John Major hatéves miniszterelnöksége felejthető közjátéknak tűnik Margaret Thatcher és Tony Blair kormányainak uralma között. Az utókor ez idáig nem volt kegyes Majorhöz, pedig nem epizodista, csupán kevésbé karizmatikus, karakteres vagy harsány személyisége volt a brit politikának, mint elődje vagy utóda. Az is igaz, hogy nem neveztek el róla korszakot, nem fűződik „-izmus”, konzervatív hitvallás a nevéhez, ő inkább az inflációellenes harc szürke eminenciása, mintsem a konzervatív gondolkodás újkori lovagja igyekezett lenni.
John Major Brixtonból, cirkuszi kötéltáncos családból származott. Tizenhat évesen megszakította tanulmányait, és később sem szerzett felsőfokú végzettséget. Harminchat esztendős korában, banktisztviselői állásból került az 1979-es választásokat követően az alsóházba, 1987-től pedig különböző kormánytisztségeket töltött be. Geoffrey Howe menesztése után külügyminiszter, majd Nigel Lawson távozása után pénzügyminiszter lett Margaret Thatcher kabinetjében.
Major Thatcher személyesen kijelölt utóda volt. Vélekedések szerint a Vaslady azért osztotta tudatosan Majorre a fontos külügyi és pénzügyminiszteri tárcákat, hogy felkészítse őt a majdani kormányfői teendőkre. Thatcher később azonban többször kritizálta „neveltje” kormányfői ténykedését, például a maastrichti szerződés aláírását.
1990. november 22-én Thatcher asszony benyújtotta lemondását a pártvezéri tisztségről, miután az első fordulóban nem kapta meg a győzelemhez szükséges 51 százalékot, és a második forduló előtt nyilvánvalóvá vált, hogy tömegesen elpártoltak tőle.
A hirtelen jött utódlási válság sietségében a konzervatív párt – és személy szerint Thatcher asszony – éppen azért választotta Majort jóval ismertebb és tapasztaltabb vetélytársaival szemben, mivel csupán retorikájában és nem a politika tartalmában kívánt újat hozni a Vasladyhez képest. Majortől párttársai azt várták, hogy megvalósítja Thatcher beváltatlan ígéretét, amely szerint „harmóniát teremt ott, ahol viszály dúl”. Peter Dorey szerint a konzervatívoknak nemigen volt más választásuk, hiszen Michael Heseltine vagy Douglas Hurd megválasztása esetén a párton belüli törésvonalak tovább mélyültek volna, tovább csökkentve a konzervatívok választási esélyeit.
Major valóban a „megbékítő” szerepét töltötte be.
A kormányzás első hónapjai a terhes örökség rendbetételével zajlottak. Major eltörölte a Thatcher által kiagyalt népszerűtlen fejadót, a poll taxet, és korszerűsített házadóval helyettesítette azt. A Thatcher alatt éhkoppon tartott önkormányzatok is nagyobb támogatáshoz jutottak az új költségvetésből.
A piaci elvek és a szerződéses viszonyok kiterjesztésének thatcheri hagyományát folytatva, Major 1991-ben hozzáfogott az Országos Egészségügyi Rendszer (NHS) megreformálásához.
A kormány 1991 júliusában hozta nyilvánosságra a Polgárok Chartája című dokumentumot, amely az állampolgárokat a minőségi szolgáltatást joggal elváró fogyasztónak tekinti. Major „nagy ötlete” a thatcheri individualizmus, a szabad szerződésen alapuló viszonyok továbbgondolása volt, amely a minőség, ellenőrizhetőség, elszámoltathatóság elvei szerint kívánta biztosítani a színvonalas közszolgáltatásokat.
1992 áprilisában parlamenti választásokra került sor, amelyet a konzervatívok összesítve ugyan csekély, de mégis 21 fős parlamenti többséggel megnyertek. Nem telt el azonban fél év sem, és a közvélemény-kutatások szerint a lakosság 77 százaléka már elégedetlen volt a kormány munkájával.
A konzervatívok népszerűtlenségének alapvető oka a gazdasági recesszió volt, amely mélyen megrendítette a kormányba vetett bizalmat. Üzleti körökben napjainkig „fekete szerdaként” emlegetik 1992. szeptember 16-át, amikor az angol font kiesett az ERM-ből, vagyis a stabilitást biztosító közös európai árfolyamrendszerből. Bár a font 15 százalékos leértékelésének kétségtelenül volt előnye – az olcsó export –, a font mélyrepülése mégis súlyos kudarc volt Major számára, hiszen pénzügyminiszterként annak idején az ERM-hez való csatlakozás folyamatának középpontjában állt.
