Sikeres közhivatalnoki, szakmai karriert hagyott félbe, s amerikai állampolgárságáról is lemondott, hogy litván elnök lehessen – most, amikor Litvánia talán az évtized legkritikusabb időszakát éli. Miért?
A döntés, hogy az elnökjelöltséget vállalom, pillanat műve volt. A litván közéletben amúgy mindig nyakig benne voltam, a csaknem fél évszázados „fizikai” távollét ellenére is, attól kezdve, hogy bekapcsolódtam a litván ellenállási mozgalomba, amely az emigrációban egészen a függetlenség visszaállításáig állt fenn. A politikai és közélet egyébként sem vált ketté földrajzilag: az Egyesült Államokban is folyamatos munkát jelentett számomra, hogy a litván függetlenség és szabadság eszméjét az amerikai körökben megismertessük, 1990 után pedig már amennyire tudtam és amennyire a lehetőségek engedték, idehaza is szisztematikusan részt vettem a parlamenti választásokban. A Litván Köztársaság első elnökválasztásában az egyik elnökjelölt, Stasys Lozoraitis választási kampányát vezettem, a második elnökválasztás közeledtével pedig, mivel gyakran jártam Litvániában, egyre több biztatást kaptam az emberektől és a politikai pártoktól, hogy én magam is induljak a választásokon. Maga az elhatározás nagyon nehéz volt, mindössze hat hónappal a választási kampány kezdete előtt döntöttem véglegesen. De ez a lépés a munkám és az egész életem szerves folytatását jelenti. A döntést nem önként hoztam, nem is az volt a célom, hogy mindenáron hatalomra kerüljek, inkább a hozzám közel álló emberek kérésének és ösztönzésének engedtem.
Ma az ország legnépszerűbb politikusa, 80 százalékos tetszési indexxel. Az embereknek különösen az ön által tanúsított energikus munkatempó és határozott jövőkép imponál. Honnan merít ehhez erőt? A mai litván gazdasági és szociális helyzet igazán nem ad okot optimizmusra.
Ami a litván emberek iránti elkötelezettségemet illeti, azt hiszem, az természetes. A jelenlegi törekvéseimet nem kitalált eszmék, ideológiák motiválják, hanem a külföldön eltöltött évek alatt megszerzett tapasztalat. Nyugati demokráciában nőttem fel, ott szocializálódtam politikailag, s ez egészen más szemléletet alakított ki. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a legracionálisabb út, a liberális demokrácia: makacsul ragaszkodom hozzá. Ez a bizonyosság ad energiát, hogy környezetemet meggyőzzem: Litvánia gyorsabban is átvehetné ezeket az eszméket. Nem könnyű, de ezen nincs mit csodálkozni. Litvániában zárt társadalom volt, parancsuralom. Az ötven évig tartó szocialista nevelés káros lelki és mentális hatásait nagyon nehéz lesz megszüntetni, vagy legalábbis csökkenteni.
Tíz éve, hogy Litvánia megszabadult a szovjet rezsimtől. Mi minden változott azóta?
Legalább három szempontot figyelembe kell vennünk, ha erre a kérdésre nem csak általánosságban akarunk válaszolni: a lelki-mentalitásbeli, a kulturális és a gazdasági téren bekövetkezett változásokat. Az emberek mentalitása alig változott: továbbra is igen erős bennük a szabad és nyitott társadalom melletti elkötelezettség. Ostobaság lenne persze tagadni, hogy még mindig tovább él a szovjet mentalitás is, de én az optimizmusomat nem a jelenre, hanem a jövőre alapozom: a mostani fiatal generáció már egészen más, akar és tud másként, új módon gondolkodni. Ők már olyan forrásokhoz, lehetőségekhez is hozzáférhetnek, amelyek az idősebb nemzedék számára még nem voltak elérhetők. Mindez jelentősen befolyásolja a fiatalok gondolkodását, s áttételesen a demokratizálódási folyamat és a politikai élet egészét, amely az elmúlt évtizedben egyre nyitottabb lett. Ezt a folyamatot persze egyesek nagy aggodalommal szemlélik, attól félnek, anarchiához vezethet. Én ettől nem tartok, sőt úgy gondolom, épp erre van szükség: az új társadalmi és politikai lehetőségek keresésére.
