig még nem próbálta senki megállapítani, kik voltak s mennyien. Ha ebben bárki bármennyi segítséget nyújtott, az elismerést érdemel, és nem gunyoros lesajnálást. A somérok nem tagadták, hogy az élelmiszerre pénzt kaptak, és mások érdemét, adományát nem akarják „kisajátítani”. Azt viszont megérdemlik, hogy tárgyilagosan regisztráltassék az utókor által: ők ott voltak, segítettek, tettek valamit.
Végül néhány szót a dicsőségről meg a tolongásról. Kifejezetten gusztustalan a „zsidómentőknek” az a felsorolása, amely Himmlerrel kezdődik és a cionistákkal végződik. A somérok máig nem feledkeztek meg arról, hogy a budapesti zsidókat, őket is a Vörös Hadsereg szabadította fel. A Pásztor Józseftől való idézet pedig ebben a szövegösszefüggésben azt sugallja, azzal gyanúsítja a somérokat, hogy „önérdekű és önmagát védi” társaságként „vettek részt az utolsó napok fosztogatásaiban, sőt zsidó intézmények fosztogatásaiban is”. A következő mondat arról szól, hogy Avihu Ronén nem volt képes objektív leírást adni a történtekről, mert a túlélő somérok elbeszéléseire hagyatkozott. Vagyis ha a visszaemlékezők eltagadták a „fosztogatást”, akkor ő nem járt utána annak, hogy rájuk olvashassa. Pedig nyilván ezt kellett volna tennie! Mindennek betetőzéseként: „Ezeket az embereket 1945 óta az izraeli propagandisták nem veszik igazán komolyan.” Kik ezek az izraeli propagandisták? Mit értsünk azon, hogy „nem igazán”? Mi erre a bizonyíték? A tankönyv, hogy ti. nem szerepelnek benne? S mi minden nem szerepel még a tankönyvekben! A tankönyvet nem propagandisták, nem propagandacéllal írják. Félreértés azt gondolni, hogy Izraelben csak annak van becsülete, aki németeket semmisített meg. Ha így volna, akkor nem lenne erdeje a Világ Igazainak.
Ha Karsai Lászlónak az a véleménye, hogy a somérok túlértékelik a szerepüket, az egy megfontolandó szakmai állásfoglalás, érvek és bizonyítékok sorakoztathatók mellette és ellene. Ha azonban Karsai László maga felsorolja, hogy a somérok több ezer embernek segítettek Romániába menekülni, a gyerekházak ellátását segítették, és sok hamis irattal láttak el embereket, jogtalan mindezt csak az önvédelemből kinőtt kísérletnek minősíteni, mert több annál.
Hadd kérdezzek én is! A Hasomer Hacair lapjában Nonn György írta 1947 októberében: „1944 decemberében vettem fel a kapcsolatot Megyeri József barátomon keresztül – akit még az erdélyi illegális kommunista ifjúmunkás mozgalomból ismertem – néhány fiatal emberrel. Ezek az akkori nehéz időkben, életük kockáztatásával igen szép akciókat hajtottak végre politikai üldözöttek és zsidóságuk miatt letartóztatottak megsegítésében. Őszintén mondhatom, hogy együttműködésünk gyümölcsöző volt. Hogy csak néhány dolgot említsek: tudomásom van arról, hogy Megyeriék több mint száz politikai és zsidó letartóztatottat szabadítottak ki a legnehezebb körülmények között. Élelmiszert szereztek az MKP kőbányai partizáncsoportjának. Hamis igazolványokkal láttak el igen sok üldözöttet, köztük számos kommunista elvtársamat és jómagamat is. Később megtudtam, hogy ezek a fiatalok a Hasomer Hacair vezetői voltak.” Ugyanebben a számban Görög Frigyes, a Joint magyarországi elnöke pedig a következőt nyilatkozta: „A mozgalmat, annak vezetőit és számos munkatársát hosszabb idő óta ismerem, és figyelem közérdekű munkájukat. Ismerem azt az életmentő és életet kockáztató munkásságukat, amelyet az 1944-es év szörnyű napjaiban példaadó módon kifejtettek.”
Magyarország nem nagyon dicsekedhet háborús ellenállókkal, a cionistákénál kiterjedtebb öntevékeny hálózatról nem tudunk, nagyobb létszámú csoportok nem voltak. Joggal tekintjük hősöknek, mártíroknak Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Kiss Jánost s a többieket, a katonai ellenállás résztvevőit. A tisztelet azonban kijár a soméroknak is. Lehet ezeket az embereket hóbortos öreguraknak látni, akik életük alkonyán saját szobrukat mintázgatják, de nem lehet tőlük eltagadni, hogy abban az időben, amikor kellett, valóban harcoltak az életért, és nem csak a sajátjukért.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]