A gazdasági mutatók javulása ellenére a konzervatívok egészen 1997-ig viselték a pénzügyi sikertelenség imázsát és a rossz kormányzás ódiumát. Harmincegy veszteséges szénbánya bezárásának „lebegtetése”, majd a terv ejtése újabb indulatokat kavart a brit belpolitikában. A sorozatos hibák árát a kormánypárt az 1993. tavaszi helyhatósági, majd az időközi választásokon fizette meg, amelyek az ellenzéki jelöltek győzelmét hozták.
1993 májusában, nyolc hónappal a „fekete szerda” után, Major menesztette Norman Lamont pénzügyminisztert, aki igen markánsan fogalmazta meg a véleményét Major tevékenységéről: „A kormány hivatalban van, de nem hatalmon.”
Kormánypárt 1945 óta ilyen népszerűtlen még nem volt. A napilapok szalagcímei a kormánytagok botrányos magánéletéről szóltak. A jobboldal által hirdetett konzervatív családeszmény (ál)szentsége nevetségessé vált, az 1994-es blackpooli konferencián meghirdetett „vissza az alapokhoz” jelszó pedig hiteltelenné.
1994-ben kitört a „megfizetett interpelláció” (Cash for Questions) botrány, amely felfedte, hogy egyes konzervatív képviselők pénzt és más juttatásokat fogadtak el cserébe azért, hogy a parlamentben kérdést tegyenek fel. (Tim Smith és Neil Hamilton azonnal lemondtak, amikor a The Guardian megszellőztette, hogy pénzt fogadtak el Al Fayed egyiptomi származású üzletembertől, a Harrod’s üzletház tulajdonosától interpellációikért cserébe.)
1996-ban Major felállíttatta a képviselők érdekeltségeivel foglalkozó, összeférhetetlenséget vizsgáló parlamenti bizottságot (Standards and Privileges Committee). A párt besározódott imázsán azonban már ez a lépés sem tudott javítani az 1997-es választásokig. A kormány és a Konzervatív Párt hitelvesztését további belső ellentétek tetézték.
A Vaslady erélye által korábban szigorúan kordában tartott belső ellentétek Major alatt nyíltszíni csatává fajultak. 1995 júniusában John Redwood, a walesi ügyekért felelős miniszter lemondott tisztségéről, hogy a jobboldali konzervatívok élére állva ringbe szálljon Major ellen a pártelnöki posztért. A „ha nincs változás, nincs esély” szlogennel kampányoló Redwood támadását Major sikerrel verte vissza, ám nyilvánvalóvá vált, hogy a párt szavazóinak majd egyharmada nem választaná újra a „szürke embert”.
1993 a belpolitikai kudarcok és az európai sikerek éve volt. A holland elnökség idején az Európai Közösség tagállamai Maastrichtban megkötötték a politikai unió alapját lefektető európai uniós szerződést. Major felhagyott a Thatcher-féle konfrontatív magatartással, s a „tárgyalj és dönts” elvét magáévá téve, számos fontos engedményt sikerült kivívnia a szigetország számára.
Major nevéhez fűződnek a Maastrichtban kivívott „opt-out” klauzulák, amelyek értelmében az Egyesült Királyság nem csatlakozott a szerződésnek a munkavállalói jogokról és bérezésről szóló szociális fejezetéhez, azzal az indokkal, hogy a nemzeti szuverenitást csorbítaná, ha a „brüsszeli szörny” írná elő a munkavállalás egyes feltételeit.
Sikerült azt is kiharcolni, hogy az Egyesült Királyság csak a monetáris unió harmadik szakaszának kezdetén, 1999 januárjában döntse el – a gazdaság és az euró stabilitásának függvényében –, hogy kíván-e csatlakozni az euroövezethez. Brit kérésre a „föderális” szó is kimaradt a szerződés szövegéből. Ezt az euroszkeptikusok számára elfogadhatóbb „egyre szorosabb unió” (ever closer union) kifejezéssel helyettesítették.
Az Egyesült Királyság renitens magatartása a „közös védelmi politikával” kapcsolatban is megnyilvánult. A „közös védelmi politikát”, saját haderőt szorgalmazó kontinentális partnerekkel szemben Nagy-Britannia hagyományosan a NATO keretében megvalósuló atlanti partnerséget és a különleges amerikai–brit viszonyt preferálta.
Az 1985-ös angol–ír megegyezést követően először 1993-ban sikerült előrelépni az észak-írországi szembenállás enyhítésében. Az ír és a brit fél által közösen jegyzett Downing Street-i nyilatkozat kimondta, hogy Észak-Írország alkotmányos státusának változásáról csak a lakosság többsége dönthet. Míg a szélsőséges unionisták elfogadhatatlan kompromisszumnak tartották a megegyezést, az IRA politikai szárnya, a Sinn Fein tűzszünetet hirdetett.