A kulturális életben történt a legnagyobb áttörés: ma már egészen más módon kezeljük a művészet minden jelenségét. Ez a változás szinte kézzelfogható, sőt forradalmi abban az értelemben, hogy eltűnt minden korábbi tabu, eltűnt a szellemi életből a politika és ideológia uralma. Ez már egyértelműen egy szabad ország és egy szabad egyén kultúraszemlélete.
Az átmeneti állapot a harmadik területen – gazdasági téren – vezetett a legfájdalmasabb következményekhez. Más országokkal összehasonlítva talán nem is olyan negatívak az itteni tendenciák, mégis, a mindennapi életben ezeket a legnehezebb elviselni. Egyfelől az eddig eltelt tíz év alatt az új technológia, a vállalkozás nehezen tudott gyökeret verni a nyílt verseny és konkurencia körülményei közt a nemzetközi gazdasági életben. Még a piaci viszonyok megteremtésén dolguzunk, de közben már az Európai Unió új feltételeire kellene figyelnünk. Hiába tudjuk, mit várnak el tőlünk, ha az anyagi megalapozásra alig van pénz. Márpedig pénz nincs elég, újabb és újabb terheket kell tehát róni a litván emberekre. Ők viszont aligha tudnak több terhet vállalni, hiszen nő a munkanélküliség, nőnek a kiadásaik. A szomszéd országokban uralkodó gazdasági válság ugyancsak nagy, előre nem látott nehézségeket okozott, az orosz válság hatása különösen érzékelhető volt. Mindezt az átlag állampolgár elkeseredve fogadja, hiszen abban reménykedtek, hogy a nyugati jellegű gazdasági berendezkedés nagyon gyorsan meghozza az életszínvonal emelkedését. Ez azonban jelenleg még várat magára. Ez a hangulat különösen erősen érzékelhető a litván állampolgárok bizonyos rétegeiben, elsősorban a nyugdíjasok, a gyermeket nevelő 40-50 évesek, a fizikai munkát végzők között nő az elégedetlenség. Én azonban a magam részéről nem vagyok pesszimista. Ez az átmeneti állapot szükségszerű.
Litvánia egyértelmű nemzetközi elismertségnek örvend: minden remény megvan arra, hogy a kelet-és közép-európai országok első hullámával együtt, úgy 5-7 éven belül csatlakozhasson az EU-hoz. A magas csatlakozási követelmények meg akár húzóerőként is működhetnek, például az energiaszektor átalakítása terén: bár most még „nemzeti öngyilkosság” lenne a villamos áram 80 százalékát adó Csernobil-típusú Ignalina erőmű bezárása, hosszú távon a döntés elkerülhetetlen.
A három balti állam összhangja a 90-es évek elején az egész világ számára a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget szimbolizálta. Hogyan jellemezné Észtország, Lettország és Litvánia mai kapcsolatát? És milyen Litvánia és a többi szomszéd ország viszonya?