A fegyvernyugvás azonban nem bizonyult tartósnak. Másfél év elteltével, 1996 februárjában a londoni Docklandsben elkövetett IRA-merénylet egy időre ismét szertefoszlatta a tartós tűzszünet reményét. A megegyezés legfőbb akadálya az volt, hogy a brit kormány az összpárti tárgyalások előfeltételéül szabta az IRA fegyvereinek beszolgáltatását. Az ír békefolyamatban bekövetkezett elakadás azzal is magyarázható, hogy az északír nacionalisták bizalmatlanok voltak a hagyományosan unionista-szimpatizáns konzervatív párttal szemben. A nacionalisták gyanúját alátámaszthatta, hogy Major többsége megfogyatkozásával a Westminsterben egyre inkább rászorult a kormányt kívülről támogató unionisták szavazataira.
Biztató volt azonban, hogy 1996-ban sor került az északír pártokat magába foglaló fórum megválasztására. A konzultatív jogkörű testületbe beválasztott pártok váltak később jogosulttá arra, hogy helyet foglaljanak a tárgyalóasztal mellett a brit és az ír kormány partnereiként. A Sinn Fein meglepő előretörése nyilvánvalóvá tette, hogy a békülékenyebb, kompromisszumkészebb pártot komolyan kell venni. A Sinn Fein kötelezettséget vállalt arra, hogy lemond az Ír-sziget erőszakos egyesítéséről, alkotmányos státusát békés úton, a lakosság többsége által támogatva kívánja megváltoztatni. A Major alatt újrainduló, bár akadozó békefolyamat vezetett az 1998 nagypéntekén kötött megegyezéshez, melyet már a Blair-kormány jegyzett.
A Munkáspárt élénk kampányba kezdett, érzékelve a konzervatívok kifáradását és fokozódó népszerűtlenségét. Ez része volt annak a stratégiai irányváltásnak, melyet a Neil Kinnockot váltó pártelnök, John Smith, majd 1994-től Tony Blair hajtott végre a párt modernizálásának érdekében. Az „Új Munkáspárt” törölte alkotmányából a szocializmus építésére vonatkozó negyedik cikkelyt. Nyitott a középosztály felé, meghirdette a fiskális fegyelmet, a jóléti állam „racionalizálását”, igyekezett megszabadulni az „adóemelés pártjának” imázsától. A kormányzati kompetencia, a kormányzásra való érettség hangsúlyozása, a pragmatizmus, és a médiapárttá való átalakulás meghozta a pártnak a sikert.
A konzervatívok kampánybeli jelszava a „Nagy-Britannia virágzik”, valóban alátámasztható volt gazdasági adatokkal. Az inflációt sikerült öt év alatt 3 százalékra leszorítani, a munkanélküliségi ráta 7 százalék körül mozgott. A gazdasági mutatók kedvező alakulását azonban a választópolgárok nem a kormány munkájának, hanem a globális tendenciák jótékony begyűrűzésének tulajdonították. A Munkáspárt nem felejtette el emlékeztetni a polgárokat arra, hogy a konzervatívok huszonkét adóemelést hajtottak végre.
Az ilyesmi persze hatott: hiába riogatták a lakosságot az ördögi Blair-szemeket ábrázoló „Új Munkáspárt – új veszély” plakáttal, a negatív kampány visszafelé sült el. Az a pszichológiai tényező sem hagyható figyelmen kívül, hogy tizennyolc év konzervatív kormányzás után a brit lakosság az ismert és sok esetben megfáradt tory politikusok helyett, egy megosztott párt uralma után új arcokat és dinamizmust kívánt látni. 1997-ben a Munkáspárt óriási győzelmet aratott. A Munkáspárt 419, a konzervatívok 165, míg a liberálisok 46 képviselői helyhez jutottak.
Megoszlanak a vélemények arról, hogy Major mennyiben tekinthető a Thatcher-féle politikai irány folytatójának, a thatcherizmus konszolidálójának. Míg a Vaslady azt tartotta, hogy a gazdaság rendbehozatala Nagy-Britannia megreformálásának alapja, Major tetteiben tagadta a thatcheri „nincsen olyan dolog, hogy társadalom” elvét, és a társadalmi kérdésekhez is hozzá mert nyúlni. Thatcher a „kis állam”, a hatékonyság és a magánszektor elsődlegességének jegyében politizált, Major a köztisztviselőket, az állami szektort nem tekintette ellenségének, inkább megreformálásukon, a szolgáltatások javításán munkálkodott.
A thatcheri gazdaságpolitika folytatódott – például a privatizáció kiterjesztése révén –, de az egészségügy, oktatásügy, önkormányzati politika vagy más szakpolitikák kérdésében sem került sor alapvető fordulatra.
Majortől 1990-ben nem várt alapvető irányváltást sem pártja, sem az átlagos választó. 1997-ben pedig már, paradox módon, Tony Blairen volt a sor, hogy megtartva és megújítva a thatcheri hagyományokat, választ találjon azokra a kérdésekre, amelyeknek megoldására elődje képtelennek bizonyult.