A három állam együttműködésének alapja nem változott. Ha fel is merülnek bizonyos problémák, azok a mindennapi, gyakorlati életből fakadnak. Mindhármunknak ugyanazok a céljaink: az Európai Unió és a NATO tagországai szeretnénk lenni. Van olyan ország közöttünk, amelyik előbbre jár, mások igyekeznek nem lemaradni. A nyugati típusú közélet megvalósítása terén jelentkező különbség szokott alapul szolgálni ahhoz, hogy egyenlőtlenségről beszéljenek, s egyesek ezt szokták rivalizálásként interpretálni. Erről azonban gyakorlatilag nincs szó. Úgy gondolom, hogy különösen jó példa az elmondottakra az, hogy Észtország kapott elsőként meghívást a tárgyalóasztalhoz az EU-tagságról. Ez a meghívás azt a benyomást keltheti, hogy Észtország halad az egyik úton, Litvánia egy másikon, Lettország pedig egy harmadikon. Én ezzel nem értek egyet, és úgy gondolom, hogy Észtország azért ülhetett előbb a tárgyalóasztalhoz, mert jobb gazdasági fejlődést tudott felmutatni, mint Litvánia. Ez a példa Litvániát egy még szorosabb együttműködésre kell, hogy ösztönözze Észtországgal, de nem szabad elfelejteni, hogy a cél nem Észtország utolérése, hanem, hogy képesek legyünk Észtországgal és Lettországgal együtt haladni az Európai Unióba vezető úton. Az adott pillanatban úgy látom, hogy a három állam közül Litvánia a legfelkészültebb arra, hogy a NATO tagjává válhasson, de ez semmiképp nem jelenti azt, hogy mi nem értenénk egyet egymással a közös védelmi célok elérésében. Azt hiszem, hogy a különbségek hangsúlyozása csupán felületes véleményt takar, ami nem tükrözi hitelesen a balti államok tényleges, szerződésekkel alátámasztott közös politikáját. A Balti-térség hatalmas gazdasági potenciált jelent, ezért nagy hangsúlyt fektetünk az északi országokkal való kooperációra. Ugyanakkor például, amikor Litvánia elnökölt a Balti Államok Tanácsában, nagyon is sürgettük, hogy Oroszország minél aktívabb részt vállaljon ebben a regionális együttműködésben.
A közelmúltban zajlott le Litvániában egy, a térségünkben egészen példa nélküli bírósági tárgyalás: ítéletet hoztak az 1991. január 13-án történt tragédia felelősei, a „Nemzeti Megmentési Bizottság” tagjai ellen. Néhány külföldi tudósító a bírósági döntéseket kegyetlennek, a litvániai bíróságokat pedig könyörtelennek jellemezte. Mit gondol arról, hogy a felelősség és a büntetés kérdését azonos arányban kell-e megosztani a moszkvai kormány és a helyi kommunisták között?
Nem értek egyet azzal, hogy könyörtelenek, kegyetlenek lennénk, határozottan visszautasítom, hogy a bíróságokat bosszúvágy vezérelte. Úgy gondolom, hogy ami ötven év alatt Litvániában történt, azért a kommunista párt volt a felelős. Litvánia e tekintetben példaként állhat a világ előtt, átvészelte azt a nehéz időszakot, s nagyon is megbocsátó azokkal szemben, akik az akkori államszervezet felelős tisztségviselői voltak. Más totalitárius államban ehhez hasonló hatalmi és politikai struktúraváltás után a börtönök tömve lehettek politikai foglyokkal. Ezzel ellentétben ma Litvániában az államcsíny legközvetlenebb vádlottjainak számát gyakorlatilag egy ujjon is megszámolhatjuk, de őket sem az elmúlt ötven év alatt elkövetett politikai bűnökért vonták felelősségre, hanem az összeesküvésben és az államcsínyben való részvételükért. Ebből a szempontból Litvánia nagyon is humánusan és elnézően viselkedett velük, és sokkal több embert kellene felelősségre vonni a Szibériában, a börtönökben, a koncentrációs táborokban bekövetkezett több tízezer ember halálért.
Hogyan ítéli meg a KGB-vel való együttműködést?
A Litván Köztársaság idevágó törvényei humánusak, hiszen még azon személyek személyes biztonságát – sőt esetenként bizalmi állását – is a törvény garantálja, akik Moszkva, illetve a helyi kommunista párt politikáját hajtották végre. Ez alól csak azok kivételek, akik a KGB-nek dolgoztak, illetve akik a biztonsági szervek munkatársai voltak. Velük szemben olyan korlátozások érvényesek, amelyek értelmében az érintett egyének tíz évig nem tölthetnek be felelős, nemzetbiztonsági pozíciókat. Az összes többi volt kommunista párttag, őszintén megvallva, még ma is a parlamentben, a különböző állami hivatalokban és pénzügyi intézményekben dolgozik. Véleményem szerint e tekintetben a törvényeinket illetheti szemrehányás. Hogy miért alakult ez így? Egyfelől nincs elegendő kompetens ember az említett intézményekben, ezért maradhattak a volt pártfunkcionáriusok továbbra is tisztségükben. Másfelől, és ezt ismételten hangsúlyoznom kell, a litván nemzetben erős a humanizmus és a megbocsátás, szó nincs bosszúvágyról.
Nem is áll szándékukban, hogy a KGB archívumát megnyissák a társadalom szélesebb körei számára?
A visszaélések elkerülése végett a KGB anyaga a széles társadalom számára nem hozzáférhető. Az ott felhalmozott anyag feltehetőleg vádaskodásokra adna alkalmat, én ezt az anyagot nem láttam és nem is ismerem, de abból ítélve, amit nyilvánosan közölnek róla, úgy gondolom, hogy mindenképpen inkrimináló adatokat tartalmaz. Az ellenségeskedés szításának elkerülése érdekében el kell fogadnunk, hogy a múlt már a múlté. Az elv itt a következő: nincs szükség arra, hogy bizonyos egyének bizonyos szervekhez való tartozása felhasználható és nyilvánosan közölhető legyen, természetesen amennyiben az illetők kezéhez nem tapadt honfitársaik vére. Ilyen megfontolásból a KGB archívuma nem áll a nagyközönség rendelkezésére, de indokolt esetben a parlamenti képviselők, a kormány tagjai, valamint az igazságszolgáltatás képviselői felhasználhatják.
Változott-e Litvánia belső politikai struktúrája az utóbbi tíz évben?
A litván politikai életben nagyon sok szárny, csoportosulás és ideológia létezik, talán túl sok is egy ilyen kis országhoz képest. Természetesen nálunk is megvan a klasszikus modell három alapvető irányvonala: a jobb, a bal és a centrum. E tekintetben Litvánia nem különbözik Európa egyetlen országától sem, hiszen az Egyesült Államokról nem beszélhetünk, mivel ott két blokk vált uralkodóvá, a demokrata és a republikánus párt. Litvániában a három alappillér nagyon határozottan jelen van, amelyek a jövőben is a litván politikai élet alapjait fogják képezni.
Nagyon aktuális téma a korrupció. Az Európai Unió is elsőként a korrupcióellenes program finanszírozására nyújtott támogatást Litvániának. Miért?
Nem titok, hogy a korrupció nagyon erős a litván közéletben. Mindez annak a volt kommunista struktúrának az öröksége, amely rendkívüli módon kedvezett a megvesztegetésnek, s az évek során olyan mértékben elburjánzott, hogy az emberek számára egyfajta életmóddá vált. Valószínűleg Litvánia e tekintetben sem különbözik a többi szovjet utódállamtól. Most az Európai Uniótól kapott anyagi támogatást igyekszünk a lehető leghatékonyabban felhasználni új struktúrák kialakítására és új programok kidolgozására – különösen a közszolgálat terén, amelyekkel a társadalmat is tudjuk formálni. Remélem, hogy viszonylag rövid idő elteltével az EU befektetése helyesnek bizonyul.
Véleménye szerint megfelelőek-e a feltételek ahhoz, hogy a nemzeti kisebbségek otthon érezzék magukat Litvániában?
Nagy megelégedettséggel mondhatom, hogy Litvánia példaként szolgálhat sok-sok ország és nemzet számára: elértük, hogy a különböző nemzetiségek ugyanolyan eséllyel élhetnek a litván államban, mint a többségi nemzethez tartozó társaik, ugyanakkor a litván államhoz lojális állampolgárok. Az itteni főbb nemzetiségek, az oroszok és a lengyelek (a többiek viszonylag kevesen vannak, így őket nem is említem) számára minden lehetőség adott, hogy gyermekeiket a saját nemzeti kultúrájuknak megfelelően és anyanyelvükön nevelhessék. Vannak saját iskoláik, anyanyelvükön megjelenő saját újságjaik, és saját vallásaikat is gyakorolhatják. Mivel én magam is ötven éven keresztül éltem ezekkel a jogokkal az Egyesült Államokban, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mit jelent nemzeti kisebbségi környezetben élni. Ezért különösen kötelességemnek tartom, hogy gondoskodjak a nemzeti kisebbségek jogairól.